Esdve kérünk benneteket: ne legyetek már ilyen embertelenek. A szűkszavú hírre reagálva, miszerint megöltek két migránst a Vajdaságban, ne keveselljétek az áldozatok számát. Hacsak mód van rá, és a szóra hallgattok még, kommentjeitekben tartózkodjatok attól, hogy hajtóvadászatra buzdítsatok embertársaitok ellen.
Kérve kérünk benneteket: ne legyetek már ilyen vérszomjasak.
Nem mondja itt már senki, hogy minden rászorulót közénk kellene fogadnunk, és lehetőség szerint segítenünk. Letett itt már mindenki arról, hogy a legnagyobb veszélyből menekülők mindegyikének hajlékot adjunk, hogy megszánjuk őket néhány falattal, hogy érdemesítsük őket pár békés szóra. Nem célja itt már senkinek sem, hogy megnyugtató megoldást találjunk a világraszóló botrányra – ezrek vízbefúlására, gyermekek eltűnésére, fiatalkorúak és asszonyok prostitúcióra kényszerítésére, az emberkereskedőknek történő kiszolgáltatottságra, a mostoha körülmények okozta összetűzésekre, az éhezésre, a nyomorra és az erőszakra…
Vagy legalábbis aki mondaná, hangosan már nem meri mondani. Aki segíteni próbálna, nyilvánosan már nincs mersze tenni. Akiben az emberség mégis megszólal, és szégyenérzete vagy fásultsága nem némítja el, annak lejáratás, szitok, megfélemlítés és üldöztetés a része.
Nagyon szépen kérünk benneteket, ne röhögjetek a szenvedésen. Ne tapsoljatok olyan lelkesen a halálnak.
Ne követeljétek, hogy a lezáródó határokon még keményebben csattanjanak a hátakon és fejeken a gumibotok. Ne kívánjátok, hogy a Bosznián át menekülők aknamezőre tévedjenek vagy megfúljanak a bozóttüzekben. Ne éljenezzetek, amikor újabb és újabb menekülttáborok ellen történnek támadások, amikor menekültszállásokat gyújtanak fel, amikor szervezett csoportok merényletet követnek el menekültek és nem csak menekültek, hanem romák, hajléktalanok és más kisebbségi csoportok ellen. Vigyorgó hangulatjelekkel ne osszátok meg a határokon egymástól elszakított családtagok képét. Ne áhítozzatok még több katonára, a célt biztosabban találó golyókra, a testbe mélyebben vágó pengékre a szögesdrótkerítésen. Ne óhajtsatok még keményebb teleket és tikkasztóbb nyarakat, pusztító viharokat, hogy mind többen forduljanak föl az országutak mentén, az árokba fordulva, az erdőszélen, hűtőkocsik rakterében, levegőtlen konténerekben.
Ha már az oltalomkeresőkbe semmiképpen sem sikerülhet a ránk is következhető jövő képét belelátni, a legnagyobb erőfeszítés sem eredményezheti, hogy közös törekvésekhez társakat lássunk bennük valami küzdelemhez, amely révén magunk is felemelkedhetnénk, régi terheinket lerázva magunkról, kiegyenesedhetnénk végre – akkor legalább azt tegyétek meg, alázatosan kérünk benneteket, hogy nem kívánjátok embertársaink mihamarabbi és szenvedésteli pusztulását.
Kocsis Árpád (Autonómia, Újvidék)
