Kezdőlap Címkék Kritika

Címke: kritika

Mi a bajom az ellenzéki pártokkal?

Nem tartom a magyarországi ellenzéket bírálhatatlannak, de nagyon ritkán hallok észszerű, megalapozott kritikát. Még az ún. „baloldali” médiában is legtöbbször csak kesergés, vagy hőbörgés zajlik. Különösen fájó az ezekben megszólaló hivatásosok tájékozatlansága, felkészületlensége. De ne kenjünk rá semmit az újságírókra – rendben.

Elöljáróban: az alábbiakat mindig elmondom a magam köreiben – nemritkán heves ellenkezést, bár inkább csak méla csendet kiváltva.

Akkor nézzük. Nagy hibának tartom, hogy a baloldal évtizedek óta képtelen a közbeszéd fontos kérdéseit meghatározni. Nemcsak ellenzékben – az MSZP-SZDSZ kormányok idején is folyamatosan védekeztek. 2010 előtt pl. naponta többször lehetett látni a mai külügyért, amint feltűrt gatyában áll egy lavór vízben, arról szónokolva mintegy 15 fős hallgatóságának, hogy a 300 forintos benzinár nyomorba dönti az országot. Ezt minden közcsatorna minden híradójában megismételték, miközben 20 másodperc jutott az akkori pénzügyminiszternek arra, hogy elmondja: meghaladta a 110 dollárt egy hordó olaj ára. (Ma kb. 395 forint egy liter benzin, a Brent olaj hordója meg most érte el a 80 dollárt, de 2016-ban a 40 dollárt sem érte el. Nem lennék meglepve, ha kemény megszorítások jönnének.)

Tökéletesen feleslegesnek tartom, hogy a jelenlegi kormányfő minden rezdülésére ugorjon az ellenzék, de tudom, hogy a „nép” ezt szereti hallani, és ha nem lenne minden híradásban valami Ovi szemétség, rögtön felzúgna a kórus: Persze, az ellenzék gyáva, lefizették…

Teljesen lényegtelen, hogy az első szolga meg az udvartartása mennyiért kanalazza a legjobb magyar étterem levesét. Őket minősíti: magára valamit adó ember megfizeti árán, amit megvesz. Ez csak egy piti potyalesés.

Azt kellene valahogy felfogni – és nemcsak az ellenzéki politikusoknak –, hogy a kormányoldalon szakértők hada számol, mér folyamatosan. 2-2,5 millió szavazat elég a kétharmadhoz ennél több ritkán jön össze nekik – csak nagy migráncsozások idején. Ütik is rendesen a migráncslovat, egészen a nevetségességig. Azért nyergelnek át fokozatosan Soros személyére, mert a migráncsozás kezd kifújni. Nem érdekli őket, hogy az ellenzék mit mond – már ezért is fölösleges változatos módokon szidni az udvartartást. Évek hosszú során pontosan felmérték a szavazók összetételét: hány férfi-nő, városi-vidéki, milyen iskolai végzettséggel várható az urnáknál. Mik azok a hívószavak, amikre ugranak. Pl: „Az egészség nem üzlet!” Vagy: „Vissza kell adni a munka (tanárok, orvosok, mikor ki, mi) becsületét!” Ezekkel nagy biztonsággal el lehet érni azt a két és félmillió szavazót, a többi meg kit érdekel.

Úgy látom, a következő kampány a generációk összeugrasztásáról szól majd:

egyre nagyobb számban lesznek a választók között, akik már a rendszerváltás után születtek. Nekik már nem mond semmit az ingyen bérbe vehető tanácsi lakás olcsó bérért, meg a biztos munkahely, egy életre szóló szakmával.

Mint minden személyi kultuszra épülő szervezet, a kormányoldal pártjai is nagyon fegyelmezettek: ha a vezér kiadja a hívószavakat, senki nem merészel mást mondani. (Még az a szerencsétlen, akit az MTVA-tól a mikrofon elé löktek, zavarában a bevándorlókat is belekeverte a szövegébe.)

Egy politikai pártban (mindegyikben) tökmindegy, hogy milyen okos vagy, vagy szép. (Ez utóbbi tán nem: a nőktől igenis elvárják, hogy valahogy kinézzen, a férfinak elég, ha „egy fokkal szebb az ördögnél”.) Ott egyetlen teljesítmény számít: hány szavazót tudsz hozni. Lázárt még meghagyta volna a posztján, hiszen elég jól elboldogult a „kormányinfókkal”. Egy ideig talán azt is elnézte volna neki, hogy jobban tud beszélni. De elvesztette Hódmezővásárhelyt. Be is húzta a farkát rendesen: szaladt gyorsan rendet tenni – sikerült is, hiszen a parlamenti helyet már visszahozta. Merthogy megmondták neki, kiknek beszéljen miről és hogyan – ő ezt fegyelmezetten teljesítette. Pont úgy, ahogy az MLM értékesítési rendszerekben is a dealerek szájába rágják, milyen szavakkal kell dicsérni a fogpasztát vagy a kelesztőtálat.

A demokratikus pártokban ez nem ilyen egyszerű

Már a programok is hónapokig készülnek – nem is bíbelődik ilyesmivel a Fidesz-KDNP – úgyse olvassa senki. Már pedig, aki érdeklődik a politika iránt, nem árt, ha előtte tájékozódik a politikai szereplők szándékai felől.

Gyakori a vád: hosszúak a programok, sok az általánosság bennük. Naná, hogy hosszúak: a programkészítésbe sokan beszállnak, hiszen az MSZP-nél meg a DK-nál még a helyi szervezetekben is megtárgyalják ezeket. Mindenki szeretné, ha a maga városa, választókerülete, szakterülete feltétlen bekerülne. Legutóbb felajánlottam – egyszer élőszóban, egyszer e-mailben -, hogy a 117 oldalas, egyébként nagyon alapos Sokak Magyarországa című programból szerkesztek egy kb. 15 oldalas változatot, ami a kevésbé …hm türelmesek számára is emészthető. Még csak választ sem kaptam – de lehet, hogy szerencsémre. Ki tudja, kinek a lábára léptem volna, ha nyom nélkül kihúzom veretes általánosságait?

Hiányolom a demokratikus pártokból a politikai innovációt

Azt, hogy engedelmesen ballagnak a hatalmon lévők járszalagján, és nem hagyják a fenébe az egészet, törnek egészen más úton.

