Kezdőlap Címkék álhírek

Címke: álhírek

Az álhírek és az oktatás

Az oktatási rendszer semmilyen segítséget se nyújt az álhírekkel szembeni küzdelemre, pedig a tanárok és a diákok is fontosnak tartanák. A fiatalok leginkább a celebekkel kapcsolatos (ál)hírekkel találkoznak, a tanárok szerint a „tudományos” fake news az ártalmasabb.

Tanárok és 16-24 éves fiatalok véleményét, tapasztalatait vette górcső alá a Political Capital (PA). A tudományos ismeretekkel és közéleti témákkal kapcsolatos álhírekről, a jelenség mértékéről, az álhírekkel szembeni fellépés lehetséges módjairól, valamint az ezzel kapcsolatos tanári igényekről tudakozódtak kérdőívvel és mélyinterjúkkal.

A kutatás eredményeinek kapcsán megállapítható, hogy olyan készségek fejlesztését (például önálló, kritikus gondolkodás, vitakészség) kívánna a diákok részéről, amelyeket a jelenlegi politikai akarat egyáltalán nem tart kívánatosnak. Hasonló a helyzet a tananyag módosításával, önálló médiahasználati ismeret oktatásával, ehhez a tanárok terheinek enyhítésével. De a hagyományos tanítási módszer helyett az interaktivitást, a segédanyagok készítését és használatát, szakértők igénybe vételét is lehetetlenné teszi az egységesítő, mindent központosító kormányzati felfogás.

Mindenki eldöntheti, mennyi realitása van a PC által javasoltaknak. Akár saját tapasztalatai alapján, akár annak ismeretében, hogy az EU-ban a magyar kormány az, amelyik (2010 óta) messze a legtöbb álhírrel bombázza saját lakosságát.

Látják a problémát

A PC szerint a kutatásból világosan kiderül, hogy

az álhírek problémáját a diákok és a tanárok egyaránt jelentősnek látják,

a téma iránt erős az érdeklődés. A diákok magabiztosan vallják, hogy ki tudják szűrni az álhíreket, a fókuszcsoportos foglakozások során azonban túlzottnak bizonyult az önbizalmuk, ami nem feltétlenül járt együtt a megfelelő ismeretekkel. A kérdőívet kitöltő tanárok kétharmada szerint pedig a középiskolás korosztály a felnőttekhez képest jobban ki van téve az álhíreknek.

A kutatásban részt vevő tanárok és diákok – egymástól függetlenül – részben hasonló területeket, készségeket neveztek meg, amelyeket erősíteni, fejleszteni kell az álhírek elleni védettség növeléséhez. Ilyenek például a közügyek iránti érdeklődés, a kritikus gondolkodás, a médiaismeret, a forráselemzői készség, az együttműködés, a vitakultúra.

Gyorsan és lassan ható mérgek

A kérdőívet kitöltő 210 pedagógus nagy többsége arról számolt be, hogy hetente vagy még gyakrabban találkozik olyan hírekkel, információkkal, amelyekről úgy gondolja, azok félrevezetően mutatják be a valóságot. A tanárok többsége online közösségi hálózatokon (főként Facebookon) találkozik álhírekkel.

A válaszadó tanárok meglehetősen magabiztosak abban, hogy tudják azonosítani az álhíreket. A mélyinterjúkból az derült ki, hogy

elkülönítették magukban azokat a forrásokat, amelyekben megbíznak, és azokat, amelyekben nem vagy kevésbé.

A vélt álhírekkel kapcsolatos kritikai beállítottság elsősorban attól függ, mennyire fontos, érdekes számukra a hír. Olyan hírrel, amelyről nem tudják első ránézésre eldönteni, hogy igaz-e, csak akkor foglalkoznak, ha annak témája kifejezetten érdekli őket. Egyéb esetben nem fordítanak energiát az ellenőrzésre.

A válaszadó oktatók nagyon veszélyesnek tartják az álhíreket, mind a társadalom egészére, mind az iskolájuk diákjaira nézve. A mélyinterjúk során megoszlottak a vélemények arról, hogy a közéleti témákkal vagy a tudományos ismeretekkel kapcsolatos álhírek-e a veszélyesebbek. Míg többségük szerint

a közéleti témájú álhírek rövid távon gyorsan hatnak, a tudományos ismeretekkel kapcsolatos álhírek hosszabb távon, a hatásuk pedig tartósabb.

A diákok inkább bulvárhírekkel találkoznak

A többség azonban kiemelte, hogy tanulóik jelentős része elsősorban nem ilyen témájú álhírekkel találkozik.

A diákok inkább a celebekkel és életmóddal (például étrend-kiegészítőkkel) kapcsolatos, bulvártémájú álhírekkel,

valamint saját társasága tagjainak magánéletével kapcsolatos pletykákkal találkozik. Ez annak tükrében érdekes eredmény, hogy a hatalom célzottan politikai tartalmú manipulációja eszerint sokkal rosszabb hatékonysággal éri utol a fiatalokat, ha azok alig olvasnak-néznek-hallgatnak közéleti tartalmakat.

A kérdőív kitöltőinek kétharmada szerint a középiskolás korosztály a felnőttekhez képest jobban ki van téve az álhíreknek. A tanárok túlnyomó többsége szerint a diákok nem tudják jól azonosítani az álhíreket. A mélyinterjú során azonban többen is azt mondták, hogy

a diákoknak jobb „antennájuk” van az álhírek felismerésére, mint az idősebbeknek.

A fiatalok jobb álhírkorrekciós képességét támasztja alá több kognitív pszichológiai vizsgálat is, a fiatalok sérülékenységét és erősebb kitettségét viszont sokan kiemelik.

Politikailag érzékeny téma

Teljes az egyetértés a vizsgálatban résztvevő tanárok között abban, hogy szükség volna az álhírek felismerésével kapcsolatos készségfejlesztésre és a tudatosság erősítésére. A nagy többség szerint a szülőknek, a pedagógusoknak és az iskoláknak egyaránt nagy szerepet kell vállalniuk az álhírek elleni fellépésben és készségfejlesztésben.

A kérdőívet kitöltő pedagógusok többsége arról számolt be, hogy

iskolájukban nem volt szervezett foglalkozás, készségfejlesztés az álhírekről.

Az viszont gyakran előfordul, hogy a pedagógus – tanórán vagy azon kívül – beszélget diákjaival álhírekről, nem ritkán a diákok kezdeményezésére.

A középiskolás korosztályban tehát egyértelműen kitapintható az érdeklődés és az igény, hogy beszélgessenek álhírekről.

A szervezett iskolai programok legnagyobb akadálya, hogy az intézményvezetők, pedagógusok, oktatási szakemberek nincsenek kellően felkészülve arra, hogyan lehetne, kellene az álhírekkel foglalkozni az iskolában. Emellett az időhiány és a tanárok leterheltsége is akadály. A tanárok egy jelentős része szerint

a téma politikailag érzékeny volta miatt sincs több fejlesztés, a válaszadók fele pedig bizonytalan abban, hogy szabad-e egyáltalán az iskolában közéleti témájú álhírekről beszélni.

A kérdőívet kitöltők több mint fele egyáltalán nem kap iskolájában segítséget ahhoz, hogy erősítse a diákok álhírekkel szembeni immunitását – pedig igény volna rá. Részletes útmutatókra, segédanyagokra mindenképp szükség van, ahogy viszonylag nagy igény mutatkozott a tapasztalatcserére, a kollégákkal, szakértőkkel való egyeztetésekre is.

Azzal kapcsolatban, hogy milyen készségeket érdemes fejleszteni a diákok körében, hasonló javaslatokkal éltek, mint amiket a fiatalok a fókuszcsoportokban maguk is megfogalmaztak. Egyebek mellett javasolták a közügyek iránti érdeklődés és általános tájékozódásra való igény felkeltését, a kritikus gondolkodás, a médiaismeret, a forráselemzői készség fejlesztését, az álhírekben rejlő veszélyek és a közösségi szerepvállalás fontosságának tudatosítását, az empátia, az együttműködés, a kommunikáció és a vitakultúra fejlesztését.

Más az álhír értelmezése a fiataloknál

A válaszok alapján a fiatalok mintha másképpen értelmeznék a fake news fogalmát és tartalmát. Ők az álhíreket leginkább az átveréssel, a félrevezetéssel, a lájkvadászattal, a pénzszerzéssel azonosítják, csak kisebb részben a politikai manipulációval. Saját tapasztalataik az álhírekkel kapcsolatban korlátozottak,

álhírként elsősorban a legegyszerűbb „átverések” jutnak eszükbe.

A részigazságokra épülő, de következtetésében teljességgel hamis álhír nem igazán ismert számukra, legalábbis saját példát alig tudtak hozni rá. Az álhírek terjedését ugyanakkor zavaró, negatív és veszélyes folyamatnak tartják.

A közélet megvitatása szinte nincs is

A közélet, a politika, azaz a világ eseményeinek feldolgozása, megvitatása többnyire nem a kortárscsoportban zajlik. Kisebb mértékben családi körben történik, de

sokaknak ez szinte teljesen hiányzik az életéből.

A fókuszcsoportban végzett, az álhírek azonosítását és ellenőrzését célzó gyakorlat azt mutatta, hogy elsődleges „radarjuk” viszonylag jól működik: jó arányban kiszúrták (gyanúsnak találták) a megadott hírekbe kevert álhíreket. Sokan voltak ugyanakkor azok is, akik ezeket az álhíreket inkább igaznak tartották. Az álhíreket egyszerű, kulcsszavas Google-kereséssel ellenőrizték, álhírellenőrző, „leleplező” oldalakat nem, vagy alig használtak. Sokat elmond továbbá, hogy

a résztvevők számára ez volt az első alkalom, hogy fókuszáltan ellenőrizték egy hír hitelességét.

