A férfiakat azon nyomban lelövik. A nők, a gyerekek, úgy, hogy vécére sem mehetnek ki, étlen-szomjan, hőségben összezsúfolva, bezárva szoronganak, 3 napig. 333 embert megölnek, köztük 186 gyereket. 800 diák, 60 tanár reked az épületben, több mint 30 terrorista által túszul ejtve. A Mi és ők előadásában, a Jurányi Házban, a beszlári túszdrámát játsszák el, az Orlai Produkció égisze alatt.
Két gyerek szemszögéből látjuk a tragédiát. A kis srác már az előtérbe kijön hozzánk, izgatottan, dadogva beszél, amikor bevezet minket a tornaterembe, nyughatatlanul fel-alá rohangászik, segít nekünk a leülésben. A fal mellett, két oldalról fogjuk közre a játékteret. A valamivel nagyobbacska lány már bent vár bennünket, ugyancsak nyargalászik össze-vissza,
és szintén segédkezik a leülésben. Majd mindketten, mintha leckét mondanának fel, izgulva, enyhe zavarodottsággal, beszélnek Beszlárról, az iskolájukról, még arról is, hogy hány bejárat van, ami ugye egy terrortámadás esetén egyáltalán nem mellékes. Majd a kiszögelésekbe beakasztva, lámpákra, még a kosárlabda hálóra is felfűzve, piros fonallal, pókhálószerűen „beszövik” a játékteret. Amikor már jókora fekete luftballonokat is aggatnak a fonálrengetegre, világossá válik, hogy a vérszínű fonál azt a dróthálózatot jelképezi, amivel a léggömbök által megtestesített bombákat összekötik. Kimondva, kimondatlanul, mi pedig a túszok lettünk.
2004. szeptember elsején történt a földgolyóbist megrendítő tragédia, tíz év múlva, 2014-ben mutatták be a Brüsszelben élő neves színész, Carly Wijs darabját, ami azóta bejárta a világot. Eddig mindenütt ő rendezte. Ez az első alkalom, hogy ezt a jogot kiadta a kezéből, de előírta, hogy milyennek kell lennie a játéktérnek.
Ezúttal Fehér Balázs Benő a rendező. A két színész pedig László Lili és Vilmányi Benett. Harsogóan fiatalok. Kölykösek. Szemükben ott a naiv kíváncsiság. Egész lényükben ott van a gyermeki, játékos kedv. És a jókora közlésvágy, hogy elmeséljék valahogyan mindazt a borzalmat, ami az iskolájukban az első tanítási napon történt. Van, amit eljátszanak, van amit felhevülten, általában az izgatottságtól kapkodó tempóban, elmondanak. Más-más a szemszögük. Gyakran egymás szavába vágnak, hogy az nem így volt, hanem amúgy, meg az sem így volt, hanem így és így. Mondat fűződik mondatba, szó rohamtempóban szót követ.
Nyoma sincs gyászos ünnepélyességnek, tragikus felhangnak, a cél nem a búskomorság, hanem az, hogy az események középpontjában érezzük magunkat. Átéljük a totális kiszolgáltatottságot, hogy mennyire esetlegesen, véletlenszerűen történhet sok minden, ami temérdek ember sorsát eldönti.
Veszett jó a két színész. Kezdetben olyan az egész, mintha vásott kölykök terroristásat játszanának. Mintha még frocliznák is egymást, hogy hú, ki tud nagyobbat mondani?! De aztán írni kezdik a táblára, hogy mennyivel és mennyivel kevesebben vannak életben, ahhoz képest ahányan bementek az első tanítási napra. Csak egy lezser firkantás ez, mégis tán ez a legborzalmasabb, rémesebb, mintha jajongás, visongás, sajnálkozás lenne. Nincs, csak oda kerül szinte félkézről felírva, egy újabb, és újabb számadat. Ennyi egy rakat ember élete. Ennyiek vagyunk. Mint amikor Vonnegut pokolian fájdalmas, ugyanakkor epésen gunyoros, remek háborús regényében, Az ötös számú vágóhídban, visszatérő mondatként csak annyi hangzik el, hogy” Így megy ez.” Ezt mindig azután jegyzi meg az író, ha valakit vagy többeket kinyírnak. De Kertész Imre is száraz szenvtelenséggel írta meg a Sorstalanság iszonyatát, vaslogikával levezetve, hogy sajnos az akkori történelmi helyzetből következett a holokauszt, és, hogy akár következhet is még valami hasonló.
Tévedés azonban ne essék, Wijs darabja közel sem hatol annyira mélyre, mint az előbb említettek. Nem akarja feltárni a rémtettek okait, nem ás le a lélek belső bugyraiba, ez inkább egy jó színjátékszöveg, ami kiváló lehetőséget ad két színésznek, és felhívja a terrorizmus problémáira a figyelmet. A terrorizmus pedig akár napi félelem formájában, ott van sokak életében. Valós veszély is, de riogatni is lehet vele. Ferdinand von Schirach darabja, a Terror, két éve műsorról levehetetlen, kiugró siker a Kamrában, egy repülőgép eltérítés kapcsán vet fel igen komoly humánus, etikai, jogi kérdéseket.
A Mi és ők inkább csak felrázni akar bennünket, hogy ne dugjuk homokba a fejünket, ne gondoljuk, hogy velünk ilyesmi tutira nem történhet meg. És arra is felhívja a figyelmet, hogy különbözőképpen lehet látni ugyanazt, ahogy a két gyerekkel is ez a helyzet. Végül beteljesedik az, aminek tán, ha a hatóságok jobban a helyzet magaslatán állnak, nem kellett volna ekkora pusztítással járnia. Tán soha nem tudjuk meg, hogy miért robbant a bomba, a véletlen okozta, vagy szándékosság. A két színész rohan az egyik fekete léggömbtől a másikig és valóban riasztó nagy durranással kipukkasztja ezeket. A förmedvényes tragédia bekövetkezik.
Fehér Balázs Benő rendezése erőteljes segélykiáltás. Játékosan, abszurdba hajló humorral, de a szörnyűség dermesztő légkörét is megteremtve, felhívja a figyelmet, hogy ne hunyjuk be a szemünket, ne fordítsuk félre a fejünket, nézzünk szembe a valósággal.
