A szünetben még elvitatkozgatunk azon, hogy jó, jó, rendkívül míves a Vágyakozás című előadás, meg a színészek is veszett jók benne, de azért mégis tán kissé poros, avítt. A végére azonban mindenkit levesz a lábáról a tallini Városi Színház irigylésre méltóan bámulatos társulata, a Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzeti Színházban.
Ha gonoszkodni akarok, csehovi utánérzésről van szó. William Boyd angol szerző, két Csehov novella, az Életem és az Egy baráti látogatás nyomán írt darabot. Különben egyáltalán nem rosszat. Ahogy a cím is mutatja, ott van benne a vágyakozás szinte mindenre, jobb életre, szerelemre, szeretetre, megértő kapcsolatra, és naná, hogy van benne elvágyódás onnan, ahol a szereplők éppen léteznek. Vladimir Anshon bámulatos díszlete betölti az egész színpadot és megadja az alaphangulatot. Hatalmas faszerkezet, ami nyári tornácot formáz, egykor mesteri, sőt művészien elkészített építmény lehetett, mára lepukkant, lepotyognak belőle darabok, egy szebb, az értékekre figyelni tudó kor mementója. Valaminek vége van, persze, hogy megveszik ezt is, mint a
Cseresznyéskertben a birtokot, és ebben az esetben sem olyan kezébe kerül, aki gondosan ápolná a hagyományokat, hiszen fel sem fogja ésszel, mi pottyant az ölébe.
Hányszor, de hányszor érezzük azt manapság, hogy valamit elkótyavetyélnek, ebek harmincadjára jut, aki megkaparintja, azt sem igazán tudja, mi fölött rendelkezik. Ja, így múlik el a világ dicsősége, lehet sóhajtozni, és hát tényleg temérdek minden elmúlik, aminek nagyon nem kellene. A tulajdonos ebben az esetben a tönk szélére jut, felelőtlen hozzá nem értéssel üzletelt, és mentőszalmaszálként hívják a gyerekkori barátot, aki Moszkvában gazdagodott meg neves ügyvédként. Ő egy kis pihenést remél, mert nem kötik az orrára, hogy miért is invitálják, aztán rázúdul a csődhalmaz, és kiderül, hogy nem tud, nem akar felmentősereg lenni. A pénz érdekében egy különben gyönyörű, jobb sorsra érdemes lányt is a nyakába akarnak varrni, aki ráadásul még szerelmes is belé. De ő ezt nem viszonozza. Mindenki más után sápítozik, mint aki kívánja őt. Ez a viszonzatlan kapcsolatok drámája. A fel-felhorgadó reményé, és aztán a remény lelohadásáé.
Roppant finom rezzenésekre képesek a színészek. Sok a paralel játék, kapkodom a fejem, hogy hová nézzek, hiszen el lehet időzni egy-egy rendkívül kifejező arcon, ahogy felcsillan rajta a remény, ami akár kapásból, kámforként libben tova. Ott a pillanatnyi boldogság és a totális lehorgadás. Árulkodóak a leplezni kívánt gesztusok, amik gyakran ellentétbe kerülnek a kimondott szavakkal. Simogatásra indul a kéz, de zavartan visszaretten, félúton elakad a mosoly, és elkeseredetten lefelé görbül a száj, megroggyan a láb, villámlóvá válik az addig szelídnek tűnő tekintet.
Elmo Nüganen rendezése lenyűgözően míves, minden pillanatában kidolgozott, valószínűleg valamennyi szituációt szanaszét elemezte. De aztán össze is rakta rendesen. Elismerem, bizonyos jelenetek tán lassúak, de tán nem véletlen a tempójuk, kifejezik a tehetetlenséget, az állóvízben való reménytelen tapicskolást, azt, hogy a bátortalan neki-nekibuzdulások dacára, senki nem jut egyről a kettőre. Irigylésre méltó a társulat. Peeter Tammearu, Epp Eespaev, Liis Lass, Anne Reemann, Rain Simmul, Kristjan Üksküla, Kalju Orro, Elisabet Reinsalu, Andrus Vaarik, Helene Vannari, Ingrid Nooadla káprázatosan egységes stílusban, magas hőfokon játszanak. Igen, ez az alapos elemzésen, nagy színészi felkészültségen alapuló, lélekkel feltöltött, „pepecselős”, realista színjátszás. Lehet idejétmúltnak minősíteni, de hát azoknak is, akik a szünetben még némiképp fanyalogtak, hogy hát ez a hetvenes évek, hol járunk már attól, végül elkapta a grabancát. Megrendültek, közben sokat nevettek, érzések öntötték el őket, és az előadás végén ők is végtelenül hosszan tapsoltak, ünnepeltek.
Hát ennél soha rosszabbat!