Többet gondolnak magukról a diákok, mint a valóság

A diákok általában magas digitális jártassággal jellemzik magukat, és ezért kevésbé tartják megvezethetőnek magukat az álhírek által. Úgy vélik, technikai-gyakorlati ismereteik jók, többnyire idegen nyelvet is beszélnek. Sokan arról is meg vannak győződve, hogy néhány „külső tulajdonság” alapján el tudják dönteni egy hírről és/vagy hírforrásról, mennyire megbízható, és képesnek tartják magukat a becsapós honlapok kiszűrésére. Az önbizalom ugyanakkor sokszor túlzott, és nem feltétlenül jár együtt a megfelelő ismeretekkel és jártassággal.

Bár néhányan részt vettek korábban médiaismeret órákon, a túlnyomó többség egyáltalán nem részesült semmilyen képzésben, szisztematikus oktatásban az álhírekről (és általában a médiaértésről). Ez a téma

sem a tanáraikkal való beszélgetésekben, sem egymás között nem jön elő elmondásuk szerint.

Az álhírekre fókuszáló speciális oktatást, tréninget a megkérdezett diákok jó ötletnek tartják. Hozzáteszik azonban, hogy ennek a jelenlegi mainstream oktatástól nagyon eltérő formában és módszerekkel kell történnie. A lexikálisismeret-átadás helyett a cél a gondolkodás megtanítása kell, hogy legyen. Említették továbbá a vitakultúra fejlesztésének, a pro és kontra érvelés elsajátításának, valamint a másik nézőpontja elfogadásának fontosságát. Olyan gyakorlati, interaktív módszereket tartanak érdekesnek és hatékonynak, amelyek során a fiataloknak maguknak kell megtapasztalniuk, hogy milyen készségekre van szükségük az álhírek kiszűréséhez, és ehhez milyen eszközök állnak rendelkezésükre.

Ötlet van elég, de mire mennek velük?

A kutatók megfogalmazták javaslataikat, mit kellene tenni az álhírekkel szembeni védelem érdekében.

Az álhírekkel kapcsolatos oktatást be kell építeni az oktatási rendszerbe. A készségek hatékony fejlesztéséhez,

a fiatalok immunitásának széles körű erősítéséhez politikai akaratra

és rendszerszintű beavatkozásra van szükség: a médiaértéssel és álhírekkel kapcsolatos oktatásnak a tanterv szerves, kötelező részévé kell válnia, azt minél korábban meg kell kezdeni.

A rendszerszintű beavatkozás előfeltétele, hogy felkészült pedagógusok foglalkozzanak a témával. Ehhez kiemelten fontos az álhírekkel kapcsolatos oktatáshoz szükséges ismeretek, készségek és módszerek beépítése a tanárképzésbe, erre szakosodott civil szervezetek és szakemberek részvételével.

Rendszeres tanári továbbképzésekre van szükség. A tanároknak szóló tréningek, továbbképzések eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy

az egyszeri képzéseken oktatott technikák ritkán épülnek be a mindennapi gyakorlatba.

Szükség van az iskola és a külső szereplők együttműködésére. A külső szereplők (civilek, szakértők) nagy terhet vehetnek le a tanárok válláról, és új módszereket, ismereteket vihetnek be az oktatásba. Az oktatási rendszernek nyitnia kell a kompetens külső szereplők felé, az oktatásirányításnak és az intézmények vezetésének pedig ösztönöznie kell a velük való együttműködést.

A tanárok kapacitásának bővítése,

a leterheltség csökkentése és a tananyag reformja elengedhetetlen,

hogy a tényanyag megtanítása mellett nagyobb hangsúly, több idő és kreatív energia jusson a gyakorlati élethez, a társadalmi-közéleti részvételhez szükséges társas kompetenciák (vitakultúra, empátia, együttműködés), valamint a médiaértés, az álhírekkel szembeni immunitás és a kritikai gondolkodás fejlesztésére.

Frontális oktatás helyett alkalmasabbak az interaktív módszerek.

A médiaoktatás már a 90-es évektől kezdve a legmodernebb pedagógiai eszköztárral dolgozik, tevékenységalapú, kooperatív, gyakorlatias, a diákok élményvilágához közel álló. A rendelkezésre álló álhír-témájú tananyagok mind ilyenek. Ezt a megközelítést kell alkalmazni más tárgyak esetében is az álhírekkel kapcsolatos kompetenciák fejlesztéséhez.

Együtt és szervezetten többre mennének

Bár több civil szervezet és állami szerv foglalkozik álhírekkel kapcsolatos oktatási segédanyagok fejlesztésével, ezek alig vagy egyáltalán nem kapcsolódnak össze. A pedagógusok magukra vannak hagyva: maguknak kell kidolgozniuk az álhírekkel foglalkozó oktatási anyagokat, és nem vagy alig ismerik a témával foglalkozó oktatási szakembereket, szervezeteket, de még a hozzájuk hasonlóan aktív kollégáikat sem.

A téma iránt érdeklődő, azzal foglalkozó különböző szereplők közötti hálózat, valamint az információ-megosztást, tapasztalatcserét és a már kidolgozott oktatási anyagokhoz és jó gyakorlatokhoz való hozzáférést segítő felület létrehozásával

lehetőség nyílna a tapasztalatcserére és a szinergiák jobb kihasználására.

Szakórai keretekhez kapcsolódó segédanyagok elérhetővé tétele. Az álhírek témakörével minden szakóra keretében lehet és érdemes foglalkozni, de az elsődleges szaktárgyak, amelyek a téma mélyebb megbeszélésére alkalmasak, a médiaismeret, technika, életmód, történelem és állampolgári ismeretek, magyar nyelv és irodalom, valamint az idegennyelv órák. A témát be lehet építeni a tananyagba, akár az adott tantárgy álhíreire és téves információira fókuszálva.

A diákok nyelvén, ami őket érdekli

Fontos azonban, hogy az órai foglalkozások olyan témákat dolgozzanak fel, amelyek érintik és érdeklik a diákokat (emberekkel, viselkedésekkel, képességekkel kapcsolatos, illetve influenszerekről és hírességekről szóló álhírek). Így

a közéleti álhírek témájának elkerülése mellett is lehetőség adódik az álhírek kiszűréséhez

és ellenőrzéséhez szükséges készségek fejlesztésére.

A médiaoktatásra fokozottan igaz, hogy hatékonyan csak a család és az iskola szoros együttműködésében valósítható meg. Elengedhetetlen a szülők tudatosságának és ismereteinek fejlesztése, bevonása a szervezett képzésekbe. A programokba olyan elemeket is be kell építeni, amelyekben a szülő, a tanár és a diák együttműködik.

A tanárok egy jelentős része bizonytalan abban, hogy a közéleti témák mennyire dolgozhatók fel az iskolában, ami sokszor ezek tabusításához vezet.

A köznevelési törvény tiltja, hogy az oktatási intézményekben pártpolitikai tevékenységet folytassanak. A közéleti témák pártsemleges, aktuálpolitikától mentes feldolgozását, a diákok közéleti részvételének felkészítését azonban nem tiltja a törvény, sőt, erre kifejezetten szükség van. Ezért

növelni kell a tanárok tudatosságát és magabiztosságát

saját jogaikkal és munkájuk kereteivel kapcsolatban.

A kutatásban részt vevő tanárok és diákok – egymástól függetlenül – részben hasonló területeket, készségeket neveztek meg, amelyeket erősíteni, fejleszteni kell az álhírek elleni védettség növeléséhez: közügyek iránti érdeklődés és általános tájékozódásra való igény; kritikus gondolkodás, médiaismeret, forráselemzői készség; empátia, együttműködés, kommunikáció és vitakultúra; az álhírekben rejlő veszélyek és a közösségi szerepvállalás fontosságának tudatosítása.

Hazug hírek özöne a kormánytól

Csaknem 50 százalékos romlást mutat a magyar kormány hazai dezinformációs ténykedése 2010 után. Mindenütt megfigyelhető ez a tendencia, de nálunk a legrosszabb a helyzet a hivatalos álhírekkel – derül ki a Policy Agenda által közöltekből.

Sok kutatás foglalkozik azzal, hogy az álhírek milyen jelentős politikai befolyással bírnak, súlyos gondokat okozva ezzel, aláásva a demokrácia megfelelő működését. A Policy Agenda a V-Dem Intézet (Varieties of Democracy) adatbázisának segítségével elemezte, hogy Magyarország nemzetközi – elsősorban uniós – összehasonlításban hogyan „teljesített” a 2000 és 2018 közötti időszakban a kormányzati álhírek terjesztésében belföldön és a közösségi médiában.

A kormányváltáskor kezdődött a zuhanás

Magyarország kormányának dezinformációs tevékenysége a közösségi médián keresztül jelentősen megnőtt 2010-től kezdődően.

Az ezredfordulón még 3,2-es érték 2018-ra már 1,8-re változott, ami 46 százalék romlás.

Az Európai Unió országai közül nálunk a legjelentősebb a romlás mértéke, a többi, szintén rosszabbodó értékeket produkáló tagállam kormányainak egyike sem éri el a 30 százalékos romlást. Az EU-ban néhány országot nem számítva (Csehország, Lengyelország, Görögország) mindegyik tagállam kormányzata maximum 15 százalék esést tudhat magáénak.

A 2014-ben alapított V-Dem Intézet évente frissíti adatbázisát egy nemzetközi kutatóhálózat közös munkájának segítségével, több ezer szakértő közreműködésével hozták létre. Céljuk, hogy a világ politikai rendszereit a demokrácia szemszögéből vizsgálhatóvá és összehasonlíthatóvá tegyék különböző kategorizálások által. Fejlesztésük elnyerte az American Political Science Association (APSA) legjobb összehasonlító politikatudományi adatbázis díját 2016-ban.

