Még mindig rengeteg találgatás van azt illetően, hogy mi késztette a zimbabwei hadsereget Afrika leghosszabb ideig hatalmon lévő diktátorának eltávolítására. Ugyanis az országban zajló hatalmi harcok az államcsíny csupán egyik okát jelenthetik, hiszen Zimbabwe gazdasági helyzete és a külföldi szereplők szintén közre játszhattak az események kialakulásában.
Afrika éléskamrája
Robert Mugabe diktátor uralma alatt – bővebben lásd az előző cikkünket – Zimbabwe egy teljesen paradox országgá vált, mivel az ásványkincsek (arany, gyémánt és platina) meg a megművelhető földek terén óriási tartalékokkal rendelkezik, ugyanakkor a világ tíz legszegényebb országa között tartják számon. Az 1990-es években indított “teljes gazdasági felszabadítás” nevű program hihetetlen méretű károkat okozott az államban. A farmokat szétosztották, a nagyvállalatok többségét bezáratták, a szociális rendszert pedig teljesen felszámolták. Egyes becslések szerint a munkanélküliségi ráta 95 százalékos. Az egészségügyi ellátás szinte megszűnt létezni, pedig a tizenhárommilliós lakosság majd egynegyede HIV-fertőzött. 10 százalék feletti a csecsemőhalandóság és a születéskor várható élettartam 60 év.
A zimbabwei gazdaság pedig többször bekerült a Guinness rekordok könyvébe, igaz, nem éppen pozitív értelemben. Az inflációs ráta 2006-ban közel 1000% volt, 2007 májusában pedig már 3800% körül mozgott. A hiperinfláció megfékezése érdekében 2009. április 12-én határozatlan időre felfüggesztették a zimbabwei dollár használatát, helyette engedélyezték az amerikai dollárt, az eurót, az angol fontot, valamint a dél-afrikai randot, 2015-től pedig a kínai jüant is. 2013-ban a pénzügyminiszter kijelentette, hogy a kifizetések után a kormánynak mindössze 217 dollárja maradt az államkincstárban. A Cato Intézet tavaly például azt írta, hogy szerintük mindenki rosszul tudja Zimbabwe inflációs rátáját, mert az 2008-ban valójában
89,7 trilliárd (!), azaz 89 700 000 000 000 000 000 000 százalékos volt.
A 2017-es esztendő szintén nem a zimbabwei gazdaság éve volt, sőt, sok tekintetben felülmúlta a korábban abszolút mélypontnak tartott 2008-at. Idén ugyanis páratlan méretű aszály sújtotta az országot, amely teljesen padlóra taszította a három legfontosabb bevételi forrást: a dohány-és kukoricatermesztést, illetve a nemzeti parkokat.
Mugabe, vagy legalábbis a hozzá közel álló emberek, elképesztőnél elképesztőbb módszerekkel igyekeztek javítani az ország gazdasági helyzetén. A nemzeti parkokból árusították ki az állatokat, például 60 elefántot adtak el Kínának, vagy a „költségcsökkentés érdekében” oroszlánokat lőttek ki. Mugabe megpróbálta ismét bevezetni a saját valutát, de a végén mindig visszakoznia kellett a tüntetések miatt, mivel a lakosság egyszerűen úgy vélte, hogy ezzel csak megismétlik a korábbi összeomlást. Sőt, pár nappal a puccs előtt az a hír járta be a világsajtót, hogy a zimbabweiek tömegével kezdtek el bitconba, a digitális, rendkívül kockázatos valutába befektetni.
„Ha van 500 dollárom a bankban, soha nem fogom visszakapni, és végül elveszítem az egészet. A bitcoinom értéke azonban napról napra növekszik”
– fogalmazott az egyik zimbabwei lakos.
(MTI/EPA/Aaron Ufumeli)
Zimbabweról szóló korábbi elemzések gyakran figyelmeztettek: kívülről úgy tűnik, hogy a hadsereg az országot irányító ZANU-PF párt elkötelezett híve, ám ez a támogatottság valójában csak addig tart, amíg a központi kormányzat képes állni a katonai kiadásokat. Dacára a rossz gazdasági helyzetnek és a nemzetközi fegyverembargónak, Zimbabwe igencsak szeret fegyverkezni. Elsősorban Kínától vásárol hadianyagot, de rendelkezik akkora hadiiparral, hogy az afrikai országoknak és különböző milíciáinak, mint például a szudáni vagy a kongói, ad el fegyvereket. Ám a gazdasági válságok még a katonai szektort is elérték: gondok jelentkeztek a katonatisztek kifizetésénél, csökkent a fegyverimport és a függetlenségi háború veteránjainak a befolyása is mérséklődött a hadseregen belül.