Mondok két példát is. Az egyik a budapesti főpolgármester választás. Eddig soha, semmilyen bojkottal nem értettem egyet – igenis, ne bújjanak el se az országgyűlési választáson, se a parlamentből az ellenzéki pártok. De most nem jelöltem volna senkit a tisztségre: jókat röhögtem volna, ahogy Tarlós birkózik az ordító egérrel – vagyis a Puzsér nevűvel. De nem dobom a darálóba az egyik legpotensebb politikust, a párbeszédes Karácsony Gergelyt. (Sőt, Horváth Csaba is többet érdemelne ennél.) Méghozzá azért nem, mert a mai kurzus már jelentősen fölszámolta az önkormányzatiságot: nincs kétségem, ha ellenzéki lesz a főpolgármester, a Budapest-törvény maradékát is kiherélik. 22-ig mindenképpen csak csicskáztatják, ahogy Tarlóst is. Végül még a választók is őt szidják majd, hogy nem sikerült a fővárosból Kánaánt varázsolnia.

Ha meg veszít, akkor a nyakába varrják az ellenzék összes baját: ugye megmondtam, hogy egy gyenge alak??? Olyan meccsbe nem megyek bele, amiben akár győzök, akár vesztek – csak károm származik belőle. Viszont teljes erővel nyomom a kerületi vezetőket: a mai három mellé simán be lehetne hozni még hatot. Akkor aztán meg lehetne szorongatni a fővárosi közgyűlésben a főpolgit. A kerületekben meg lehetne a bázist építeni.

Elnézést, hogy a vidékről nem beszélek, nem ismerem annyira a helyzetet: csak azt tudom, hogy 18-ban a 158 vidéki választókerületből 3-ban (azaz három db!) tudott ellenzéki nyerni.

A másik ügy az európai parlamenti választások

A közkedvelt „ellenzéki” rádióban sikerült két órán keresztül úgy beszélgetni erről, hogy egyetlen szót nem ejtett senki arról: mivégre is az EP választás, mit szeretnénk és hogyan az Európai Unióban? Csak rágták a közöslista-különlista nevű gumicsontot. Hogy külön listák esetén elveszik x db szavazat, mert a Momentum, meg a kétfarkú kutyák elviszik, akár két mandátum is bukhat stb., stb. De ha minden ellenzéki egy listán indulna, verhető az uralmon lévő párt.

Könyörgöm: az Ovi pártnak változatlanul alig van kevesebb (úgy emlékszem 2% a különbség) szavazója, mint az összes ellenzéki pártnak összesen. Ráadásul megint előjött, hogy a Jobbikot is be kell venni az összefogásba. Na, ennek van egy „apró” akadálya, ahogy már tavaly is volt: a Jobbiknak ugyanis esze ágában sincs egy listán szerepelni a demokratikus pártokkal. Ahogy szerintem az LMP is változatlanul távol marad – ha májusban lesz még egyáltalán LMP. Szinte biztos vagyok abban, hogy a Momentum meg a Kétfarkú Kutyapárt is inkább önállóan méretné meg magát: nagy fegyvertény lenne számukra, ha az 5 százalékot elérve küldhetnének egy képviselőt Strasbourgba.

Persze lehet szidni – főként a szocikat, meg a dk-sokat, hogy: ”mer önzők, nem akarnak másnak helyet engedni”. Tudomást sem véve arról, hogy más a valóság. Különben is, már a hócipőm van tele ezzel az „összefogással”. Amikor 30 évvel ezelőtt elfogadtuk a rendszerváltást, sokszínű, pluralista politikai életet is akartunk, nem azt, hogy ha nem egy, akkor két karámba legyünk beterelve. Persze, ez nem jelenti, hogy ellenségem, aki másként látja a hazám ügyeit, egy-egy kérdésben akár az együttműködés is hasznos lehet. (A magyar jobboldalt pont az „egy a zászló, egy a tábor”-ral végezte ki a jelenlegi kormányfő masinériája.)

De gondolkozzunk már: mi a legfontosabb kérdés, ami ma az Európai Unió előtt áll?

Az, hogy továbbhalad a föderáció felé, ezzel egy egységes, erős államot teremtve az európai népek számára. Vagy megmarad a „nemzetek Európájának”, ami garancia arra, hogy az erősebb nemzetek majd megmondják, mi legyen, a kicsik, szegények meg majd egymás kárára marakodnak a nekik vetett koncon.

Akkor szavazzak arra a listára, amivel tán egy jobbikos képviselőt juttatok az EP-be? Annak a Jobbiknak egy tagját, amelyik – jó most épp nem éget nyilvánosan csillagos kék lobogót -, de minden ízében elzárkózó, valamiféle sose volt magyar szupremációról vizionál?

Na, ezt kéne világossá tenni minden fórumon, ahol csak lehet. Az ún. „ellenzéki” sajtó erre egyre kevésbé alkalmas.

Nagyjából ennyi a kifogásom az ellenzéki pártokkal – azzal is, amelyiket támogatom. Az, hogy minden lényegtelen ügyön rágódnak, nem mondják azt, amit fontosnak tartanak, akkor is, ha nem ezt kérdezik tőlük a hivatásos nyilvánosságban.

Rátesi Margit

Az álarcos szívtipró

Az álarcos Mister X úgy tiporja a női szíveket, hogy nem látszik az arca, és a valódi neve sem tudható. Ha úgy tetszik, ez egyfajta őszinteség, hiszen hányan bocsátkoznak úgy szerelmi kalandokba, hogy jelképes értelemben álarc van rajtuk, és annyi mindent elhallgatnak, hogy tán a nevük sem igaz.

Sokat regél az álarcos létről A cirkuszhercegnő című nagyoperett, egyike Kálmán Imre remekléseinek, amit most a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutattak be, a Miskolci Nemzeti Színházzal koprodukcióban, Szabó Máté fantáziadúsan telivér rendezésében. Mister X álruhás, kitagadott herceg, aki fene nagy nekibúsulásában artistának áll, életveszélyesen nyaktörő mutatványt, minden bizonnyal világszámot csinál a magasban. Nem félti az életét, mert már nem drága neki, így van benne bátorság bőven, no meg dac, hogy megmutatja, ő aztán szinte a lehetetlenre képes.

Akár lehetne tragédiába illő hős, és Miller Zoltán ezt képes is eljátszani.

Egyáltalán nem sematikus operettfigurát mutat.

Olyan férfit alakít, akit csaknem szétvet az indulat, nehezen tudja fékezni magát, a halálugrás jellegű mutatványra valószínűleg azért is van szüksége, hogy a pusztító energiáit beleölje. Egyébként tán tényleg ölne. De hát mégsem sorsdrámáról van szó, így aztán Miller komoly zenés színházi tapasztalatai felhasználásával, hozza a kellő könnyedséget is. Sármos, ahogy kell, hódító férfi, határozott, élces, de mégis érzelmesen búgó hanggal, delejező tekintettel. No jó, lett egy kis pocak, ami nem annyira előnyös, artistaként különösen nem, de hát meg vannak az eszközei hozzá, hogy feledtesse. Ha pedig dalra kell fakadni, akkor éneklése annyira zengzetes, hogy felér a fellegekig.