Az elemzett változó 0 és 4 közötti értéket vehet fel, ahol a 0 a legrosszabb érték (tehát nagyon gyakori az álhírek kormányzati terjesztése), a 4 pedig a legjobb (azaz soha, vagy majdnem soha nem tesz ilyet a kormány).

Húsz éve még a fősodorban

A 2000-es évben állt rendelkezésre először adat. Magyarország – bár a sor vége felé volt – nem szakadt le a többi EU-s országtól 3,2-es értékével (a 3-as tartományban a kormány ritkán és csak néhány kulcsfontosságú kérdésben terjeszt hamis információkat.). Ekkor még a vizsgált országok közül is csak Ausztria kapott 3-as értéknél rosszabbat, illetve Oroszország.

Forrás: Policy Agenda

Bár az uniós országok sorrendje valamelyest változott, 2009-ben, a 2000-es pozíciót a körülbelül 3,2-es értékkel még tartotta a kormányzat. Oroszországnál ekkor már súlyos esés figyelhető meg.

Forrás: Policy Agenda

Vízválasztó lett 2010. Ekkor jelentős csökkenés következett be Magyarország esetében. Az egy évvel korábbi 3,2-es értékről 2,4-re esett a mutató, azaz egyetlen év alatt 0,8 ponttal nőtt a kormányzati dezinformálás mértéke belföldön a közösségi médián keresztül. (A 2-es besorolásban a kormány körülbelül az esetek felében terjeszt hamis információkat néhány kulcsfontosságú politikai kérdésben, de másban nem.)

Forrás: Policy Agenda

Folyamatos zuhanás

A következő komoly esés 2015-ben figyelhető meg. Ekkor már a 2-es értékhatárt is átlépte a kormányzat álhírek által elért befolyásolásának mértéke. Az Egyesült Államok esetében is megfigyelhető a csökkenés, de Oroszország kormányzata esetében ez még szembetűnőbb 0,5-es értékükkel. A magyar 1-es tartományú érték azt jelenti, hogy

a kormány gyakran él számos kulcsfontosságú kérdésben hamis információk terjesztésének eszközével.

Forrás: Policy Agenda

A 2018-as adatsor Magyarország esetében további romló tendenciát mutat 1,8-est is alulmúló pontszámával. Ezzel az Európai Unió sereghajtói lettünk,

ez a legrosszabb érték a tagállamok között

(ha nem számítjuk Máltát, amiről 2013 óta nincs adat). Különösen feltűnő a különbség az EU átlaghoz képest (3,4), de például Romániára és Bulgáriára is sokkal kevésbé jellemző a kormányzati álhírek terjesztése (3,3).

Forrás: Policy Agenda

A magyarországi változásokat az alábbi ábra mutatja meg összefoglalóan.

Forrás: Policy Agenda

Az egyes országok önmagukhoz viszonyított változását (romlását) százalékokban kifejezve mutatja a következő diagram. Magyarország tehát a kezdeti, 2000-ben meghatározott értékéhez képest 46 százalékot rontott, ami a legnagyobb arányú esés az EU-ban. Bár sok vizsgált országban figyelhető meg hanyatlás a kormányzati dezinformálás és álhírterjesztés terén a közösségi médián keresztül saját állampolgáraikat célozva, Magyarország értéke így is kiugró. Az Európai Uniós átlag közel 10 százalékot romlott, az Egyesült Államok több, mint 28-at. Oroszország mintegy 80 százalék (!) romlási értéke pedig azért is figyelemre méltó, mert eleve 2,5-es értékről indultak 2000-ben.

A térségi országok indexei is sokkal kevésbé aggasztók, mint a miénk.

A cseheké 28, a lengyeleké 27, a románoké és szlovákoké kerekítve egyaránt 11. Ráadásul, mint látható, a magyar bázisérték is kedvezőtlenebb volt a szomszédakénél.

Forrás: Policy Agenda

A 2000-es évekhez képest nyilvánvalóan folyamatosan nőtt az internet, azon belül pedig a közösségi média szerepe. Ezért nem meglepő, hogy az egyes országok kormányai ezt a felületet kiemelten használják saját céljaik kiszolgálására, mert a platform jelentősége megnőtt, így azon keresztül a befolyás növelésének lehetősége is.

A folyamat egyébként nem visszafordíthatatlan. Erre Lettország szolgálhat pozitív (bár egyedülálló) példaként. 2000-ben közel 3,8-es értékük volt, ami 2008-ra lecsökkent 3,4-re. 2011-től azonban visszafordult a helyzet, a legutóbbi, 2018-as érték már ismét 3,8 felett van. De azt is látni kell, hogy nagyon magas értékről indultak (az „élmezőnyből”), tehát védettebbek lehettek a manipuláció ellen, és könnyebb lehetett visszaszorítani ezt a tendenciát.

Juncker, Soros és az álhírek – Déli kávé Szele Tamással

Rumos kávét kérek, kávésleány, aranyvirág, mint az öreg tengeri medvék, mert most vihar van ebben a mi kis Európai Uniónkban. Az igaz, hogy nem nagy vihar. Nem tájfun vagy hurrikán, a hullámai is elférnének kis helyen, nem kell hozzájuk egész Európa, elég a Kárpát-medence, még sok is – voltaképpen egy szimpla éjjeliedény is elég volna, ha belegondolunk.

De nem beszélek rejtvényekben, nekünk, tengerészeknek ami a szívünkön, az a szánkon: a vihar most is Jean-Claude Juncker és Orbán Viktor között dúl, illetve ez sem ennyire egyszerű, mert Orbán most azt játssza, hogy ő nagy úr, van más, fontosabb dolga is, tehát a kisinasával, Szijjártóval üzenget, míg Juncker maga áll ki a véleménye mellett, neki nincs kisinasa, bár mondjuk szüksége sincs rá. Orbánnak meg tényleg fontos dolga van: Kazahsztánba készül a végtelen sztyeppékre, a nagy hatalmú elbaszihoz, mit néki egy Juncker, mit néki Európa? Várják őt a féktelen lovasok, Ázsia kánjai, várja a messzi Kína.

De miről is van szó?

Arról, hogy Jean-Claude Juncker harcot hirdetett az álhírek ellen. A Berliner Morgenpost című lapban jelent meg vele egy interjú vasárnap ez ügyben – lássuk az összefoglalóját.

A kereszténydemokrata luxemburgi politikus a Berliner Morgenpost című német lap hírportálján hétfőn ismertetett nyilatkozatában kiemelte, hogy az európai parlamenti (EP-) választás kampányának időszakában személyesen is fellép az Európai Uniót (EU) vagy a közösség javaslattevő és végrehajtó intézményét, az általa vezetett brüsszeli testületet érintő alaptalan híresztelésekkel szemben.

„Reagálnunk kell, ha kormányok olyan állításokat tesznek az EU-ról vagy a bizottságról, amelyek nem felelnek meg a valóságnak” – mondta Jean-Claude Juncker.

Hozzátette, hogy ebben a tevékenységben személyesen is részt vesz a következő hetekben. Mint mondta, „húsvét után, szerdától visszalövünk”.

Kifejtette, hogy EU-tagállamok kormányainak részéről is tapasztalható igyekezet az EP-választás befolyásolását célzó manipulációra. Nemcsak Oroszország, hanem EU-s tagországok is megpróbálják „fake news révén terelgetni a választói akaratot egy bizonyos irányba”.

A Berliner Morgenpost beszámolója szerint az Európai Bizottság elnöke Orbán Viktor magyar kormányfőt említette példaként. Mint mondta, Orbán azt állítja, hogy őt terheli a felelősség a brit EU-tagság megszüntetéséért (Brexit), pedig meggyőző bizonyítékok szólnak ennek az ellenkezőjéről.

„A magyar kormány azt is állítja, hogy én vagyok a hibás Európa kelet-nyugati megosztottságáért, holott a bizottság mindent megtett ezeknek az árkoknak a betemetéséért” – mondta Jean-Claude Juncker.

Hát kérem, van az úgy, hogy ha valakit sokat sértegetnek, rágalmaznak, még a végén zokon veszi és odacsap. Kocsmában azért is vigyáznak az emberek a szájukra, mert ott könnyen elszáll egy-két pofon a szélben, de hát ez nem egy civilizált kocsma, ez a mindennél mocskosabb magyar politika. Itt még az is lehetséges, hogy a védekezést támadásnak tekintsék.

Azért az a plakátkampány nem volt épp a legszerencsésebb ötlet

Csak hát úgy voltak vele a srácok, hogy a Soros eddig még sosem reklamált, bármit is mondtak róla, biztos a Juncker sem fog, rakjuk őket össze, egy plakátra, milyen szép nagyot fog szólni – azonban Juncker ezt mégis zokon vette. Sőt, lassan Soros is kezd kijönni a sodrából, pedig nagyon hosszú ideig tűrt szótlanul: mikor átvette a The Nation folyóirat és a Fertel Alapítvány Ron Ridenhourról elnevezett bátorság-díját, keserűen megjegyezte: szülőhazájában Orbán Viktor kormánya egyfajta szupergonoszt faragott belőle, aki a magyar nemzet feltételezett keresztény identitására tör. Különben a díjjal járó 10 ezer dollárt Soros György az angol nyelvű Hungarian Spectrum blognak ajánlotta fel, amely szerinte fontos feladatot tölt be azzal, hogy az egész világ számára elérhetővé teszi azt, amit Orbán Viktor odahaza mond. – „Megérdemli, hogy jobban ismerjék és támogassák” – mondta a díjazott.

Lapunk ez úton is gratulál a Hungarian Spectrumnak, melyet kiválónak találunk és magunk is gyakran olvassuk – de most térjünk vissza a viharhoz.

