Merre tovább? – teszik fel egyre több helyen a kérdést a választási gyűlések résztvevői a kampányoló politikusoknak. Sokan gondolják úgy, hogy a kormány nem kormányoz kellő hatékonysággal, az ország sorsát meghatározó kérdésekre nem eléggé megfontolt válaszok születnek. Valóban változásokra volna szükség e téren is?
2014-ben, a harmadik Orbán kormány hivatalba lépésekor a miniszterelnök újabb struktúrát alakított ki: a „takarékosság jegyében” eredetileg mindössze nyolc minisztériumból álló kormányzati apparátusát egy kilencedikkel is kibővítette. Minisztériumi rangra lépett a koordinációt ellátó, korábban Lázár János által államtitkári rangban vezetett Miniszterelnökség. Navracsics Tibor Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma szétvált, a közigazgatás a Miniszterelnökséghez került, a végrehajtási területek- mint például az elektronikus nyilvántartás – a Belügyminisztériumhoz. Az igazságügy önállósult, a korábban Martonyi János által vezetett Külügyminisztériumhoz hozzácsatolták a külgazdasági területet, amelyet korábban Szijjártó Péter felügyelt államtitkárként a Miniszterelnökségen belül.
Sárközy Tamás professzor úgy látja, a miniszterelnök által kialakított kormányzati struktúra működőképes, hiszen az előző évek tapasztalatai azt mutatják, hogy sikerült létrehoznia egy erős, összkormányzati irányítású, kancellári típusú kormányzást. Ebben kétségtelenül gyors és könnyű döntések születhetnek. Két évvel később tovább lépett, „kifelé fordult”, a kabinet-rendszer bevezetésével új hangsúlyokat vitt be a kormányzati struktúrába. Azzal, hogy Lázár Jánosra bízta a stratégiai, és Varga Mihályra a gazdasági kabinet vezetését új „centrumokat” alakított ki.
Ez a lépés természetesen nem gyengítette az integrált minisztériumok felelősségét, de nőtt az irányításban a miniszterelnökség tekintélye, amelyet a tömegkommunikáció leválasztásával tehermentesített. Kiépült a járási rendszer és a területi kormányhivatalok hálózata.
Ellenzéki körökben meglehetősen sok bírálat éri ezt a struktúrát, különösen az Emberi Erőforrások Minisztériumába integrált
egészségügyi és az oktatási terület háttérbe szorulását kifogásolják.
Úgy gondolják, ilyen körülmények között nem lenne szabad ezt a társadalmi szempontból annyira fontos két területet „másodrangon” kezelni, bár el kell ismerni, hogy a korábbi évtizedekben is meglehetősen mostoha sorsa volt e két ágazatnak. Az oktatás általában a kultúrával, az egészségügy a szociálpolitikával élt kényszerhazásságban.
Sárközy professzor, az államigazgatási kérdések avatott szakértőjeként, nem lát kivetnivalót magában az integrált minisztériumi struktúrában,
a működési zavarok okát a gyakori átszervezésekben látja.
Sőt, bizonyos értelemben előnyösnek is gondolja, ha a feszültségek, ellentétek, amelyek mondjuk a sport finanszírozása, vagy az egészségügyi intézmények támogatása, netán az oktatási intézmények működtetési gondjai kapcsán felszínre kerülnek, megmaradnak egy minisztérium falain belül, és a problémáik megoldásának kényszere nem emelkedik kormányzati szintre.
Természetesen sem ő, sem mások kívülről nem láthatnak bele, hogy a választásokat követően
milyen kormányzati változásokra lehet számítani.
Ahogyan az igazságügyi tárca két éve ki tudott „szabadulni” az integráció rendszeréből, nem lehet kizárni, hogy a 2018-at követő években nem kaphat-e önállóságot az egészségügy is.
Sok függ attól is, hogy megőrzi-e a Fidesz-KDNP a domináns többségét, és továbbra sem kell koalíciós partnert keresnie, vagy Magyarország több párti kormányzásra kényszerül a továbbiakban. Az előbbi esetben folytatható a viszonylag kisszámú minisztériumokkal operáló struktúra, mert nem kell tárcákat „osztani” a politikai partnereknek, a másik körülmény óhatatlanul magával hozza majd a minisztériumok számának növekedését.
Mind két változatnak ára van,
de egyikre sem igaz Orbán Viktor érvelése, miszerint olcsóbb kormányt akar működtetni. A jelenleg hivatalban lévő több mint száz államtitkár és a közel kétszáz helyettes államtitkár, valamint az alájuk tartozó apparátusok eltartása nagyon sok pénzünkbe kerül nekünk, adófizetőknek.
