Látszólag tisztes polgárokat ölnek halomra egy külvilágtól elzárt szigeten. Egymás után módszeresen történik ez, idegőrlő lélektani hadviseléssel, hiszen már tudható, hogy itt bizony mindenkinek ez lesz a sorsa. De hamarosan kiderül, hogy nincs a kellemes hétvégére összehívott társaság tagjai között olyan, aki így vagy úgy már ne ölt volna. Valamennyien kicsúsztak azonban az igazságszolgáltatás keze közül. Most viszont feltehetően itt van a vég. A sokak számára ismert történetet ezúttal a Spirita Társulat előadásában mutatták be, a Bethlen Téri Színházban.
Agatha Christie méltán egyik legismertebb regénye, a Tíz kicsi néger, a bűn és bűnhődés hatalmas témakörét tárgyalja, és azt is, mennyire lehet viszonylagos a bűn. A szigeten lévők nem lepuffantottak, leszúrtak valakit, gondatlansággal, nem oda figyeléssel, cserbenhagyással, gyorshajtással, nemtörődömséggel öltek. Nyomja a lelküket, de közben már valamennyire tisztára mosták önmagukat, saját maguk előtt, és, ha eljutottak egyáltalán az igazságszolgáltatás keze közé, valamilyen módon kicsusszantak a karmai közül. Élnek mint Marci Hevesen. A bűntudatot levakarták magukról, az legfeljebb csak kísérteni jár vissza. És akkor, amikor érkezésük napján az inas és felesége, a szakácsnő, összehívják őket vacsorához, magnetofonról egy ridegen szenvtelen hang mindannyiuk fejére olvassa kegyetlen tárgyilagossággal a bűneiket.
A Spirita Társulat fiatalokból álló csapat, a Bethlen Téri Színházban van a törzshelyük, és a törzsközönségük, nevezhetők a teátrum rezidens együttesének is, Egressy G. Tamás vezetésével, aki ezt a produkciót is rendezte. Klasszikusokat éppúgy játszanak, mint kortársakat. Alternatívok, nem alternatívok, függetlenek, műkedvelők, profik? Azt hiszem keverednek a fogalmak. Annyiban alternatívok, hogy a meghirdetett kezdési időpontban még a színházterem előtt ácsorogtatják a publikumot. Aztán zutty, hirtelen bezúdul a közönség, és megindul a csata a jó helyekért. Abba kellene már ezt hagyni, jártam például a híres avignoni nemzetközi színházi fesztiválon, ott annyi remek alternatív csapat lép fel, hogy az csuda, egyiküknél sem tapasztaltam, hogy ezt csinálják. Különösen nem illik ez egy békebeli, elegáns miliőben játszódó polgári krimihez, amit Egressy G. lényegét tekintve a lehető leghagyományosabban játszat. Szóval nincs különösebb rendezői átértelmezés, szöveg ide-oda csavarás, a szereplők jellemének megváltoztatása, aktualizálás sincs, ahogy mai korba való áthelyezés sem, és az agyafúrtabbnál agyafúrtabb ötletek is hiányoznak, amiket egy fiatal csapattól az ember el is várna. Ugyan már akarják megváltani a világot, ha mondandóval nem, akkor legalább stílusbravúrral, vagy bánom is én mivel!
Bevallom, hogy az előadás elején megijedtem. Megláttam a nyilvánvalóan kényszerből szerény, asztalokból, székekből, fekete háttérre felaggatott függönyökből álló díszletet, meghallottam néhány szereplő kissé hamisnak tűnő hangját, és műkedvelő szagot éreztem. Ami különben egyáltalán nem akkora baj. De aztán fokozatosan kezdtem elfogadni a színészeket. Kezdtek kiéleződni a szituációk, hatni kezdett a mesterien megírt, de jól el is játszott, lélektani hadviselés, érződött a halálra ítéltek szigetének fojtogató, bárkit elemésztő, rettegéssel teli, tébolyító légköre, ahol már az is bűnösnek vallaná magát, aki tényleg nem az.
Láthatók azok, akiknek arcáról lefoszlik a máz, akiknek lelepleződnek a hazugságaik, akik bármiért másokat okolnak, de ők a bűnösök, akik minden igyekezetük és felvett pózaik dacára, ott állnak, ülnek, rémülten fel-alá járkálnak, rettegnek, magukból kifordulnak, vagy éppen hogy ekkor önmaguk. Akarva, akaratlan kimutatják a foguk fehérjét. A tíz kicsi néger, Fodor Boglárka, Krausz Gábor, Bárány Gergely, Nádas Gábor Dávid, Kocsis Fülöp Soma, Galambos Zsófia, Czibere Krisztián, Gulyás Ádám, Fejér Máté, Harsányi Lea, állnak a vártán. Érződik, hogy remekül összeszokott csapatot alkotnak, miközben egyéniségek, ami tán azt nem jelenti, hogy azonos a felkészültségük, egyforma színvonalon játszanak, de éppen a kialakult csapat miatt nem is különösebben zavaró a szintkülönbség, már csak azért sem, mert vannak érdekes karakterek.
A Játékszín négy éve, nagy sikerrel, És már senki sem címmel, Szirtes Tamás vérprofi rendezésében, vérprofi színészekkel adja a darabot, ugyancsak hagyományos felfogásban, szép, realista módon. Egressy G. Tamás és a Spirita Társulat tagjai sem akarnak nagyon mást. Hogy miért is nem, az persze lehetne vitatéma. De kétségtelen, hogy hat az előadásuk, vannak benne feszült csendek, érvényesül a kesernyés humor, és megteremtődik a félelem légköre, miközben megmarad a krimi könnyedsége, rejtvényfejtő jellege.
A teli nézőtéren döntő többségben fiatalok ülnek. Nézik, láthatóan szeretik a kortársaikat, úgy hallom, hogy a Spirita mindig zsúfolt házakkal játszik. Nincs szó világrengető előadásról, de élvezetesről, komoly munkával, játékossággal létrehozottról igen. Színház és közönsége megtalálták egymást, és ez így nagyon rendben van.
