Rosszullétet színlelt a Blikk újságírója a forgalmas Nyugati téren. Arra volt kíváncsi, hogy hányan állnak meg mellette, segíteni. Fél óra alatt heten mentek oda hozzá, de volt, hogy tíz percen keresztül feküdt a földön, anélkül, hogy bárki odalépett volna hozzá.
Néhány évvel ezelőtt pszichológusok állítottak össze egy kísérletet: egy síró babakocsit állítottak le az utcán. Fényes nappal rendezték meg a jelenetet, a belváros közepén. A „csecsemőt” egy sírógép helyettesítette, ám azok, akik elmentek mellette, ezt nem láthatták. Csak annyit tudtak, hogy egy járdán magára hagyott babakocsiban keservesen sír egy gyerek. Hatan álltak meg két óra alatt, hogy odamenjenek a „csecsemőhöz”, és felhajtsák a pelenkát.
A többiek? Volt, aki mobiljával lefényképezte az eseményt, hátha jó lesz valamire – elküldeni barátoknak, feltenni az internetre. Mások még ennyi fáradságot sem vettek, elfordították a fejüket, mentek tovább a dolgukra. Hirtelen mindenkinek nagyon sietős lett.
Az akkori esetet a híradókban is bemutatták – sokkolt bennünket, amit láttunk. Mintha csak tükörbe néztünk volna, megtudtuk magunkról, hogy milyenek vagyunk. Közömbösek, mások bajára érzéketlen, lelketlen tuskók. Merthogy itt nem egy kész átverés műsort forgattak az utcán, ahol valamilyen szánalmas celebnek állítanak csapdát, hogy azután a stáb a megviccelttel együtt, felszabadultan röhögjön a nézők örömére.
Ilyenek vagyunk, gondoltam akkor rosszkedvűen. Közömbösek, szőrösszívűek. Elmegyünk mások gondjai mellett, futunk a pénzünk után – igaz, a pénzünk is mintha futna előlünk mostanában.
De azért ne ítélkezzünk felületesen, mert a világ mégsem ennyire egyszerű. Ausztráliában élő barátom mesélte, hogy náluk mi a helyzet. Ő, ha egy síró kisgyereket lát a bevásárlóközpontban, olyat, akiről a vak is látja, hogy elkeveredett valahol a szüleitől, a világért sem menne oda hozzá. Hanem amilyen gyorsan csak lehet, keres egy eladót, vagy biztonsági őrt. Bárki áruházi embert, és őt kéri meg, hogy segítsen megtalálni a gyerek hozzátartozóit.
Ő, mint civil ugyanis ezt nem teheti meg, még baja esnék. A múltkor is volt ilyen, mondta, akkor egy középkorú úr keveredett gyanúba, hogy molesztálni akarta a gyereket. Alig tudta tisztázni magát.
Ilyen lett a világ, gondoltam akkor magamban, ilyenné tettük.
De azért másmilyen is maradt valamennyire. Egyik nap, nem messze a házunktól, egy parkoló autó alól keserves nyivákolás hallatszott. Mire odaértem, már többen tanakodtak, hogy mit lehetne tenni a kiscicákkal. Merthogy két kiscica nyivákolt a parkoló kocsi alatt, az anyjuk eltűnt, talán el is pusztult. Egyre többen lettünk, és majd mindenkinek volt valamilyen ötlete, hogyan is kellene megmenteni szegényeket. Nekem mennem kellett, dolgom volt. De vagy három órával később, egy dobozban láttam a néhány hetes kiscicákat. Gondos kezek árnyékos helyre tették őket, kis tálkában tejet is öntöttek nekik, és felváltva vigyázták a csöppnyi jószágokat, nehogy bajuk essék. Mindjárt jönnek értük az állatvédők, mondta valaki.
Csak annyit akartam mondani, hogy a helyzet talán mégsem reménytelen. A világ bonyolult, de nem biztos, hogy olyan rosszak vagyunk, mint amilyennek néha mutatjuk magunkat.