Szóval, Juncker is, Soros is kezd kijönni a béketűréséből, és igazuk is van

Senki sem köteles szelíden tűrni, hogy gátlástalanul hazudozzanak róla. Junckert különösen az zavarja, hogy a Brexit miatt vádolják – hogyne zavarná, nem ő a felelős érte, hanem azok a brit választópolgárok, akik megszavazták. Ő még próbálta is enyhíteni a kialakult helyzetet.

Az már más kérdés – de holnap úgyis meglátjuk – miféle visszalövésre gondolt. Félő ugyanis, hogy derék, tisztességes, a tényeket tisztelő, európai válaszra, ami le fog peregni a magyar kormány ezer szemétdombon edződött gazembereiről. Legfeljebb újabb mocsokáradatot okádnak – mondjuk Szijjártó már meg is kezdte válaszában.

Mert ez a mi kis futsalhősünk, ez a sportos külügyminiszterke szükségét érezte a válasznak. Hogyne érezte volna, ha diktálták neki… no, mit is mondott?

„Európának új vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik felismerik az európai emberek érdekeit, és képesek is azokat megvédeni. Az európaiakat nem kell terelgetni, ahogy azt Jean-Claude Juncker gondolja, ez az emberek lenézése. Az európai emberek pontosan tudják, hogy mit akarnak, és a májusi választáson el is fogják mondani. Tény viszont, hogy Jean-Claude Juncker európai vezetőként megbukott. A briteket nem tudta bent tartani a közösségben, a migránsokat pedig nem tudta az uniós határokon kívül tartani.”

Édes úr, magának nagyon sajátos fogalmai vannak arról, kinek mi a dolga. A britek kilépését megakadályozni például személy szerint senkinek sem, arról kizárólag a britek dönthetnek és senki más. Ők tudták, mit akartak (már nem akarják annyira) és a választáson el is mondták. De az azért nagyon aranyos, hogy mikor Juncker azt sérelmezi, miszerint a Brexit miatt vádolják őt igaztalanul, maga ahelyett, hogy cáfolná a sérelmet, inkább még meg is ismétli.

Amit meg a terelgetésről mond, azt engedje meg, de egy önhöz hasonló terelőkutyától el sem fogadom. Még a gazdájától, a számadó juhásztól sem: ne tegyen már úgy, mintha maguk nem kezelnék birkaként a szavazóikat.

Különben, felhívnám a figyelmet (Juncker úrét is) egy apróságra.

Egy jó nagy apróságra.

A magyar kormány propagandája még szimpla, ők a régi stratégiát követik, miszerint sokszor kell ismételgetni ugyanazt a hazugságot, és ha lehet, egyszerre mindig csak egyet, így megragad az emberek agyában. Ez azért jól ismert metódus: propagandának, hívjuk. Ez is álhírekre épít, természetesen – de ezeknél sokkal veszélyesebb, mondhatni az álhírterjesztés magasiskolája az, amit az orosz elvtársak végeznek. Az már nem csak annyiról szól, hogy hazugságokat ismételgetnek, az már a fogyasztó jellemét bomlasztja fel.

Az oroszok által így vagy úgy fenntartott álhír-világban bárki bármikor lehet liliomos szűz, ezüst páncélos Grál-lovag, emberevő sátánista vagy gyilkos útonálló, ugyanis semmi sem állandó, nincsenek tények, nincs bizonyosság, csak vélemény van és hit: valakinek vagy valaminek a minőségét nem a valós tulajdonságai döntik el, hanem az, mit hisznek el róla. És hányan. Az információáradat befogadói ne mérlegeljenek, hanem fogadják el, amit kapnak: nyilván azt fogják elfogadni, amit többször hallanak egybehangzóan. A propagandagépezet lényeges eleme azonban a Káoszgép, ami összevissza, értelmezhetetlen, szenzációs, elbizonytalanító tartalmakat, álhíreket ont magából, így aztán az olvasó belefárad a bonyolult igazság fáradságos keresésébe, és elfogadja a koherensen fogalmazó média hazugságait, ugyanis azokat legalább érti. Kavargó örvényekbe dobja az olvasót, aztán mentőövet mutat neki, amin Putyin neve áll. Nem dobja oda azt a mentőövet, ugyanis nem a kimentés a cél, hanem az alany benntartása a kavargó árban, de úgy, hogy higgyen benne: egyedül Putyin segíthet rajta, egyedül ő a stabilitás.

De hiszen tudják ezt az Unióban, épp emiatt egy közös védelmi egységet is felállítottak. Ezt Litvánia vezeti, amely állítása szerint sikeresen védi magát az oroszok félretájékoztatási kísérleteivel szemben.

Magyarország nem tagja ennek az együttműködésnek

Nahát.

Vajon miért nem?

Kérem szépen, az is kellemetlen, mikor sértegetik az embert, rágalmazzák, hazudoznak róla. De az csak része ennek a nagy, átfogó félretájékoztató manipulációnak.

Ha végre megindul a hadjárat az álhírek ellen, ne csak a rágalmakat célozzák majd meg.

Az egész gépezetre tessenek lőni.

Sajtóperekről és jéghegyekről – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, így kávé mellett nincs is jobb egy kis jogászkodásnál. Meg nem csak a jogról lesz szó, hanem arról is: tulajdonképpen ki hazudik és mennyit? Mert ugye a kormányoldal nem szűnik meg szajkózni, miszerint a független sajtó sorosista álhíreket terjeszt, a függetlenek a kormánymédia híreit találják finoman szólva is manipuláltaknak… hol az igazság?

Most speciel nem középen van.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk ugyanis, hogy egzakt számok állnak a rendelkezésünkre. Márpedig ez a sajtó esetében ritka: egyfelől, az álhíreket megszámolni azért is lehetetlen volna, mert ízlés kérdése, ki mit nevez annak, másrészt meg annyi van belőlük, hogy csak győzze leltározni őket az ember. De csak kell lennie valami egzakt mérőszámnak, ami megállapítja, mennyire tárgyilagos és igazmondó egyik, avagy másik oldal.

Kérem tisztelettel: van ilyen. Ez az elvesztett sajtó-helyreigazítási perek száma. Az Átlátszó évente kikéri a Fővárosi Törvényszéktől ezt az információt, lapokra, sajtótermékekre lebontva.

Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában

Induljunk ki abból, hogy ha egy írást a bíróság marasztal el, arról jogerősen kijelenti, hogy valótlan állításokat híresztelt, akkor az valóban álhír is, főleg, ha a verdikt helyreigazítási perben hangzik el. Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában, ha a már meghozott ítéletekről van szó. Előfordulnak hibák, magam is tanúsíthatom, de nem azért, mert a bírói testület különösebben részrehajló volna, inkább ügymeneti, eljárásjogi gondokról számolhatunk be. Néha nem vesznek tekintetbe egyes beterjesztett bizonyítékokat, máskor inkább a törvény betűjét nézik, nem a szellemét, megint máskor rövidek a beterjesztési határidők – sajnos egyetlen jogrendszer sem tökéletes, de azért nagyjában-egészében mégis elmondható, hogy ha egy írást a bíróság elmarasztalt, helyreigazítani ítélt, akkor az hazugság is volt. (Bizonyos hibahatárok elfogadásával).

Persze előfordul tévedés is a sajtóban, hajjaj, de még mennyire, olyan is, hogy a sajtómunkást szándékosan félrevezetik – mindjárt meg is látjuk az arányokat.

De mire jutott az Átlátszó?

Arra, hogy 2018-ban összesen 109 sajtó-helyreigazítási pert vesztett a 888, a közmédia, a Lokál, a Magyar Idők, az Origo, a Pesti Srácok, a Ripost és a TV2 együttvéve.

Ez sok vagy kevés?

Ahogy vesszük. Tekintve, hogy a független sajtó egyes nagyobb orgánumai, a 444, az Index, a (választás után bezárt) Magyar Nemzet, az RTL Klub és az Átlátszó összesen 14 helyreigazítási pert vesztett el tavaly részben vagy egészben, nagyon sok. Ez a tizennégy eljárás átlagosan nem egészen három sajtópert jelent médiumonként független oldalon, ami bizony reális: évente háromszor elképzelhető, hogy téved a szerkesztőség. És ezek viszonylag nagy létszámú cégek, sok alkalmazottal, megannyi hibalehetőséggel.

De hogy áll a kormánysajtónál a perek megoszlása?

Mert nem homogén, kérem. A dobogó legfelső fokán az Origo áll, amely ellen 58 kereset indult és 34 esetben marasztalták el. Az ezüstérem a Riposté, 38 keresettel, 22 elmarasztalással, a bronz a Magyar Időket illeti, ellenük 31 keresetet adtak be és 14 alkalommal marasztalták el, kötelezték helyreigazításra őket. Az élbolyt követi a Lokál (23 kereset, 11 ítélet), a TV2 (21-7), a Pesti Srácok (16-11), a 888 (14-8) és legvégül következik a közmédia, a maga hat keresetével és két ítéletével.

Láthatjuk itt is: elindul egy álhír az Origótól, és szépen, fokozatosan szétoszlik a piramis csúcsától lefelé, ugyanis ezek az ítéletek gyakran ugyanazon hír esetében születnek, amit átvettek egymástól a lapok. Persze az átvétel nem tilos, de elég faramuci a jogállása: az a helyzet, hogy ha én átveszek vagy idézek egy írást (mint most is az Átlátszóét) akkor ugyan köteles vagyok feltüntetni a forrását, de hiába nem én írtam, hiába jelölöm meg, honnét vettem, csak felelős vagyok a híreszteléséért, ha történetesen nem igaz (kivéve, ha azt írom róla, hogy nem hiszem, bár néha akkor is).

