A magyar átlagbér ma 20 százalékkal alacsonyabb, mint a V4-ek többi országában. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből jobban megéri átjárni napszámba Romániába, mint itthon közmunkásnak lenni – mond egy sokkoló tényt Kiss Ambrus, a Policy Agenda ügyvezetője. Szerinte a bértömeg növekedése alapján mintegy 10 százalékos létszámnövekedés lehetett Magyarországon abban az időszakban, amire Orbán Viktor idei évértékelőjében azt mondta, hogy nyolc év alatt 736 ezer munkahely jött létre. Kiss a Független Hírügynökségnek adott interjújában azt is levezeti, hogy 2016-ban mintha többen végezték volna ugyanazt a munkát, de kitér a külföldön dolgozókra, és arra is, hogy állunk a foglalkoztatás terén nemzetközi összehasonlításban.
Amikor 2010-ben a 2. Orbán-kormány hivatalba lépett, az egyik jól hangzó vállalása az volt, hogy tíz év alatt egymillió munkahelyet teremt. A miniszterelnök – immár a 3. Orbán-kormány vezetőjeként – tartott idei évértékelőjében azt állította, hogy időarányosan jobban is állnak, 736 ezer munkahelyet teremtettek. Ez igaz? A számok alátámasztják ezt?
A kérdést úgy kell feltenni, hogy mi bizonyítja, hogy ennyi munkahely jött létre. Erre az egyik választ a Központi Statisztikai Hivatal nemzetközi standardokat követő reprezentatív munkaerő-felmérésen alapuló foglalkoztatottsági statisztikája adhatja meg. Ez azt a kérdést teszi fel, hogy a felmérést megelőző héten végzett-e a megkérdezett minimum egy órányi, jövedelmet biztosító munkát, illetve rendelkezett-e olyan munkahellyel, ahonnan átmenetileg volt távol. Ez nem hungarikum, egy olyan nemzetközi módszertan, amely lehetővé teszi a nemzetközi összehasonlításokat. Ebben a statisztikában valóban megvan a hétszázezer feletti plusz munkahely.
De ha a statisztika szerint valós a szám, miért van az hogy az elemzők, a szakemberek, nem szólva a politikusokról, óvatosságra intenek a számmal kapcsolatban?
Merthogy a más módszertan szerinti statisztika, az „alkalmazotti” nem igazolja vissza ezt a számot. A munkáltatói kikérdezésen alapuló adatgyűjtés az öt fő feletti vállalkozások foglalkoztatási adatait tartalmazza, s kimaradnak belőle a mikrovállalkozásokban, egyéni vállalkozóként, a külföldön vagy feketén dolgozók. Ebben a statisztikában már messze nincs akkora növekedés, mint az előbbiben, olyan 330 ezres a plusz létszám a bázisnak tekintett időponthoz képest.
Milyen módon lehet eldönteni, hogy melyik áll közelebb a valósághoz, ne adj’ isten, mi a tényleges helyzet?
Érdemes megnézni a bértömeg alakulását. 2010 és 2016 között 43 százalékkal nőtt a bértömeg, ez idő alatt 30 százalékkal emelkedtek az átlagbérek. Ezzel korrigálva 10 százalékos foglalkoztatotti növekedésre látszik fedezet.
Mintha ez tovább bonyolítaná a kérdés eldöntését…
Van még valami, amit érdemes megvizsgálni. Ha többen dolgozunk, akkor nő a gazdaság is. Az említett 2010-16-os időszakban a magyar GDP összesen 11,7 százalékkal bővült – megjegyzem, ez idő alatt Lengyelországban 19, Szlovákiában 17 százalékos volt a növekedés. Nálunk ehhez a gazdasági növekedéshez 16,4 százalékos foglalkoztatotti létszámnövekedés járult, a lengyeleknél 4, a szlovákoknál pedig 7 százalékos. Azaz a számok azt mutatják, hogy nálunk 2016-ban mintha többen végezték volna ugyanazt a munkát, hiszen nem nőtt a GDP olyan ütemben, mint máshol.
Ebből mi következik?
Az, hogy túlzottan magas a foglalkoztatotti létszámnövekedés a statisztikában, ugyanis sokan mikrovállalkozásként, egyéni, családi vállalkozás tagjaként (többek közülük inkább kényszervállalkozók) dolgoznak. Ezek bizonytalan munkahelyek, hiszen nem feltétlenül van mögöttük stabil vállalkozáshoz szükséges háttér. Ez az egyik dolog, a másik pedig, hogy
belekavarnak a képbe a külföldön dolgozó magyarok.
