– Uram, engedje meg, hogy gratuláljak!
– Gratulálni? Nekem? Mihez? Nekem nem szoktak gratulálni. Én csak…
– Még soha senki nem gratulált magának? Ne szerénykedjen, mert úgysem hiszem el!
– Pedig tényleg így van. Tulajdonképpen miről van szó?
– Tudja mit, inkább elhiszem, hogy még senki nem dicsérte meg Önt. Irigyek az emberek.
– Hát, ami azt illeti, tényleg irigyek. De most már elárulná, miről van szó?
– Több, mint negyven éve iszom kávét. Higgye el, értek hozzá. Gratulálni szeretnék.
– De én… semmi különös. Kis műanyag pohárba beletöltöttem, aztán letettem a vendég úr elé a pultra…
– Ne szerénykedjen uram! Mint említettem, sok évtizedes kávéivási tapasztalat áll mögöttem. Úgyhogy, ha én mondom, elhiheti: ilyen kávét, mint amilyet Ön főz, én még soha, sehol nem ittam.
– Nekem még soha senki nem mondott ilyet. Én ugye csak állok itt, töltöm ki az italt, mikor mit. Magának épp kávét.
– Kávét? Maga kávénak nevezi ezt a nem mindennapi, fantasztikus jelenséget? Hiszen ez nem is kávé, hanem egy valóságos találmány! Egy nóvum!
– Zavarba hoz…
– Uram, ha nem sértem meg, és nem szakmai titok, elárulná, hogyan csinálja? Legalább húsz országban ittam már kávét, de ilyet, mint azt volt szerencsém említeni, sehol.
– Nincs titok. Megfőzöm, és kitöltöm. Ennyi.
– Ön túlságosan is szerény. Az Ön kávéjának, mint már említettem, nincs párja a világon. Egyedülálló. Ha nem volna félreérthető, azt mondanám: Unikum. Tényleg nincs semmi titka? Ősi családi recept, ami apáról fiúra száll? Netán a főnökei megtiltották, hogy elárulja ennek a különleges, semmi máshoz nem hasonlítható kávénak az összetevőit?
– Nincs titok uram, nincs mit elárulnom.
– Talán ez a nagyon speciális, gusztustalan műanyag pohár teszi? Az adná azt a förtelmes aromát? Amitől még másnap is majdnem felfordult a gyomrom?
– Tessék?
– Jól hallotta! Ezer helyen ittam már kávét életemben. Jókat és rosszakat egyaránt. De a maga kávéjánál undorítóbbat még soha nem ittam. Ilyen pocsék kotyvalékot… Tanítani kellene az Ön kávéját, uram. Példaképül állítani a büfések leendő nemzedéke elé. Hogy ilyet ne.
– Tűnjön el maga szemét alak! Mit izél engem ezzel a kávéval? Ugyanabból a zaccból van, mint a többi itt a Balaton partján.
– Akkor meg pláne: nem gondolt még arra, hogy szabadalmaztassa? Nem szeretné, hogy egész Magyarországon, de mit beszélek, az egész világon, egyedül Önnél lehessen ilyen ócska kávét inni?
– Mondtam, hogy tűnjön el, mert rendőrt hívok. Nézzen hátra, maga miatt áll a sor.
– Ha megengedi, lefényképezném a bodegáját. Tudom, a szerény, igénytelen külsőből nem mindig lehet következtetni a gazdag és értékes belbecsre…
– Takarodjon! Ha fél perc múlva még mindig itt látom, magára uszítom a kutyámat.
– Jól van, azért nem kell ennyire durvának lenni! Nézzék már, hogy kivetkőzött magából! Már, itt sem vagyok. Kézcsókom a nagyságos asszonynak! És, ha lesz egy kis idejük a nagy forgalom mellett, igyanak meg valami normális helyen egy kávét az egészségemre!
