RM, Author at Független Hírügynökség

Hogyan csinálhatunk kiállítást arról, ami nincs? – Kiállítás a Kieselbach Galériában

Kultúra

RM

-

2017-11-12

Hogyan csinálhatunk kiállítást arról, ami nincs? – Kiállítás a Kieselbach Galériában

Egy megszállott művészettörténész-galerista, Kieselbach Tamás és egy kiváló művészettörténész, Molnos Péter sok évvel ezelőtt elkezdtek dolgozni a magyar gyűjtéstörténeten, ennek legfrissebb darabja az „Elveszett örökség” című könyv, amely a XIX. század vége és a XX. század elejének öt kiemelkedő képzőművészeti gyűjtőjének és az ő kollekcióiknak állít emléket.

Ezek a magyar gyűjtők olyan művészek képeinek voltak birtokosai, mint Van Gogh, Cézanne, Renoir, Monet, Picasso, El Greco, Rembrandt, nem elfeledkezve a legkiválóbb magyar művészekről sem, példaként megemlíthető Rippl-Rónai, Mednyánszky, Munkácsy vagy a nagybányai iskola tagjai. Kieselbach egyébként eddig összesen 40 könyvet adott ki annak a programnak a keretében, amelynek célja Molnos szavaival „a műtárgyak szimbolikus visszaszerzése”. De hogyan lehet kiállítást csinálni arról, ami nincs? Az öt kiválasztott műgyűjtő, Andrássy Gyula, Hatvany Ferenc, Nemes Marcell, Kohner Adolf, Herzog Mór Lipót gyűjteményeinek darabjai

szinte mind külföldre kerültek,

a tulajdonosok és a művek sorsa izgalmasan tükrözi Magyarország egyik legfelívelőbb korszakának a történetét.

Egy „igazi” magyar gróf, négy zsidó bankár/nagyiparos (persze ők is megkapták a nemességet, még ha csak a báróságig vihették) életét és gyűjtő-szenvedélyének különböző korszakait veszi számba a könyv. Négyen közülük meghaltak a II. világháború kitörése illetve a Vészkorszak tombolása előtt. Az ötödik, Hatvany Ferenc, sikeresen elmenekült az országból, Svájcban halt meg 1958-ban.

Nagyon különböző személyiségekről beszélünk, ezt a kiállítási tablók is nagyon egyértelműen jelzik, a kurátorok egy-egy találó jelzővel illették a főszereplőket. Andrássy a politikus, Kohner a tudós, Nemes a műkereskedő, Herzog a befektető, Hatvany a művész jelzőt kapta. Akad közöttük akadémikus, a tudományok doktora meg tanulatlan zseni. Vagyonukat Nemes kivételével a szüleik alapozták meg, a gyűjtés számukra nem volt alapvető egzisztenciális tevékenység. Mi motiválhatta őket a műtárgyak megvásárlására? Andrássynál viszonylag könnyű a válasz, a kulcsot Batthyány Gyulától kapjuk meg: „A parlamenti csaták után fáradtan ment haza. Ilyenkor meggyújtott egy lámpát valamelyik képe fölött és leült.

Nézte a képet és így enyhült meg a művészet szemlélődésében.”

Kohner esetében talán az impresszionizmus lenyűgöző hatása lehet a válasz. Nemes – talán a legregényesebb életű a csapatban – a művek felfedezésében és gyors forgalmazásában talált örömöket és természetesen rengeteg pénzt. Herzog – Nemes hatására – sokáig elsősorban befektetésként tekintett a műgyűjtésre, később azonban megtanulta élvezni a tárgyakat. Hatvany maga is festő volt, ő tudta igazán értékelni a külföldi és a magyar „kollégák” műveit. Itt említem meg, a Kieselbach Galériában látható kiállítás Hatvany Ferenc műveit mutatja be, jó rácsodálkozni a ritkán kiállított, nagyon magas színvonalú képekre.

A kiállítás, de különösen a könyv nem csak azért felemelő, mert csodálatos képzőművészeti alkotásokat tár a közönség elé, hanem azért is, mert ennél nagyobb az ambíciója:

be akarja mutatni egy speciális nézőpontból Magyarország több évtizedes társadalomtörténeti metszetét,

különös tekintettel a zsidó nagypolgárság asszimilációjára. A műtárgyak gyűjtése sok, korábban zárt kaput megnyitott a nagyon gazdag és nagyon művelt zsidók számára, bizonyára ez lehetett a gyűjtési szenvedély egyik oka.

Szomorú, de nagyon tanulságos történetek bontakoznak ki a gyűjtemények széthordása, külföldre kerülése ügyében. Gazdasági válság, háború, megszállások – a történelem pillanatok alatt elsodorta az évtizedek alatt összegyűjtött tárgyakat. Egyes esetekben a gyűjtőnek sikerült néhány művet a Szépművészeti Múzeumra hagynia, de ez csak töredéke a széthordott kollekcióknak. Számos mű külföldi múzeumok, galériák, magángyűjtemények dísze, sok közülük eltűnt, sokról lehet sejteni, hogy Oroszországba került, de ezek visszaszerzésére nincs esély.

Erről nyilatkozott a megnyitón részt vevő Lázár János is. Az ő személyét azért érdemes megemlíteni, mert egyrészt támogatta a kiállítást és a könyvet, másrészt európai stílusú, elegáns, szellemes, a magyar politikai osztályt kigúnyoló beszédet mondott, ahol még a bevétel egy részét megkapó Bátor Tábor Alapítványt (civil szervezet!) is igen pozitív megközelítésben említette.

