Az idősebbek között még mindig vannak olyanok, akiket kiver az izzadtság, ha a kora reggeli órákban megszólal náluk az ajtócsengő. Meglehet, pusztán valamelyik szomszéd áll az ajtó előtt, de mielőtt kinyitná, kinéz a függöny mögül az utcára, nem áll-e járó motorral a kapujuk előtt egy fekete autó. Ma még legfeljebb a hajnali razziákkal a kábítószer-dílereket macerálják, őket rángatják ki az ágyból egy szál gatyában a nyakig beöltözött, üvöltő kommandósok. A véleményrendőrség lefüggönyözött, fekete autói egyelőre csak az interneten gyűjtik be áldozataikat.
Ám akit „elvisznek”, a kipécézett, másként gondolkodó értelmiségieket, aztán odavetik a szélsőjobb megszállott vérbírói elé. Mert egyre gyakrabban tűnek fel az interneten a szellemi „vérbíróságok”, amelyek érdemleges tárgyalás, a felek meghallgatása nélkül hozzák meg ítéleteiket.
Aki eléjük kerül, az mind elvetemült balliberális, hazaáruló, aki mellesleg nem titkolva szolgálja Soros migrációs tervét, amellyel a magyarság nemzeti sírját készíti elő.
Ez a módszer sajnos korábban sem volt idegen a hazai politikai közélettől. A két világháború között, a Horthy-korszakban, is szívesen címkézték a gondolkodókat. A 20-as, 30-as évekből már magában hordozta azokat a konfliktusokat, amelyek napjainkban is felszínre kerülnek. Az igazi kérdés akkor úgy fogalmazódott meg, hogy milyen módon lehet újra talpra állni, hogyan lehet felzárkózni a Nyugathoz, Európához úgy, hogy közben megőrizzük nemzeti identitásunkat és szuverenitásunkat? A kérdésre népi és urbánus írók, értelmiségiek, közéleti szereplők próbáltak választ adni. Az egyik oldalon állt Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Veres Péter, a másik oldalon többek között Ignotus, Zsolt Béla, Hatvani Dániel, Fejtő Ferenc, és még lehetne folytatni a sort mindkét oldalon. A vita meghatározó személyiségei valójában egyetértettek az Európához tartozás, a polgári társadalom kiépítésének fontosságában, ám a hogyan s miként kérdéseiben alapvető és kibékíthetetlen világszemléleti különbség választotta el őket.
A két gondolkodásmód között szinte lehetetlen volt az átjárás, aki belekerült egyik vagy másik csoportba, a bélyeget mindig magán viselte.
Ebben 1945 után a demokratikusnak indult, majd a Rákosi-féle diktatúrába átcsapó politikai rendszer sem hozott változást. Voltak a munkás-paraszt hatalmat műveikkel, írásaikkal támogató értelmiségiek, és a rendszer ellenségei, akik egy csipetnyit is másként látták a világot. Aki az előbbi csoportba sorolódott, mindenféle előnyöket, támogatást élvezett, aki a másikba, azt jó esetben megtűrte, vagy akár be is tiltotta a kultúrát kézben tartó politika.
Joggal hihettük, hogy az 1990-es rendszerváltozás majd segít visszabillenteni ezt a végletesen igazságtalan szembenállást, és
a demokrácia egyben magával hozza a gondolkodás szabadságát is.
Reméltük, hogy a vélemények különbözősége majd egészséges vitákat generálhat, amely új fejezetet nyit a magyar irodalom, a társadalomtudományok, a politikai vitakultúra fejlődésében. Hogy – a kínai hasonlattal éljünk – majd minálunk valóban virágozhat száz virág.
De ezúttal sem így történt. 2010 után, amikor a társadalom irányítása egymás után három alkalommal is egy politikai erő túl hatalmába került, a hatalom csúcsain felébredtek a régi reflexek. Előbb a gazdaság, azután a pénzvilág, majd végül a kultúra irányításának kizárólagosságát is magáénak akarta tudni.
Saját művészeti és kulturális ideológiájának emelt Akadémiát, kisajátította a művészetek anyagi támogatását, a mecenatúra feltétele a politikai hűség lett ismét.
Az étvágyat nagyon nehéz csillapítani. Ahhoz, hogy egy keresztény-konzervatív politikai kurzus ideológiai falakat emelhessen a maga védelmére, onnan ki kellett zárnia a liberális gondolatokat. El kell érnie, hogy a közoktatástól a főiskolákon át az egyetemekig lehetőleg csak a maga vallotta ideológia nézeteket hirdessék a katedrákról, mert aki mást tanít, más világnézetet oktat a diákjainak, az a rendszer alapjait támadja. A szabad gondolkodás magvait veti el, s azokból ki tudja, később, valamikor, mi csirázik majd ki.
Alighanem néhány hónappal ezelőtt született meg újra a kormányzati ideológiát szolgáló „véleményrendőrség”, amikor az egyik, korábban tekintélyesnek mondott gazdasági hetilap, jobboldali politikusok ideológiai befolyása alá került. Ott jelent meg az első olyan lista, amelyen a szerkesztők név szerint összeszedték azokat a másként gondolkodó írókat, művészeket, publicistákat, akiket a jelenlegi korszak fő ellenségének kikiáltott Soros György bérencének bélyegeztek. Aztán következtek a kormánypárti internetes média vazallusai, azok a portálok, ahol újabb és újabb listák jelentek meg.
A legutóbb
egy blog-oldal pécézte ki magának azokat az egyetemi oktatókat, akiknek a személyén keresztül a „posztkommunista baloldal, a SZDSZ-es értelmiség és a Soros György által pénzelt civilek kéz a kézben tartják szorításukban a hazai felsőoktatási szférát.”
És azt is kifogásolja – idézem – „Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala is hatékonyan szintetizálja a hazai Soros-világot és a tudományos szférát, miközben az Eötvös Károly Intézet igazgatója remekül ötvözi az egyetemi és a közéleti tevékenységet. Az EKINT igazgatója által szerkesztett, és a szervezet által támogatott könyvet pedig az ELTE ÁJK hivatalos könyvesboltjában is kézbe veheti az érdeklődő joghallgató.”
A szellemi fertőzés viharos gyorsasággal terjed. A véleményrendőrség mind több területre küldi el a maga „fekete autóit”. Ma még csak a jogászokat oktató professzorokat citálja a szellemi vérbírák elé.
Azoknak a nevét munkahelyét, titulusát teszi közzé, azokat listázza, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy valamelyik egyetem katedráján emberi jogokról, jogbiztonságról beszéljenek,
a hallgatókban megpróbálják felébreszteni a szolidaritás gondolatát, az elesetek, a hajléktalanok megsegítését, a szociális háló lyukait tanulmányozzák. Akik részt vesznek a Helsinki Bizottság, vagy a Társaság a Szabadságjogokért és a Másság Alapítvány munkájában. Holnap talán az irodalom tanárok következnek, akik más írókat tartanak fontosnak, mint a kurzus ideológusai, aztán a történelem tanárai kerülhetnek pellengérre, ha nem a két világháború közötti évek dzsentrivilágát, irredenta történelemfelfogását tartják követendő mintának.
Ha majd elhallgatnak a múzsák, ha majd kizárólag nemzeti, melankolikus darabokat játszanak a színházak, ha csakis egyen gondolatokat szabad majd az iskolások fejébe táplálni, ha majd munka nélkül maradnak a véleményrendőrök… akkor újra eljön majd egy „szép, új világ”.