Kína nélkül mit értek én…
A zimbabwei államcsínnyel kapcsolatban alighanem a legérdekesebb rész a „kínai szál” lehet. Ugyanis a puccs mögött álló – legalábbis a fő szervezőnek tartott – Constantino Chiwenga vezérkari főnök azután beszélt a katonai beavatkozás lehetőségéről, hogy visszatért Kínából. A kínai kormány is elismerte a találkozó tényét, de szerintük „semmi érdekes” nem történt, csupán az évtizedek óta zajló katonai együttműködésekről, kiképzésekről és „rutinokról” volt szó.
„Kína és Zimbabwe jóban-rosszban barátok”
– nyilatkozta Chiwenga.
Ugyanúgy felbukkantak olyan ellenőrizetlen hírek is, hogy a nemrég elüldözött Emmerson Mnangagwa alelnök – aki korábban Pekingben és Nankingban kapott katonai kiképzést, és sokak szerint sokkal jobb kapcsolatokat ápol a kínaiakkal, mint Mugabe – Kínába is eljutott. A pekingi kormány eddigi reakciói szintén érdekesek. A Kínai Kommunista Párt (KKP) angol nyelvű szócsövének tartott Global Times inkább tudomásul vette, semmint elítélte a zimbabwei eseményeket. Peking Mugabe melletti kiállása helyett arról beszélt, a „kínai-zimbabwei kapcsolatok „felülkerekednek majd az ország belpolitikai zavarain”.
Valószínűleg valóban nem arról van szó, hogy Kína megtervezte volna a puccsot vagy utasította volna az afrikai hadsereg Mugabe eltávolítására. Sokkal inkább az történt, hogy Chiwenga a kínai útja során megpedzegette egy puccs lehetőségét: Kína vagy elfogadja az akciót, vagy továbbra is kiáll az elnök mellett, ezzel kockáztatva minden korábban elért eredményt és üzleti kapcsolatokat. A kínai vezetés inkább pragmatikusan állt hozzá a kérdéshez, és elfogadta – vagy inkább beletörődött – a zimbabwei elnök eltávolításába. Még akkor is ha Mugabe-t Hszi Csin-ping kínai elnök „Kína örök barátjának” nevezte, sőt, 2015-ben még a „kínai béke-Nobel-díjat” is neki adományozták.
Ez pedig igencsak kemény pofont jelent a ZANU-PF-nek, hiszen hangoztatták a világ felé, hogy „a kínai-zimbabwei barátság” megbonthatatlan és az, hogy Mugabe – a számtalan nemzetközi szankció ellenére – hatalmon tudott maradni, nos az csak Kínának intenzív Afrika-politikájának volt köszönhető. Ez többek közt azt jelenti, hogy Peking – a nyugati országokkal és pénzintézetekkel ellentétben – nem pénzt ad az afrikai kormányoknak, hanem fejleszti az infrastruktúrájukat, olcsón adja el a termékeit, szakembereket képez ki, vagy különböző építkezési projekteket valósít meg. A kínai segély és üzlet azért csábító az afrikai vezetőknek, mert a kínai vezetés nem kér cserébe semmiféle politikai reformot és demokratikus gesztust, „csupán” nyersanyagokat és diplomáciai támogatást a nemzetközi fórumokon.
Peking Hararéval pedig különösen szoros kapcsolatot épített ki. Oroszországgal együtt megakadályozta, hogy 2008-ban keményebb ENSZ-szankciókat vezessenek be Zimbabwe ellen. Az afrikai ország exportjának 27,8 százaléka Kínába irányul. A kínai szakemberek jelen vannak a zimbabwei élet minden területén: mezőgazdaság, szolgáltatások, bányászat, sőt, még a Zimbabwei Légitársaságban is Kínában végzet afrikai pilóták és utaskísérők dolgoznak. A kínai állampolgárok számát több tízezerre becsülik. 2000 és 2015 között a kínaiak mintegy 150 fejlesztési projektet valósítottak meg az afrikai államban. Miután pedig két évvel ezelőtt Hszi Csin-ping elnök az afrikai országban járt, Kína 46 millió dollárnyi pénzügyi segélyt ajánlott fel az új zimbabwei parlament megépítésére, egy milliárd dollárt a kelet-afrikai ország energetikai projektjeire, megépítette Zimbabwe katonai akadémiáját és a főváros egyik bevásárlóközpontját.