Hadd fejezzem be ezt a cikket a miniszter egyik nagyon aktuális gondolatával:

„Akinek pénze van, annak kötelessége is van:

ma sok gazdag ember él Magyarországon, de nekik sajnos nincs igényük a művészi minőséget támogatni. A kiállításon és a könyvben bemutatott gyűjtők és gyűjtemények egyszerre voltak magyarok és európaiak, a művek pedig a világszínvonalat képviselték. Biztos vagyok abban, hogy a Kieselbach Galéria további kiállításai és könyvei is ebben a szellemben készülnek.”

Kultúra, minőség, üzlet – beszélgetés Ugrai Istvánnal, az Átrium intendásával

Kultúra

RM

-

2017-09-07

0

Kultúra, minőség, üzlet – beszélgetés Ugrai Istvánnal, az Átrium intendásával

Az Átrium a főváros tulajdona volt, sok évig senki sem törődött vele, nagyon lepusztult állapotban várta sorsának jobbra fordulását. Öt évvel ezelőtt néhány magánszemély vette meg a korábban moziként működő termet. A tulajdonos felkérte a korábban a Merlinben dolgozó társaságot, hogy találja ki az új hely profilját és szervezze meg az eseményeket. Ez a szerződés ebben az évben lejárt, a tulajdonosok a Kultúrbrigádot bízták meg az Átrium működtetésével.

Néhány hónapja mutatták be az új csapatot, amely megbízást kapott az Átrium vezetésére. A sajtótájékoztatón annyi hangzott el, hogy a korábbi csapatnak lejárt a szerződése, ezért jöttek az új emberek. Ki döntött így? Kik a tulajdonosok? Ezt leginkább azért fontos tudni, mert az Átrium példa lehet arra, hogy a kultúra jó üzlet is lehet.
Nekünk nem idegen a helyszín, hiszen az utóbbi években több produkció létrehozásában is részt vettünk. A Kultúrbrigádot éppen azért hoztuk létre 2008-ban, hogy bebizonyítsuk, a közönséget szolgálni és nem kiszolgálni kell, méghozzá úgy, hogy ez tisztességes nyereséget is termeljen. Először egy portált üzemeltettünk, majd 2012-től kezdtünk el színházi produkciókat létrehozni üzleti alapon, állami támogatás nélkül. Jelzem, az Átrium esetében is ugyanez a helyzet, bár van ígéretünk pályázati pénzre.

Nem szeretnénk az államból élni, a függetlenséget csak a befektetői szemlélettel lehet garantálni, vagyis az egyes előadásokhoz befektetőket keresünk, akik a remények szerint visszakapják a pénzüket, sőt, hosszabb távon nyereséget is kaphatnak.

Ez a szemlélet nem csak a saját produkciókra, hanem az intézmény által befogadott előadásokra, eseményekre is érvényes. A tulajdonos részéről annyi az elvárás, hogy fenntartható legyen a rendszer, ő egyszer már sok pénzt tett bele az épület felújításába, a továbbiakban nem akar erre költeni. Ezért is történt, hogy a nyári felújítást a Kultúrbrigád finanszírozta, azért, hogy a nézők és a dolgozók is érezzék jobban magukat – ez alapjaiban meghatározza valamennyi részvevő viszonyát a munkához és a produkciókhoz. Abban reménykedünk, hogy ez a beruházás megtérül majd a következő öt alatt, ha nem így lesz, akkor megbukunk.
Hihetetlen izgalmas az új szezon programja, nagy nevek, sokoldalú produkciók várják a közönséget. Olyan híres művészek hoznak létre új előadásokat, mint Alföldi Róbert, Bodó Viktor és Pintér Béla társulata is több darabbal szerepel a programban. Az ő reputációjuk biztosíték arra, hogy a nem olcsó jegyárak ellenére is megtelik a terem. Jól gondolom ezt?
Nem gondolja jól. Nem azért dolgozunk velük, mert az ő neveik elég jók, hanem azért, mert ők tudják garantálni azt a minőséget, amelyre a közönség szívesen áldoz pénzt. Nem könnyen fogyasztható darabokat szeretnénk műsoron tartani, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnánk, hogy a közönség szórakozzon. A nehéz gondolatok és a könnyen fogyaszthatóság egyfajta szintézisét képesek bemutatni az előbb említett –és még számos- alkotók.

Szokták mondani, hogy a színház kikapcsolódás, mi bizonyos értelemben a bekapcsolódást is szeretnénk elősegíteni.

Ami a jegyárakat illeti, nem gondolom ezeket nagyon magasaknak, figyelembe véve a magas minőséget. Tudomásul kell venni, hogy egy színházi előadásnak ára van, ezt meg kell fizetni.
Nagy örömmel láttam a programban, hogy folytatják a társadalmi elkötelezettségüket igazoló produkciókat.
Ez következik a mi víziónkból. Szerintünk a társadalmi érzékenység és a szórakoztatás nem zárja ki egymást. A Vaknyugat, az Igenis, miniszterelnök úr, az Őrült nők ketrece, a Macbeth vagy az Egy, kettő, három mind nagyon erős aktuális hazai társadalmi párhuzamokat is bemutat. Nagyon örülünk, hogy a Mentőcsónak produkciói is folytatódnak és kiemelten szeretnénk továbbra is az ifjúság felé fordulni a speciális előadásokkal. A színháznak kritikus szemmel kell foglalkozni azzal a világgal, amelyben itt és most élünk. Ha ezt jól csináljuk, segítünk az embereknek, hogy legalább feltegyék maguknak a nehéz kérdéseket. Az Átrium Facebook-oldalán számos visszajelzés érkezik az előadások után.
Ön melyik produkciót várja a legjobban?
Nagyon várjuk a legújabb Orwell: 1984-feldolgozást, Horgas Ádám rendezésében vagy Bodó Viktor új darabját, de most a legközelebbi bemutatót említeném, ami egy nagyon izgalmas vállalkozás. Alföldi Róbert rendezi Rainer Werner Fassbinder „A félelem megeszi a lelket” című filmjének színházi feldolgozását, amely Magyarországon még nem volt látható. A történetben egy afrikai bevándorló férfi és egy idősödő német asszony szerelmét mutatják meg, a 70-es évek Münchenjében, ennek aktualitását nem szükséges kommentálni. A bemutatót október 14-én tartjuk.