Ez időnként nagyon érdekes eredményekkel jár, például láttam már ítéletet egy, az MTI-től átvett hírrel kapcsolatban, melynek esetében az MTI tévedett volt: a másodközlő, forrást megjelölő lapot elítélték miatta, a forrást, tehát az MTI-t magát – nem. Szóval, vannak érdekes dolgok a magyar jogrendszerben, ebben az esetben azért született ilyen különös verdikt, mert csak természetes személynek lehet megsérteni a jó hírnévhez való jogát, a felperes pedig nem nyújtott be keresetet az MTI ellen, csak a másodközlő lap ellen.

Ahol pedig nincs kereset, eljárás sincs.

De ne vesszünk el a részletekben:

mindig ilyen arányokban veszítgette a pereket a kormánymédia?

Nem.

2017-ben összesen 53 sajtó-helyreigazítási pert vesztett a 888, a közmédia, a Lokál, a Magyar Idők, az Origo, a Pesti Srácok, a Ripost és a TV2. A független sajtó pedig – a korábban említett szereplőkkel – összesen hat helyreigazítási pert bukott el abban az évben.

2016-ban még érdekesebb volt a mérőszám: a kormányközeliek még csak 18 esetben vesztettek. Hát mi történt itt pár év alatt?

Két dolog. Az egyik világos: tavaly választási év volt, amire már tavalyelőtt elkezdtek készülni, ezt mutatja a 18 perveszteség megugrása 53-ra, aztán a tavalyi 109-es rekordot nyilvánvalóan az országgyűlési képviselő választásoknak köszönhették. A másik, hogy megindult és mostanra majdnem teljessé is vált a kormánymédia centralizációja, ami nagyon veszélyessé teszi a munkát, hiszen elveszett a szerkesztőségek autonómiája. Ha tavalyelőtt kaptak egy hírt, amiről látszott, hogy hamis lehet, akkor még megtehette a főszerkesztő, hogy nem közli, de most akkor is meg kell jelennie – amennyiben a központból érkezett – ha teljes képtelenség.

Az álhírek károsultjainak legtöbbje nem is ad be keresetet

De ne tessenek azt hinni, hogy ezzel végére is értünk a témának. Ezek csak az elvesztett helyreigazítási perek adatai, a valóság ennél sokkal szomorúbb. Az álhírek károsultjainak legtöbbje ugyanis nem ad be keresetet, mert vagy nem tud magáról az álhírről, vagy nem áll módjában.

Nem pereskedik a migránsnak, harcosnak rágalmazott menekülő, aki jó eséllyel nem is olvassa, miket írnak róla (csak az Origón 1997 cikk tartalmazza a „migráns” kifejezést), nem pereskedik az élősködőnek bélyegzett hajléktalan, mert nem is látja az írást, nem pereskedik a koldusszegény közmunkás, nem pereskedik a legtöbb meghurcolt ember, és hát – nem pereskedik Soros György sem, mert annál nagyvonalúbb.

Ez csak a jéghegy csúcsa

Akkor kiktől származnak ezek a keresetek?

Többnyire megrágalmazott politikusoktól. Ők viszont pereskednek, jó kedvvel, bőséggel, meg is tehetik, fontos is nekik. Tehát mi most egy irányszámot látunk, mintegy a jéghegy csúcsát: nem 109 álhír jelent meg, hanem ennyinek a kapcsán sikerült pert veszteni kormányoldalon! Ahol ekkora a csúcs, ismervén a sajtó természetét, vajon mekkora lehet maga a teljes jéghegy?

És nem volt szó a profi álhír-oldalakról sem, a mindenegybenről és társaikról, felsorolni is nehéz volna őket, hiszen ellenük a legritkább esetben indul eljárás – ők ugyanis ismeretlen tettesek. Speciel a mindenegyben az egyetlen közülük, amit lehet is névhez, tulajdonoshoz kötni, de még az ő tulajdonosi mivoltát sem tudnám bíróság előtt minden kétséget kizáróan bizonyítani. Nagyon vigyáznak arra, hogy névtelenül működjenek, a szürke zónában, ami érthető is a részükről: mivel alig írnak igazat, ha nevesíthetőek volnának, ki sem jöhetnének a bíróságról, annyit kéne ott üljenek… és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a bevételeik jelentős része amúgy is adócsalásból származik.

Vagy felperes nincs, vagy alperes

Tehát láthatjuk: a magyar álhírek esetében a legtöbb alkalommal azért nem indul eljárás egy-egy orbitális hazugság miatt, mert vagy felperes nincs, vagy alperes. Ha ezeket az ügyeket objektív szakmai bizottság vizsgálná minden esetben, amikor kétely merülhet fel, megszámlálhatatlan esetben kéne ezer és egy szamárságot visszavonatni. De természetesen egy ilyen bizottság felállítása lehetetlen volna Magyarországon, ugyanis vagy minden politikai párt és mozgalom kéne delegáljon bele egy szakembert – tulajdonképpen valami ilyesmi akart lenni a Médiakuratórium, csak nem álhír-ellenes céllal hozták létre – vagy senki sem fogadná el semlegesnek a döntéseit. És ha minden erő képviseltetve volna benne, akkor félő, hogy nem lenne kevesebb az álhír, ellenkezőleg, még több is lehetne, ugyanis a politikailag elkötelezett szereplők viszonossági alapon dolgoznának: „én átengedem a te álhíredet, te átengeded az enyémet” jelszóval.

A megoldást magam sem tudom, bár minden nap töprengek rajta: de a számarányok, ez az inkább jelképes 109-14-es viszony megmutatja: az igazság sajnos ebben az esetben nagyon nem középen van.

Hatalmas jéghegy az, amiből ennyi látszik.

És sokkal súlyosabb a jobboldala, mint a bal.

Fel fog borulni.

Na, akkor tessenek majd vigyázni, amikor borul.

Szekusozni csak szépen…

0

Mindenfele divatba jöttek az álhírek és az összeesküvés-elméletek, nem csoda tehát, ha nálunk is már-már uralják a média terét, és amennyiben a politika túlontúl mediatizált jelenség, hát nyilván a politikai közbeszédet is egyre inkább kisajátítják.

Egyféle korszellem, valamiféle magától-értetődőség hozza be a közbeszéd fő sodrába azokat a “történeteket”, melyek igazolhatatlanok ugyan, viszont, amelyekhez érzelmileg kötődni, sőt azonosulni lehet velük, amelyek a legkevésbé sem racionális érveken alapulnak, de “hihető megérzések”. Úgy tűnhet a médiafogyasztók – és számuk a közösségi média, a világháló kiterjedésének következtében példa nélkül megnőtt (csak az alig 15 éves Facebook 2.7 milliárd “arccal” rendelkezik) – sőt a proaktív médiafogyasztók, akik tartalmakat generálnak és nemcsak passzívan befogadnak, mindenre vevők. Válogatás nélkül, mindenféle kritikai meggondolást mellőzve “zabálják” a valódi és az álhíreket, a tényeken alapulókat és az alternatív-tények lila füstvilágába tartozókat, egyaránt.

Új közvetítő technológiák, új típusú fogyasztók, hallatlanul megnövekedett terjedési sebesség és kiterjedtség mellett miért is várnánk, hogy a régi, a jól bevált újságírói etika és a hagyományos típusú, illetve műfajú, politikai diskurzusok legyenek továbbra is a keresettek? A kérdés inkább az, hogy miért válnak az álhírek és a konteók kedvenc műfajjá? Miért ezek és nem a tudományos ismeretek, vagy a tudományos ismeretterjesztő szövegek vállnak uralkodóvá a neten? És a válasz egyik része mindenképpen azzal kapcsolatos, hogy az alternatív tények és konteók, a rájuk épített diskurzusok a hatalmi erőtérben erősödnek meg, válnak a hatalmi vetélkedés eszközeivé. A hatalmasok rejtett cselekedeteit hivatott leleplezni igen sok konteó, illetve az álhír és összeesküvés-elméletek szolgálnak a hatalom megtartására-kiterjesztésére ott, ahol kormányok kampányolnak ilyenekkel, ijesztgetik a plebset, kitalált, vagy elképzelt, politikai kommunikációs termékként fölépített személyekkel és konteókkal. Az éppen új virágkorát élő populizmus (különösen a szélsőjobbos, az alt-right) a kerete a fake news és a konteók terjesztésének, legitimálásának, a populizmus “logikája”, úgy is, mint politikai teológiai eljárás (amikor monoteisztikus vallási fogalmakat szekularizált formában használnak politika- elméleti és gyakorlati érdekből – Schmitt, Arató) a legalkalmasabb talaj a jelzett jelenségek szárba szökkenésére, kivirágzására.

Nincs arra itt tér, hogy elméleti fejtegetésekbe fogjak a jelenségről, csupán egy sajátos témáját és annak vonásait igyekszem felvázolni a román és a rommagyar politikai kommunikációt és médiákat elözönlő álhír és konteó termésnek. Hadd kezdjem azzal, hogy ezen a területen – azaz a szimbolikus politizálásban és a “politikai teológiában” – is megjelenik az a kétfelé tekintés, ami a román és azután a rommagyar médiát és általános tájékozódást illeti, a rommagyar fake news és konteó-gyár a magyarországit követi, a román meg inkább nyugatiból és persze mindkettő saját forrásból is merít. Van viszont egy – lényegében fölmelegített – közös konteó, amit nemcsak a hatalmon levő PSD-ALDE és a Fidesz itteni fő fiókpártjának koalíciója, és az illiberalizmusban azonos érdekeik indokolnak, hanem régebbi tisztázatlanságok, eltitkolt és ki nem beszélt, meg nem emésztett rommagyar nyavalyák, harmincéves sztorik is táplálnak.