Zavar az erőben
Ennek ellenére korántsem volt felhőtlen a két ország viszonya. A legtöbb probléma az országban lévő kínaiakkal kapcsolatban alakult ki. Sok zimbabweit megaláznak a kínai munkáltatók, akik nem tartják be a munkavédelmi, környezetvédelmi előírásokat. Az elmúlt években nem egyszer előfordult, hogy kínaiakat támadtak meg vagy kínai üzleteket fosztottak ki. Országos szinten szintén egyre nagyobb a szkepszis Kína irányában: egy tavaly végzett közvéleménykutatás szerint bár a zimbabwei lakosok 48 százaléka nagyon pozitívnak értékelte a kelet-ázsiai ország szerepét,
31 százalékuk nagyon negatívnak ítélte, és egy másik kérdésre válaszolva 30 százalékuk szerint a kínaiak „nagyon rossz munkát” végeznek.
Az ilyenfajta bizalmatlanságok nemcsak a zimbabwei, hanem a kínai oldalon is kialakultak. Tavaly már törtek ki zavargások Zimbabwéban, de Peking nem sietett kiállni Mugabe mellett. Akadoztak a segélyek és kölcsönök is. A kínai vezetés egyre nyugtalanabbul figyelte a Grace Mugabe – az elnök feleségének – hatalomkiépítését és a „G40-es frakció” megerősödését, akik közül többen kritizálták a kínaiakat a túlzott befolyásuk miatt. Gyakran azt mondták, hogy
„Kína már lényegében újrakolonizálta Zimbabwét”.
Különösen az szólaltatta meg a vészcsengőket a kínai döntéshozók fejében, amikor a 2008-ben bevezetett – de sokáig figyelmen kívül hagyott – kvázi államosítási törvényt elkezdték a gyakorlatban is megvalósítani, kínai bányászcégeket állítva bíróság elé vagy söpörve ki az országból.
Ezek miatt már tavaly felbukkantak olyan elemzések, amelyek szerint Peking egyértelműen felkészült a „poszt-Mugabe” időszakra.
Csakhogy, ha Pekingnek valóban szerepe volt a zimbabwei puccsban – akkor tőle szokatlan módon –
most nagyon sokat kockázatot.
Mégha Zimbabwe el is kerüli a polgárháborút, amely miatt esetleg (ismét) sebtében kellene evakuálni az országból – Líbiához vagy Jemenhez hasonlóan – tartózkodó kínai állampolgárokat, a kínai vezetés nem veheti készpénznek, hogy a Kína-barátnak tartott Mnangagwa kerül majd hatalomra.
Amennyiben a G40-nek sikerül visszaszerezni az irányítást az ország felett, akkor amiatt romolhat meg a viszony, mert Peking tudott a puccsról, nem figyelmeztette Mugabét, és „lepaktált” az államcsínyt végrehajtókkal. Viszont, ha az évek óta külföldön élő ellenzéket bízzák meg az ország kormányzásával, akkor könnyen lehet, hogy Harare „dobja Pekinget”, ezzel is szimbolizálva a Mugabe-érától való eltávolodásukat. Ráadásul ha demokratikus választások útján szerzik meg a hatalmat, akkor az Afrikai Unió is nagyobb támogatást nyújthat, vagy akár a nyugati országok szintén eltörölhetik a szankciókat. Ezt a lépést pedig az amerikai, uniós és japán, indiai, vagy akár orosz cégek inváziója követhet, ami végső soron kiszoríthatja a kínaiakat a zimbabwei piacról.
Végül pedig az elemzés zárásaként fontos megemlíteni, hogy Kína számára most jóval több forog kockán, mint annyi, hogy vészesen megromolhat két ország viszonya. A világ többi diktátora, aki eddig nagyban épített Pekingre, most látva azt, hogy a kínai vezetés mennyire „könnyen” túladott a kelet-ázsiai országnak „örök barátságot fogadott” Mugabén, akkor felteszik maguknak – már ha szorult még beléjük annyi racionalitás – a kérdést:
Vajon ezentúl mennyire lehet bízni Pekingben, amely eddig „biztos pajzsot” jelentett a nyugati fellépések és szankciókkal szemben?
Ez egyrészt magával hozhatja a kínai befolyás csökkentését, másrészt viszont a korábbi politikájuk esetleges enyhülését is. Különösen egy fiatal és túlsúlyos diktátor aggódhatna amiatt, hogy a helyi hadsereg és tisztogatásokat túlélő ellenzék esetleg felbátorodik a „zimbabwei példán”.