Akik helyettünk harcolnak

Kultúra

RM

-

2017-09-03

0

Szeptember 5-én mutatja be a Trafó a PanoDráma új produkcióját, „A csodát magunktól kell várni” címmel. Beszélgetés Lengyel Annával az előadás kreatív producerével.

Rózsa Milán más néven született, miért gondolta, hogy új néven kell léteznie?
Ezt pontosan lehet tudni és Milán édesanyja is megerősítette: példaképének Rózsa Sándort tekintette, ezért választotta ezt a családi nevet, a Milán meg csak úgy tetszett neki.
Ön hogyan definiálná a címszereplő „státuszát”?
Erre is saját maga adott választ: melegjogi és emberi jogi aktivistának tekintette magát. Milán történetéhez hozzátartozik, hogy novemberben lesz három éve, hogy 26 évesen véget vetett az életének. Szeretnénk megérteni és beszélni arról, hogy miként működik ez a halálra hajtott aktivizmus, ami azt jelenti, hogy egy-egy emberre időnként elviselhetetlen terhet teszünk mi, rendszerkritikusok, akik szeretnék, hogy megváltozzanak a dolgok az országban. Hagyjuk, hogy ezek az emberek megvívják az összes harcunkat, miközben mi a Facebookon őrjöngünk egy sort, lájkoljuk a bejegyzéseket vagy maximum elmegyünk egy tüntetésre – ilyen értelemben felelősök vagyunk egy ilyen fiatalember tragikus haláláért.
Mi különböztette meg Rózsa Milánt a többi aktivistától?
Különleges ember volt, tisztán, őszintén, okosan érvelt az igaza mellett. Tudott türelmes lenni, gyűlölte az erőszakot. Emlékezetes az a jelenet, amikor a Fidesz-székház „elfoglalásakor” derűsen tűrte a provokációkat. És még valami: őszintén érdekelte a másik véleménye, ezt el is hitték neki. Azon kevés ember közé tartozott, aki képes volt megszólítani a másként gondolkozókat, ezért sokan tisztelték az ellentáborból is. Amikor meghalt, egy kormánypárti fiatalember nagyon szép nekrológot írt róla, amelyben jelezte, hogy semmiben nem értett egyet Milánnal, de halála után karddal tiszteleg egy olyan ellenfél előtt, aki kiállt az elveiért, de meghallgatta a másikat is. Ha olyan párbeszédképesek lennénk mindkét oldalon, mint Milán, akkor talán máshol tartanánk. Tőle származik a címadó gondolat is: a csodát magunktól kell várni, mindenkinek meg kell vívnia a saját harcait, le kell győzni a félelmeket és a szkepszist – ebből alakulhat ki a csoda. Nem csak Milánról szól az előadás, hanem az aktivizmusról, a cselekvés lehetőségeiről egy nagyon nehéz történelmi-politikai helyzetben, hogyan lehet felrázni a polgárokat, egy kicsit kimozdítva őket a komfortérzetükből.
Jól érzékelem-e, hogy az előadás létrehozásának egyik motívuma a szégyen, hogy nem tesszük meg azt sem, amit pedig megtehetnénk…
Ez túlzás, a PanoDráma az egyetlen dokumentumszínház Magyarországon, tíz éve számos előadásban beszéltünk olyan fontos ügyekről, mint a cigánygyilkosságok, a pedofília, 56 és a menekültek ügye vagy a hospice. Előadásaink szövege eredeti interjúkon alapul, minden bemutató előtt rengeteget beszélgetünk az adott ügy résztvevőivel és csak autentikus szövegek hangzanak el a színpadon, természetesen megszerkesztve, ez a szó szerinti, verbatim színház alapelve. Milán családjával 5 órán keresztül beszélgettünk, számos aktivista is elmondta emlékeit. Hárman, Hárs Anna, Garai Judit és magam készítettük az interjúkat, raktuk össze a darabot, a színpadra állítást Pass Andrea irányította, a szereplők Ballér Bianka, Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina.
Elképzelhető-e, hogy olyan közönséghez is eljut a darab, akik máshogy gondolkoznak?
Abba nincs beleszólásunk, hogy ki vesz jegyet a Trafóba. A korábbi előadásainkat megpróbáltuk eljuttatni minél több középiskolába is, sok nagyon érdekes vita kerekedett a fiatalokkal a feldolgozó foglalkozásokon. A romagyilkosságokat feldolgozó előadásunk utáni beszélgetéseken sok diák rasszista álláspontot képviselt, de legalább lehetett beszélgetni velük. Reméljük, hogy néhányukat legalább sikerült elgondolkoztatni…

Van remény

Kultúra

RM

-

2017-08-27

0

A remény másik oldala. Ez a film címe. Ari Kaurismäki legújabb filmje, lassú, néha unalmas, de közben pompás karaktereket és helyzeteket skiccel fel.A rendező nyilatkozata szerint a legutolsó. Kár lenne.