Forrás: Szabad Tér Színház

Fedora hercegnő, Dobó Enikő megszemélyesítésében, a hatalmas szerelem, oda-vissza hevület tárgya. Naná, hogy titkolják a másik iránti rajongásukat, ehhez is szükség van valós és átvitt értelembe vett álarcra. Megy az orrfelhúzás, haragszomrád, megsértődés, odamondogatás, truccolás, ócska és kevésbé ócska trükkök bevetése, durcás nézéssel, szikrázó tekintettel párosítva. Dobó Enikőt láttam a Pécsi Országos Színházi Találkozón a kecskeméti Csárdáskirálynőben, Szilviaként. Remekül énekelt, és alig játszott. Nem hittem el azt a kisugárzást, amitől valamennyi férfi egymást tapodva belezúg. Ezúttal is nagyszerűen, sok érzéssel énekel, és a játéka, ha nem is éri el ezt a szintet, de kezd közelíteni hozzá. Vannak gunyoros, éles, felcsattanó hangsúlyai, arisztokratikusan megvető nézései, kacér vagy éppen elzárkózó mozdulatai, ironikus oldalvágásai. Párbaj, meccs, viadal alakul így ki férfi és nő között, tétje lesz a produkciónak.

Szabó Máté egyébként így szokott zenés produkciókat rendezni.

Megkeresteti a színészekkel az alakok, a szituációk igazságát.

Ahol esetleg eredetileg csak egy kis jópofizás lenne, ő ott is képes drámát csiholni. És ehhez nem variálja át különösebben az operettet, musicalt, csak valódi összeütközéseket teremt a deszkákon. Ehhez igazán kitűnő partner a zenés színészi mesterség nagy tudója, Harsányi Attila, aki ezúttal Wladimir nagyherceget adja, ő persze ugyancsak életre-halálra beleesett Fedora hercegnőbe. És természetesen ebből aztán lesz nemulass! Harsányi azért nagyon jó, mert részint bohózatian tökkelütöttre veszi a figurát, és ezzel betölti a komikusi szerepkört. Másrészt megmutatja, milyen rémes lehet, amikor két férfi, nekibuzdulva kakaskodik, és még azt is jelzi, hogyan képes ész nélkül basáskodni az, aki érdemtelenül kapott a kezébe hatalmat.

Papp Endre táncoskomikusként, a táncot nagyjából elbliccelve, eljátszik egy kedves, szerethető, mamlasz fiút, aki aztán majd csak sarkára áll, hogy megkapja választottját. Litauszky Lilla heves tűzrőlpattantsággal szubrettkedik. Szegedi Dezső joviális cirkuszigazgató, Keresztes Sándor bölcs főpincér, aki igyekszik jó irányba terelni a dolgokat. Molnár Anna zordon, majd megpuhuló anya. Cziegler Balázs forgatható díszletet tervezett, vagy a porondot látjuk, vagy a mögötte lévő kulisszákat, amik akár hercegi palotabelsőként is funkcionálhatnak. Berzsenyi Kriszta gyönyörű, békebeli cirkuszi jelmezeket tervezett, izgalmas színekkel, formákkal, egészen festőiek.

Forrás: Szabad Tér Színház

Szabó fifikásan beilleszt a cselekménybe valódi cirkuszi szám részleteket. A Fővárosi Nagycirkusz mostani, Atlantic Flight című műsorából a Dosov ugródeszka csoport még hármas hátra szaltóval is szolgál. Bóta Melinda és Kovács Dóra drótkötélen lavírozva egymás felé, érzékeltetik az élet ingatagságát és, hogy milyen nehéz megközelíteni a másikat. Váradi Weisz Diana és Váradi Petruska Mihály kutyái kedves játékossággal viháncolnak, miközben azért nehéz trükköket is csinálnak, ezzel megmutatják, akár a nagy drámázások közepette, hogy lám-lám, ilyen könnyedén is lehet venni a dolgokat.

Némileg áthallásossá válnak a cirkuszi számok, ahogy maga a cirkusz is, több nagy festő, filmrendező, író műveinek esetében, az élet metaforájává nő.

Katona Gábor koreográfus túlzottan kíméli a színészeket, de megmozgatja a Miskolci Balett tagjait.  Cser Ádám pedig igen intenzíven, feszes ritmusban, ha kell érzelmesen, ha kell, pattogósan, vezényli a színház zenekarát, kórusát. A tapskor a nézőtéren éles reflektorral megvilágított Kálmán Yvonne, Kálmán Imre harmadik lánya, aki gondosan ápolja apja hagyatékát, is láthatóan abszolút örül a produkciónak.

Emlékezetesre sikerült Daniel Day-Lewis búcsúalakítása

A héten derült ki, hogy hat Oscarra jelölték Paul Thomas Anderson új filmjét, de már előtte is nagy érdeklődés övezte a Fantomszálat, hiszen Daniel Day-Lewis utolsó filmszerepéről van szó: nyáron terjedt el a hír, hogy visszavonul a színészettől. Az 50-es évek Londonjában játszódó Fantomszállal, amelyben egy híres, de nagyon nehéz természetű divattervezőt alakít, méltóképpen búcsúzik a közönségtől a 60 éves színész.

Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) a legfelsőbb köröket öltözteti Londonban: hercegnők és milliomosok járnak hozzá, akár külföldről is, hogy személyre szabott ruhákat rendeljenek tőle. Woodcock nem csak nagyszerű szakember, vagyis inkább már művész, hanem személyével is lenyűgözi az ügyfeleit, de a munkája iránti elhivatottságának ára van: mindent és mindenkit alárendel ennek. Párkapcsolatai is áldozatul esnek a divatszakmának és Woodcock ellentmondást nem tűrő természetének, pedig látszólag elbűvölő emberről van szó. Nem csoda, hogy teljesen az ujja köré csavarja az egyszerű külföldi pincérnőt, Almát is, akit az eddig ismeretlen luxemburgi színésznő, Vicky Krieps alakít.

Woodcock látszólag valóra váltja Alma minden álmát: gyönyörű ruhákba öltözteti, beköltözteti a házába, és még az alkotómunkába is bevonja –

cserébe viszont elvárja, hogy a nő teljesen alárendelje magát neki.

