A héten az ukrán elnök francia újságíróknak adott interjújában jelezte, hogy Kijev készen áll a tárgyalásokra Moszkvával. Mennyire lehet komolyan venni Zelenszkij újabb beszédét?
Az ukrán tárgyalási hajlandóság közelmúltbeli demonstratív kinyilvánítása Oroszországgal többek között kísérlet Kijev önreprezentációjának módosítására a külföldi partnerekkel szemben. Ez nem utolsósorban a nyugati országoknak szól, hiszen nemcsak a globális délről, hanem nyugatról is érkeztek olyan vádak, hogy Ukrajna ellenzi a háború tárgyalásos befejezését. Most már egyértelműbben kijelentették, hogy Kijev kész tárgyalni. Mindazonáltal az ukrán álláspont érdemben nem sokat változik.
Kijev kész lenne tárgyalni Moszkvával az Ukrajnából való teljes orosz kivonulás körülményeiről és szakaszairól. Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni egy régi, már 2014 óta tárgyalt elképzelést: Az ENSZ békefenntartóit egy átmeneti időszakra Kelet- és Dél-Ukrajna jelenleg Oroszország által megszállt területein lehetne állomásoztatni. Kijev a NATO-csatlakozási törekvéseit is felfüggeszthetné, amennyiben Ukrajna egyébként sem valószínű, hogy hamarosan csatlakozik a szövetséghez. Valami hasonló volt napirenden a 2022 tavaszán az isztambuli tárgyalásokon. Akkor Kijev alternatív biztonsági garanciákat keresett a Nyugattól Ukrajna számára, azaz a NATO-tagság átmeneti alternatíváját. Az, hogy a Nyugat nem volt hajlandó ilyen szilárd garanciákat nyújtani, volt az egyik oka annak, hogy a tárgyalások akkor kudarcba fulladtak.
Zelenszkij nemrég azt mondta: „Nem kell (katonai eszközökkel) minden területet visszafoglalnunk. Úgy gondolom, hogy ez (a reintegráció) a diplomácia segítségével is megvalósítható„. Ez mit jelent?
Még ha most már több ukrán hajlandó is feladni területeket, a lakosság többsége még mindig ellenzi ezt. Zelenszkij kijelentése tehát valószínűleg azt jelenti, hogy a diplomácia eszközeivel akarja visszaszerezni a megszállt területeket, és nem feltétlenül katonai eszközökkel akarja felszabadítani azokat. A múltban Kijev néha túlságosan is szigorúan kizárta a Moszkvával való tárgyalásokat. Ez (alaptalan) nyugati vádakhoz vezetett, miszerint Ukrajna konstruktívan harcias. Ami most történik, az Kijev hangnemének változása Ukrajna Oroszországgal szembeni hivatalos álláspontjának nyilvános megfogalmazásában – de nem érdemi változás.
A Trump esetleges győzelmével kapcsolatos ukrán aggodalmak talán befolyásolják Ukrajna kommunikációs stílusát és tárgyalási hajlandóságát?
Az ukrán vezetés retorikájában bekövetkezett változásnak köze lehet az amerikai politika esetleges jövőbeli, egy második Trump-kormányzat alatti átrendeződéséhez. Lehet, hogy ez egy kísérlet a republikánus tábor megközelítésére. Zelenszkij és a 45. amerikai elnök kapcsolatában már korábban is voltak feszültségek – nem utolsósorban a Trump elleni vádemelési eljárás miatt, amelyet egy közte és Zelenszkij közötti telefonbeszélgetés váltott ki. „Ha egy leendő Trump elnök tárgyalások útján akarja megoldani az Oroszországgal való konfliktust, mi készen állunk rá” – valószínűleg ezt akarja Kijev kommunikálni a GOP-nak. Persze az ukrán elvi tárgyalási hajlandóság mindig is megvolt, csak ezt nem hangsúlyozták annyira a nyilvánosság előtt.
Miért volt eddig ilyen patthelyzet az ukrán és az orosz elnök között?
A tárgyalások jelenleg mindkét fél számára abszurdak. A Krím és az Oroszország által részben megszállt négy délkelet-ukrajnai szárazföldi régió már az orosz alkotmányban is az (ál)föderáció új területeiként van rögzítve. Ukrajna alkotmánya szerint természetesen a 2014 előtti határok maradnak érvényben. Az elcsatolt területek jogilag és törvényesen ukrán állami területnek minősülnek. Ennek fényében sem Zelenszkij, sem Putyin nem folytathat érdemi tárgyalásokat. Egyikük sem köthet kompromisszumot olyasmiben, ami ellentétes az államuk alkotmányával. Ellenkező esetben otthon sokan nemzetükhöz hűtlennek tartanák őket.
Félretéve minden erkölcsi értékelést, mindkét elnök az alaptörvények foglya. Ők országukban az „alkotmány kezesei”. Ha nem tesznek eleget ennek a szerepüknek, és nem védik meg államuk hivatalos területét, belpolitikai zűrzavarral kell szembenézniük. Fennáll annak a veszélye, hogy hazaárulással vádolják őket, és saját maguk ellen fordítják a lakosságuk hazafias részét. Ezért a két elnök vagy a külügyminiszterek közötti hipotetikus megbeszélésekből egyelőre kevés sülne ki.
