Fejetlenség, szervezetlenség, pánik. E szavakkal összegezte tapasztalatait a veronai buszbaleset érintettjeinek pszichológiai ellátásában résztvevők egyike. A válságcsoport vezetője is elismerte, hogy katasztrófák esetére nem vagyunk kellőképpen felkészülve, jelenleg nincs egységes pszichológiai szakmai protokoll, mint ahogy egy esetleges beavatkozás koordinációjára hivatott állami szerv sincsen kijelölve. A Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnöke először beszélt a hiányosságokról és a problémákról.
Magyarországon a katasztrófák, tömegbalesetek érintettjeinek pszichológiai gondozása szétaprózódottan, nem pedig hálózatba rendezetten történik. Részben ezzel magyarázható, hogy
a veronai busztragédia érintettjei nem részesülhettek tökéletes ellátásban
– mondta el a FüHünek nyilatkozva Dr. V. Komlósi Annamária. A 17 halálos áldozatot követelő veronai buszbaleset sérültjeinek és hozzátartozóinak pszichológiai kezelésének koordinációjáért felelős szakember úgy fogalmazott:
„az adott körülmények között érthető, ha a sok bába között elvész a gyerek”.
Több minisztérium és állami intézmény is aktívan részt vett az ellátásban, így a belügyi tárcához tartozó Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság, az igazságügyi tárcához tartozó Áldozatsegítő Szolgálat, az EMMI-hez tartozó Pedagógiai Szakszolgálat (lévén, iskolai utazásról volt szó), és – mivel külföldön történt a baleset – a Külügyminisztérium is. A problémát azonban nem a résztvevők nagy száma, hanem leginkább az okozta, hogy az illetékes hivatalok egymással nem voltak kapcsolatban.
A katasztrófák érintettjei ráadásul nem csak egyszeri beavatkozást, hanem hosszan, akár
több évig tartó, gondosan felépített, folyamatos pszichológiai ellátás biztosítását igényelnék,
és ennek a folyamatnak a lépéseit szinte az első perctől az utolsóig koordinálni kellene. Erre azonban hivatalosan felhatalmazott szervezet vagy intézmény nincs kijelölve jelenleg – hangsúlyozta a szakember.
A fejetlenségről és a koordináció hiányáról számolt be az ellátásban résztvevő egyik pszichológus is, aki több, eddig nem ismert részletet is elárult a tragédiát követő napokra visszaemlékezve.
A Szinyei Merse Pál Gimnáziumba a területileg illetékes Pedagógiai Szakszolgálat (korábbi nevén Nevelési Tanácsadó) „vezényelt” ki pszichológusokat, akik – a jószándékuk dacára – tapasztalat híján
többet ártottak, mint használtak.
A „segítőket” egy gyors eligazítás után azonnal bedobták a mélyvízbe, hirtelen olyan feladatokkal találták szembe magukat, amelyekre nem voltak felkészítve, így közöttük is hamar eluralkodott a pánik. Az iskolapszichológusok képzésében ugyanis nem szerepelnek azok a – főként gyakorlati – ismeretek, amelyekre akkor szükség lett volna. Saját tehetetlenségük és a sokuk által először megtapasztalt, tömegesen jelentkező akut stressz reakciók láttán ők maguk is erősen szorongani kezdtek.
Ám ha mindez nem lett volna elég a káoszhoz, önkéntesek is megjelentek a gimnáziumban. Noha a pszichológusok közösségi oldalán gyorsan megtelt az a lista, amelyen több százan jelezték, milyen típusú ellátásban tudnának segédkezni, a szervezők nem kértek ezekből a felajánlásokból. Tárt kapukkal fogadták viszont a Magyar EMDR Egyesület önkénteseit. Ez a szervezet olyan szakembereket delegált a gimnáziumba, akik
egy manapság igencsak divatos, de az akut stressz állapotban kevésbé hatékony módszer
hazai gyakorlói. Az EMDR technika ugyanis egy speciális, szemmozgáson alapuló, jellemzően a traumák feldolgozását segítő eljárás, amelyet általában az úgynevezett poszttraumás stressz betegség tüneteitől több hónapja, netán több éve szenvedőknél alkalmaznak.
Értesüléseink szerint nem csupán az iskolában tapasztalták a szervezetlenséget és az egységes koordináció hiányát, hanem a baleset helyszínén is. Az olasz városba egy hatfős „válságstáb” utazott, amelynek tagjait egy önkénteseket tartalmazó listáról választották ki. A pszichológusok és orvosok mellett tolmácsok is segítették a munkát. Legalábbis megpróbálták. Kellő felkészítés és gyakorlat híján ugyanis a tolmácsokat igencsak megviselték a látottak, oly’ annyira, hogy
alig voltak képesek ellátni a feladatukat.