Ez pedig a Ceaușescu-féle politikai rendőrségre való sűrű utalás, immár úgy is, hogy egy tollvonással, de még inkább egy lélegzettel, con spirare, egyenlőségjelet tesznek a volt szekuritáté és a jelenlegi titkosszolgálatok közé, és folyamatos összeesküvéssel vádolják meg úgy az előbbit, mint az utóbbit. A “párhuzamos állam” (ami a Trump és spinnerei által kiokumulált “mély állam”-ra hajaz) ennek a konteónak a magja, mely párhuzamos államról csak az tudható, hogy valahogyan létező összeesküvés, mely – politikai térféltől és személyektől függően – a törzsi, azaz megosztott, éthosz alapján, kicsinál vagy fölemel politikusokat, vagy egész politikai formációkat.

A párhuzamos államra való utalás és a szekusozás olyan konteók, melyek igen sűrűn és változatos felületen előfordulnak a román politikai diskurzusokban, egyfelől tömegpszichológiai hasznot hajtanak (ezt a vonatkozást igényesen fejti ki Krekó Péter, Tömegparanoia című könyvében: a konteók pszichológiai védelmet nyújtanak csoportoknak és benne egyéneknek, magyarázattal szolgálnak atipikus jelenségekre, megváltoztat(hat)ják a hatalmi viszonyokat, megszilárdít(hat)ják a hívők nézeteit, stb.), másfelől pedig a populista politikai hatalom “harci eszközei” (elvben lehetnének az ellenzék fegyverei is, de nálunk nem ez a jellemző).

Mire jó a szekusozás? Természetesen elsődleges funkciója a vélt és/vagy valós ellenfelek lejáratása, akiket előszeretettel ellenséggé maszkíroznak spin doctorok és azután propagandisták, politikusok, és az ők hívői/követői. A mögöttes konteó és a szekusozás viszont a megosztott morál, a törzsi éthosz alapján osztja föl a világot, a mi “jó” szekusaink és a ti “rossz” szekusaira. Az ellenzék a kormányt igyekszik démonizálni, a hatalom pedig “párhuzamos államról” beszél, mely megakadályozza a “jó kormányzásban”, politikusok egymást kölcsönösen leszekusozva igyekeznek lejáratni, stb., a nagyérdemű pedig politikai ízlésének megfelelően egyik vagy másik pártot, illetve vezetőit “véli” szekusnak.

A gond az, hogy a fogalom mára teljesen kiürült, éppen ettől a mindenkire, minden bizonyíték nélkül rámondott gyakorlattól, másfelől pedig azért, mert soha fel nem dolgozta a társadalom a múlt rendszert és benne a politikai rendőrség szerepét, befolyását, megtorló képességét és valós emberellenes föllépéseit. Van ugyan egy nagy nehezen született átvilágító testület (CNSAS), de maga is egyre hiteltelenebb, mert politikai alapon kinevezettek a tagjai, elkötelezettek a vezetői, mert még mindig átláthatatlanok a volt szeku irattárai, nehézkesek az eljárásai, stb. Gyakran éppen volt szekusok és besúgók a leghangosabb szekusozók, illetve ők, akik a párhuzamos állam létét bizonygatják, mint bennfentesek. Különös, de adott esetben a közvélemény inkább hisz egy kiugrott/kirúgott szekus-tisztnek, mint a józan észnek; a média és a rezonátorok és influencerek meg éppen a szekus-diskurzus bajnokaivá válnak. Igaz, hogy a szeku és a jelenlegi – valóban túlméretezett – titkosszolgálatok összefonódását Emil Constantinescu volt államelnök tette divatossá, mondván: „a titkosszolgálatok győztek le”, azaz második mandátumért már nem is indult, hiszen hitelét, elnökségének rossz hírét, lejáratását, azok okozták volna.

Annyira kifordult magából, eltorzult és paradoxonná lett a különféle politikai szekértáborok szerint hangoztatott szekus befolyás és kapcsolat, hogy például a rommagyar politikai mainstream simán kimondja, hogy Mihai Răzvan Ungureanu volt az eddigi legjobb miniszterelnök, akinél nem számít, hogy azelőtt a külügyi titkosszolgálat (SIE) vezérigazgatója volt. Támadják viszont Dacian Cioloș, szintén volt miniszterelnököt, azon halovány, és igazolhatatlan feltételezés alapján, hogy esetleg a SIE ügynöke volt (igaz, volt ő már Soros-gyerekének is mondva, sikertelen lejáratási kísérletben).

Érdemes észrevenni azt is, hogy az újonnan megjelent atipikus politikai pártok különösen alkalmasak arra, hogy szekusozás célpontjaivá váljanak, hiszen éppen a szokatlan föllépés és újszerű megnyilvánulások jellemzik őket, amit nem tudnak hová tenni az egyszerű népek, sőt a mindig magabiztos kommentelők is bizonytalanok megítélésükkel kapcsolatban. Könnyű lejárató hadjáratot indítani, magyarán leszekusozni, olyan pártokat és közszereplőket, akik népi/utcai mozgalmak, sőt már-már a polgári engedetlenség és proteszt eszközeivel léptek föl, sikeresen, ahogyan pl. az USR tette. Vagy olyan alternatív gyűjtőpártként alakul és lesz egyre befolyásosabb, mint a Victor Ponta-féle Pro Romania, és utoljára, de nem utolsó sorban a szintén civil hátterű PLUS, és vezetője Dacian Cioloș. Ezen pártok relatív sikerét képtelen felfogni a politikát kevéssé értő közönség, és erre építenek a hagyományos pártok (köztük a Fidesz itteni fiókpártjai is), amikor konspirációs elméletekkel és leszekusozással igyekeznek lejáratni az újonnan érkező pártokat és politikusokat, akik és amik reális veszélyt jelentenek lefele haladó népszerűségükre.

Van még egy ok, amiért a szekusozás nagy hangerővel és intenzitással folyik: elrejteni, ismételten és esetleg véglegesen szőnyeg alá seperni a volt szekus-tisztek és besúgóhálózatuk leleplezését, a történelmi léptékű feldolgozást és megakadályozni egy tisztább kép kialakulását. Jellemző, hogy a ma szekusozók hallgattak mindeddig, eszük ágában sem volt tisztázni saját múlt rendszerbeli szerepüket, vagy a valós szekusok és besúgók problémáját. És nemcsak a román többség szabotálja el módszeresen és rendszeresen a kérdés fölvetését, hanem a rommagyar értelmiség és közvélemény is maszatol.

Jellemző, hogy egy néhány évvel ezelőtt a témakörben szerkesztett Korunk (havilap) szövegei és kontextusuk arra a következtetésre vezettek, hogy valójában a besúgóknak (különösen, ha azok rommagyarok, ismert értelmiségiek, akik mára felhagytak a nacionál-kommunizmus támogatásával, csak simán nacionalisták) békén kell hagyni, a történelmet mindenféle kutakodás nélkül kell lezárni, mert, … csak. Volt a témáról egy viszonylag színvonalasabb vita a transindex.ro portálon is, ami „döntetlenre” végződött, és már-már szerecsenmosdatásban zárult. Szóval a ma szekusozók a valós, egyszer volt szekusmúlt elfödésén munkálkodnak – tudnak róla, vagy sem – és azon, hogy ha lehet, soha meg ne értsük a volt titkosszolgálat és a jelenlegi titkosszolgálatok közötti vélt vagy valós folytonosságot, a mentalitás továbbélését, stb. Véleményem szerint viszont kár ezt a jobb sorsra érdemes, ezt a társadalmi értelemben és léptékben fontos témát, konteókba, tévhitekbe és manipulatív diskurzusokba zárni, csak lejáratásra használni, fontos lenne a tényszerű, dokumentált és megérvelt kitárgyalása.

Magyari Nándor László

Zuckerberg pallosa – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávé mellett abban azért megegyezhetünk, hogy a hírben az a legfontosabb: igaz-e vagy sem. Márpedig manapság egyre kevesebb hír igaz, a csapból is szamárságok vagy hazugságok jönnek, nem is csoda, hogy felhorgadt a Facebook vezetősége, és bejelentették: eddig és ne tovább. Jó ez nagyon – vagy mégsem?

Első sorban jó. Hiszen az álhír minden formájában veszélyes, már maga a létezése is erodálja a sajtó hitelességét. Ahhoz időtlen idők óta hozzá van szokva az újságolvasó, hogy minden sajtótermék kicsit elfogult, ezzel nincs mit csinálni, de hazugságokat akkor sem szabad közölni. A hír legyen szent, utána már szabad a vélemény. De mikor az ember azt olvassa, hogy a fél magyar színházi élet nyílt leveleket ír Orbán Viktornak, tele helyesírási hibákkal, és ezeket hat különböző (bár a felszín alatt egymással szoros szimbiózisban élő) orgánum is átveszi és egymásra hivatkoznak, a hitelesség kedvéért, nyilván a sajtóban rendül meg a bizalma. Az egészben. Úgy, ahogy van, pedig a rendes lapok nem érdemlik ezt.

Vegyünk egy példát

Pörög-forog pár napja a közösségi oldalakon egy hír, miszerint a gonosz demokraták New York városában engedélyezték volna az abortuszt egészen a szülés pillanatáig. Szörnyülködik, aki látja. Hát, ez bizony hazugság, onnét tudom, hogy utána jártam. Bárki utána járhatott volna, ha rászán tíz percet: az igazság az, hogy New York államban, tehát nem városban 2006 óta engedélyezett az abortusz a terhesség 24. hetéig, egy perccel sem tovább, a 24. hét után csak akkor, ha a magzat életképtelen vagy az anya szervezete életveszélybe kerül.

