A minap éppen az ukránokra rontott kivont karddal, loholva a „hátba támadt” magyar külügyminiszter után és egy húron pendülve a hadrendbe felsorakozott kormánypárti, Simicska- és más sajtóval.
Vegyünk egy alaphelyzetet: a volt Szovjetunió birodalmi jogutódja a kisebbség veszélyeztetettségének jól bevált ürügyén (Hitler, Milošević), felrúgva minden nemzetközi normát, leszakít a szomszédos országból néhány szeletet, majd népszavazást tart stb. Unalomig ismert történet.
Kialakul egy világpolitikai status quo: a Nyugat annyit tehet, hogy szankciókat vezet be Putyin ellen. Egy rakoncátlankodó „nyugati” szövetséges különutas politikába kezd Moszkva irányába (Paks és a többiek).
Ezt meg néhány egzotikus diktátorral való bratyizást elnevezik keleti nyitásnak.
Közben zajlik egy másik folyamat is. A kettős állampolgárság szentté nyilvánítása után megkezdődött a határon túli szavazó bázis kiépítése. Az Orbán-kormány nem smucig, dől a lóvé nemcsak a külhoni stadionokba, hanem hasznosabb dolgokra is, de főleg a klientúraépítésre. Mára ez már olyan helyzetet teremtett, hogy a szlovákiai Híd párt kivételével
nincs külhoni magyar szervezet, amely ne állna vazallusi viszonyban az anyaország kormányával.
És itt jutunk el a magyarországi bal és liberális ellenzék, általánosságban véve helytálló álláspontjához, miszerint azt támogatjuk, amit az ottani (tehát: felvidéki, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai) magyar szervezetek jónak látnak. Ha az Ukrajnában élő magyarok azt mondják, károsan érinti őket az új ukrajnai oktatási reform, akkor mi utcára vonulunk.
És ezzel az ellenzék ismét tett egy jószolgálatot az Orbán-kormánynak:
kéretlen prókátorként bukott meg, akit a Fidesz csak lesajnált.
Pedig lehetett volna ez egy jó nemzetpolitikai húzás – gondolhatták ellenzéki berkekben.
Nem lehetett volna: a külhoni magyar központokból Budapestre irányuló üzenetek a magyar fővárosban születnek meg, tekintettel a már említett vazallusi viszonyra.
Eredetibb ötlettel kellene előállni a nemzetpolitikában is és nem szolgalelkűen követni a politikai ellenfél által gondosan megírt forgatókönyvet.
Így a demokratikus ellenzék semmi mást nem csinál, mint rettegve „a baloldal ráront a nemzetre” átkától, minden alkalmat kihasznál, hogy bizonyítsa magyarságát. Téves csatatéren.
Más lapra tartozik, hogy Ukrajnában születnek olyan törvények, amelyek tényleg hátrányosan érinthetik az ottani kisebbségeket. Mert elsősorban a több milliós orosz kisebbségről van szó. Meg arról, a szintén több millió ukránról, akik nem ukránul, hanem csakis oroszul beszélnek. Ilyen körülmények között egy háborúban levő ország nem mindig válogat az eszközökben.
Az azonban jól kivehető, hogy a már hetek óta tartó ukrán oktatási reform körüli nemzetközi vitában az ukránok már többször is jelezték: hajlandók tárgyalni.
Feltételezhetően nem a magyar ellenzék tüntije miatt.
