A szociális kiadások visszavágása rövidesen robbanhat. Az egészségügy mellett az oktatásban végrehajtott kiadásmegvágás stabilizálta a költségvetést. Az oktatásra fordított közkiadás ma is alacsonyabb a GDP-ből, mint tíz éve volt.
A szociális terület kisemmizettségéről hírek százai láttak napvilágot az elmúlt években. Az egészségügyben a rémes történetek legutóbbika a daganatos betegek ellátásában egyik legfontosabb szerepet betöltő Országos Onkológiai Intézetben tapasztalható embertelen állapotokról tudósít.
Brutális tanári bérolló
Ennél egy fokkal fontosabb az oktatás, amely az egészségügy számára is előkészíti a talajt, az itt tapasztalható állapotok tehát hosszú távon meghatározzák az ország intellektuális teljesítményét, képességét. A kevés jelentkező-sok pályaelhagyó duelluma évek óta szorongatja a társadalmat, legutóbb a Népszava hívta fel a figyelmet arra, hogy a pályakezdők 30 százaléka egy év után, további 30 százalék öt év után otthagyja a katedrát.
Az ágazat sanyarú helyzetét szemlélteti a Concordeblog írása, amely kimutatta, hogy a munkaerő-hiánnyal küszködő
versenyszférában öt év alatt 47 százalékkal, azaz közel másfélszeresére nőttek a bruttó bérek. Egy kezdő gimnáziumi tanár bére ezalatt 11 százalékkal nőtt.
A költségvetésen belül a közoktatás bérköltségének alakulását vizsgálva azt találjuk, hogy 2015 óta az egy pedagógusra jutó kiadás összesen 15 százalékkal nőtt a költségvetéseken belül.
A tanárok esetében persze bonyolultabb a kereset, mint a versenygazdaságban. Bértáblára épül, az életkor előre haladtával automatizmus növeli a javadalmazást, pótlékok tovább komplikálják ezt. Ezzel együtt sokat mondóak a számok, amelyek a karrierpálya különböző szakaszaiban lévő pedagógusok nettó fizetését hasonlítja össze a versenyszféra jövedelmével.
Megalapozott tehát az az egyébként cseppet se meglepő megállapítás, hogy
a versenyszféra bérei csak az elmúlt pár évben 30-40 százalékkal húztak el a tanárok fizetései mellett.
Vagyis a piac logikája szerint a képzett tanárokat egyszerűen elszívják a munkaerőhiánnyal küzdő magánvállalatok.
Folyamatos a visszaszorulás a költségvetésben
A baj átfogó voltát érzékelteti, hogy a kormányzati fogadkozások, sőt, nagy (olykor lódításokkal vegyes) bejelentések ellenére az oktatásra fordított kiadások nominálisan ugyan növekedtek (ez se mindig volt így 2010 óta), de
a gazdaság teljesítményéhez képest rosszabb a terület pozíciója, mint kilenc éve.
Azóta a ráfordítások 30 százalékkal nőttek (az inflációval megtisztított reálérték nagyjából 13 százalék), ám a bruttó hazai termékből részesedés mértéke a Fidesz-éra kezdeti csaknem hat százalékról folyamatosan csökkent, az utóbbi idő kiadásnövekedése dacára is idén alig mintegy négy és fél százalék.
Pedig pénz van, ezt nem csak a rengeteg területre kiterjedő költekezésen látjuk. Az állam működésére fordított kiadások ugrásszerű gyarapodása mellett az oktatás az állami kiadásokon belül most nagyjából egy százalékponttal kevesebbet kap, mint 2010-ben.
Klasszikus neoliberális megszorítás
Ha tehát a most nem tárgyalt másik mostohagyerek, az egészségügy-szociális terület kiadásait nézzük, azt láthatjuk, hogy a kormány a költségvetés hiányát lényegében e két területen keresztül vágta vissza. Tehát több évtizedes, tőről metszett neoliberális restrikció a valóság Orbán „megszorításellenes” gazdaságpolitikája. Ami természetesen a jövedelmek felfelé csatornázásával párhuzamosan azzal jár, hogy a gazdagodó felső osztály egyre több jövedelemből veszi meg a minőségi szolgáltatásokat, a plebsznek meg marad a romló tömegminőség.
A miértre a válasz valószínűleg egyszerűbb, mint sok makrogazdasági és társadalompolitikai fejtegetés. Amiről e két területen elsősorban szó van, a mohácsi vészként pusztító bérleszakadás kipótlása – akár csak részlegesen, de mégis érzékelhetően –
évről évre kötelező kiadási automatizmusként terhelné a költségvetést.
Az említett megszorító politika pedig éppen ezeket a tételeket söpörte ki.
Folyamatos leszakadás
A legutóbbi évek – EU-támogatásokkal húzott – gazdasági növekedése közepette érthető az a leszakadás a térségben, ami Magyarország uniós tagságának legutóbbi évtizedét különösen jellemzi. Erről írtunk részletesen pár hónapja.
Ami a humán kiadások súlyos megvágását különösen aggasztóvá teszi, az a jövőbe történő beruházás elmaradása. Ez pedig megmutatkozik az olyan mutatókban, mint például a minap közzétett globális innovációs index. Ennek számai, eredményei közvetlen összefüggésben vannak a lemaradásunkat okozó általános versenyképességi térvesztéssel.
Az idei innovációs rangsor élmezőnyét mutatja a statista.com ábrája. Magyarország 129 ország között a 33-ik helyen áll (mint tavaly), Európában a 22-iken.
Ha fontos részmutatókat nézünk, akkor azonban sokkal sötétebb a kép. A humán tőke és kutatás fő mutatója a 41-ik helyet adja ki. Ennek részeként azonban
az oktatás már csak az 52-ik, a terület GDP-beli részesedése az 59-ik.
A politikai környezet a 41-ik helyre sorolja az országot, ezen belül a kormányzat működésének hatékonysága a 43-ik. A szabályozói környezet is rosszabb az átlagnál (36.), a szabályozások minősége 42., a jogállami besorolás a 40-ik helyre jó. Az üzleti környezet már a mezőny közepe felé található (59.) Vannak ennél sokkal rosszabb mutatóink is, a piaci kifinomultságban a 76-ikok, ezen belül a magánszektornak nyújtott hazai hitelekben 89-ikek vagyunk.
