Monomániás Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész, a Nemzet Művésze, ötven éve kitartó kíváncsisággal rögzíti szinte ugyanazt, és mégis fenemód változatos amit csinál. Ez a makkegészségesnek tűnő, csillogó és igencsak nyitott szemű ember a nyáron volt 80 éves. Ebből az alkalomból a Magyar Nemzeti Galériában, Baki Péter kurátor és Jerger Krisztina társkurátor rendezésében, nyílt impozáns, 150 munkát bemutató kiállítás. A képek közül Korniss az első alkotást 1967-ben, az utolsót idén készítette, tehát 50 esztendőt ölel fel a tárlat.
Néhány képhez odaragadok. Olyan részletességgel bámulom őket, mintha festmények lennének. Kidolgozottságuk is annyira igényes, és olyan mélyre látnak.
Megörökítenek valami igen fontosat a múltból, miközben átívelnek a jelenbe.
Akár egyetlen képen is folyamat látszik. Például azon, amelyiken középkorú parasztházaspár ücsörög a tornácon, az asszony népviseletben, fejkendősen, a férfi fehér ingesen, kalpagosan. Mondhatni, hogy ők ketten a megtestesült múlt, miközben fölöttük jókora, náluk tán nagyobb tányérantenna látszik, ami a korszerű jelen. De csipketerítők, népi szőttesek, falusi viseletű, girlandosan bekeretezett családi fotók társaságában az otthoni szegletben, ott van egy hatalmas, csaknem életnagyságú, Michael Jackson kép. Jelmezben, sztáröltözékben, bodorított hajjal, jelképként egy nyilvánvalóan egészen más világból, mégis eszményképnek választva. Tán a feltörekvés, a siker vágyálma ő, a jólété, az elismertségé.
A kolozsvári születésű Korniss nagy ismerője Erdélynek, és még azokat az asszonyokat is gondosan figyelő tekintettel megmutatja, akik Magyarországra jönnek onnan házakhoz munkát vállalni, főzni, mosni, takarítani, időseket gondozni. Az utcán is jól felismerhetőek, népviseletük kirí a tömegből, munka közben is ezt hordják. Egyikük például partvissal, lapáttal a kezében néz szembe a kamerával, csillogó-villogó, modern kőpadlón állva. Mögötte számítógépen dolgozó nő, körülötte antik szekrény, tévé, modern dívány, patinás szőnyeg. Az idősíkok összekeverednek egyetlen lakásban, ahogy sokunk életében, a megfogható tárgyakban ugyanúgy, mint a lelkünkben, a személyiségünkben, amiben ki tudja mi van akár ükapánk génjeiből, és mi van abból, ami éppen a minap hatott ránk. És mindez ott látható egyetlen képen, bőven van min dilemmáznunk!
Kornissnak átható a tekintete. Barátságokat köt, kapcsolatokat tart, szinte társsá szegődik, akár évtizedek után is visszamegy azokhoz, akiket megszeretett, és megmutatja, honnan hová jutottak.
A szeretet, azt hiszem kulcsszó. Ő nem külső megfigyelő, mint egy szemfüles fotóriporter, hanem nyilvánvalóan együttlétezik azokkal, akiket megörökít,
akár náluk lakik, velük eszik, hosszú-hosszú diskurzusokat folytat. Skarbit András életét például több mint egy évtizedig, lépten-nyomon végigkísérte. És ezzel jelképezte azon meglehetősen sokak sorsát, akiknek nem jut munka falun, és városra kénytelenek ingázni. Sokak sorsa általában nehezen átélhető, de, ha egy ember közel kerül hozzánk, az jóval megrendítőbb lehet. A több részből álló sorozaton először tömeget látunk hidegen ködös hajnalon, pályaudvaron vonatra várakozni. Ebből a tömegből nagyítódik ki egy markáns, barázdált arc, melynek tulajdonosa kinéz a vonatablakon. Különböző években látjuk őt, például rémesen összezsúfolódva a vasúti kocsiban a többiekkel, vagy éppen halálosan kimerülten, fejét hátrahajtva, aludni. És aztán megfigyelhetjük mindenféle helyzetben. Városban gödröt ásni, sőt, bodega mellett, járdán, aszfalton, néhány fahasábból álló tűzön, térdre ereszkedve szalonnát sütni.
Ami az otthoni kertjében természetes lenne, itt kissé anakronisztikus, a falusi és a városi szokások ütköznek. Látjuk egyébként falujában is, gyönyörű ahogy leguggolva, kicsattanó örömmel várja az úttesten a felé rohanó unokáját, vagy megoldott nadrágban, veteményesében foglalatoskodva, felszabadultan belenevet a kamerába. Néha nincs is rajta a fotókon, mégis az ő életformájával szembesülünk. Döbbenetesek a munkásszállón lévő, lelakatolt, hűtés nélküli, fém ételszekrények 1982-ből, ahogy a tartalmuk is az, ugyanis a belsejükre is ráközelít a kamera. Jobbára kenyér, hagyma, szalonna, esetleg kolbász, pálinka, egymásra hányva. Finoman fogalmazva sem változatos és egészséges. András családját is megismerjük, disznótoron éppúgy, mint karácsonykor. Azóta ő és azután a felesége is, meghaltak. Az utolsó kép a szomorúan elhagyott, lakatlan, lepukkanóban lévő, családi ház.
Lehetetlen mindenről beszámolni. Szép a Debrecenben tartott betlehemes fesztiválról készített sorozat, izgalmasak a táncházban, bálon készültek. Mindegyiket mély-mély humánum hatja át. Korniss ezen a tárlaton hathatós ízelítőt ad nagy művészetéből.
