Duplát kérek, sőt, dupla duplát, most kell az erő, az energia – sosem látott káoszban kavarog a magyar sajtó, mégpedig annak mindkét oldala, és az örvény hatása alól senki sem fogja tudni magát kivonni. A tegnapi napon annyi minden történt a médiában, amennyi boldogabb korokban egy egész év alatt sem szokott, és bizony nem minden hír egyértelműen jó, sőt.
Hogy a legnagyobb szenzációval kezdjük, eladták a Népszavát. Éspedig Puch László adta el, aki már korábban is gyászos szerepet játszott a Szabad Föld átjátszásában a KESMA médiumai közé – akkor szűnt meg a Vasárnapi Hírek is, ezzel a mozgással kapcsolatban. De lássuk, mit mond erről maga a Népszava? Mert kibocsátottak egy szerkesztőségi nyilatkozatot az ügyben.
„Elkötelezett befektető érkezett a Népszavához, a piacvezető országos napilap így biztonságban működhet és fejlődhet a jövőben – jelentette be Puch László, hogy megválik az újságtól, melynek kiadóját a Horizont AG nevű érdekeltségén keresztül birtokolta. A Népszava új tulajdonosa Leisztinger Tamás egyik cége, a Proton Trade Zrt. Amint az már ismeretes, a Horizont AG 2016-ban vette át a Népszavát. A szerkesztőség kibővült a Népszabadság és a Magyar Nemzet volt újságíróival, a lap megduplázta példányszámát (hétköznaponként mintegy 21 ezren vásárolják meg, szombatonként pedig körülbelül 25 ezren), a napilappiac vezető szereplőjévé vált, hitelessége megkérdőjelezhetetlen, információit rendszeresen szemlézik. Átalakult az online felülete is – a nepszava.hu érdemi szereplője lett a hírversenynek. „Hogy ezt megvalósulhasson, koncentrálnunk és bővítenünk kellett a forrásokat. Ennek érdekében váltunk meg a többek között a Szabad Földet megjelentető kiadónktól, illetve a Népszava mellékletévé formáltuk a Vasárnapi Híreket, hogy a szombati lapszám színesebb tartalommal versenyezhessen a hétvégi olvasmánypiacon” – magyarázta a búcsúzó tulajdonos.”
Hát, erről van egy saját véleményem, miszerint tudatos törekvéssel van dolgunk: ugyanis az tudnivaló, hogy ellenzéki sajtó addig lesz, míg lesznek ellenzéki újságírók, márpedig ha a Népszabadság megszüntetésével kezdődő folyamatot nézzük (persze, ez is csak egy nagyobb trend része) azt látjuk, hogy a munkaképes ellenzéki kollégákat valósággal szorítják, nyomják, préselik egyre kisebb és kisebb helyre, most már jószerével csak a Népszava maradt, más nyomtatott, papír alapú lapnál nem kormánypártinak nincs munka, ott viszont akkora a zsúfoltság, mint a Titanic mentőcsónakjában. Magam is évekig voltam a Vasárnapi Hírek külső munkatársa, valamelyest ismerem a helyzetet: és meggyőződésem, hogy soha
nem alakult volna ki ez az állapot, ha 1. az ellenzéki pártok kicsit is foglalkoznak az őket oszlopként támogató sajtó sorsával, 2. ha nem lenne komoly összjáték a színfalak mögött a tulajdonosi szférában – a kormánykörökkel.
Tehát az, hogy már csak egy, igaz, nagy példányszámú ellenzéki napilap van Magyarországon, egyáltalán nem annak köszönhető, hogy a közönség ne szeretné olvasni az ilyesfajta sajtót, annak viszont sokkal inkább, hogy mindenféle gazdasági trükkökkel egymás után megfojtották ezeket a hajdan piaci körülmények között is életképes lapokat, egyrészt önös anyagi érdekből, másrészt azért, hogy az általában olvashatatlan kormánymédiumok teret nyerjenek. Az ellenzéki pártok a sajtótámogatást természetesnek és ingyenesnek tekintik, hiszen azt mondják az újságíró álljon elvi alapokon, ám maguk a politikusok nagyon is gazdasági alapokon állnak.
De mi lesz a Népszava sorsa?
„Az, hogy megvásároltuk a Népszavát, egyben értékválasztás is – hangsúlyozta Leisztinger Tamás. „Azt szeretnénk” – deklarálta az új tulajdonos – „ha a Népszava a jövőben is az emberről, a mindennapi életről szólna és kiemelten kezelné a szolidaritást. Nemcsak a lap hangnemét kívánjuk megőrizni, hanem a szerkesztőséget is, illetve a megkezdett fejlesztések folytatását is támogatjuk.”