Egy szénkupac. Egy onnan előbújó fej, majd test. Egy arab fiú, aki megérkezik Finnországba. Egy középkorú finn úr majdnem elüti. Később otthagyja alkoholista feleségét. Éttermet nyit. Ezeknek találkozniuk kell, nyilvánvalóan. De addig a szír fiatalember megjárja a rendőrséget, a menekültügyi eljárás végén haza akarják toloncolni. Egy nővér kinyitja neki az ajtót. A férfi amúgy a húgát keresi. Sokan segítenek neki. Csak úgy. Nem pénzért. Többször találkozik nácikkal is. A film vége enigmatikus, nem lehet tudni, mi lesz Khaleddal. Ő már megtette a magáét, felkutatta a húgát.

Ari Kaurismäki legújabb filmje, lassú, néha unalmas, de közben pompás karaktereket és helyzeteket skiccel fel. Kártyaklub, menekültszállás, étterem – és persze az elképesztő figurák. Feleségek, pincérek, szakácsok, hivatalos emberek, csalók. Hétköznapi emberek. Semmi különös. Csak közben segítenek egy idegennek. Csak úgy. Nem kérdeznek tőle gyakorlatilag semmit. Bújtatják, etetik, megkeresik a testvérét. Furcsa ország. Az érzelmeket nem nyilvánítják ki. Blazírtak, sumákok, linkek. Isznak. Sokat. A bürokraták teszik a dolgukat, a menekülteket meghallgatják, ellátják, azután döntenek a sorsukról. Ez a világ egyik legélhetőbb országa? Így működik? Működik. Mindenki tud valamennyire angolul. Ha egy idegen segítségre szorul, szóba állnak vele. Sőt: időnként kockázatot vállalnak és becsapják a hatóságot. Nem hősök. Tudják, honnan jön a menekült. És azt is, miért.

És mi lenne, ha egyszer Szijjártó Péternek lenne igaza?

RM

-

2017-08-26

0

És mi lenne, ha egyszer Szijjártó Péternek lenne igaza?

A diplomácia az érdekek képviseletének a művészete, érdemes tehát ezen a szűrőn keresztül megvizsgálni az értelmiségi közvéleményt lázban tartó magyar-holland affért. A tények és a reakciók ismertek, ezért próbáljunk meg egy kicsit mélyebb magyarázatokat keresni a balhéra.

Profi diplomaták semmit sem csinálnak véletlenül. A hollandok meg különösen nem, még akkor sem, ha viszonylag komoly mozgásteret kapnak a hágai minisztériumtól. Tudnivaló, hogy a holland diplomáciában már évtizedekkel ezelőtt működött egy zárt láncú email-rendszer, tehát mindenki tudott mindenről. Szóval, az a legfontosabb kérdés, hogy miért nyilatkozott a holland nagykövet a 168 órának és vajon egyeztette-e ezt a főnökeivel?
A szöveg kifejezetten durva, két EU-tagállam között pedig kirívóan szokatlan stílusú. Nincs olyan kormány, amely ne reagált volna keményen a munkáját keményen bíráló megjegyzésekre. A diplomáciai gyakorlat számos más intézkedést is lehetővé tett volna, de az nem kétséges, hogy a kemény szövegre kemény válasznak kellett érkeznie.

Ugyanakkor az interjúban a nagykövet minden kifejezése végig gondolt, tudatos, helyenként bravúrosan kifinomult.

Elképzelhető, hogy a miniszterrel egyeztetett interjúról beszélhetünk, erre utal, hogy az utóbbi –bár alapvetően egyetért a nagykövet kijelentésével- gyorsan árnyalta a magyar/iszlám párhuzamot. A diplomata nyugdíjba megy, ezért mozgástere megnövekedett a kollégáihoz képest, így alkalmas lett egy szerep eljátszására. Miért gondolták a hollandok, hogy most kell nagyon odacsapni Orbánnak?

Teljesen egyértelmű, hogy Hollandia számos kérdésben nem ért egyet a magyar kormány lépéseivel és ez az akció tesztnek is tekinthető Budapest ellenálló-képességét illetően.

A nagykövetet Orbán Viktor egyszer sem fogadta, ez nem növelte a bizalmat iránta holland körökben. Hága szeretné megfizettetni Budapesttel a sorozatos EU-n belüli negatív akciók árát.

Ugyanakkor tudható, hogy Hollandia a méreténél sokkal nagyobb befolyással rendelkezik az Európai Unión belül és keményen kiáll saját érdekeiért – nem látványosan, de a színfalak mögött határozottan. A holland üzletemberek napi szinten kommunikálnak a politikusokkal és a diplomatákkal, akik nem haboznak érvényesíteni az üzleti érdekeket. Talán nem túlzás feltételezni, hogy Hága szívesen látná az EU-n kívül Magyarországot és számos jel mutat arra, hogy Orbán is ezt szeretné. Számos szakértő szerint Orbán Viktor és csapata alig várja Magyarország kigolyózását az EU-ból. Mindkét kormány úgy gondolja, hogy az ebben az ügyben játszott szerepével növelheti mozgásterét. Minden összeesküvés-elméletet mellőzve nem elképzelhetetlen, hogy a holland kormány más EU-s államok vezetőivel is egyeztethette az interjút, így provokálva és tesztelve Orbán reakcióját.

Visszatérve az érdekekre, kinek jó ez az affér? Befolyásolja-e tartósan a magyar-holland, és tágabb horizontban a magyar-EU kapcsolatokat? Az első felindulás után mindkét oldal visszatért a józanabb hangra. Ez az ügy várhatóan gyorsan meg fog oldódni, de a tanulságok nagyon fontosak lehetnek Magyarország európai jövője perspektívájában.

A történelem mozgó dolog

RM

-

2017-08-24

0

Frank Tibor akadémikussal, az ELTE Amerikanisztika Tanszék egyetemi tanárával beszélgettünk.