A veronai eset túlmutat önmagán. V. Komlósi Annamária a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnökeként 2010 óta igyekszik a szakmán belüli erőket összefogni. Azok közül a kollégák közül, akik kiképzettek akár a sürgősségi pszichológiai ellátásban, akár a későbbi – szükséglet szerinti – tanácsadási vagy terápiás ellátásban, többen is tagjai a Katasztrófapszichológiai Szekciónak, és baj esetén ők azonnal mozgósíthatók. Ilyenkor mindannyian önkéntesként dolgoznak, méghozzá szorosan együttműködve az OKF KINCS (Katasztrófaintervenciós csoport) tagjaival.
A szakember sajnálatosnak nevezte, hogy a pszichológusoknak nincs kamarája, így hivatalos nyilvántartás sincs róluk. Hiába jelentkeztek tehát sokan önkéntesnek, a katasztrófapszichológiai ismeretek birtokában csak néhányan vannak. Ezt a jártasságot azonban nem tudták minden jelentkezőnél ellenőrizni.
Komlósi Annamária szerint fontos tudni, hogy
még súlyos katasztrófák sem egyformán hatnak mindenkire.
Az érintetteknek mindössze 15-20 százalékánál alakul ki poszttraumás stressz betegség, nekik komoly klinikai pszichológiai terápiás ellátásra van szükségük. Természetesen a többieknek is fontos a segítség, de az egyáltalán nem biztos, hogy pszichiátriai vagy klinikai pszichológiai ellátást jelent! A tanácsadás különböző formáiban képzett pszichológusokból többre van szükség ilyenkor, mint a klinikusokból.
A képzett katasztrófapszichológusnak azt is tudnia kell (meg kell tanulnia), hogy mikor és hogyan segítse elő, hogy a bajba jutott emberek a saját erőforrásaikra támaszkodva maguk, aktívan kereshessék az életük újraépítéseinek útjait – tette hozzá a pszichológus. A veronai érintettek közül V. Komlósi Annamária is dolgozott olyan szülőkkel, akiknek „csupán” a riadalmukban, bizonytalanságukban volt szükségük egy szakképzett tanácsadó támaszára. Egészséges lelkű, nagyszerű embereket ismert meg személyükben, olyanokat, akik a stabilitásukkal, morális érzékükkel – és némi pszichológiai iránymutatással – a náluk rosszabb állapotban lévő családoknak maguk is segíteni tudtak.
A katasztrófapszichológia olyan tudományág, aminek az ismeretanyagát nemcsak katasztrófák idején tudják hasznosítani a kollégák, hanem valójában minden egyéni, családi és egyéb krízishelyzet, trauma-hatás kezelése során is. Kifejezetten katasztrófapszichológiai képzés egyedül az ELTE szakpszichológus képzésén belül volt eddig, de ott sem elegendő óraszámban – mondta a szakember. Megjegyezte azt is, hogy – mivel égető hiányként érzékelik a katasztrófapszichológiai specializációt – az ELTE-n önálló, egyéves szakképzési koncepciót dolgoztak ki, és ezt az új képzési formát mielőbb szeretnék beindítani.
A katasztrófát, súlyos krízist, traumát átélt emberek egyedül ritkán, vagy csak hosszú idő után képesek igazán munka- és életképesen talpra állni
– jegyezte meg V. Komlósi Annamária. „Tudjuk, hogy az ellátatlan személyek hosszabban vannak betegállományban, vagy akár alkoholban, vagy drogokban keresnek enyhülést. A pszichológusok között jelenleg is sokan vannak, akik tudnának nekik segíteni, és a továbbképzés erősítésével még többen alkalmassá válhatnak erre. Ám a szervezeti rendszerük működtetéséhez és a konkrét gyakorlati munkájukhoz állami támogatásra is szükség van. Jelenleg a veronaihoz hasonló katasztrófahelyzetekben a sürgősségi pszichológiai ellátást a kollégák ingyenesen, önkéntesként végzik.”
Mint fogalmazott, ha a pszichológiai ellátásra is vonatkozna a TB támogatás, effajta kvázi „szakmai áldozathozatalra” nem lenne szükség. Ez nemcsak a szakmának, hanem az egyénnek is érdeke lenne, sőt, nemzetgazdasági szempontból is hasznos lenne.