Az ukrán elnök kinyilvánított tárgyalási hajlandósága egyben belpolitikai jelzés is?
Zelenszkij valószínűleg az egyszerű ukránok körében változó hangulatra is reagál. Az emberek fáradtak, sőt egyesek annyira kimerültek, hogy készek visszatérni a 2022 februári – a teljes körű invázió kezdete előtti – helyzethez. Akkor egyesek már megbékéltek a keleti Donbász és a Krím de facto elvesztésével. Ezt aligha üdvözölte bárki is, az biztos. De akkor már majdnem nyolc éve létezett az a tény, hogy Oroszország ellopta ezeket a területeket. Most úgy tűnik, hogy egyesek vissza akarnak térni a 2021-es status quóhoz. De még mindig vannak a lakosság nagy részei, akik nem akarnak semmilyen engedményt.
Az ukránok különböző csoportjai – sólymok és galambok – közötti feszültségkeltés Oroszország stratégiájának része. Moszkva 2014 óta akar – de soha nem sikerült – valódi polgárháborút szítani Ukrajnában. Célja, hogy az ukrán területi engedményekről szóló tárgyalásokon, például a minszki és az isztambuli tárgyalásokon, az ukrán sólymokat és galambokat egymás ellen fordítsa. Ha Moszkva képes lenne valódi polgárháborút szítani az ukránok között (és nem álpolgárháborút, mint 2014-2021 között az ukránok és a különböző orosz ügynökök között), akkor Oroszország gyorsan átvehetné az uralmat egész Ukrajna felett.
Zelenszkij bejelentése a tárgyalási hajlandóságról fordulópontot jelent?
Kijev Nyugattal való kommunikációja szempontjából valóban jó lehet, ha legalább a nyilvánosság előtt enyhül a korábbi kemény álláspont Moszkvával szemben. Ez például a német pacifisták vitorlájából venné ki a szelet. Az ilyen, az orosz imperializmust kevéssé értő jótevők szívesen hivatkoznak olyan idézetekre, amelyekben ukrán politikusok kizárnak mindenféle tárgyalást Putyinnal.
Az egyszerű ukránok tárgyalási hajlandóságának növekedése a fáradtságot fejezi ki. Bizonyos értelemben Ukrajna visszatért a 2014/2015-ös évekhez. A minszki tárgyalásokon Ukrajna hivatalosan nem ismerte el az önjelölt Luganszki és Donyecki Népköztársaságokat, de – az Oroszországtól való félelemből – elfogadta őket tárgyalópartnernek. Ugyanakkor Kijev csendben elfogadta, hogy a Krím teljesen kimaradt a megállapodásokból.
Hamarosan felmerülhet a kérdés, mint akkoriban: Hogyan viselkedjen a Nyugat egy ilyen helyzetben? Vitatható, hogy a Nyugatnak még egy Oroszország számára részben előnyös békét sem szabadna elfogadnia. Ha a Nyugat ma támogatja az ukrán engedményeket Oroszország felé, az ismét a nemzetközi jog tompa megsértésének ratifikációját jelentené – ahogy akkor is, amikor a Nyugat támogatta a minszki megállapodásokat és tárgyalásokat. A 2014-es és 2015-ös megállapodások – amelyeket akkor Kijev fegyverrel fenyegetve írt alá – önmagukban is botrányos torzításai voltak a nemzetközi jognak.
Ha Ukrajna most ismét kétes megállapodásokba megy bele a háború nyomása alatt, ahogyan 2014-ben és 2015-ben tette, az bizonyos szempontból érthető lenne – például a Kreml nukleáris fenyegetéseinek fényében. Ahogy 2014-ben és 2015-ben, ma is sokan gondolhatják Nyugaton, hogy ez jó dolog lenne – hiszen egyelőre tűzszünet jöhet létre.
Egy ilyen kényszerű tűzszünet azonban ismét a nemzetközi jog leértékelésének és Oroszország terjeszkedési törekvéseinek jutalmazásának árán valósulna meg. Nem lenne bölcs dolog egy újabb diktált békét támogatni mind regionális stratégiai, mind geostratégiai szempontból. Az igazságtalan béke nyugati támogatása nem jelentene jót a kelet-európai stabilitás szempontjából, mivel arra ösztönözné Moszkvát, hogy később megismételje ugyanazt a trükköt. Ráadásul a világ más revizionista hatalmainak is azt sugallná, hogy saját szomszédságukban is kövessék Oroszország stratégiáját. A Nyugatot a népirtó orosz megszálló rezsim és annak mészárlásai, emberrablásai, kínzása, kisajátításai, gyermekdeportálásai stb. támogatójává tenné.
Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mennyire lenne stabil egy ilyen új győztes béke. A 2014. szeptemberi első minszki megállapodás és a Krím és a Donbassz ideiglenes ukrán feladása után Oroszországot nem tántorította el attól, hogy hagyja tovább pattogni a konfliktust. 2015 elején újabb nagy eszkalációt rendezett, majd néhány évvel később még mélyebben megszállta Ukrajnát. Egy újabb orosz győztes béke valószínűleg nem jelentené Moszkva ukránellenes hadjáratának végét, csupán interregnumot a következő, és – a 2015-ös és 2022-es évhez hasonlóan – még nagyobb támadásig. A béke egy ilyen forgatókönyv szerint nem a háború utáni, hanem a háború előtti idő.