A charlottesville-i események fényében indokolt a kérdés: mi a helyzet ma fehérek és feketék viszonyában ?
Többször elmondtam és meg is írtam már, hogy Észak és Dél polgárháborúját befejezetlennek tekintem [Az ígéretek földje, ÉS, LX: (32) (2016) 3-4. o.]. A feketék és a fehérek közötti kapcsolatok ma is erősen megterheltek, bár sok kísérlet történt és történik a feszültség enyhítésére. Példa erre a politikai korrektség (PC), amely megtiltja bizonyos szavak, kifejezések használatát az országban, de ennek alkalmazását a gyakorlatban erősen túlzásba vitték és az eredmény sokszor negatív lett. A feketék ugyan hivatalosan ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a fehérek, a gyakorlatban azonban minden szinten működik a diszkrimináció. A korábbi társadalomszerkezeti elméletek, például az olvasztótégely, a mozaik vagy a gyümölcssalátás tál kudarcot vallottak, nem sikerült a különböző közösségeket egyetlen nagy eszme körül működtetni. Manapság leginkább a multikulturalizmus a hívószó, de a jelek szerint ez sem éri el a kívánt hatást, az ellentétek szőnyeg alá söprése nem megoldás. Úgy fogalmaznék, hogy az emberi gondolkodás megváltoztatása ebben az összefüggésben több száz év alatt sem sikerült az Egyesült Államokban, sok jó szándék ítéltetett halálra.
Miért éppen Charlottesville-ban tört ki a feszültség?
Robert E. Lee tábornok szobra jelkép. A fehérek egyes csoportjai számára a felsőbbrendűségüket, a feketéknek az elnyomást sugallja. Nem szabad elfelejteni, hogy ma az országban több, mint 43 millió fekete él, a lakosság 13.3%-a. A csak részben feketékkel együtt ez a szám még magasabb: 46,8 millió ember, a lakosság 14.5%-a. Számukra a rabszolgatartó Dél hőseinek országosan 700 szobra és emlékműve elviselhetetlen mementója a korábbi szörnyűségeknek. Ugyanakkor minden emlékmű elmozdításában benne foglaltatik a történelem átírásának a veszélyessége. Ki és milyen alapon döntsön a lebontásról? Charlottesville-ben a döntéshozók (a demokrata párti polgármester vezetésével) több menetben próbálták enyhíteni a feszültséget: először a szobornak helyet adó parkot nevezték át Lee nevéről az Emancipáció Parkjává és csak ezután hozták meg vitatott és a szélsőjobb által otrombán támadott döntésüket a lovas szobor eltávolításáról. Mindez előhozza az emlékezetpolitika konkrét, tárgyi megjelenítésének problémáját. Ezt Magyarországon is jól ismerjük, hiszen valamennyi rendszerben átneveztek tereket, utcákat és eltávolítottak/visszaépítettek/felépítettek olyan szobrokat/emlékműveket, amelyekkel az uralkodó rezsim azonosulni akart, illetve nem akart. Jó példa erre a parlament melletti Andrássy Gyula-emlékmű, amelynek anyagát korábban beolvasztották a Sztálin-szoborba és úgy tudni, hogy ez az akció részben visszafelé is megtörtént. Ugyanakkor a lakosság többsége megszokta és ragaszkodik azokhoz a köztéri műtárgyakhoz, amelyeket megszokott. A dilemma feloldásában nagyon izgalmas, nemzetközileg is értékelt példa a budafoki Memento Park, amely befogadta és az érdeklődők számára láthatóvá teszi a korábbi politikai rendszer önreprezentációjának darabjait.
Mi az amerikai identitás lényege, mi tartja össze ezt a sokszínű népet?
A jó értelemben felfogott és hirdetett patriotizmus, az amerikaiak büszkék az országukra és a teljesítményeikre. Paradox módon fontos összetartó erő a tudatlanság is: az amerikaiak nagy része nemigen ismeri a földrajzot és a történelmet, nem követi a külföldi történéseket és nem is nagyon érdeklődik irántuk. Szerintük az USA a világ, a világ meg az USA.
Van-e általánosítható üzenete a történetnek?
A „történelem” egyszerre az események összegzése, lezárása, de egyben mozgó dolog is. Nincs végleges történelem: egyrészt előkerülnek új dokumentumok, készülnek új interpretációk, másrészt az idő előrehaladásával sok mindent máshogy látunk valamennyien, s így mi, történészek is. Ezért is készülnek folyamatosan új könyvek és tankönyvek, amelyek egész generációk gondolkodását befolyásolhatják. Az iskola, a média, de még a közösségi hálózatok is hozzájárulhatnak a múlt, az emlékezet, a véglegesnek hitt történelem változásához. A régebbi és az újabb történelemképek közötti különbségek, ellentétek nagyon szívósan élnek az emberi gondolkodásban.

Hangolónap – Kaposfest 6. (péntek)

Kultúra

RM

-

2017-08-19

0

Ma már a legrangosabb intézményeknek dolgozik Magyar Mihály hangoló, aki szakmájának – a kívülállók számára izgalmas – titkaiba avatja be a FüHü olvasóit.

„A zongorának ugyanaz a jó, ami az embernek”

Hallottam, hogy kiválóan zongorázik. Hogyan indult a pályája?

