Gázától Herszonig, Nir Oztól Kijevig ugyanaz a történet ismétlődik: nők, akiket a háború nem katonaként, hanem zsákmányként kezel. Ahol a testük lesz a harctér, és a túlélés nem diadal, hanem puszta biológiai tény.
Arbel Yehoud: 482 nap a földi pokolban
Arbel Yehoud izraeli nő 482 napig volt túsz a Gázai övezetben. A 2025 januárjában született megállapodás után szabadult, de saját szavaival élve
„a testem kijött, a lelkem ott maradt.”
A brit Daily Mailnek adott interjúja dermesztő erejű. Elmondása szerint „szinte minden nap” szexuális erőszaknak volt kitéve, különböző támadók által. Nem akart részletekbe menni, mert – ahogy mondta –
„a szavak sem bírják el, amit a test igen.”
Háromszor próbálta megölni magát fogsága alatt. A halált, mondta, „menedéknek” látta, a csönd egyetlen formájának, amit még elérhetett. A felszabadulása pillanatát – amikor a Hamász álarcos emberei kísérték nyilvánosan egy közvetített színpadra – a világ feszült figyelemmel nézte. Yehoud számára azonban ez sem volt visszatérés, csupán újabb szereplés egy másik drámában: a túlélésében.
Kiszabadulása után így írták le őt:
„mint aki egy zárt bőröndöt cipel – belül az egész fogsággal.”
Saját szavaival élve még ma sem képes elmondani mindent barátjának, Ariel Cuninak, akit szintén túszként tartottak fogva, de csak később engedtek szabadon. Kettejük története egy kollektív háborús felejtés szélére sodródott, miközben a világ már a következő frontot figyeli.
Ukrajna: az elhallgatott háború másik arca
Miközben Arbel Yehoud története újra felkavarta a nemzetközi közvéleményt, ezzel egyidőben Ukrajnában százak próbálják csendben túlélni ugyanazt a fajta szisztematikus erőszakot, amelyet Oroszország inváziója hozott el.
A New York Times több tucat ukrán nővel beszélt, akik szexuális erőszakról számoltak be orosz katonák részéről. Sokuk vallomását orvosi iratok és peres anyagok támasztják alá — mégis kevesen vállalják arcukat.
A Kreml tagad, a nők hallgatnak, a trauma marad.
Egyikük, Lesya, Kijev közeléből, arról beszélt, hogyan erőszakolták meg előtte férjét meglőve. A férfi két nappal később meghalt. A nő így emlékezett:
„A halála rosszabb volt, mint az, amit velem tettek.”
Lesya ma ugyanabban a házban él, ugyanazzal az ellopott és visszahozott autóval az udvarán, oldalán egy „V” betűvel – háborús seb, ami azóta sem tűnt el.
A dél-ukrajnai Svitlana története másfajta pokol. Őt saját élettársa adta oda két orosz katonának, akik megerőszakolták. Fél évvel később rájött, hogy terhes. 23 hetesen már késő volt az abortuszhoz. Ma fiát, Jaroszlavot neveli –
„úgy néz ki, mint a támadóim”
– mondja. De közben mégis:
„Majdnem úgy szeretem őt, mint a többieket.”
Az anya, aki a háború bűnéből gyermeket szült, kettős börtönben él: a testében és a társadalmi megbélyegzésben.
A jogász Maria Herson környékén próbált segíteni az orosz megszállás alatt állóknak. Elfogták, megverték, megerőszakolták, majd egy orosz tiszt odasúgta neki:
„Ha életben maradsz, gyújts nekem egy gyertyát.”
Maria átkelt az aknamezőn, elérte az ukrán vonalat, és sírva omlott térdre, amikor meglátta az első katonákat. Ma támogatócsoportot vezet más áldozatokkal együtt, de azt mondja, a gyógyulás
„nem mozdulat, hanem kényszerített légzés.”
A háború határain túl: női test mint hadszíntér
A gázai és az ukrán történetek térben távoliak, de logikájuk azonos: a szexuális erőszak a totális háború egyik legősibb stratégiája. A cél nem csupán a test megalázása, hanem a közösség megtörése. A női test így válik a politikai üzenet hordozójává:
„mi uraljuk még a méhedet is.”
A nemzetközi jog évtizedek óta háborús bűnként ismeri el a nemi erőszakot, mégis, szinte sehol sem következik be a jogi revans. Az áldozat csak újabb kategória marad a statisztikákban.
A világ diplomáciai testületei közben újabb fegyverszállítmányokról és tűzszünet‑javaslatokról tárgyalnak, de alig szólnak arról a milliónyi csendről, amelyet ezek a nők hagynak maguk után.
Ahogy Arbel Yehoud mondta, amikor végül visszatért a világba:
„Órákig ülhetnék és sírhatnék, de mégis – itt vagyok.”
Ez a mondat, bármilyen halk is, túlélésként hangzik. És ma ez a háborúkban a legnagyobb bátorság, ami egy nőnek megmaradt.
