„A magyar külpolitika továbbra is magyar lesz, és továbbra is szuverén lesz. Ebből semmilyen módon nem engedünk. Kizárólag a nemzeti érdek jelenti az igazodási pontot. Továbbra sem hajtunk mások dicséretére. Továbbra sem hajtunk külső szereplők megelégedettségére. Továbbra is az egyetlen cél tehát a nemzeti érdek érvényesítése. Ez segíthet minket abban, hogy megőrizzük az ország biztonságát és a gazdasági növekedésünket.”
Íme, Hölgyeim és Uraim, az önzés himnusza, apoteózisa, ígérgetései és fenyegetőzései. A nemzetállam már csak ilyen, sohasem volt csapatjátékos, és nem is lesz az soha. Ennek a belőle fakadó vegytiszta önzésnek köszönhetők a háborúk, a fegyverkezés, a vámok, a világgazdaság állandó válságközeli hullámzása, a másság gyűlölete, és persze az emberiség közös céljaiért folytatott harc folyamatos gáncsolása. Az évszázadok alatt felturbózott negatív érzelmi hatások megszüntetése elképesztően kemény dió, pláne, ha a folyamatot olyanok nehezítik, mint Putyin, Trump, Hszi Csin-ping, Kim Dzsong Un vagy Orbán, akik a végletekig ragaszkodnak saját elképzeléseikhez, és olyan nemzetállami hangulatot teremtenek, hogy annak fedezékében simán lenyeletik a választókkal, az ő érdekükben történik mindez. Pedig csak a helyi vezér akarnoksága érvényesül, mivel hogy ő maga a nemzetállam. Egyszemélyben. Punktum.
Nem véletlen, hogy az ilyen nagyonnemzeti országokban a döntő többség simán elhiszi, hogy a vezér kemény, határozott politikájával nemzetét védelmezi, holott ez csak egy végtelenül primitív átverés. A nemzetállam kizárólag hivatkozási alap, mivel egy nagy fenét van itt szó például az oroszokról, azok jólétéről és az országuk megvédéséről, ugyan, kérem, dehogy! Kizárólag Putyinról szól az ének, meg az ő hagymázos álmáról a „Modern Oroszországot” illetően, amely birodalom legalább akkora, de inkább nagyobb, mint a hajdani Szovjetunió, és ahol már nem első titkár van, hanem cár (Velíkij Vlagyimir), aki nem csak Oroszország ura, hanem egyben a világé is.
Így aztán miatta kell annyi embernek szenvednie, nyomorognia, sőt százezerszámra meghalnia, de hát a cárok már csak ilyenek. Dicsőség vagy halál! Persze nincs „vagy” egy pillanatra sem, mert a két dolog egyszerre érvényesül: a dicsőség a cáré kis, négyszáz szobás kulipintyújában a Fekete tenger partján, a sokszoros halál meg a népé, ahogy mindig, és hogy a világon még nagyon sokan a bőrükön érzik a háború okozta nehézségeket, az csak természetes. Magyarán Putyin egyrészt pszichopata rablógyilkos, másrészt saját országának tönkretevője, harmadrészt meg az egész világ ellensége, mégsem sikerült elszigetelni, sőt ellenkezőleg: népe imádja, és sok állam „egyezkedik” vele. Utóbbiak természetesen a nemzetállamok. Azért egyezkednek, mert a harcoló felek kényszerhelyzete miatt hátha leesik nekik is valami, olcsó gáz, meg ilyenek.
A többi despotánál ugyanez a helyzet, csak nem annyira tragikus. Ők vagy kevésbé nárcisztikusak, mint Putyin, vagy az általuk marokban tartott ország túl kicsi egy agresszorként indított hódító háborúhoz. Utóbbira példaként lásd… na… mondjuk… Észak-Korea! Mindkét változat nagy szerencse az adott országra nézvést, ugyanis háború esetén az agresszor sokat veszít, még ha a végén nyer is valamit.
A nemzetállam természetesen nincs magától, azt állandóan hirdetni kell a népnek: America first, Россия первая, Magyarország az első, satöbbi. Ez persze nem csak fontossági, hanem kiválósági sorrendet is jelent, azaz mi, magyarok meg is érdemeljük megbecsülést, hiszen annyival jobbak vagyunk. Hogy kinél? Mindenkinél. Lásd például a mi Mészáros Lőrincünket, aki okosabb Zuckerbergnél, vagy Menczert aki Magyar Péteren lekicsizése révén tulajdonképpen azt a háború-, gender- és migránspárti brüsszelitát, a Manfred Webert döngölte a padlóba, aki ráadásul hisz a demokráciában!