Zongorázni és fuvolázni tanultam a budapesti Szent István Konzervatóriumban, nem voltam tehetségtelen, de végül úgy alakult, hogy nem folytattam tovább a tanulmányaimat a Zeneakadémián. Már 10-11 évesen érdeklődtem a hangszerkészítés és restaurálás iránt, Molnár Imre műhelyében kezdtem el tanulni a szakmát, amelyet később a Liszt Ferenc Hangszeres Iskolában fejlesztettem tovább. Több mester munkájából is építkeztem, nagyon nagy lökést hoztak a pályámon azok a tanfolyamok, amelyeket a nagy zongoraépítő cégeknél végeztem el. És persze folyamatosan, szinte megszállottan kutatok az interneten az új szakmai információk után. Fokozatosan kerültem be a hangoló céhbe, ma már a legrangosabb intézményeknek dolgozom, például a Művészetek Palotájának, a Magyar Állami Operaháznak, a Vigadónak vagy a Budapest Music Centernek. Meg persze a hanglemezkiadóknak és a fesztiváloknak, ezek közül is kiemelkedő helyet foglal el a Kaposfest.

Mi a munkája?

A zongora nagyon érzékeny hangszer, állandó figyelmet és karbantartást igényel. Időnként szét kell szedni, kicserélni egyes alkatrészeit, tisztítani, simogatni. A koncertek előtt be kell állítani a pontos hangzást és az intonációt, a mechanika tökéletes működését, a lehetőségekhez képest figyelembe véve a művészek igényeit, így például a billentés vagy a pedálok használatát. A hangszereket nagyon sokat használják, a Kaposfesten például két zongorát bérelnek. A Müpának legalább 5-6 zongorája van, ezek közül választja ki az előadó a neki legmegfelelőbbet. Nagyon fontos a klíma: a színpadon biztosítani kell a 20-25 fokos hőmérsékletet és az 50 százalékos páratartalmat. Oda kell figyelni a hangszer elhelyezésére is, különös tekintettel a világításra, hiszen a reflektorok gyorsan fel tudják melegíteni a zongorát, ezzel tönkre is megy a munkám, nem beszélve a művész és a közönség csalódottságáról. Kevesen tudják, milyen fontos a szék szerepe: lényeges, hogy ne nyikorogjon, jól állítható legyen, a tömege elbírja az előadó súlyát.

Miért használják a legtöbb helyen ugyannak a gyárnak a termékeit?

Ennek részben történelmi okai vannak. A II. világháború alatt szétrombolták a német és osztrák zongoragyárakat, ez történt a Steinway hamburgi részlegével is, viszont a cég New York-i üzeme folyamatosan működött, ezzel behozhatatlan előnyre tett szert a piacon. Természetesen kiváló minőségű termékről beszélünk, a sikerhez hozzájárult a hatékony marketingstratégia is. Ezért manapság minden, magára adó koncerthelyszínen kell lennie a cég legnagyobb méretű zongorájából, a D modellből.

Milyen eszközökkel dolgoznak a hangolók?

Leginkább a képen is látható tradicionális kulcsokat használjuk, de sokat segíthet az internet is, ennek segítségével például könnyen megállapíthatjuk a zongora ideális húrkiosztását. A húrokat természetesen időnként cserélni szükséges, ebben lehet szerepe az új technológiáknak is.

Becsülik-e a művészek a hangolókat?

Ők szerencsére pontosan tudják, milyen fontos a munkánk, kölcsönös a tisztelet. Néhány művésszel jó emberi viszonyba kerültünk, nagy élmény a produkciójuk mellett egy jó beszélgetés is.

Standupnap – Kaposfest, 5. (szerda)

Kultúra

RM

-

2017-08-17

0

Kijön a színpadra egy bájos férfi és sztorizni kezd. A legfontosabb téma a zene, hiszen egy klasszikus zenei fesztivál különleges eseményén vagyunk jelen, legalább 300-an. Zenei stand up, Bősze Ádám előadásában. A közönség nagy része jól ismeri és rajong érte, ezzel tehát nem lesz probléma. A siker garantált. De mégis: meddig bírja poénnal? Melyik jön be és melyik nem? Hogyan működik a játék az előadó és a publikum között?

Bősze a leghálásabb témával indul: sok éve műsorvezető a Bartók Rádióban és állítása szerint egyike a legtöbbet bakizó rádiósoknak.

Dőlnek belőle a poénok a keverőpult alatt vinnyogva röhögő technikusokról,

a saját és a kedves kollégák nyelvbotlásairól, a rádiózást abbahagyni javasló üzenetekről. Ezt a topikot erősítik az élő és a tévés produkciókban elhangzott bakik, helyenként videós bejátszással.

A következő izgalmas helyszín a zenei antikvárium, amely Bősze néhány ezelőtt alapított a budapesti VII. kerületben. Itt az a főpoén, hogy nem jön vásárló, és ha mégis, akkor sem. Ezen gyorsan túl is lép.

Bősze több évig szerzetes volt.

Ez ütős téma lehetne, de csak néhány, nem túl ízléses sztorira futja neki. Persze, a hálás közönség veszi ezt a lapot is.

A történetek legfőbb origója természetesen a klasszikus zene és az opera. Illetve a komponisták, szövegírók, karmesterek, zenészek és énekesek. Nagyon él az előadó, eddig is tudtuk, hogy nagyon művelt, ezt ügyesen, tehát nem nagyképűen fitogtatja. Szó esik az operák általában debil történeteiről, nagytermészetű zenészekről, bunkó karmesterekről. Bősze egyik biztosan hatásos poénja, hogy egyes idegen nyelvű szövegeket a Google fordítójának segítségével olvas fel.

Később előjön két bevált téma, az alkohol és az öregség, de már fárad a műsor. Ezt persze érzi Bősze is, ezért műfelháborodással közli, igazságtalannak tartja, hogy az klasszikus zenei darabokban és az operákban sokat szerepel a vadászat, a horgászás/halászás meg alig. Ennek ürügyén

megkérdezi a közönséget, melyik állat szerepel a legtöbb operában.