Adja Isten, hogy így legyen – nem áll módomban azt állítani, hogy ez a terv nem válik majd be, ugyanis nem látok a jövőbe, de több, mint harminc év alatt láttam már egyet és mást a magyar sajtóban, és a tulajdonosváltás általában nem szokott jót jelenteni. Először mindegyik új tulajdonos azt mondja, hogy minden marad a régiben, aztán átszervezi az egészet, mert ő a tulajdonos és megteheti, végül pedig örülhet a lap, ha – csökkentett létszámmal – egyáltalán életben marad, és még egy darabig megjelenik. Ez még csak a politikai rendszertől sem függ: több köze van hozzá annak a régi informatikus-közmondásnak, mely szerint „ha működik, ne nyúlj hozzá”. De ha hozzányúlnak, már nem biztos, hogy működni fog… Borúlátó vagyok tehát a Népszava és különösen a kollégák sorsát illetően. De nagyon szeretném, ha tévednék.
No, és a túloldalt mi újság? Most, hogy inog a konkurencia, pezsgőt bontottak a KESMA-nál?
Dehogy bontottak, náluk is fő, forr, bugyog az a zavaros lé, amiben úszkálnak. A valaszonline.hu hihetetlen tervekről szerzett tudomást. Hihetetlenek, ugyanis mintha a hatalmassá duzzadt kormánymédia épp felszabdalná saját magát, lemetéli a feleslegesnek tartott testrészeit és kihajigálja az ablakon, egy eszelős öncsonkító rohamában – pedig hát van ennek is oka, mindjárt mondom, micsoda.
Szóval, azt tudta meg a Válasz, miszerint a Figyelő irányváltása után új kormánypárti hetilap indulhat, méghozzá Mandiner címen. Szólnak pletykák a Lokál megszűnéséről és a Metropol újraindulásáról is. Hallani arról, hogy némileg konszolidálhatják az egykor a Lokálhoz hasonlóan a Modern Media Group Zrt.-ben megszületett 888-at – ami pedig alapvetően a legradikálisabb nézetek gyűjtőhelye most. Sőt, az önkormányzati választás után összevonhatják a Ripost és a Bors című bulvárlapokat.
Ne keressünk logikát a kormány médiapolitikájában, ugyanis nincs. Az Echo TV Hír TV-vé alakítása már megmutatta, hogy sem a szakértelemre, sem a nézettségre, olvasottságra, népszerűségre nincsenek tekintettel, de még a gazdasági érvek sem hatják meg őket: lehet, hogy olcsóbb sok kis propaganda-kiadvány helyett kevés nagyot kiadni, ez vitathatatlanul igaz, de az átalakulások, beolvadások náluk rendszerint úgy működnek, hogy a kis hal eszi meg a nagyot, mert az a hűségesebb, lojálisabb. Valószínűbb, hogy – mint a kultúrpolitikai háború esetében is – sok fúzió mögött személyi ellentétek és érdekérvényesítések állnak, például Lánczi Tamás és G. Fodor Gábor között nagyon komoly ellentét feszül, a Századvég Alapítvány miatt, melyet G. Fodor tavaly ősszel egyszerűen elkért a kormánytól és meg is kapott – azért, hogy politikai akciócsoporttá alakítsa, bár korábban sem volt egy békés horgászegylet.
Ez az ellentét azonban nem magyarázza a bulvárpiaci mozgásokat: ott olyan törekvést láthatunk viszont, hogy a sokszor leszerepelt és teljesen hiteltelen Ripost és Lokál csapata talán egy mérsékeltebb, kevésbé lejáratott cím alatt hasznosabban tudja majd kifejteni tevékenységét, csak hát akkor megint a kis hal eszi meg a nagyot – a kisebb, ám lejáratódott szerkesztőség megkapja a nagyobb nevét és eszközeit, hogy az új nevet is fénysebességgel járassa le.
A Mandiner nyomtatott hetilappá alakulása viszont nem friss hír, jó ideje terjed szakmai berkekben. Szkeptikus vagyok a tervet illetően: online lap kinyomtatása eddig még soha, sehol, senkinek nem hozott hasznot, nem voltak sikeresek az ilyen törekvések. Volt például 2013-ban egy POSZT nevű nyomtatott próbálkozás, ami az online lapokban megjelent írásokat tartalmazta szerkesztett formában, de hat szám után elhalt: egyszerűen nem adtak el belőle annyit, hogy fenntartható legyen. Miért? Azért, mert az online sajtó jelentősen eltér a printtől. Egyrészt a terjedelmi határokat nem kell olyan szigorúan betartania, hiszen nincs papír, ami gátat szabna egy-egy írás hosszának, másrészt az olvasó azonnal és kockázat nélkül mondhatja el kommentben a véleményét (és sajnos mondja is). Mármost a Mandiner pont a kommentszekciójáról híres: ha az embert véletlenül ők szemlézik, márpedig tendenciózusan szoktak szemlézni, akár mondatokat is megcsonkítva, akkor a szerző biztos lehet benne, hogy a teljes magyar szélsőjobboldal megtalálja, és nem csak ott, hanem rossz esetben magánlevelezésében is zaklatni fogják. Ezt tapasztalatból mondhatom.
Ez a kommentelési lehetőség adja a Mandiner népszerűségének nagy részét bizonyos körökben – és ha papíralapra költöznek ez vész el.
A másik nagy előnye az online sajtónak az olvasó számára a nyomtatottal szemben, hogy – ingyenes. Napnál világosabb, hogy nyomtatott lapot csak nagyon nehezen lehet ingyen adni, hiszen papír- és nyomdaköltségei vannak, terjesztési költsége is, tehát maximum a támogatott termékek vagy a reklámújságok lehetnek ingyenesek – bár működő gazdaságban ilyent fenntartani sem lehetetlen. Azonban Magyarországon úgy alakult, hogy az online sajtó majdnem minden esetben ingyenes. Ez magyarázható azzal, hogy amikor a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején megjelent, még teljesen más volt a Google hirdetési rendszere, épp 2011 táján változott meg – azelőtt nagyon komoly reklámbevételre lehetett számítani, azután viszont hatalmasat zuhantak az árak, a régi tarifákból Mercedest vett a laptulajdonos, az új tarifákból – enyhe túlzással – gyufát. Igen, de a közönség már megszokta az ingyenes online sajtót és sehogy sem lehetett rászorítani arra, hogy fizessen érte, tehát nem egyszerű dolog mostanság ilyen sajtóterméket fenntartani – megoldható, de nehezen.
Mármost ha a Mandiner papíralapra kerül, akkor pénzt is kell majd érte adni. Majdnem mindegy, mennyi lesz az ára: a mostani semminél az egy forint is végtelenszer több, a nulla és a valamennyi között fényévnyi a távolság, és nem mindenki lesz hajlandó akár egy fityinget is kiadni azért, amit évek hosszú során keresztül ingyen kapott.
Ami nem sok jóval kecsegteti a Mandinert.
De a blogok sincsenek ingyen – az Átlátszó adatai szerint az MTVA-hoz köthető blogok (melyekről indulásukkor azt állították, hogy le fogják tarolni az Indexet és a 444-et forgalmukkal) az elmúlt három évben közel hatvanmillióba kerültek. És ezt a pénzt a szerzők tették zsebre, honorárium formájában, ugyanis a blogoknak a fenntartási költségük minimális. Például a már említett Lánczi Tamás bloggerként szerzett mellékkeresetét még a jól fizetett kollégák is megirigyelhetnék, ugyanis 2017-ben 6,3 millió forintot, 2018-ban több, mint 6,2 millió forintot számlázhatott az MTVA-nak. Egyszerűbben: havi félmilliót kapott a nem túl megerőltető blogolásért. Miközben ez a blogcsoport gyakorlatilag egyetlen, hozzá fűzött reményt sem váltott be – nem csak, hogy nem tarolt a piacon, nem vezető az olvasottságban, de kizárólag viszi a pénzt.
Viszont legalább jó sokat visz.
Akkor összegezve: átalakulási folyamatok zajlanak a teljes magyar sajtóban, lapok szűnnek meg és olvadnak be, pénzek keringenek gazdátlanul, míg valaki rájuk nem teszi a kezét, az egész szituáció átláthatatlan, zavaros, örvénylő, mint a Nyárád vize, és sok ügyes ember halászik ebben a zavarosban.
Egyszer majd talán letisztul, de ha minden így megy tovább, ahogy eddig, meglepően üresnek fogjuk találni a végeredményt.
Nem fog az nekünk tetszeni, annyit mondok.
