Egy nő faképnél hagyja kis gyermekeit, rávágja a férjére az ajtót, és 15 évre eltűnik előlük. Halottnak hiszik. Aztán egyszerre csak betoppan. Na, lesz is ribillió! Erről regél a Nóra II. című darab, amit az Orlai Produkció égisze alatt, a Szentendrei Teátrumban mutattak be.
Broadway sikert írt a fiatal, jó orrú szerző, Lucas Hnath abból, hogy belegondolt, milyen lehet Ibsen Nóra című remekművének címszereplője 15 évvel azután, hogy nem tűrve már tovább a férje melletti másodhegedűs szerepet, az egyenrangú fél helyett inkább a szegfű a gomblyukban szeretett, de némileg lenézett funkcióját, ott hagyja a „babaházat”, ahol némiképp mindig döntésképtelen gyerekként kezelték, elindul, hogy önállóan a lábára álljon. Szabadságának az ára, hogy gyerekeitől is meg kell válnia, kérdés persze, hogy bármiéért is megteheti-e ezt egy anya? Nem hűtlen cserbenhagyás-e ez? Nem rideg önzés-e? Nem okoz-e ezzel soha nem begyógyuló sebeket?
Ibsen ezeket a kérdéseket nyitva hagyja drámája végén. Ekkor az a fontos tett, hogy Nóra nem bírja tovább a másodrendűséget, emancipálódni kezd, és emiatt nem tűrheti tovább, hogy az őt egyébként rajongásig szerető férje a házi zsarnoka legyen, ezért „teljes menetfelszereléssel” kiviharzik a házból, és még az ajtót is úgy becsapja, hogy ebből érezhető, ez a szakítás örökre szól.
A drámákat valahol le kell zárni, Shakespeare se írja meg, mi is történik, miután a Hamletben mindenkit lekaszabolnak, ott a hullahegy, oszt kalap-kabát. No, jó, amikor legvégül Fortinbras a színre masírozva szemével végig pásztáz a halottakon, akkor azért a rendezők érzékeltetni szokták a személyiségén keresztül, hogy az eddigieknél jobb, vagy még brutálisabban otromba hatalmat képzelnek el ezután. De azért nem lehetünk semmiben biztosak, ahogy azt sem tudhatjuk, hogy A makrancos hölgy Petruchioja, illetve Katája, akik eddig a férfi és nő ádáz párharcát vívták, miután lecsillapodnak, révbe érve, gyerekek hadát nemzik, elhíznak, és örökös béke vár rájuk, hú, de nagy boldogságban, vagy netán felhorgadnak az indulataik?
Szóval tulajdonképpen, Hnath módjára, minden híres, klasszikus darabot tovább lehetne gondolni. És hát valljuk be, sokat újra is gondoltak. Átvariáltak, átírtak, ötletet loptak, vagy akár egész drámákat kifosztottak. Shakespeare, például a görögöket fosztogatta előszeretettel. Brecht pedig rablótámadást indított Shakespeare ellen, hogy aztán ő is alapos tolvajlás áldozata legyen. A művészet bizony lopások sorozata, és ezt hiába akarja megakadályozni az alapvetően művészettől idegen szerzői jog. Sok tekintetben aki kapja, marja. És bárki bármiből valami jót, érvényeset, hatásosat csinál, akkor azzal sikert arathat. Netán még a „lopáshalmaza” újabb klasszikussá is válhat.
Hnath elcsórja Ibsen lassan 140 éve megalkotott 4 figuráját. Tovább írja őket, nem csupán a szöveg szerinti 15 esztendővel későbbi, hanem naná, hogy sok tekintetben mai emberekre ismerünk bennük. A Galgóczy Judit által rendezett előadásban Kováts Adél Nórája egyszer csak megjelenik az ajtóban. Szakács Györgyi valóságos toalettet adott rá, olyat, amiről lerí a drágasága, amiből rögtön látszik, hogy bőven van mit a tejbe aprítania. Bár kissé félénk, de azért a határozottsága is azon nyomban látható. Egykori dajkája, Bodnár Erika megszemélyesítésben, fogadja. Kettőjük pillanatokon belül feszültté váló beszélgetéséből hamar kiderül, mi az „ábra.” Nóra álnéven sikeres író lett. Könyvbe foglalta ő és a férje történetét is. Műveiben bujtogatja a nőket a férfiak ellen, bőszen házasság ellenes, kiáll a teljes emancipáció mellett. Lényegében, mintha veretes klasszikusról lenne szó, levág egy monológot. A Zöldi Gergely által fordított szöveg viszont nagyon is mai, ahogy a gondolatok szintén azok. A Kováts Adél játszotta Nóra tántoríthatatlan meggyőződéssel, már-már teljesen felénk fordulva, mintha minket is agitálna, valósággal ránk önti a tanait. Úgy gondolja, hogy a házasság megszűnik majd. Abszurdumnak tartja, hogy örök hűséget esküsznek egymásnak a párok, hiszen mindenki változik, 10 év múlva már egyikük sem ugyanaz, ezért másmilyenségükhöz már más passzol… Mondja és mondja a magáét. Lehet harcos szüfrazsettnek tekinteni, de el is lehet mélázni azon, hogy ebben-abban, amit állít, csak van valami. A dajka, aki sajátjaként felnevelte Nóra gyermekeit, a magáét háttérbe szorítva, konzervatív nézeteket vall. Világos, hogy a két ember nem árul egy gyékényen. Összevillannak a szemek, rideggé válnak a hangsúlyok, a viszontlátás öröme gyorsan távolságtartásra vált, számonkérés vegyül a diskurzusba, kínos csendek keletkeznek.
Ekkor állít be, Csankó Zoltán képében, a volt férj, Torvald, akinél nyilvánvaló, hogy máig nem hegedtek be az elvarratlan sebek. Most már két egyenrangú fél vívja párharcát, fújja panaszáradatát, fény derül elhallgatásokra, hazugságokra, apró és nagy galádságokra. A megvilágosodás percei ezek. A heves összecsapáséi, a vádaskodáséi, némiképp a tisztítótűzéi, melynél majdnem megint összemelegednek, már-már felsejlik, hogy akár együtt is maradhatnak, kezük óhatatlanul is összesimul. És szétválik.
Feltűnik még a színen, László Lili alakításában, Nórának az a lánya, aki 3 éves volt, amikor őt is ott hagyta. Nem is emlékszik rá. Nem is értik meg egymást. Miközben felsejlik, hogy Emmy abszolút az anyja lánya, konokságban, önállóságvágyban, nagyon is rá ütött. Állnak a Juhász Katalin által tervezett, egykor tán valamennyire meghitt, de mára üres szalonban, mert mindent kidobáltak belőle, ami Nórára emlékeztetett, és úgy nem értik egymást, hogy tulajdonképpen azonosak a nézeteik.
Hát valahová ide jutottunk egymást nem értésben, mondja Nhath, mondja az előadás. Nóra ismét bevágja maga mögött az ajtót, és biztosak lehetünk abban, hogy már soha, de soha nem jön vissza. Író legyen azonban a talpán, aki megírja, hogy ezután akkor mi is történik?! Mi lesz velük, mi lesz velünk?