A nemzetállamot tehát hirdetni kell. Ezt teszi minden lehetőséget kihasználva derék külügyminiszterünk is kellemesen szájbarágós stílusban, hogy jobban megértse a nép. Ilyenkor Lady Lavender kedvencére emlékeztet engem, aki a kopogásra a főnöke helyett mondta, hogy „szabad”, ezzel tehermentesítve a gazdit. Ezt a tehermentesítést Szijjártó nagyon jól csinálja, ahogy a többiek szintén, mivelhogy abszolút nincs ebben egyedül. Meg is kapta a jutalmát érte, lásd pl. itt, itt, itt, meg itt.
A hirdetés mellett Pártunk és Kormányunk teszi is a dolgát. Bártan belenyúl például a gazdaságba, hogy helyre rakja a dolgokat, mert ugyan nem ért hozzá (nagyon nem), de tudja, hogy meg kell védenie a hazát meg a családokat, a veszély vállalása a vérében van. Persze csak a nemzetállam és az emberek érdekében. Félkézzel rezsit csökkent, miközben úgy letöri az inflációt, hogy csak úgy nyekken. Rossznyelvek szerint ugyan nem ő törte le, hanem az a szomorú helyzet, hogy az embereknek már nincs pénzük vásárolni, de mi ne is törődjünk ezen rossznyelvekkel. Azért áskálódnak, mert a brüsszeliták fizetik. Vagy ha nem, hát akkor is.
A helyzetünk most nem a legjobb. A hajdani éltanuló az utolsó előtti helyért küzd Bulgáriával, és a lecsúszási folyamatunkból egészen jól látszik, hogy a kapitalizmus nem olyan, amelybe bele kell nyúlni. Jobb békén hagyni, ugyanis automata, és magától működik. A minket az utóbbi időben lehagyó, szintén kapitalista gazdaságok ezt használták ki, ugyanis azokban az államokban a politikusok a mi politikusainkhoz hasonló módon sok hülyeséget mondtak meg csináltak, de részeg álmukban sem jutott eszükbe, hogy piszkálják a gazdaságot. Nálunk viszont a kormány kedvenc időtöltése. Meg is látszik sajnos.
A Szijjártó féle szöveg érdekessége, hogy a mindent fölülíró önzésben látja „az ország gazdasági növekedésének” (no EU) és „a biztonsága megőrzésének” (no NATO) feltételét. Ez az önzés elvileg működhetne is (persze lényegesen rosszabbul, mint egy kompromisszumkész együttműködés), a probléma csak az, hogy a „Mi a legjobb nekünk?” kérdést jól kell megválaszolni. Nagyon szomorú, hogy ebben a kormány nem valami tehetséges. Ilyen például, hogy legnagyobb gazdasági tétjét az akkumulátorgyárakra tette. Ehhez vizünk még csak lenne, de a kívánt mennyiségű energiánk az nincs, ráadásul az autóeladásokban erőteljes a visszaesés, következésképpen nem sikerült eltalálni, hogy a hazának mi lenne a jó. A gázellátásunk szinte csak Oroszországból lehetséges, alternatív útvonalak nem lettek kiépítve, a házszigetelések elmaradtak, amelyekhez pedig az EU szívesen biztosítana pénzt, ugyanakkor Mészárosék böhöm cégeinek munkát kell adni, ezért építjük a kínai vasutat kínai hitelből, ami majd a kínaiaknak lesz hasznos, de mi fizetjük, ráadásul majdnem az összes szövetségesünkkel összevesztünk, és ők már úgy vannak Orbánékkal, mint Harangláb a kukoricagölödinnel, ami nem előnyös az országnak. Mondhatni, ellenkezőleg.
Ez lenne a nemzeti érdek? Az igazodási pont? Ez a „Csőd minden vonalon” állapot, ahová az országot 14 év szívós munkájával sikerült eljuttatniuk?
Ha ennyire nem sikerül eltalálni, hogy mi a jó a nemzetnek, azaz ennyire tehetségtelenek, akkor minek vállalkoztak országvezetésre?
Ja, bocs. Én is tudom. Van az a közpénz… nem igaz?
