A művész 2016-ban még azért állt garázdaság vádjával a bíróság előtt, mert pár évvel azelőtt Orbán hungarocell szobrát ledöntötte, és focizgatott a fejével, ami miatt garázdasággal vádoltak. Szűk tíz év elteltével, idén júliusban viszont már Orbánnal haverkodva kezdett mutatkozni, és egy hónap múlva már ő lett a hetes számú tagja a miniszterelnök által alapított első Digitális Polgári Körnek!
A kemény és lelkiismeretes nyári munkának meg is lett az eredménye: Pityinger László, alias Dopeman lett november végén „A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján” a nap előadója a Petőfi Rádióban. Valamit tudhat, mert ilyen alkotói idézetek nem teszik indokolttá ezt az elismerést:
„Mit szólnak hozzád a feministák?
Ha nem tetszik valami, mehet az egyenjogúság
Kegyetlen módon pofán baszom őket
Mint szódás a lovát, úgy verem a nőket”
„Néha modelleket baszok, néha pornós picsákat
De a legjobban imádom az igazi kurvákat”
„Ha azt hitted volna, hogy rasszista vagyok
Tévedsz te barom, én mindenkit utálok
Viszont a pinán inkább legyen barna vagy fekete
Mert a sápadt picsákból Dopeman-nek elege van”
(Bűnöző című szám)
Arról, hogy a nem várt érzelmi egymásra találás Orbán és Pityinger között miként jött létre, azt nem tudom, de azt kifejtem, hogy Dopemant miként és hogyan használja Orbán a NER céljaira.
A Dopeman-jelenség lényegében egy üzenet a társadalom felé: íme egy durván rendszerkritikus kulturális figura, akit a hatalom képes volt integrálni. Azaz a NER annyira erős, hogy még az ádáz ellenségeire is pozitívan hat az erős gravitációja. Ez egy spin-diktatúra jellemzője: a hatalom célja tömegképző és központosító, azaz ne maradjon kívül senki, aki csak egy kicsit is hangos jelenség.
Dopeman előtt nem volt olyan embere Orbánnak, aki egyszerre autonóm ellenzéki személyiség, nyers-primitív világnézetű, elitellenes és eléri azt a fiatalabb közönséget, akik fejben már leléptették a Fidesz-KDNP-t a kormányzatból. Dopeman olyan, mint bizonyos helyeken a dísz-zsidó vagy a szalon-cigány. Bizonyítja, hogy a „nemzeti oldalon” a nagyszájú, kritikus és kemény arcok is megszólalhatnak.
Mivel a jelenség alkalmas megosztani az ellenzéki kulturális teret, relativizálni a rendszerkritikát, és elfogadja a játékszabályokat, azaz Pityinger László nem önmaga, hanem egy szerep, amit Orbán épp vele tud most eljátszatni. Nem tudom, ezt felismerte-e a művész, de azt hiszem igen, és profitál is belőle.
Orbán számára Dopeman az előbbieken túl azért is előnyös, mert súlytalan, cserélhető, kezelhető és könnyen hasznosítható karakter. Nulla befektetéssel politikai hasznot termel. Magyar Péter (aki bentről jött ki) és közte nagyon sok a különbség, de a rapper szempontjából a legfontosabb, hogy ő a bebukó rendszer jelenéhez tartozik, míg a Tisza Párt elnöke a jövőjéhez.
A jelenség mögött az rejlik, hogy Orbán kormányzási reflexeket adoptál a Horthy- és Kádár korszakból. A két régi és a jelenlegi korszakban az a közös, hogy a kultúra azért kockázatos terület az államhatalom számára, mert a legitimációja gyenge, a társadalom megosztott, nemzetközileg függésben áll, s így képtelen plurálisan, sokszínűen „gondolkodni”. Az állam ezért kontrollálja a kultúrát, aminek az egyik módja az, hogy mit támogat és fogad be. Horthy a népi írók egy részét kebelezte be, Kádár a rock zenét, a nyugati filmeket, Orbán pedig influenszerekre, rapperekre és az elittől különböző művészekre vetette rá magát. A cél pedig az, hogy ennek segítségével ne legyen igazi olyan külső, kifejezetten ellenzéki mérce, ami képes volna a jelent feketén-fehéren megítélni a társadalom előtt. Felvállalja a kulturális sivárságot, mert az garantálni tudja a csendes polgárságot.
Dopeman talán tudja, hogy nagyon nagy ára lehet annak, amit tesz. Gondolom úgy van vele: egy lapra tesz fel mindent, mert ha nyer, akkor nagyon nagyot kaszál, ha meg veszít, akkor meg abból meríthet bőven az újabb durvábbnál durvább alkotásokhoz.
A Dopeman-jelenségben érintett megvett lelkek mottója valami ilyesmi lehet:
„Egyszer élünk, és az sem biztos!”