Ugyanis a kérdezőbiztosok azt kérdezik, hogy az adott háztartásban hányan dolgoznak, s gyakran csak annyit válaszolnak nekik, hogy ennyien-annyian, de arról már nem ejtenek szót, hogy vannak köztük olyanok is, akik külföldön dolgoznak, de nem kivándoroltként.
És azok, akik családostól kitelepedtek? Ők mennyire szerepelnek ezekben a statisztikában?
Nem nagyon, viszont miután mintavételes a felmérés, a kérdezőbiztos másik címre megy, ha valahol senkit nem talál otthon. Tehát addig megy, míg talál, s azok kerülnek csak be a mintába, azokból származtatják le az összesített becsült adatot.
És mi a helyzet a közmunkásokkal? Az ő számuk milyen részét teheti ki a növekménynek?
Tulajdonképpen ki lehet számolni. Ugyanis azt tudni lehet, hogy 2010 előtt is voltak közmunkások, de a számuk jóval alacsonyabb volt, és nem volt erre külön nyilvántartás. Ugyanakkor nagyjából össze lehet szedni az adatot, a szám 50-70 ezer lehetett a kormányváltáskor. 2017-ben 165 ezren dolgoztak havi átlagban, előtte egy évvel 200 ezer felett – a foglalkoztatotti létszámnövekedésében ez is benne van.
Mi következik ebből?
A magyar átlagbér ma 20 százalékkal alacsonyabb, mint a V4-ek másik három tagországában. Felmerül a kérdés, hogy ki tud-e törni az alacsony bérpályából az ország. Mi voltunk az éltanulók, ma meg a lemaradók.
Eljutottunk odáig, hogy a tömegeket érintő közmunkásbér alacsonyabb, mint a minimálbér Romániában.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből jobban megéri átjárni napszámba Romániába (csak pénzügyileg nézve), mint itthon közmunkára menni. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mennyire kinyílt idehaza a bérolló – most nem a Budapest-vidék közötti különbségre gondolok, ami triviális. Míg a 2008-as válság előtt a legalacsonyabb és a legmagasabb átlagkeresetet felmutató megye között 17 százalékos volt a különbség, tavaly év végén már 49 százalék! A minimálbér emelése némileg tompította a helyzetet, de a különbség továbbra is óriási. És bármit is mond Orbán a munkaalapú társadalomról,
a dolgozói szegénység kifejezetten jelen van az alacsony keresetűek között.
Nagyon sok kiskeresetű család a létminimum alatt él.
Nehezen érthető, hogy a politika, az ellenzék – de jószerivel még a szakma sem – jut tovább annál, hogy lózungokat pufogtasson arról, hogy milyen délibábos ez a foglalkoztatási javulás Magyarországon. Miért?
Mert nagyon nehéz. Az egyik oldalon ott van a KSH adata, míg a másikon több adat, amely nem támasztja ezt alá. De én sem tudom megmondani, hogy pontosan hol „hibázik” a foglalkoztatási statisztika. A másik ok, hogy szerintem az ellenzék nem is a megfelelő oldalról bírálja a kormányt, nem a rossz a kormányzást rója fel neki, hanem a korrupciót, a demokrácia hiányát.
Pedig lenne mit kritizálni a gazdaságpolitikában is
– a multik magas támogatását, az alacsony bérszínvonalat – ezeket azonban nem olvassák rá a Fideszre az ellenzéki pártok.
Talán, mert könnyebb eladni, populárisabb például a korrupció támadása, nem?
Nem hinném, ráadásul a korrupcióról van egy olyan vélekedés a társadalomban, hogy „ezek is lopnak, azok is loptak”. Az is probléma, hogy az ellenzéki oldal a társadalom- és gazdaságpolitikai programjaik szempontjából nem túlságosan megosztott, nagyjából hasonló nézeteket vallanak, nincsenek egymástól élesen megkülönböztethető – ideológiai alapon – elkülönülő programok. Ugyanabban a mezőben gondolkodnak és mozognak – s ez hasonlít ráadásul a Fidesz logikájára is. Pedig ha alaposan megnézzük, amikor a Fidesz azt mondja, hogy unortodox gazdaságpolitikát visz, akkor lecsupaszítva a lózungoktól, ez
beleillik a neoliberális kelet-európai trendekbe,
nagyon támogatja a multikat, kevésbé a haza kkv-kört, lerontja a munkavállalói jogokat – de az ellenzék ennek nem megy neki, mert szerintük talán ezt nehéz választótömegekkel megértetni.