„Szinte garantálható, hogy minden nőt, aki Észak-Franciaországban arra vár, hogy átkeljen a La Manche csatornán, megerőszakoltak az út során.” Nem egy bevándorlásellenes aktivista, nem egy szélsőjobboldali politikus, hanem a brit belügyminiszter mondta ezt. A kijelentés önmagában is megrázó, de sokkal súlyosabb kérdést vet fel: ha a migrációs útvonalakon zajló erőszakról és emberkereskedelemről a kormányoknak ilyen mértékű tudomásuk van, akkor miért csak most kezdik nyilvánosan kimondani azt, amiről évek óta beszélnek a rendvédelmi szervek és a segélyszervezetek?
A nyugati migrációs vita egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben a politikai szereplők rendszeresen a humanitás nyelvén beszélnek, maguk a migrációs útvonalak sok esetben az embertelenség terepei. Ezt ismerte el rendkívül nyersen Shabana Mahmood brit belügyminiszter, amikor a The Rest Is Politics podcastban arról beszélt, hogy a Franciaország és Nagy-Britannia közötti illegális migrációt valójában nem államok, hanem bűnszervezetek irányítják. A kijelentés azért jelent fordulópontot, mert nem egy ellenzéki vagy rendszerkritikus szereplőtől érkezett.
A brit kormány egyik vezető tagja gyakorlatilag azt mondta ki, hogy az illegális migráció jelenlegi rendszere olyan bűnözői struktúrákra épül, amelyekben
a nők elleni szexuális erőszak nem kivétel, hanem sokszor az út része.
Az elmúlt években a migrációról szóló európai vitákat gyakran leegyszerűsítették két egymással szemben álló tábor küzdelmére. Az egyik oldal elsősorban az emberi jogokat és a menedékkérők védelmét hangsúlyozta, a másik a biztonsági kockázatokra hívta fel a figyelmet. Eközben háttérbe szorult egy harmadik szempont: maga az odáig vezető út. Pedig a különböző nemzetközi szervezetek és terepen dolgozó segélyszervezetek régóta figyelmeztetnek arra, hogy a migrációs útvonalakon emberkereskedők, fegyveres csoportok és szervezett bűnözői hálózatok működnek, amelyek rendszeresen élnek vissza a kiszolgáltatott emberek helyzetével.
A brit belügyminiszter szavai egy másik kényelmetlen kérdést is felvetnek.
Ha valóban ismert jelenség, hogy a migrációs útvonalakon tömeges szexuális erőszak történik, akkor miért kapott mindez viszonylag kevés figyelmet a politikai kommunikációban?
Miért csak egy-egy drámai eset vagy politikai vita alkalmával kerül a nyilvánosság elé az, amit a szakemberek régóta tudnak?
A történet végső soron nem a bevándorláspárti és bevándorlásellenes nézetek összecsapásáról szól. Sokkal inkább arról, hogy Európa hajlandó-e szembenézni azzal a valósággal, amely a migráció romantikus és a migráció démonizáló narratívája mögött húzódik meg. Amíg az embercsempész-hálózatok döntik el, ki érkezhet meg Európába, addig a kontinens határain nemcsak migráció zajlik, hanem szervezett bűnözés, emberkereskedelem és sok esetben olyan erőszak is, amelynek áldozatairól csak ritkán esik szó.
„A brit kormány egyszerre állítja, hogy a migrációs útvonalakon működő bűnszervezetek teszik kiszolgáltatottá a nőket, miközben ugyanennek a kormánynak a belügyminisztériuma már külön kiadványban magyarázza az érkezőknek a beleegyezés fogalmát, a nemi erőszak jogi következményeit és a gyermekek védelmét szolgáló szabályokat. A kérdés ezért nem az, hogy létezik-e probléma, hanem az, hogy a brit politika hajlandó-e annak minden összetevőjéről nyíltan beszélni.”
Shabana Mahmood kijelentése ezért nem egyszerű politikai vitaindító. Sokkal inkább annak a beismerése, hogy a valóság jóval sötétebb annál, mint amit a közvéleménynek hosszú ideig bemutattak.