Ebbe a furcsa kapcsolatba mintegy harmadik félként a kezdetektől fogva beleszól a férfi nővére, Cyril, aki az üzleti- és a magánéletben is segíti, de olykor manipulálja is Woodcockot.

Vicky Krieps. Forrás: UIP Dunafilm

Kettejük, illetve Almával kiegészülve hármójuk sokszor természetellenesnek ható viszonyát tökéletes leírja az a jelenet, amikor Woodcock az első randevújuk után elviszi Almát vidéki házába. Nem lefeküdni akar vele, hanem készíteni akar neki egy gyönyörű ruhát, ezért felviszi a műhelyébe, hogy méretet vegyen róla. Közben a legnagyobb természetességgel betoppan Cyril is, aki szakértő szemmel méri végig az engedelmesen levetkőző Almát. Woodcock minden porcikáját leméri a lánynak, és még megjegyzéseket is tesz az alakjára, miközben nővére felírja az adatokat. Ezzel eldöntetett, hogy Alma beköltözik a Woodcock-házba, ahol egyszerre lesz szeretője, múzsája és alkalmazottja a divattervezőnek. Ha kell, akkor órákig modellt áll, akár hajnalban is, de besegít a ruhakészítésbe, és nem mellesleg szórakoztatja Woodcockot, ha annak éppen arra van igénye. Máskor viszont úgy kell tennie, mintha jelen sem lenne, Alma azonban túl erős személyiség ahhoz, hogy hagyja magát végleg legyűrni. Csak magának akarja Woodcockot, akinek azonban a divat és a nővére tölti be a legfontosabb helyet az életében. Egyetlen lehetőséget lát arra, hogy magához láncolja a férfit, ez pedig annyira bizarr, hogy még ebben a nyakatekert emberi kapcsolatokat ábrázoló filmben is meghökkenti a nézőt.

Paul Thomas Anderson szokásához híven nagyon érzékeny és a szó szoros értelmében szép filmet rendezett, amely legalább olyan kifinomult, mint Reynolds Woodcock kreációi (ezekért az Oscar-díjas Mark Bridges jelmeztervező volt a felelős, de még maga Daniel Day-Lewis is segített a megtervezésükben). A film elegáns és mesteri alkotás, amelyet valami visszafogott érzékiség is áthat. Ez annál is különösebb, mert intim pillanatot, pláne fizikai kontaktust nem sokat látunk az általában hűvös Reynolds és Alma között, de ebben a filmben még az is érzékinek hat, ahogy a gyönyörű anyagokból kiszabnak egy ruhát, és a vetkőzés helyett inkább a felöltözés tűnik erotikusabb élménynek.

Könnyen bele lehet feledkezni Woodcock különleges világába, még akkor is, ha nem kifejezetten érdekli a divat az embert.

Daniel-Day Lewis-nak pedig simán elhisszük, hogy ennyire rajonganak érte a körülötte lévő nők,

de az elbűvölő külső és modor mellett a kezdetektől fogva van az alakításában valami nyugtalanító, és ahogy haladunk előre a filmben, egyre inkább megismerjük ezt az oldalát is. Vicky Krieps is tökéletesnek tűnik Alma szerepére, hiszen egyszerre hat nagyon átlagosnak, és bizonyos pillanatokban mégis különlegesnek. Krieps szokatlanul természetesen viselkedik a vásznon, annyira, hogy még el is pirul, amikor Alma zavarba jön. Szokatlan ilyesmit látni egy mozifilmben, de tökéletesen beleillik abba, ahogy a film felépíti Alma karakterét.

Leslie Manville. Forrás: UIP Dunafilm

Ki kell emelni a Cyrilt játszó Lesley Manville-t is, aki legtöbbször annyira rideg, hogy hozzá képest Woodcock maga a megtestesült szeretetreméltóság. Cyrilnek szinte semmi érzelem nem tükröződik az arcán, nem is túl bőbeszédű, mégis élvezet nézni, amikor hosszasan mutatja Lesley Manville-t a kamera. Semmivel sem lehet kizökkenti tökéletes modorából, ami az udvariasság mellett mintha folyamatos megvetést is tükrözne a környezete iránt, kivéve persze a testvérét. Cyril ugyanis mintegy anyaként szeretne gyámolítani, és ha kell, irányítani is Reynolds Woodcockot, ebbe pedig Alma ambíciói nehezen férnek bele. Egyszerre fájdalmas és élvezet nézni a nők összecsapását Woodcockért, ahogy Alma és Reynolds kapcsolatát is, de néha azért úgy tűnik, mintha maga a rendező is túlzottan belemerült volna a saját maga által kreált világba. Semmit sem ártott volna a filmnek, ha belefér a két órás játékidőbe, és valószínűleg azok számára is könnyebben fogyasztható lenne, akik nem Paul Thomas Anderson elkötelezett rajongói.

A Fantomszál az amerikai Filmakadémia tagjainak körében is népszerű: több fontos kategóriában jelölték, köztük a legjobb film Oscar-díjára, és Paul Thomas Andersont rendezőként. Természetesen a már így is háromszoros Oscar-díjas Daniel-Day Lewis is kapott jelölést, csakúgy, mint Lesley Manville, illetve a jelmeztervező, Mark Bridges.

Az ördög és a hazugságvizsgáló gép

Hazugságvizsgáló gép lényegében Molnár Ferenc Az ördög című darabjának címszereplője. Lakmuszpapírként kimutatja a hamisságot, jelzi az elhallgatást, kimondja azt, amit a körülötte lévők maguknak sem mernek bevallani. De ő nem tűri a mismásolást. A Karinthy Színház előadása szellemesen sziporkázó.

Fotó: Nagy Dániel István

Frányán cinikus, elmésen kaján, élvezettel gonoszkodó ördögről van szó. Kitalálja a gondolatainkat, ravaszul turkál az agyunkban, belemászik a magánéletünkbe, közszemlére teszi, amit titkolnánk. Az a véleménye, hogy fabatkát sem érnek a polgári erkölcsök, hogy például a házasságok jelentős része nem boldog, érdekből köttetik, a társas érintkezéseink botrányosan hazugok, az őszintétlenség pusztító. Amikor 2013-ban, a Karinthy Színházban bemutatták a darabot, Balikó Tamás, aki rendezte is a produkciót, volt az elegáns sátán. Nagystílűen szemétkedett, nagyvilágian, elegáns jelenségként piszkoskodott, némiképp Don Juan módjára, akár ugyanúgy belezúghattak volna a nők, mint a sikeres festőművész Jánosba. Az előadásnak plusz tétet is jelentett, hogy időnként billegett közöttük a léc.

