A vérforraló Carmen áriáját énekli Molnár Piroska egyáltalán nem tűzpirosba öltözötten, ahogy szokták, hanem fekete estélyiben, nem is igézően vonagló, csábos testtel, ahogy szintén szokták, de lázas tekintettel, belső lobogással, szétáradó hanggal, szóval abszolút hitelesen. Egy nagy színésznő mereng vissza dalok és összekötő szövegek segítségével, az „Emberi hang…” című estjén az életére, a Rózsavölgyi Szalonban. Tudja, hogy már sok tekintetben megkopott a test, önironikusan mondja is, hogy most megmutatja, ami megmaradt belőle. Azt pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy a művészete változatlanul a virágkorában van.
Bármennyire hihetetlen, ez az első önálló estje. Mindig azt gondolta magáról, hogy csapatjátékos, ezért ódzkodott az ilyesmitől, de most a Rózsavölgyi felkérését igencsak nagy tisztességnek tartotta, ezért nem tudott neki ellenállni. A pódiumra viszont nem ment föl, körberakatva a székeket, lényegében körülöleltette magát nézőkkel, ezúttal a színpadon is a közönség tagjai ülnek. Így nincs egyedül. És amúgy sincs, mert ott van az empatikus zongorakísérő, Termes Rita, aki minden mozdulatára figyel, és, ha netán szükséges, segít kicsit a szövegben, vagy, ha valamelyik dalba véletlenül beletolul egy egészen másik dallama. 
Mert ne tagadjuk, ez előfordul, de ezek közel sem kínos pillanatok, hanem fölöttébb szépek. Termes nem próbál súgni, hanem felvállaltan, eléggé fennhangon mondja amit kell. Molnár sem próbál semmit leplezni, hanem akár némi öniróniával azt mondja, hogy „na ezért nem vállaltam én önálló estet,” és megy tovább. És ott van még Bornai Szilveszter is, a tangóharmonikájával, meg egyéb hangszerekkel, és olyan arcberendezéssel, amin pontosan tükröződik, mit érez, amikor hallgatja, nézi Molnárt.
Aki nem akar semmit fitogtatni, esze ágában sincs virtuózul minden színészi árnyalatát, esztrádműsorhoz hasonlatosan, megmutatni. Sőt, tovább megyek, olyan fenemód sokat sem akar mondani. Nincs arról szó, hogy mint például egykor Mensáros László vagy Kézdy György, világmegváltó hevületű esttel rukkolna elő, és olyan rafináltan egymás után szerkesztett szövegekkel, amik így együtt, jókora többletjelentést hordoznak.
Akár azt is mondhatnám, hogy Vörös Róbert szerkesztő-rendezővel a lehető legegyszerűbb megoldást választották, a pályáján amúgy is előforduló dalokat válogattak, és ezeket Molnár anekdotákkal köti össze. Kész, mindössze ennyiről van szó, se világmegváltás, se különösebb üzenet, netán politikai ide-oda kacsintás nincs. És ez azért nem kevés, mert az estben mégis összesűrűsödik Molnár nagy-nagy művészete. Nem csak az emberi hangot ismeri jól, egyetemi tanárként tanítva is a színpadi beszédet, hanem az emberismerete is 
parádés. Ahogy mondjuk a Mágnás Miskából elénekli Marcsa belépőjét, abban benne van egy fiatal lány életigenlése, kicsattanó lendülete, fékezhetetlen energiája, szeretetéhsége és sok tekintetben naivitása. Ahogy pedig a Koldusoperából elfújja a Ballada a szexuális szolgaságról című dalt, abban már ott van az a tudás, hogy az élet nem feltétlenül abba az irányba visz minket, amerre mi menni szeretnénk, temérdek a teher rajtunk, de valahogyan fönt kell maradni, és előre kell araszolni, tovább. És hát persze beszél a halálról is, nem is akármivel, Mahler Gyermekgyászdalok ciklusából idéz. Megrendítően, lúdbőröztetően fájdalmas és gyönyörű.
Az utolsó műsorblokk előtt azért pihen egy kicsit. Minden estjének van vendége, most Novák János, a Kolibri Színház igazgatója, rendező, zeneszerző volt az. Ő zenésítette meg a Bors nénit, és lépett is fel benne már több mint háromszázszor Molnárral. Naná, hogy ezúttal ugyancsak énekelnek közösen egy dalt belőle, majd néhány nóta erejéig Nováké a közönség figyelme, aki erre rászolgál rendesen.
Molnár a könnyedségekben is fajsúlyos. Zerkovitz Béla Josephine Bakernek írt dala előadása közben egészen olyan, mint egy tüzes táncosnő. Amikor egy színésznőről énekel, az az őrületig fokozódó szerelmi vallomás a hivatásához, annyira, hogy Mucsi Erika nézőtéri felügyelő be is hoz neki egy kényszerzubbonyt. Hát igen, tudható, ő szinte mindent, tulajdonképpen a magánéletét is feláldozta az imádott pályájáért. Ez az est is szerelmi vallomás a színészethez, a színházhoz.
