A napokban jelent meg az OECD egyik tanulmánya, miszerint a következő években akkor lesz csak fenntartható a magyar nyugdíjrendszer, ha az alapnak vett 65 éves szintről nagyjából 7 évvel, 72 évre emelik a korhatárt. Akkor volna némi remény arra, hogy az úgynevezett időskori függőségi ráta 2015 és 2050 között stabilizálódjon.
Nézem a pesti Duna part legszebb szakaszain horgonyzó, elegáns luxushajókról leballagó utasokat. Egytől egyig nyugdíjasok. Akiknek az életkora alulról súrolja a hetvenet, azok a „fiatalok”, ők segítenek felkapaszkodni a többieknek a közelben várakozó buszokra. Ismerősöm, az egyik ilyen hajó kapitányának élettársa, mesélte, hogy a személyzetet kiképezték életmentésre is. Alig-alig van olyan „fordulójuk”, amikor nem kell soron kívül kikötniük valahol, hogy valamelyik rosszul lett, megbetegedett utast a közeli kórház gondjaira bízhassák.
A minap az egyik német tévécsatorna híradójában egy konferenciáról tudósítottak, ahol arról vitatkoztak a résztvevők, vajon elkerülhető-e, és ha igen, milyen áron, és meddig a nyugdíjkorhatár újabb emelése.
A legoptimistább számítások szerint is 69 éves korig kellene kitolni Németországban a korhatárt,
de ez is csak akkor tartható ilyen alacsony szinten, amennyiben az országba beáramlott migránsok többségének a munkába állítása sikerrel jár. Erre meglehetősen nagy esélyt látnak a konferencián megszólalók, ugyanis a bevándorlók tekintélyes hányada szakképzett, vagy egyetemi végzettségű. Ők számíthatnak letelepedési engedélyre, a többiek hazatelepítése a harcoktól elcsendesült városokba – ha lassan-lassan is -, de már megindult.
A KSH adatai szerint Magyarországon 2001 óta a férfiak születéskor várható átlagéletkora csaknem 4 évvel, a nőké pedig 2 évvel emelkedett, a 2015-ös adatok szerint jelenleg a férfiak születéskor várható átlagos élettartama 72,09, a nőké pedig 78,61 év. Az sem közömbös, hogy ki, hol „eszi meg a kenyere javát”, ugyanis a férfiak esetében a budapestiek 73,86 évvel vezetik a sort, őket követi Győr-Moson-Sopron (73,58), illetve Pest megye (72,73 év). A nőknél Győr-Moson-Sopron áll a lista élén (79,7 év), majd Zala (79,61 év) és Budapest (79,6 év) következik.
Ezeknek a demográfiai adatoknak a tükrében kimondottan aggasztó a korhatáremelés gondolata,
mivel különösen a középkorú férfiak körében igen magas a halálozási arány. A demográfusok szerint hazánkban 36 százalék annak a valószínűsége, hogy egy férfi nem éli meg a 65 éves kort, míg Svédországban ez csupán 12 százalék. Ha minden maradna a régiben, és továbbra is 65 éves korban lehetne a jövőben is nyugdíjba menni, akkor – szerencsés esetben – a 65 éves korú nők még 18,2, a férfiak 14,5 évig várhatnák a nyugdíjas postást. Ennél sajnos jóval kevesebb az egészségben eltöltött évek száma: a 65 éves nők úgy 6,1 évre, a férfiak pedig talán 6 év egészségben eltöltött nyugdíjas korra számíthatnak.
Ha beválik az OECD tanulmányának jóslata, és belép a 72 éves korhatár, a hazai viszonyok között nem sok kiadása lesz a nyugdíjkasszának, és akkor senkinek nem fog hiányozni a 2011-ben „államosított” 3000 milliárd forintnyi magán-nyugdíjpénztári vagyon sem. A kormány egyelőre nem jelezte, hogy emelné a közeljövőben a nyugdíjkorhatárt, a demográfiai-munkaerőpiaci válság megoldásaként azt javasolják, hogy szüljön mindenki sok gyereket.
Néhány évvel ezelőtt még arról beszéltek, hogy elkerülhetetlenné vált az élethosszig tartó tanulás, ami alatt akkoriban még csak azt értették, hogy kinek-kinek aktív élete végéig kell lépést tartania szakmája fejlődésével. Ebbe, úgy ahogy, bele is nyugodtunk, mert még emlékeztünk Lenin elvtárs útmutatására: tanulni, tanulni, tanulni! De arra már kevésbé számítottunk – Moldova egyszeri paraszt bácsijának szavait idézve -, hogy egyszer még mindez a nyakunkba is folyik: nem csak tanulni, dolgozni is az utolsó leheletünkig kell majd. Életfogytig kényszermunkára ítéltetünk?