Fotó: Nagy Dániel István

De aztán sajnos Balikó döbbenetes hirtelenséggel meghalt, úgy, hogy másnap éppen az előadás alapján tévéjátékot vettek volna fel, ami így soha nem jött létre. És a színház direktora, Karinthy Márton úgy döntött, hogy nála sem lesz beugrás, nem játsszák tovább a darabot Balikó nélkül, hiszen annyira ráépült az előadás.

Élete egyik legjobb teljesítményét nyújtotta benne.

Amikor Bajor Imre meghalt, akkor két produkciót is levett Karinthy a műsorról. Nagyra értékelem, hogy bár magánszínházként akár a saját pénztárcája is bánja, nem gondolja úgy, hogy a show-nak mindenáron tovább kell mennie. Van az úgy, hogy kegyeletből, egy-egy jelentős személyiség miatt, vagy akár csak amiatt, mert a néző nem kapná az eredeti színvonalat, meg kell állni kicsit. De ugyanakkor szép gesztus, hogy Balikóra is emlékezve, néhány év kihagyással, érezve a közönségigényt, meg tán belső késztetésből is, felújították a produkciót úgy, hogy minden korábbi színész a régi, és Szabó P. Szilveszter, aki eredetileg is a festőt játszotta, tehát ismerte Balikó instrukcióit, az ő elképzeléseit is figyelembe véve állította ezúttal színpadra ezt a sok tragikus momentumot is tartalmazó, fölöttébb szellemes vígjátékot.

Fotó: Nagy Dániel István

Persze nyilván lehetett volna egy hasonló alkatú színészt keresni a címszerepre. De a másik megoldás is kézenfekvő, egy olyan egészen ellentétes karakter, mint amilyen Földes Tamásé, aki nem szokott amorózókat játszani, gonoszakat sem nagyon. Le is írtam már róla, a Budapesti Operettszínház Isten pénze előadása kapcsán, amiben az első részben egy érzéketlen pénzeszsákot ad, hogy kiváló a szerepben, de mégiscsak lerí róla, hogy egy áldott jó ember, ezért hitelesebb a második részben, amikor a gazdag fickó rájön, hogy azért csak van, ami a pénznél fontosabb.

Most viszont az a csalafinta helyzet, hogy alapvetően egy rendes pasas az ármánykodásai, gonoszkodó trükkjei, fullánkos megjegyzései, és elmaradhatatlan öntömjénezése dacára,

lényegében jót akar ez az ördög.

Azt, hogy hulljon le az álságos társadalmi lepel, és a festő, aki eddig jobbára csak szerelmi kalandokba bocsátkozott, merjen azé lenni, akivel hosszú ideje szeretik egymást, de a hölgy egzisztenciáért hozzá ment egy gazdag emberhez. Szóval suba subához, guba gubához, igaz, a többiek ott maradnak némiképp boldogtalanul, de hát ez közel sem egy felhőtlen vígjáték, sokkal fanyarabb, karcosabb annál, meg aztán az ördög nem istenség, hogy mindenki dolgát igyekezzen rendbe tenni. Játszott egyet a maga kedvére, ebből végül is most jó sült ki, de hát azért közel sem totális jó.

Fotó: Nagy Dániel István

Földes viszont remek a szerepben, megmutat egy szuper okos, piszkoskodó alakot, aki a sok szemétkedés során naggyá tud nőni, és végül is csak tud örülni annak, hogy ezúttal összességében nem aljas dolgot cselekszik, miközben azért élveteg kéjjel beledöfheti az emberekbe a fullánkjait, számára tetszetős sebeket okozva. Szabó P. is az Operettszínház tagja, tán a festő szerepében bizonyította először, úgy istenigazából, hogy milyen nagyívű prózai szerep megformálására is képes. Kékkovács Mara ugyancsak az Operettből kirándul a Bartók Béla útra, és illúziókeltően ad egy hoppon maradt hölgyet, ő is bizonyítva ezzel, hogy a Karinthy Színházban szereposztás terén nem mennek feltétlen a tutira. Mernek kockázatot vállalni, ezzel a színészek lehetőségeit is tágítva. Igaz, Gubás Gabi a sokadik szépasszonyt alakítja, de ezúttal a megszokottnál sokkal szélesebb érzelmi amplitúdókat bejárva, pusztító szenvedélyeket is megmutatva. Balázs Andrea is hoppon maradt nőt játszik, de annyi bájjal és öniróniával, hogy erősen kérdéses, érdemes-e parlagon hagyni. Schlanger András érdekesen alakít unalmas férjet, Honti György pikírten eszes inas, aki mindent lát, amit nem kellene. Horesnyi Balázs díszlete, Pirinyi Márta jelmezei fényesen bizonyítják, hogy szűkös körülmények között is lehet elegáns miliőt teremteni.

Fotó: Nagy Dániel István

A színészek igencsak élvezik, amit csinálnak, és ezért a nézők is fölöttébb jól szórakoznak.

Sajtószabadság: Keményen kritizálta a magyar kormányt az amerikai nagykövetség

0

Szabad és demokratikus társadalom nem létezhet szabad sajtó nélkül, és demokratikus kormányoknak nem szabad megpróbálniuk elhallgattatni a bírálóikat – ezt mondta David Kostelancik ideiglenes amerikai ügyvivő. Szerinte a sajtószabadság területén folytatódnak a negatív tendenciák Magyarországon, és „riasztó fejlemény” is van. Ezekről részletesen is beszélt, felsorolva például a kormány szövetségeseinek médiavásárlásait, az állami hirdetések célzott elosztását, és újságírók megfenyegetését.

David Kostelancik Fotó: FüHü

David Kostelancik újságíróknak és diplomatáknak tartott előadást. Arról beszélt, hogy természetesen figyelemmel követik a magyar sajtó helyzetét. Azt mondta: tisztában vannak vele, hogy

ha az újságírók nem teszik fel a kemény kérdéseket, akkor nem végzik el a munkájukat,

és a szabad és független sajtó alapvető eleme annak az elszámoltatásnak, amellyel a kormányok az állampolgároknak tartoztank.

David Kostelancik emlékeztetett arra, hogy a szabad sajtót nem csak az amerikai alkotmány Első Kiegészítése védi, hanem a magyar Alaptörvény is. Emellett a sajtószabadság védelmének fontosságát kimondta az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata, a NATO szerződése, az Európai Unió Alapjogi Chartája, az EBESZ Európai Biztonsági Chartája.