„The law also addresses late-term abortions. Under New York’s Reproductive Health Act, they can be performed after 24 weeks if the fetus is not viable or when necessary to protect the life of the mother.” (CNN)

Az ám, csakhogy mikor ezt a rendeletet meghozták, az állam törvényhozásának republikánus többsége nem engedte érvénybe léptetni, most, hogy demokrata lett a többség, hatályos lett. Világos, hogy mi történik: egyes republikánus körök álhírt terjesztenek a politikai ellenfeleikről, aminek Magyarországon az ő szempontjukból a világon semmi fontossága vagy jelentősége nincsen, nálunk már másodlagos felhasználás zajlik. Reciklálták az uraságoktól levetett hazugságot.

Nem egy ilyent tudnék mondani, hanem naponta tízet. És hát az álhír fegyver, propagandaeszköz is: jól láthatjuk, ha olyan országok hazugságait olvassuk, amelyek messze vannak tőlünk. Ki volna képes elhinni, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában gyermekeket eszik? Tökéletes szamárság, mivel nem vagyunk érintettek az ügyben, látjuk is – de ez az álhír komoly szerepet játszott Trunp megválasztásában. Ugyanis az amerikaiak közel voltak, érintettek voltak és sokan elhitték. Ha valamelyik magyar politikusról mondanák, nálunk is akadna, aki elhiszi, pedig azok sem zsenge kisdedekkel táplálkoznak.

No, ennek akar véget vetni egyszer s mindenkorra a Facebook,

úgy is, mint a világ legnagyobb közösségi oldala és sajtómegosztó felülete. Lássuk a hírt.

„A jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hamis híreket közlő oldalak és csoportok egész hálózatának felkutatására a Facebook. A cél, hogy gyökérénél fogva szüntessék meg a problémát, a lelőtt oldalaknak pedig nehezebb legyen feltámadniuk.

A Facebook korábban több változtatást is életbe léptetett annak érdekében, hogy elejét vegye a valótlanságot közlő oldalak, illetve a Facebook szabályzatába ütköző tartalmak terjedésének. Bár az igyekezet dicséretesnek mondható, a problémát teljesen nem sikerült megszüntetni. Ennek leggyakoribb oka az, hogy a szabályszegő oldalak előbb-utóbb visszatérnek, az üzemeltetők ugyanis újabbakat hoznak létre, hogy aztán (némileg más név alatt, de) ugyanúgy folytassák tevékenységüket.

Ezt elégelte meg most a Facebook, ugyanis bejelentették: a jövőben nem csak a hamis információkat terjesztő vagy a szabályokat súlyosan megsértő oldalakat és csoportokat fogják szankcionálni, azokat sem kímélik majd, amelyek kapcsolódnak a szolgáltatás törvényeit megsértő hálózathoz. A Facebook szerint ezzel gyökerestül sikerülhet kiirtani minden olyan oldalt és csoportot, amelyet korábban egy-egy probléma (például gyűlöletbeszéd, vagy erőszakra utaló tartalmak terjesztése) miatt jelentettek a felhasználók.

Azt nem árulták el, milyen új eszközzel vagy elv alapján vizsgálják majd az oldalakat, hogy kapcsolódnak-e valamilyen hálózathoz, de azt ígérték: a művelethez sokkal több tényezőt fognak figyelembe venni, mint korábban. Ennek egyike lehet az adminisztrátorok „szemmel követése”, ugyanis sok problémás oldal azonos kezelőkkel dolgozik. Az ő szankcionálásukkal pedig a szabályszegésre készülő többi csoportot is sikerülhet feltartóztatni, még azelőtt, hogy egy problémás bejegyzést élesítettek volna.” (HVG)

Jó döntés, okos döntés. Veszélyes döntés.

Ugyanis az igaz, hogy – mint fentebb említettem is – az álhírlapok hálózatként működnek, úgy hitelesítik magukat, „egymást eszik”, mint a kannibálok, ha valakit megölnek a minden-egyben.com-on, két perc múlva megölik a nephangján vagy a hungarian timesban is, és senkit sem zavar, hogy él. Csak az a baj, hogy a normális sajtó is hasonlóan működik: egymás információit használjuk fel, hitelességi alapon, ha valami megír teszem azt, a HVG, abban megbízok és idézem, nyilván, ha az Origo írja meg, óvatosabb leszek az információval. De egy lapnak sincs annyi pénze és embere, hogy Kuala Lumpurtól Rhode Islandig mindent kiküldött munkatárssal ellenőriztessen. Soha nem is volt. Erre találták ki például a hírügynökségeket is. Persze, ha egy hírügynökség elkezd hazudozni, annak vége is a piacon, ők abból élnek, hogy igazat kell mondjanak. Cifrázás nélkül. Nehéz is a munkájuk.

Tehát látjuk, hogy a „hálózatként működés” nem az álhír-sajtó, hanem általában a sajtó ismérve. Szoktam is kesernyésen mosolyogni, ha az Origo – vesszőparipájuk nekik ez! – az „ellenzéki Soros-sajtó hálózatáról” ír, azon az alapon, hogy egyik lap hírt vett át a másiktól. Hát hiszen ők is ezt művelik, csak más forrásokkal. Sőt, még csak ők igazán.

A sok helyen azonos adminisztrátorok követése már szerencsésebb ötlet. Ugyanis bukott meg nálunk, Magyarországon is álhírlap-hálózat, és azt bizony egy személyben ugyanaz a tanítónő csinálta… viszont ezt a módszert meg nem egyedül a Facebook találta ki, hanem a magyar, álhírek ellen küzdő FakePalm-csoport is. Ez jó technika, hiszen végső soron az álhírek szerzőjét egy dolog érdekli: a bevétel és annak meg hozzá kell eljutnia, másra nem bízhatja a kényes munkát. Így tényleg el lehet kapni a selymát: más kérdés, hogy maximum a közösségi oldal büntetheti, ha magyar, mert a mi joggyakorlatunkban ugyan vagyon erre paragrafus, csak alkalmazni igen nehéz, majdnem lehetetlen – példa még nem is volt rá.

Az ám, de az sem mindegy, kinek mi az álhír!

Ha Orbán Viktort kérdezem, ő maga nevezte az egyébként hiteles és minőségi újságírást űző Indexet „fake news-gyárnak”, de mit várok attól, akinek a kedvenc lapja a Demokrata, kedvenc rádióműsora a Vasárnapi Újság? Az egy dolog, hogy tévedésből miniszterelnök egy ideje, az megint más, hogy mennyire ért a sajtóhoz. Neki és a híveinek az az álhír, amit nem szeret, de bizony ellenzéki oldalon is sok példát tudnék mondani erre a habitusra. Ha ők elkezdenek jelentgetni mondjuk tízezren egy valódi újságot, annak az új rendszer szerint annyi is, olvashatunk hírek helyett szíriuszi szittyákról a 888-on.

És mi a gyűlöletbeszéd? Kevés olyan magyar politikus van – mindkét oldalon – akit hiteles személynek találnék én magam, személy szerint, talán azért is, mert a legtöbbjüket így vagy úgy, de ismerem. Nehezen tudnék velük egyetérteni fontos kérdésekben, kivéve talán a bableves fűszerezését. De lehet, hogy abban sem. Mármost, ha én valamelyikről egy szokásos fenenagy okossága kapcsán azt írom minden trágárság nélkül, hogy újból elsült a feje, az gyűlöletbeszéd vagy csak egészséges kritika?

Szerintem kritika, a bírói gyakorlat is szabályozza a közszereplők bírálatát, tehát jogilag épp nem lehet bajom belőle, de ha valamelyik fanatikus hívük jelenti az írásomat a Facebooknak, letilthatnak – ugyanis a Facebook nem bíróság és nincs köze a joghoz, csak a saját törvényeit fogadja el. A moderátorok lehet, hogy nem tiltanának, ha elolvasnák a cikket – no, de a moderálást legnagyobb részét végző robotok, algoritmusok már igen. Az ellen meg alig van apelláta.

Akkor hol a megoldás?

Valljuk meg őszintén: nem tudni.

Talán a tények tisztelete felől kéne hozzákezdeni a dologhoz, amint írtam is, az információ, a hír legyen szent, a véleményen már pofozkodhatunk… az már más kérdés.

Talán több emberi moderátorra volna szükség, és több önmérsékletre is a felhasználók részéről, meg egy kis józan paraszti észre.

Hazudni – amint Deák Ferenc mondta vagy nem mondta volt – márpedig nem szabad.

De lassan kezd maga lenni a Pokol, hogy a tényeket látják sokan relatívnak, nem a véleményeket.

A Facebook egyre nagyobb, nehezebb, élesebb pallosokkal szurkálja a ködöt – és csodálkozunk, hogy nem jár sikerrel.

Elfújni kéne, jó urak… nem szurkálni.

Kamuvédelmi program – Déli Kávé Szele Tamással

Ahogy így kávézgatunk delente, óhatatlanul vissza-vissza kell térnünk néhány régebbi témánkhoz, hiszen ezek általában fontosak, lényegesek és hát nem ritkán fejleményeket is tapasztalhatunk – mint például most is, az álhírlapok ügyében. Kérem tisztelettel, nem kevesebbet fedeztem fel, mint azt, hogy az álhírek világában megjelent a jog!

Álhír és jog? Tűz és víz? Görbe egyenes, fából vaskarika? Az álhír természete szerint hazugság, és a jognak nem csak a betűjét de a szellemét is sérti akár a kitalálása, akár a terjesztése, van is ellene törvény, csak szinte soha nem alkalmazzák. Nem alkalmazzák, mert a rendőrség mostani eszközeivel szinte lehetetlen hatékony nyomozást végezni online ügyekben, és azért sem alkalmazzák, mert – ha kimondatlanul is – érzek némi kormányzati tűrést az álhírlapokkal kapcsolatban, meglátásom az, hogy ezeket azért hagyják működni, hogy egyszer majd, kellő pillanatban elővehessék őket egy nagy kirakatperben, bizonyítékként, vagy egy politikai lépés – mondjuk a sajtótörvény megváltoztatása – igazolásához.