Meg is jön a várt válasz: a hattyú. Innen azután könnyen lehet élcelődni azon, hogy vajon milyen lehet a hattyú húsa és a különböző kultúrákban eszik-e vagy sem.

A főszereplő időnként kiszól a közönségnek, jelezve, hogy tudja, van olyan poén, ami nem vagy csak lassan jön be.

Élő kapcsolat működik az előadó és a publikum között,

talán ez a legfontosabb. Jó hallani, hogy a humorba oltott műveltség elszórakoztat néhány száz embert.

A végén hatalmas taps köszönti a műsorvezetőt, aki egy rövid, tényleg jópofa sztorival fejezi be az estét. A közönség boldog, többen ezért a műsorért utaztak Budapestről Kaposvárra. Nem bánták meg. És Bősze sem, hiszen egyrészt komoly sikert aratott, másrészt jól jön a kb. egy millió forintos bevétel is…

Kaposfest 4. (kedd) Múzeumnap

Kultúra

RM

-

2017-08-16

0

Tisztelt Somogy megyei Közgyűlés!

Tudják-e Önök, hogy milyen kulturális kincs birtokosai? Ha netán nem, akkor sem kell messzire menniük, fáradjanak fel egy emeletet a testületnek otthont adó épületben és nézzék meg a Rippl-Rónai Ödön Gyűjteményt. Igen, ő József öccse, aki mindig hitt a testvére tehetségében és a lehetőségei szerint anyagilag is támogatta őt. Ödön sok évtized alatt, kiváló ízléssel gyűjtötte a XIX. század végi és főleg a XX. századi magyar festők műveit, ez lett később az alapja a Rippl-Rónai Múzeum képzőművészeti gyűjteményének.

Amikor végig jártam a termeket, megdöbbentem, hogy micsoda fantasztikus műveket rejt a kiállítás.

Talán nem sértem meg Önöket, ha felsorolok néhány festőt, akiket megcsodálhatnak, a könnyebbség miatt olyan sorrendben, ahogyan elhelyezték a képeiket: Iványi-Grünwald Béla. Ferenczy Károly. Kunffy Lajos, Csók István. Perlmutter Izsák. Rippl-Rónai József. Martyn Ferenc. Galimberti Sándor. Ziffer Sándor. Czigány Dezső. Perlrott Csaba Vilmos. Márffy Ödön. Gulácsy Lajos. Vaszary János. Kádár Béla. Kernstok Károly. Hollósy Simon. Koszta József. Tornyai János. Rudnay Gyula. Egry József. Kmetty János. Barcsay Jenő. Paizs Goebel Jenő. Bernáth Aurél. Berény Róbert. Fényes Adolf. Mészöly Géza. Mednyánszky László. Székely Bertalan. És még sokan mások, talán kevésbé ismertek, de kitűnő művészek.

Ez a gyűjtemény milliárdos érték, a magyar festészet több évtizedének csodálatos felvonulása.

Kaposvár büszke lehet(ne) rájuk. De van egy kis probléma: az épület nem alkalmas egy ilyen minőségű kollekció elhelyezésére. Ne vegyék kioktatásnak, de nagyon nem mindegy, hogy miként installálnak egy képet: megfelelő hely kell, tökéletes világítás és klimatizálás, katalógus, audioguide, gyermekprogramok és még sok minden. Jelenleg nagy mennyiségű kép van rögzítve, kis felületeken, ez egyszerűen nem teszi lehetővé a művek elmélyült feldolgozását.

Ezért nincs más megoldás, kell egy új múzeumot építeni. Tudom, most újítják fel a színházat, nemrég készült el a Róma villa és mindenhova kell a támogatás. De ha egyszer megértik, hogy a kultúra pénzt hoz, munkahelyeket teremt, összességében nagyobb a bevétele, mint a kiadások, akkor lesz új múzeum Kaposváron.

Tisztelt Képviselők, gondolják végig, miért jönnek a turisták Kaposvárra? Valamikor a színház, mostanában a Kaposfest és Rippl-Rónai miatt. Ez utóbbi kapcsán meg kell dicsérnem Önöket a Római Villa felújításáért, amelyhez jelentős EU-s támogatás is hozzájárult. Miért ne lehetne így az új múzeum esetében? Még egyszer mondom,

a Rippl-Rónai Ödön Gyűjtemény igazi nemzeti kincs és nemzetközileg is jelentősen emelné a város ázsióját.

Jó lenne, ha nemzetközi tervpályázatot írnának ki, egy különleges helyen megvalósuló különleges épület világszenzáció lehetne.

Szerintem Rippl-Rónai József a nemzetközileg legmagasabban jegyzett magyar festő.
Ezt nem azért állítom, hogy növeljem a szimpátiájukat irányomban, hanem azért, mert a tények ezt igazolják. A Magyarországról indult, külföldön befutott művészek közül tudunk olyanokról, akiknek a képeit drágábban adták el, de a rangos külföldi múzeumok állandó gyűjteményében csak ritkán található magyar képzőművész alkotása. A párizsi Orsay Múzeum (az, amelyik korábban pályaudvarként működött) már öt Rippl-Rónai képpel büszkélkedhet. Ezt azért jelzem külön, mert világhírű művészről van szó, akinek a neve akár befektetőket is hozhat Kaposvárra. Külföldön már sok gazdag ember hozott létre saját múzeumot, miért ne lehetne ez így Magyarországon is?

Tisztelt Hölgyem, Uraim (fontos lenne, hogy a következő ciklusban egynél több női képviselő is kapjon helyet a Közgyűlésben, miközben haladásról is beszélhetünk, hiszen a korábbi időszakban egyetlen egy nő sem került be a testületbe…), kérem, fontolják meg javaslatomat. Az utóbbi években, a városban több olyan, a nemzetközi mércét is megütő építészeti eredmény született, mint például a kórház, a vasútállomás vagy az Együd Árpád Kulturális Központ. És természetesen a Szivárvány Kultúrpalota, ahol naponta kétszer olyan csodálatos koncerteken lehet hallani augusztusban, egy hétig. Ha Kaposvár hosszú távú érdekeit akarják szolgálni –hiszen ez a kötelességük- akkor kezdődjék meg a tervezés, a szó minden értelmében. Az ország, a város megérdemli ezt. A világ is.

Üdvözlettel, RM

Kaposfest, 2. nap, hétfő – Kortársnap

Kultúra

RM

-

2017-08-15

0

Nem igaz, hogy a kortárs zene hallgathatatlan. Ha eljöttek volna Kaposvárra hétfőn délelőtt, akkor elhinnék, amit mondok. Először is meghallgathatták volna egy ausztrál zeneszerző kompozícióját, amely egészen különleges hangokat csalt ki a trombitából. Tényleg úgy hangzott, mintha beszélne a hangszer. Következett egy XX. századi francia zeneszerző műve, szaxofon-zongora felállással, nagyon izgalmas volt hallani a szaxit, mint klasszikus zenei hangszert. Jópofa, kedves szám volt, működött a dolog. csakúgy, mint a török zeneszerző, Fazil Say „Négy város” című darabjánál. A komponistát négy anatóliai város, Sivas, Hopa, Ankara, Bodrum ihlette meg, mindegyikre keresett és talált egy vezértémát.

Az első a szomorú nosztalgiázás, a második egy házassági mulatság, a harmadik a szülőváros, Ankara világa, a negyedik egy divatos fürdőhely zenei kavalkádja.

Finom, élvezhető, kimondottan kellemes, ugyanakkor sokszor izgalmas muzsika,

pedig a szerző csak 47 éves, de már több, mint 30 éve komponál. Zongoristaként és zeneszerzőként is világhírű, hazája is büszke lehetne rá, ha nem bírálná már hosszabb ideje a szabadságjogokat egyre intenzívebben porba taposó kormányzatot. Ahogyan azt „rendes” iszlám autoriter rendszerekben szokás, négy évvel ezelőtt vádat emeltek ellene és egy isztambuli bíróság 20 hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az iszlám és a muzulmánok megsértése miatt. Say egy Twitter-üzenetben azt merte mondani, hogy tetszik neki a híres, XI. században élt perzsa költő Omar Khajjam az iszlámot gúnyoló verse. a zeneszerző ráadásul nyilvánosan kijelentette, hogy ateista és szerinte egy kormánynak nincs joga eldönteni, hogy egy állampolgárnak kell-e hinnie Istenben vagy nem.

Persze a török művész már nem él, nem élhet hazájában, ez a történet bizonyos elemeiben emlékeztet Say egyik példaképe, Bartók Béla sorsára. Talán nem véletlen, hogy a délelőtti koncert utolsó darabjának a „Román népi táncok”-at választották. Két zseni, akik –teljesen más kontextusban, de- nem maradhattak otthon, miközben rengeteg dicsőséget szereztek a hazájuknak.

Este Rost Andreát hallgatva azon tűnődtem, hogy van-e jogom írni egy valóban világhírű magyar művészről.

Ki vagyok én, hogy vegyem a bátorságot és leírjam, amit persze minden szakember tud: a művésznő már nem a régi.

Hú, de okosat mond a jeles szakértő – gondolom magamról, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. Hogyan kell méltó módon befejezni egy pályát? Abbahagyni teljesen vagy fokozatosan, alkalmazkodva a darabválasztással a hanghoz? És egyáltalán: ki mondja meg, hogy mit kell tenni? A férj? Az impresszárió? A kritikus? A barátok? Esetleg maga a művész tudja, hogy adott pillanatban meddig mehet el? Sok zenésztől megkérdeztem már, kinek a véleményére adnak? Ki a kontroll? A válasz szinte mindig ugyanaz: mi, művészek mindig tudjuk, hogyan sikerült a koncert, nincs szükségünk más véleményére. Ki meri megmondani egy nemzetközi sztárnak, hogy például egy szerepet már nem kellene énekelnie? Az is igaz persze, hogy ha egy idő után elmaradnak a rangos meghívások, akkor váltani kell.

„Levezetésnek” marad a Magyar Állami Operaház, utána pedig kezdődhet a munka a tanítványokkal. Vagy sem. Rost Andrea például egészen más úton indult el, 2015-ben bemutatta az első ékszerkollekcióját. Ha ebben is hasonlóan tehetséges lesz, mint az éneklésben, akkor büszkén elmondhatja, hogy megtalálta az új útját.

Rost Andrea nagy sikerrel szerepelt a Kaposfesten, ő volt az első, akinek kétszeri ráadást tapsolt ki a publikum.

Forrás: FüHü/RM

RM

szinte mind külföldre kerültek,

be akarja mutatni egy speciális nézőpontból Magyarország több évtizedes társadalomtörténeti metszetét,

Nem szeretnénk az államból élni, a függetlenséget csak a befektetői szemlélettel lehet garantálni, vagyis az egyes előadásokhoz befektetőket keresünk, akik a remények szerint visszakapják a pénzüket, sőt, hosszabb távon nyereséget is kaphatnak.

Szokták mondani, hogy a színház kikapcsolódás, mi bizonyos értelemben a bekapcsolódást is szeretnénk elősegíteni.