Azt mondta:

„Szabad és demokratikus társadalom nem létezhet szabad sajtó nélkül”,

és „legerősebb, legszilárdabb és legmegbízhatóbb szövetségeseink azok, akik osztoznak velünk ebbéli elkötelezettségünkben”.

Fotó: FüHü

Beszélt arról is, hogy természetesen a szabad sajtó nem azt jelenti, hogy nem szabad kritizálni, ha rosszul értelmezi a tényeket, vagy csak olyanokról tudósít, amelyek egy bizonyos szerkesztőségi álláspontot támasztanak alá. Ahogy fogalmazott: Donald Trump is gyakran bírálja a médiát, de ez a személyes véleménye, és „ahogy az újságírók rámutatnak, nem minden kormánykritika álhír”.

David Kostelancik szerint a legfontosabb, hogy

„demokratikus kormányoknak nem szabad megpróbálniuk elhallgattatni a bírálóikat”.

Ez szerinte több formában is megjelenhet:

  • jogszabályokkal való korlátozással,
  • a média kizárólagos ellenőrzésével,
  • a hirdetőkre való nyomásgyakorlással,
  • ha a kormány megpróbálja manipulálni a hirdetési piacot,
  • vagy ha fenyegetik, megfélemlítik az újságírókat.

Ezután arról beszélt, hogy az Egyesült Államok többször szóvá tette már a sajtószabadság terén Magyarországon mutatkozó negatív tendenciákat, amelyek azóta is folytatódnak.

Szerinte ilyen tendencia, hogy

  • a kormány szövetségesei fokozatosan átvették az ellenőrzést a médiapiac felett, beleértve a megyei lapokat,
  • ezeknél a médiumoknál nem lehet kormánykritikus cikkeket megjelentetni,
  • a kormány jelentős állami hirdetést csatornáz a baráti médiatulajdonosoknak, miközben a függetlenek szinte semennyit nem kapnak.

Olyan információik is vannak, hogy magánvállalkozásokkal közölték, „ne hirdessenek a független médiumokban, ellenkező esetben retorziókra számíthatnak”.

Fotó: FüHü

Beszélt arról is, hogy „egy kormányhoz szorosan kötődő médium” (a 888-ra gondolt) listát jelentetett meg újságírókról, akik szerintük fenyegetést jelentenek Magyarországra. David Kostelancik szerint

ez riasztó fejlemény.

Azt mondta: „Velünk kritikus sajtót is meg kell védenünk, hiszen a sajtó a demokrácia egyik alappillére.

Az Egyesült Államok egyértelműen elítél minden, újságírók megfélemlítésére vagy elhallgattatására tett kísérletet.”

Szerinte, bár még léteznek, de egyre kevesebb van a független médiumokból, amelyeknek kihívásokkal kell szembenézni a hirdetési piacon, „nyomásgyakorlással és megfélemlítéssel találkoznak”.

Kérdésre válaszolva arról is beszélt, hogy Magyarország az USA partnere és szövetségese, és nem a nagykövetség dolga, hogy nyomást gyakoroljon a kormányra, ha olyat látnak, amivel nem értenek egyet, de beszélni szoktak a vitás kérdésekről a „kollégákkal a magyar kormányban”. Azt is mondta: már csak az EBESZ-tagság miatt is Magyarország kötelessége, hogy vigyázzon a sajtószabadságra.

Rómeó és Júlia a maffiaháborúban

Maffiaháborúban, gyűlölettől sistergő, ádázul elvadult légkörben próbál egymásé lenni a Fővárosi Nagycirkuszban a két halhatatlan hősszerelmes, Rómeó és Júlia.

Fotó: Urbán Ádám

Júlia kötélen mutatja meg magát először, szép lírai száma van. Rómeó, ha dühös, nem falra mászik, hanem rúdra, ahogy többen is, ott kakaskodni, versengeni is lehet. Uray Péter főleg artistaképzősökkel megvalósított ütős produkciója

a cirkuszt, a színházat, a táncot hozza közös nevezőre, hathatós harmóniában.

Júlia a légből hosszú gyolcson hempergeti le magát a magasból az őt a földön háton fekve epedve váró Rómeójához. Mercutio gurtniba kapaszkodva, a levegőben haldoklik, ez gyönyörű és megrendítő.

Fotó: Urbán Ádám

Egy hatalmas karika a sírbolt bejárata. A halál angyala a levegőben lengedezve emeli a légbe holtukban is a szerelmeseket, felmagasztosulnak általa.

Ötlet ötlet hátán, de ezek nem mennek a közlendő rovására.

Fotó: Urbán Ádám

Pazar az összmunka, ahogy mindenki egyszerre a színpadon van, és áldozatosan játszik tömeget is, hogy aztán ő emelkedjen ki a sorból. Zömében a Baross Imre Artistaképző Intézet növendékei, de mindenképpen harsogóan fiatalok. Ihletetten, lelkesülten, akár felhevülten közvetítik Shakespeare-t a maguk műfajának lehetőségeit a végtelenségig kitágítva, Uray Péter fantáziadús, erőteljes rendezésében.

Fotó: Urbán Ádám

Szerelmi jelenet a trapézon régen elképzelhetetlen volt, ma már cirkuszi közhely sóvárgó tekintettel összeölelkezve lengedezni a légben. Na, de egész darabot előadni, ráadásul magát Shakespeare-t, a Rómeó és Júliát, ez vakmerő vagányságnak tűnik. De a méltán világhíres, a Trafóban többször óriási sikerrel megfordult Cirkus Cirkör is megcsinálta, meg Schilling Árpád is rendezett úgy, ahogy összefüggő darabot fiatal francia artistákkal, akik ezt el is játszották a Fővárosi Nagycirkuszban is, ahol Fekete Péter rendezésében a Ludas Matyi is porondra került.

Az artistaképzősök Rómeó&Júlia címen adják elő az ismert történetet.

Valószínűleg nem véletlen, hogy az és kötőszót kivették a címből, ezzel utalnak arra, hogy ez mégiscsak egészen más, mint az eredeti.

Fotó: Urbán Ádám

Egyáltalán nem beszélnek benne. De mondjuk egyáltalán nem beszélnek a Magyar Állami Operaházban, Seregi László remekmívű koreográfiájában, azonban az ő esetében nyilvánvaló, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, csaknem egy az egyben, Shakespeare-t akarta átültetni a tánc nyelvére.

Fotó: Urbán Ádám

A fiatalok viszont egy hetven perces verziót játszanak. Akrobatikus elemeket használnak leginkább, de

az úgynevezett fizikai színház, a kortárs tánc, a pantomim eszköztárából is elcsennek ezt-azt.