De lássuk, miről beszélek

Évek óta harcolok szinte reménytelenül az álhírek ellen, néha elérek egy-egy kisebb sikert, például ősszel, amikor a Mindenegyben című álhírlap koholt gyilkossággal izzította az indulatokat, sikerült elérnem, hogy levegyék az inkriminált „cikküket” – igaz, ehhez az olvasók felháborodása is kellett. Meg az, hogy előbb bebizonyítsam nekik: nem történt semmiféle gyilkosság. A magyar ember nem szereti, ha hülyének nézik (és más emberek sem kedvelik ezt a magatartást).

Tegnap épp a nyugdíjbotrány kapcsán tallóztam az álhírlapok között – arra voltam kíváncsi, mit hoznak ki egy valós problémából, meg kell mondanom, közepesen hazudoztak, nem valók nekik a tények – midőn egy érdekes menüpontra lettem figyelmes a Nép Hangja című borzalom hasábjain. A kiadványról annyit érdemes tudni, hogy a legrosszabbak közé tartozik, nem tisztel sem Istent, sem embert, sem igazságot, sem tényeket, akkor is hazudik, amikor kérdez.

A menüpont címe: „Felhasználási feltételek”

Nofene. Ilyenetek is van? Lássuk csak.

Ez bizony egy jogi nyilatkozat. Mit mond?

„A anephangja.com weboldal, (a továbbiakban Oldal) látogatása, igénybevétele és bármilyen adatszolgáltatás önkéntes, használatával mindenki elfogadja az alábbi feltételeket és tudnivalókat, melyek időnként változhatnak a működtetés, a jogszabályi környezet, vagy más egyéb körülmények miatt. Az itt leírt feltételek ismeretét természetesnek vesszük, ezért az elolvasás elmulasztása nem jelentheti semmiféle hivatkozás alapját.”

Hát, ez magasan kezdi, bár van, hogy én is odaírom a jegyzetem elejére, miszerint kommentelés előtt tessék elolvasni, nem csak a címből és a bevezetőből áll…

„A anephangja.com oldalon széleskörű információs és ismeretanyag található, amik lehetnek cikkek, internetes és más jellegű hivatkozások, eszközök, képek, multimédiás anyagok és reklámok. Felhívjuk a figyelmet, hogy az Oldalon található tartalmak, nem helyettesíthetik a szakszerű ismereteket, sem pedig az orvosi ellátást vagy tanácsokat. Személyes problémáival, valamint az egészségével vagy más egyebekkel kapcsolatos kérdésekben mindig szakemberrel vagy orvosával konzultáljon!”

Az helyes is, mert épp ők szokták hetente felfedezni a rák abszolút ellenszerét, hol parlagfű-tea, hol fokhagymás citromlé formájában. Miért nem tetszenek egyszerűen azt írni: „Hazudunk orvosi dolgokban, mint a vízfolyás, csak szeressük a sok pénzt, azért csináljuk, de ne tessenek ránk hallgatni!”

„Az olvasó felelőssége az is, hogy megfelelő módon értelmezze azokat az információkat és tartalmakat, amelyek a anephangja.com oldalon rendelkezésre állnak, éppen ezért azt javasoljuk, hogy mielőtt bárki az itt olvasottakat hasznosítani, alkalmazni vagy elsajátítani szeretné, ehhez mindig vegye igénybe szakember, vagy más, felkészült, az olvasott témához kapcsolódó képzettséggel illetve tapasztalattal rendelkező személy segítségét.”

Tehát hazudnak másban is, illetve mindenben, és az olvasó felelőssége, ha ezt nekik elhiszi. Akad még ember, akinek ezek után van kedve elolvasni a becses sajtóterméket? De most jön a legszebb.

„A anephangja.com oldalon olvasható tartalmak és információk számos helyről származhatnak, így akár az olvasóktól vagy más felhasználóktól is. Mindezek következtében az itt található és olvasható tartalmakért, illetve a megjelenő adatokért, képi-, hang-, vagy egyéb anyagokért, mint ahogy bármilyen más – akár tőlünk, akár másoktól származó – internetes oldalainkon megjelenő tartalomnak, információnak vagy bármi másnak a felhasználásából eredő esetleges károkért és hátrányokért semmiféle felelősséget nem vállalunk!”

Tehát bármit is írnak, semmiért, azaz, ismétlem, semmiért nem vállalnak felelősséget!

Na, kicsiny gyermekeim, ez az, ami nem így megy. Ezt hívjuk visszaélésnek. Idevágtok az olvasónak egy jó bonyolult jogi szöveget értelmezés nélkül, amiben őrá hárítotok minden felelősséget, ti meg hazudoztok utána gátlástalanul. Maga a nyilatkozat hossza és nyelvezete is garantálja, hogy csak kevesek fogják elolvasni, megérteni csak az olyan csodabogarak, mint én, magyarra lefordítani pedig csak én fogom.

A hosszú és jogilag egyébként kifogástalan szöveget két mondatban lehet összefoglalni:

„Mi hazudunk, amit csak akarunk, és ezzel pénzt keresünk. Te vagy a hibás, ha elhiszed egy szavunkat is!”

Csakhogy, kicsiny kolerabaktériumocskáim, a jog nem egészen úgy működik, hogy egy nyilatkozat mentesít a felelősség alól. Hiszen ha valaki kitűzne magára egy jelvényt azzal a felirattal, miszerint „Pszichopata sorozatgyilkos vagyok, meg foglak ölni és a holttestedet feldarabolom majd!” attól még nem lenne szabad gyilkolnia, pedig ő a maga módján figyelmeztette a nagyközönséget. Csak éppen a figyelmeztetés vagy elhatárolódás, a felelősség áldozatra hárítása jogilag egy fikarcnyit sem mentesít a törvénysértő cselekmény következményei alól. Amit teszel, azért felelős vagy, ha szóltál előtte, hogy te rossz vagy, ha nem.

Márpedig sajtóban hazudni nem szabad

Akkor sem szabad, ha jogi nyilatkozatban rögzíti az ember, hogy minden felelősség azé, aki hisz neki.

Különben maga a nyilatkozat is érdekes.

Én ugyanis ezt alaposan elolvastam, és az egyik elütésből – mert hanyag munkát végeztek – rájöttem, hogy még ezt is loptátok! Eredetileg a NetÚjság című, szintén álhírlapból származik, egy helyen benne felejtettétek az eredeti lapcímet.

Azért szép kis haramiák, útonállók vagytok, még a kardotokat, pajzsotokat is lopjátok, ti, sajtó szégyenei, tolvajok söpredéke. Lopnátok legalább ügyesebben, de arra sem vagytok valók.

Ne gondoljátok, hogy örökké fogtok büntetlenül hazudozni mindenféle génmanipulált szörnyekről, Szolnokon született angyalkákról, gyilkosságokról, öngyilkosságokról, ismert emberek soha meg nem írt nyílt leveleiről. Vége lesz ám a jó világotoknak. Most is csak azért tehetitek, amit tesztek, mert kelleni fogtok még egyszer a kormánynak, elraktak titeket a sifonérba, míg elő nem vesznek, addig rohadhattok kedvetekre, de mikor kelleni fogtok, azon a napon végetek is.

És valószínű, hogy a magyar sajtó végleges sárba tiprásához és megsemmisítéséhez fogtok kelleni, a kötelező sajtókamarai tagság bevezetéséhez.

Amire nem tudjuk, mikor kerül sor, előbb-e vagy utóbb, de valamikor mindenképpen meg fognak vele próbálkozni.

Úgyhogy nincs értelme ennek a jogi nyilatkozatnak, ennek a kamuvédelmi programnak sem.

Nyugalom: még egy darabig enélkül is garázdálkodhattok. Ne jogászkodjatok, rosszul áll a tehénen a gatya.

Bocsánat, kissé elragadtattam magamat, de évek óta harcolok az álhírlapok ellen… ígérem, a legközelebbi kávéhoz kellemesebb témát hozok – ha tehetem.

FT: Az álhíreket utoléri a realitás

0

A Financial Times elemzése igyekszik megnyugtatni az aggodalmaskodókat, hogy nem kell tartaniuk az álhírek miatt, mert a mai, nyílt társadalmakban a hazug politikusok elbuknak a valóság próbáján. A politika manapság mind inkább az igazságról szól, de azért a jelenséget már Orwell 1984-e is leírta.

A közösségi média megjelenése új fegyvert jelent a küzdelemben, ám nem változtat lényegesen a felálláson. Akik oda vannak, hogy Trump, Putyin vagy Hszi Csin-ping politikája befut a végén és a hazugság győzedelmeskedik az igazság fölött,

nyugodtan reményt meríthetnek a 20. századból.

Hitler rezsimjének egyik fő gyenge pontja az volt, hogy elutasította azokat a híreket, amelyek nem illettek bele a koncepciójába. A szovjetek végzetes hibája még inkább abból eredt, hogy a rendszer tagadta az igazságot. Túl nagy volt a szakadék a hivatalos propaganda és az emberek által megélt valóság között.

Valószínűleg ilyesmi történik napjainkban is. Az álhíreket utoléri a realitás, méghozzá igencsak gyorsan. Pontosan ez a helyzet a Brexit melletti érvekkel. A hatalmas hőség azokat cáfolja, akik szerint nincs üvegházhatás. Trump sok mindenbe belebukhat, mert neki – Kínával és Oroszországgal ellentétben – meg kell küzdenie a független sajtóval és igazságszolgáltatással. De még a moszkvai és pekingi vezetés is ideges lehet az olyan fejlemények miatt, amelyek aláássák a hivatalos mantrát. Lásd a nyugdíjkorhatár emelését, vagy a gazdasági növekedés lassulását.

A Financial Times optimista végkövetkeztetése:

„Szóval nem kérdés, hogy a végén az igazság kerekedik felül”.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!