Mint ismeretes. évről, évre megrendezik az Év szava versenyt. Ha megkérdeznének, én az idei megmérettetésre biztosan benevezném a szavazatmaximálás nevű versenyzőt.
Szép a hangzása ennek a szónak, és majdnem olyan könnyű kiejteni, mint azt, hogy empíriokriticizmus.
Nem mintha ez utóbbi tetszene nekem, csupán jelezni szeretném, hogy egyetértek egy bizonyos Kant nevű filozófus örökbecsű meglátásával, miszerint „szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
A szavazatmaximálás ilyen szó. Jelen formájában ugyanis nem fűződik hozzá érdek, van, akinek tetszik, ebből pedig az következik, hogy szép. Fűződhetne persze érdek hozzá, vagyis, maximalizálódhatnának a szavazatok, de ezek annyira megátalkodottak, hogy eszük ágában sincs maxinmalizálódni.
Lehet, hogy van olyan olvasó, aki már kitalálta, hogy az ellenzéki pártok szavazatszerző képességeiről értekezünk a fenti fondorlatos módon. Nem mindegyikéről persze. A Jobbik például senkivel sem fog maximalizálni, ők ugyanis abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy velük senki sem kíván összefogni. Mellettük a Momentum a másik, akiket nem fenyeget a maximalizálódás veszélye – velük ugyan lenne, aki összefogna, ám ők nem hajlandók összefogni senkivel.
Vagyis, egy tipikusan magyar szavazatmaximálással állunk szemben, amelynek az a lényege, hogy a résztvevők addig maximalizálják a szavazatokat, ameddig azok összértéke el nem éri a nullát. Ez persze matematikailag nem könnyű feladat, de kis odafigyeléssel, valamint az eddigiekhez hasonló, további marakodással azért viszonylag gond nélkül megoldható.