És ami a leginkább értékelhető, hogy beleplántálják a produkcióba szívüket-lelküket, nagy energiájukat, szerelemre való képességüket, csalódottságukat, haragjukat, ha kell, akár agressziójukat. Érezhetően megérinti őket a történet. Odaadják magukat neki.

Fotó: Urbán Ádám

Ez a verzió maffiák harcaként ábrázolja a közismert történetet. Székekből, asztalokból áll a díszlet jelentős része, ezekből kerekedik például verekedésre alkalmas csehó, de a báli jelenethez semmi más nem szükséges, mint a mozgékony, ruganyos testek. Uray nem szépfiú Rómeót, és „Napra lehet nézni, de rá nem” típusúan gyönyörű Júliát választott. Nem akarta szuperhősöknek mutatni őket.

Olyanoknak látszanak, mint bármelyikünk,

hiszen szerelmes akárki lehet. Ugyanakkor hajlékonyak, és a szemükben ott van az a tűz és láz, az a zsigerből jövő érzés és indulat, ami kell.

Fotó: Urbán Ádám

A produkciót már láttam a kisvárdai színházi fesztiválon, egy cirkuszi sátorban. Azóta még inkább összeérett, eltűntek belőle bizonyos esetlegességek, setesutaságok, de a lázas hevület megmaradt, és élő zenekar is közreműködik. Kisvárdán este láttam, felnőtt közönséggel, melynek tagjai jókora ovációval fogadták a produkciót.

Fotó: Urbán Ádám

Most délutáni előadást néztem meg, amin leginkább középiskolások voltak jelen. Az elején kicsit nyüzsögtek, de aztán igencsak magukkal ragadta őket a játék. Ami után

sokak számára drogprevenció is következett.

De nem az akár unalomba fulladó, mindenáron elrettenteni akaró, a kábítószerek tömkelegét úgy felsoroló, hogy az akár népszerűsítésnek is hathasson, és a dílerek malmára is hajthassa a vizet. Hiszen a drog nagy üzlet, és bizony még a gyógyítással foglalkozó orvosoknak is lehet az.

Fotó: Urbán Ádám

Marosi Antalt, aki az előadást tartja, a Fővárosi Nagycirkusz sajtófőnökeként ismertem meg. Nem tudtam, hogy komoly rendőrségi múltja van – a rádiós múltján kívül –, még a gyilkossági csoportnál is dolgozott, de újságíróként foglalkozott a mentők, a tűzoltók, a katasztrófavédelem munkájával. Szóval sokat látott, és ezt izgalmasan, akár vaskosan, nyersen, el is tudja mesélni.

Egyáltalán nem tanár uras vagy doktor bácsis, egy érdekes fazon az életből, aki szemléletesen képes elmesélni, hogy például milyen volt, amikor télvíz idején, fiatal lányt találtak egy szál bugyiban, egy kapualjban, totálisan belőve.

A legfontosabb azonban, hogy Dr. Balogh Sándor kivetített ábráit is használva,

érzékletesen bemutatja, hogy a kábítószer rövid idő alatt milyen visszafordíthatatlan roncsolást végez az agyban.

Tényeket sorol pattogósan egymás után, miközben személyes húrokat is penget, mesél például arról, amikor volt felesége gyerekkel, bútorokkal elköltözött otthonról. Ekkor gödörbe került, de arra figyelmeztet,hogy ilyenkor nem muszáj ajzószerekhez nyúlni, a bajban valahogyan mindig lehet találni valakit, barátot, szülőt, egy tanárt, aki segít.

Fotó: Urbán Ádám

Pikírt humorral megjegyzi, hogy száz tanárból csak akad egy, aki normális. Erre persze vevők a fiatalok, de a mellettem ülő tanárnő szintén elmosolyodik. Marosi leköti a figyelmet, megnyeri a hallgatóságot, az általa képviselt ügynek és magának is.

Minden eddiginél látványosabb és butább lett a Trónok harca hetedik évada

0

Felemás érzéseket hagyott maga után a Trónok harca hetedik évada, amelyet a kései premierdátum és az utolsó előttisége miatt még a szokásosnál is jobban vártak a rajongók. Végre sor került egy csomó nagy találkozásra, fontos titkok lepleződtek le, és voltak elképesztően látványos csatajelenetek is. Viszont mindezek feldolgozására nem hagyott elég időt az évad, amely rövidebb volt, mint amit eddig megszokhattunk. Erősen spoileres összefoglaló következik a nem túl jól sikerült évadról.

Július közepén még annak örülhettünk, hogy a megszokottnál később ugyan, de végre itt a hetedik évad, ez az öröm viszont nem tartott sokáig, mert kevesebb, mint másfél hónap alatt már vége is lett. Az eddig tíz epizódos évadok helyett most ugyanis csak hét részt kaptunk.

Forrás: HBO

Ez azzal járt, hogy csak az első epizód után éreztük azt, hogy jóformán semmi sem történt, míg korábban elég sok volt a töltelékrész a sorozatban.

A tempó felgyorsulása viszont mégis fájó űrt hagyott maga után,

mert egyre-másra történtek a jelentőségteljes, évadok óta várt események, ezek feldolgozására viszont egyáltalán nem hagytak időt az alkotók.

Hiába lettek hosszabbak az egyes epizódok a tavalyiakhoz képest – az utolsó rész szinte játékfilm hosszúságú, 80 perces volt -, a készítők csak a forgatókönyvön erőszakot téve tudták elmondani mindazt, amit az utolsó, nyolcadik évad előkészítéseként el kellett.

Jó példa erre, hogy míg az előző évadban az Éjjeli Őrség mesternek készülő tagja, Samwell Tarly (John Bradley) gyakorlatilag az egész évadon keresztül csak utazott a Faltól Óvárosig, most ugyanő egyik részről a másikra visszajutott északra, ahonnan elindult. De mindez semmi ahhoz képest, amit Havas Jon (Kit Harington) művelt, aki

Westeros legkülönbözőbb pontjain tűnt fel az évadban

– még a Falon túlra is eljutott. Ezekből a korábbi évadokban hosszúra nyúló utazásokból szinte semmit nem láttunk: a szereplők egyszer csak már ott is voltak, ahol lenniük kellett.

A Trónok harcában persze már megszokhattuk, hogy az idővel elég önkényesen bánnak az írók, és nem zavarja őket, ha egyes karakterek mintha egy párhuzamos univerzumban léteznének ebből a szempontból. Ez a hetedik évad ötödik részében érte el a csúcspontját, amikor Daenerys Targaryen (Emilia Clarke) több ezer kilométerről a bajba Havas Jon megmentésére siet, és ráadásul még oda is ér időben.

Forrás: HBO

Sokak szemében persze hülyeségnek tűnhet ilyesmit felhozni egy olyan sorozattal kapcsolatban, amelyben élőhalottak, sárkányok és mindenféle más természetfeletti dolgok vannak. Valószínűleg így voltak ezzel a készítők is: nehogy már ez ne férjen bele, mikor így is annyi furcsaság történik.

És hiába ismerték el ők maguk is, hogy itt bizony kicsit lazán kezelték az időtényezőt, egyes rajongók nem voltak restek kiszámolni, hogy igazából tényleg odaérhetett időben Dany Jon megmentésére. De pontosan ebből az igyekezetből,

az utólagos igazolgatásból látszik, hogy még egy ennyire különös fordulattokkal és karakterekkel operáló sztori sem engedheti meg magának, hogy elrugaszkodjon a valóságtól.

Legalábbis attól, amelyet ő maga megteremtett. Lehet, hogy Westerosban évekig tartanak az évszakok, de azt senki nem mondta, hogy egy nap nem 24 órából áll, vagy, hogy a szereplők időbővítő készülékkel is rendelkeznek, mint a Harry Potterben.

Forrás: HBO

Ha a sajátos időkezelésen túllendülünk, még akkor is jócskán voltak zavaró momentumok a forgatókönyvben. Például míg korábban pont azt szokhattuk meg, hogy a Trónok harcában nem lehet előre megjósolni a fordulatokat, és bárki, bármikor meghalhat, ez egyre kevésbé igaz. Minden egyes halálos veszedelemben forgó fontos szereplő csodás megmenekülést produkált, ami egyrészt persze örömteli lehet a rajongóknak, másrészt viszont

egy jelentős izgalomfaktort sikerül lassan teljesen kiirtani a sorozatból.

Egyetlen fontos karaktert vesztettünk el az évadban: Petyr Baelish-t (Aidan Gillen), és az ő halála nevezhető váratlan fordulatnak, viszont annyira váratlan lett, hogy az alkotók nem is bajlódtak azzal, hogy megértessék velük, hogyan jutottunk el idáig. Hiába volt a hetedik évadban fontos történetszál a Stark nővérek rivalizálása és Kisujj kavarása a háttérben, ami a megölésével megnyugtató lezárást kapott, a lényeg nem derült ki, hogy mikor és hogyan fedte fel Arya (Maisie Williams) és Sansa (Sophie Turner) Baelish mesterkedéseit. Pedig ez lett volna az igazán érdekes, és nem az, amit láttunk helyette. Csak így könnyebb volt az alkotóknak, és ez a szemlélet sajnos nagyon jellemző volt az egész évadra.

Minden ilyen, hosszabb kifejtést igénylő, lassan épülő dolgot kihagytak a forgatókönyvből,

majd utólag néhány mondatban megmagyarázták, hogy kedves nézőink, ez és ez történt, amit önök nem láttak, de íme, ez lett az eredménye. Higgyék el, hogy tényleg megtörténhetett így, és haladjunk tovább.

Forrás: HBO

Ezért lehetett az évad megnézése után az az érzésünk, hogy a készítők feláldozták a hetediket a nyolcadik oltárán. A mostani hét résznek semmi más célja nem volt, csak az, hogy az eddig – George R.R. Martin írói stílusa miatt – lassan kibontakozó, és „ez majd egyszer fontos lesz” érzetet keltő mellékszálakat elvarrják, hogy a szereplők készen álljanak a végső nagy küzdelemre. Ezzel nem is lett volna valószínűleg baj, ha nem hét részbe kell belesűríteni mindezt. Így viszont sutba dobták a logikus történetvezetést és a karakterépítést azért, hogy a nyolcadik évadra mindenki eljusson oda, ahová szánták az alkotók.

Kérdés, hogy ezek a hiányosságok mennyire tudhatók be annak, hogy már az egyre terjengősebben író George R.R. Martin könyvei nélkül dolgoztak a showrunnerek, David Benioff és D. B. Weiss. A Trónok harca sorozat és A tűz és jég dala regényfolyama a hatodik évadtól végleg elvált: a kereskedelmi szempontok által jobban kötött tévések nem akartak a lassan dolgozó, vagy a hatodik kötettel írói válságba kerülő Martinra várni, ezért a saját fejük után mentek.

Forrás: HBO

Annyit azonban a kezdetektől tudtak, mert elárulta nekik az író, hogy mire és inkább kikre szeretné kifuttatni a történetét, kik lesznek a végső elszámolásnál a legfontosabb karakterek. Ez tehát adott volt, mint ahogy az is, hogy kezdeni kell valamit a belviszályoknál sokkal nagyobb fenyegetést jelentő Másokkal, akik életre keltik a holtakat. Sokszor elhangzott a hetedik évadban, hogy már nem az a tét, hogy ki ül a Vastrónon, mert ha nem foglalkoznak a Falon túlról érkező fenyegetéssel, akkor végül nem lesz ki felett uralkodni. És így már mindenki számára egyértelmű, hogy miért leíróbb cím az egész sztorinak az, hogy A tűz és jég dala, mint a Trónok harca, amely valójában George R.R. Martin első kötetének a címe volt.

A hetedik évad hetedik részében pedig megtörtént az esemény, amely utat nyit a hatalmas csatának élőhalottak és élők között.

A Fal leomlott, most már nincs, ami visszatartsa a Mások hadseregét. A Trónok harca nyolcadik évada így minden bizonnyal megint tele lesz látványos csatajelenetekkel, amelyekre majd utólag nagyon büszke lehet az HBO. Csak remélni merjük, hogy azért azt sem felejtették el teljesen az alkotók, hogy a háttérben zajló ármánykodások sokszor ezeknél is izgalmasabbak, és újra látunk ilyeneket a sorozatban.

Mert akármennyi rosszat mondunk is a hetedik évadról, nagyon várjuk már a nyolcadikat,

és ezt a készítők is pontosan tudják. Nehéz elképzelni olyan nézőt, aki eddig mindig követte a Trónok harcát, de a hetedik évad annyira nem tetszett neki, hogy az utolsót inkább meg sem nézi. Nagy kockázatot tehát nem vállalt David Benioff és D. B. Weiss, amikor egy önmagában kevéssé értékelhető utolsó előtti évadot forgattak, mert a sorozat egészének megítélésében nem ez fog számítani igazán, hanem ami ezután következik. Némi aggodalomra ad okot, hogy a nyolcadik évad még a mostaninál is rövidebb, hat részes lesz, viszont cserébe az alkotók még hosszabb epizódokat ígértek.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK