Moszkvai Bolsoj Balett egyik sztárja, Olga Szmirnova Oroszország ukrajnai inváziója miatt kilépett a társulattól, és helyette a Holland Nemzeti Balett színeiben táncol Amszterdamban – olvasható a New York Times Style oldalán.
A szentpétervári születésű balerina elítélte az ukrán- orosz konfliktust, mondván, hogy „túlléptek egy határt”.
Szmirnova 2011-ben csatlakozott a tekintélyes Bolsoj Baletthez, mielőtt többek között a „Hattyúk tava” és a „Giselle” előadásában is főszerepet kapott. Azóta nemzetközi turnékon lépett fel a társulattal, és az American Ballet Theatre és a Vienna State Ballet vendégszereplőjeként táncolt.
A Holland Nemzeti Balett szerdán közzétett közleménye szerint Smirnovát „tárt karokkal fogadták”. Várhatóan ott fog debütálni a „Raymonda” színrevitelével, amelynek premierje április elején lesz.
Az orosz erők majdnem megsemmisítették ennek az ukrán művésznek a munkáját. Mára a béke globális szimbólumává válik Smirnova, akinek nagyapja ukrán.
„Lelkem minden szövete a háború ellen van.”
„Soha nem gondoltam volna, hogy szégyellni fogom Oroszországot” – írta közleményében, amelyet később a Holland Nemzeti Balett is közzétett.
„Mindig is büszke voltam a tehetséges orosz emberekre, a kulturális és sporteredményeinkre. Most azonban úgy érzem, olyan határvonalat léptek át, amely elválasztja az előtte és az utána dolgokat.”
„Fáj, hogy emberek halnak meg, hogy az emberek elveszítik a tetőt fejük fölül, vagy kénytelenek elhagyni otthonukat. Ki gondolta volna néhány héttel ezelőtt, hogy mindez megtörténik? Lehet, hogy nem mi vagyunk a helyzet epicentrumában, de nem maradhatunk közömbösek e globális katasztrófa iránt.”
Egy sikertörténet folytatódik a Hír TV-n a Magyar Idők szerint, az egyik új műsorvezető úgy érzi, pozitívan fogadták. A Pesti Srácoknál Kálmán Olga továbbra is célpont, az Origo is beszállt a kultúrharcba, a 888-nál pedig megjelent a revizionizmus: lapszemle az alternatív valóságból.
A Magyar Idők szerint a Hír TV-n a „megakasztott sikertörténet folytatódik”
„Általános várakozás a jobboldali közösségben, hogy a szerdai átadás-átvétellel a Hír TV visszatér eredeti értékeihez, és folytatódik a 2015-ben átmenetileg megakasztott médiatörténeti siker – derült ki az eddigi elemzésekből, nyilatkozatokból. A világnézetileg elkötelezett hírcsatorna életében az elkövetkező hetek szimbolikus jelentőséggel bírnak. (…)
Reméljük, hogy ez az átmenetileg megakasztott médiatörténeti siker az újabb tulajdonosváltás után folytatódik, és a Hír TV visszatér eredeti értékeihez – jegyezte meg (Tóth Gy. László – a szerk.). Az elemző azt is aláhúzta, hogy független és objektív médium nem létezik, mert minden tulajdonosnak és szerkesztőnek van saját világnézete.
Ám a Hír TV a G-naptól kezdve egyszerre szolgálta a balliberálisokat és a Jobbikot, ezért semmilyen koherens értékrendet nem képviselt. Simicska Lajos kizárólag a saját politikai céljaira használta fel a csatornát: az Orbán-kormány kétharmados többségét kívánta megakadályozni – tette hozzá. (…)
Pozitívan fogadtak a kollégák a televízióban, én pedig meg tudtam bocsátani azoknak, akik korábban gyaláztak engem. A jelenlegi átvételhez hasonló szituáció minden médium életében nehéz pillanat, amely felfokozott érzelmekkel is jár, és ezt mindannyiuknak tudnia kell kezelni – nyilatkozott lapunknak Földi-Kovács Andrea műsorvezető.”
A Pesti Srácoknál nem tudnak leszállni Kálmán Olgáékról
„Ma már dicsőséglisták készülnek a “hős mártírokról”, akik nem működnek közre az új adás elkészítésében, hanem büszkén mondják fel szerződéseiket. A Kálmán-házaspárról a Magyar Idők korábban azt írta, busás jussért hagyták ott az ATV-t.
FH
Maga Kálmán Olga is talán bízott benne, hogy ha hajlandó némi szellemi irányváltásra, akkor a Hír Televíziónál maradhat. Amikor még csak a sajtó találgatott arról, hogy visszatérhet a régi menedzsment és újra jobboldali lehet a csatorna, Kálmán Olga úgy nyilatkozott, őt sohasem érdekelte, hogy hívják a főnököt vagy a tulajdonost, a lényeg mindig a szakmai munka minősége. Kijelentését sokan úgy értelmezték, hogy ezzel azt üzente a nyíltan baloldali, kormánygyűlölő műsorvezető, hogy ha igényt tartanának rá, ő akár maradna is a televíziónál. Megnyilvánulásán még saját hívei is megrökönyödtek, pedig ha belegondolunk, érthető a tévés óvatos helyezkedése. Eléggé leszűkültek ugyanis a lehetőségei, ha a televíziós szakmában szeretne maradni.”
Az Origo főszerkesztője sajátos módon száll be a kultúrharcba
„A szinhaz.hu nevű internetes újság interjút kért emailben (igen, emailben…) a világ egyik legnagyobb balett-táncosától, a világ feltehetően leghíresebb balettegyüttese, a Béjart Ballet Lausanne vezetőjétől. Gil Romantól borzalmas közhelykérdések mellett azt is kérdezte, pontosabban egyik írásos kérdésében állította, hogy leépíti a kormány a demokráciát Magyarországon. Milyen meglepő, a provokatív kérdésre nem kapott választ. (…)
Azért szánalmas a kérdés, mert – természetesen fogalmunk nincs, Gil Roman bal- vagy jobboldali, érdekli-e a politika vagy sem – éppen a kérdés dilettantizmusa akadályozza meg a választ. Az agresszivitás, a követelőzés. Ha általánosságban kérdez Magyarországról, vagy még inkább a magyar kultúráról, lett volna esélye, hogy valamilyen választ kap. Persze, így nem tudta volna sugallni a választ. (…)
Szánalmas.
A három konkrét kérdés felidézésével nem untatjuk az Origo olvasóit. Csak egész röviden. Az egyik arra vonatkozik, nem kopott-e meg Béjart koreográfiája (nem unalmas-e a Mona Lisa, nem poros-e Victor Hugo vagy Márai Sándor, tehát ez a gondolatkör), a második arra, hogy mennyit változtatott a felújításon Béjart eredeti koreográfiáján (nem kellene-e kivágni néhány jelenetet Andrzej Wajda Hamu és gyémántjából, újabb bölcsesség és hihetetlen balettművészet-ismeret), végül egy döbbenetesen eredeti kérdés: mi az ereje és eredetisége Béjart koreográfiájának.
Milyen véletlen, két-három mondatos válaszokat kapott.
Szégyen.
Csak azt nehéz eldönteni, mi nagyobb szégyen. A provokáció szemérmetlensége vagy a dilettantizmus.”
A 888-on nyíltan megjelent a revizionizmus
„Az ember azt gondolná, hogy minden magyar számára egyértelmű: Magyarország önmagával határos, és ha Erdély, Délvidék, Kárpátalja vagy a Felvidék felé átlépjük a határt, akkor nem külföldön vagyunk, nem idegenek vagyunk, otthon vagyunk. (…)
Hiszen Split olaszul Spalato, Kolozsvár pedig magyarul Kolozsvár. Mi sem természetesebb, hogy így hívjuk a focicsapatokat is.
Sajnos Magyarországon ez nem természetes. Különösen riasztó, hogy ez politikai oldaltól független, például az MTI-ben is simán leírnak olyat, hogy a „román CFR Cluj” vagy a „szlovák Dunajska Streda” vagy „Spartak Trnava”, esetleg „Dinamo Bucuresti”. Sőt, a Nemzeti Sportban sem biztos, hogy a magyar nevet fogjuk megtalálni ezeknél a csapatoknál.
A kérdés csak az: nincs az MTI-ben egy olyan ember sem, akit ez zavar? Tényleg? (…)
Természetellenes és felháborító bármilyen magyar nyelvű sajtóban azt olvasni, hogy Cluj, Bratislava vagy Subotica. Egész egyszerűen elképesztőnek és végtelenül szomorúnak tartom, hogy ezt 2018-ban is le kell írni, mert nem egyértelmű mindenkinek.”
Nehézségekkel és buktatókkal teli, de páratlan szakma a táncosoké Solymosi Tamás szerint, aki 2011 óta vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. A balettigazgató úgy véli, hogy az együttes mára „felkerült a térképre”, ezért itt az idő, hogy nemzetközi porondon is megméressék magukat. Solymosi Tamást az Operaház felújításával járó nehézségekről, a táncosképzés helyzetéről és a szakszervezetek által beharangozott sztrájkról is kérdeztük.
Solymosi Tamással a Magyar Nemzeti Balett új, az egykori újpesti szövőgyárban kialakított „telephelyén” beszélgettünk. Az indusztriális épületben a balett-termek mellett irodákat és más kiszolgálóhelyiségeket is kialakítottak arra az időre, amíg zajlanak az Operaház felújítási munkálatai. Úgy tűnik, a lehetőségekhez képest elég jól berendezkedett a balettegyüttes: az igazgatói iroda mellett található tárgyaló kialakításán pedig még az is alig érződött, hogy nem az Andrássy úti Ybl-palotában, hanem egy újpesti gyárépületben vagyunk.
Április 15-én, délelőtt néztem meg a Sylviát, és láttam, hogy Ön is ott volt az Erkel Színházban.
Minden előadáson ott vagyok.
Solymosi Tamás. Fotó: Emmer László
Éppen ezt akartam kérdezni, hogy hány előadást néz meg. Tényleg mindig ott van?
Szerintem ez része a feladataimnak. Hogy tudnám kritizálni, dicsérni vagy éppen segíteni az előadást, ha nem vagyok ott? Távvezérelve ez nem működik. Ha valami történik, akkor egyből kell dönteni, ezt pedig nem lehet e-mailen és telefonon megoldani. Ez bevált nagyon sok helyen a világon, szóval itt is működnie kell. Hét éve, mióta itt vagyok, működik is. Egyébként nem is olyan régen próbáltam kiszámolni, hogy hány előadáson voltam. Ha azt vesszük, hogy évi 120 előadásunk van, akkor
már közel ezer este – vagy éppen délelőtt –, amit csak ezzel töltöttem.
Lassan vége az első olyan évadnak, amelyet az Operaház nélkül kellett átvészelnie a társulatnak.
Bizony, jó nehéz volt.
Milyen terheket ró a felújítás konkrétan a balettosokra?
Nagyon sokat. Az operaházi körülmények világszínvonalúak voltak még akkor is, ha nagyon régen volt az utolsó felújítás. Minden egy helyen volt; a termek, az irodák, az összes kiszolgálóegység könnyen elérhető volt, most pedig 18 helyre költözött szét a színház. De azért nem lehetetlen misszió, hiszen túléltük, és működik a rendszer. Egyébként sok helyen a világon ez eleve így van. De rengeteg egyeztetést, adminisztrációt és egyebet hoz magával, amivel meg kell birkóznunk, és meg is birkóztunk vele.
Annak a kihívásnak is sikerült megfelelni, hogy egy játszóhely kiesett?
Ha ön csinál egy lakásfelújítást, annak is érzi a komfortveszteségét, és vannak olyan dolgok, amikben kompromisszumot kell kötni, de azt gondolom, hogy a balett még így is komolyabb vérveszteség nélkül vitte végig ezt a szezont, és látva a következőt, akkor is így lesz. Találtunk olyan egyéb színpadokat, a Müpát említeném, ahol nagyszerű előadásokat lehet csinálni, és több turnén is voltunk. A megmaradt időben pedig az Erkel Színházban léptünk fel. Tehát egy nagy sakkjátszma ez, de össze tudtuk rakni a szezont. Picit többfelé kellett fordítani a fejünket, de működött.
Nem táncoltak kevesebb előadást a táncosok?
Talán, de jött hozzá a turné, ami hosszú ideje nem volt. Nem volt érezhetően kevesebb előadásunk, de a repertoárt eleve úgy alakítottam ki, hogy olyan produkciók legyenek, amelyek az Erkelben és a Müpa színpadán is nagyszerűen kivitelezhetőek.
Ez befolyásolta akkor azt is, hogy a következő évadban is több modern darabot mutatnak be?
Három évre tervezünk előre. Persze, nem Don Quijotével és A hattyúk tavával számoltunk, mert azokkal nem férnénk el ezeken a színpadokon, de
a modern darabokkal is van mit pótolnunk.
Olyan koreográfiák ezek, amiket akárhol elő tudunk adni, adott esetben majd az Operaház új színpadán is. És több közülük, habár modern, szinte már klasszikusnak számít. A Hans van Manen darabokkal is egy űrt pótoltunk. Látva az együttest, nagyon élvezték, és szerintem nagyon jól is csinálták. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra.
George Balanchine Magyarországon korábban be nem mutatott darabja, a Téma és variációk. Fotó: Szabó Attila
És a közönséget ugyanúgy be lehet csábítani ezekkel a darabokkal?
A Magyar Nemzeti Balett mára márkanév lett. Ha fellépünk valahol, legyen az klasszikus vagy modern előadás, a közönség nagy részének hál’ istennek mindegy, mert minket szeretne látni. Ráadásul új nézőket is be tudunk vonni ezekkel a darabokkal, akik esetleg „porosnak” tartják a klasszikus darabokat – ami persze nem igaz. Ezekkel az előadásokkal szerintem a Müpa közönségét is meg tudtuk szólítani, és remélem követnek majd minket, akárhova megyünk – nem elcsábítva persze őket.
Azért kérdezem ilyen sokat a felújítással járó gondokról, mert nyár óta többször is felmerült a sztrájk lehetősége az intézményben. A kollektív szerződések hiánya, és az Operaház kiesésével lecsökkenő előadásszám miatt a szakszervezetek szerint anyagilag rosszabbul jártak a táncosok is. Sztrájk végül nem lett, és Ókovács Szilveszter főigazgató szerint igazából a szakszervezetek generálták a konfliktust. A kérdésem tehát az, hogy volt sztrájkhangulat az együttesnél?
Abszolút nem. Sok oldalról meg tudom világítani ezt, de biztos, hogy a szakszervezetek máshogy látják, hiszen nekik az a dolguk, hogy az általuk fontosnak vélt ügyeket vigyék. De egyrészt nem arról volt szó az évadban, hogy kezdjünk el kapkodni, mert holnap kellene valamit táncolni. Felkészültünk a turnéra, lefoglaltuk a játszóhelyeket, premiereket is csináltunk. Ezért az előadásszám csökkenése nem valós probléma. Annak meg, hogy kollektív szerződés van vagy nincs, én sem előnyét, sem hátrányát nem látom. Ugyanúgy folyik a munka. Azok, akik ideszerződtek az elmúlt hét évben, azért jöttek, hogy dolgozzanak. Nekik nem érdekük, hogy sztrájkoljanak. Vagy vegyük azt, hogy az audíciónkra idén hétszázan jelentkeztek harminc országból.
Gondolom, ha annyira rossz lenne itt, akkor nem jelentkeznének.
Nemzetközi összevetésben milyen az együttes megítélése?
Elfogultságom miatt valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt megítéljem, de szerintem elég előkelő helyen állunk. Nem akarok rangsort felállítani, mert mindig kérdés, hogy mi szerint osztályozunk, és csak számháború lesz belőle. De úgy gondolom, hogy sokat jelent, ha a külföldi szaklapok azt írják, hogy az egyik legklasszikusabb együttes vagyunk. Illetve annak is oka van, hogy olyan együttesekből, mint a Bolsoj, a Mariinszkij vagy a Royal Ballet átszerződnek hozzánk táncosok. Nagyon sok pozitív visszajelzés jött azoktól a mesterektől is, akik idejöttek a darabokat betanítani: nem gondolták volna, hogy ilyen jó az együttes. Ezáltal sokkal könnyebb dolgom van most, mint 2011-ben, ha egy darabot meg szeretnék szerezni. És tudok olyan külföldi nézőkről is, akik eredetileg csak azért jöttek el egy előadásra, mert nagyon szép az Operaház, mostanra viszont már a Magyar Nemzeti Balett visszajáró rajongói lettek.
Ha jól tudom Ókovács Szilveszter az újabb pályázatában a felzárkózás után a minőségnövekedést tűzte ki célul. Mit jelenthet ez a Magyar Nemzeti Balettre nézve?
Annyira egyetértek ezzel, hogy az elmúlt hét évben is folyamatosan erre törekedtem. Ha valaki úgy kel fel, hogy nem talál semmit, amiben javulhatna még, az céltalanságban saját magát építi le. 2011 óta tudatosan építem az együttes kvalitását, erre szolgálnak a sokat kritizált minősítések is. Csak úgy tudunk valakit jó teljesítményre ösztönözni, ha mérjük a teljesítményét és megadunk neki minden szakmai segítséget. Ennek most meg is látszik az eredménye, a rendszer visszaigazolta a létjogosultságát. Itt kanyarodok vissza Ókovács Szilveszter gondolatához, hiszen a mi felelősségünk a minőség.
Ha valaki balett-táncos, akkor nézzen is úgy ki, mint egy balett-táncos.
Tudjon spiccelni, ugrani, fel tudja emelni a lábát – tehát mindazt, amit akkor, amikor lediplomázott, nagy valószínűséggel tudott. Joggal várom el, hogy ezeket ne csak egy vagy két év múlva tudja, hanem később is, vagy akár ennél sokkal többet is. A mi szakmánk nagyon rövid, minden egyes év ötnek számít szinte, ezeket maximálisan ki kell használni. Ebben segítenem kell mindenkit, és úgy gondolom, meg is teszem ezt. Viszont ha valaki elzárkózik az új dolgok elől, és egyből félemmel tekint rájuk, akkor nem a hasznát látja ezeknek. Voltak emiatt nehéz beszélgetéseink az együttesnél, de én úgy látom, hogy ezek már mögöttünk vannak, és egész más dolgokra lehet és kell fókuszálni.
Például mire?
Azok a darabok, amiket 2011 óta csinálunk, nagy előrelépést jelentenek, felírtuk magunkat a térképre. Nagyon jó, hogy elkezdődtek a turnék, amelyek ugyan az Operaház bezárásából adódtak, de egyébként is itt az ideje, hogy nemzetközi porondon is megméressük magunkat. A következő évadban lesz például egy New York-i turné, ami nagyon fontos hely a bemutatkozásra. De lesz egy olasz utunk, és úgy néz ki, hogy egy kínai is, de persze táncosként azt mondom, hogy akkor megyünk turnézni, ha már megérkeztünk.
Szóba került a táncosképzés. Mennyire tartja sikeresnek az Opera saját tánciskolájaként 2016-ban elindult Magyar Nemzeti Balettintézetet?
Nemrég jöttünk vissza Bécsből, a VIBE nemzetközi versenyről, ahol a növendékeink nagyon szépen szerepeltek, rengeteg érmet kaptak. Ez az első komoly visszaigazolás, hogy amit az iskolával elkezdtünk, és amiben hittünk, azt nem csináljuk rosszul. Emellett az év összes olyan balettjében, amelyben gyerekek voltak, a mi növendékeink léptek színpadra, és meg tudták csinálni a kért feladatokat. Már száz fölött van a növendékek száma úgy, hogy sokakat el is küldtünk a felvételi után, illetve akár év közben is van eltanácsolás. Nagyon hiszek ebben az iskolában, igaz, még nagyon kicsik vagyunk, hiszen csak a második évet tapossuk. De minél több olyan hely van, ahol profin képeznek táncost, a mindenkori balettigazgatónak annál több lehetősége lesz, hogy magyar táncosokat vegyen föl. Ezt már sokszor elmondtam, de
amikor én jelentkeztem, még ezer fiúból választottak ki tízet-tizenkettőt.
A mostani években azt hiszem ötven gyerekből – fiúkból és lányokból – választanak.
És az a konfliktus megoldódott, ami a Magyar Táncművészeti Egyetemmel alakult ki a névválasztás miatt? (Az MTE sérelmezte, hogy balettintézetnek nevezik az Operaház újonnan elindított klasszikus balett képzését, mivel ezt a kifejezést a Táncművészetire szokták általában használni – a szerk.)
Nem mi generáltuk egyébként sem ezt a konfliktust. Volt egy minisztériumi egyeztetés, és azóta semmi probléma nincs ezzel. Tulajdonképpen az iskolánál is a saját nevünket használjuk: Magyar Nemzeti Balett, csak ott van még mellette, hogy intézet, és aki akart, ebbe megpróbált belelátni dolgokat. Nyilvánvaló, hogy senki nem örül a konkurenciának, szerintem ebből indulhatott ki a vita, de nyugvópontra került a konfliktus.
A Táncművészetin folyó képzéssel meg van elégedve?
Nem az én feladatom ezt megítélni. Ha sok tehetséges gyereket tudnak a végzésig elvinni, akik aztán ide akarnak szerződni – ha ide akarnak egyáltalán, mert a határok ugye most már nyitottak – én boldogan megnézem őket. Illetve bármikor állok az intézmény rendelkezésére, ha felkérnek valamire. Nekem semmilyen negatív érzésem nincsen az MTE irányába.
Diplomát csak a Táncművészeti Egyetem lehet szerezni táncosként, de ha jól tudom, az Operában is szeretnének a jövőben akkreditált képzést.
Természetesen tervben van, hiszen a próbaidőszak megtörtént. Elindult a képzés, és működőképes. Ahogy elkészül az Operaház, még jobbak lesznek a körülményeink hozzá, hiszen a tervezéskor a növendékeinkre is gondoltunk. Az Eiffel Műhelyházban is lesz lehetőség a gyakorlásra. És itt van ez a hely is, ahol beszélgetünk, a Berni utcában, amelynek a megtartását tervezzük.
A Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű turné egyik állomásán A víg özveggyel. Fotó: Nagy Attila
És mi várja magát az együttest a felújított Operaházban?
Én nagyon boldog lennék most, mint táncos, ha ilyen termekben lehetne gyakorolni. Külön helyet kapott az összes kiszolgálóegység is: a masszőrök, a gyógytornász, a csontkovács…Fantasztikus színpadunk lesz, a mestereknek és a szólistáknak is lesz külön öltözője, illetve lesz ott szauna, étkező és a kikapcsolódásra szolgáló green room, de még hosszan tudnám sorolni, milyen új helyiségekkel gazdagodunk.
Tehát az épületen belül nagyobb teret kap az együttes, mint eddig?
Egyedül a balett kapott sokkal nagyobb teret. Ez azért lehetséges, mert a műhelyek kiköltöznek az Eiffel Műhelyházba, és az így felszabadult hely nagy részét a balett kapta meg. Az, hogy Ókovács Szilveszter így döntött, mutatja, hogy mekkora támogatást kapunk a főigazgatótól.
Nemrég elolvastam a Függöny mögött című könyvet, amelynek a Magyar Nemzeti Balett a főszereplője. Van egy rész, ahol a táncosok – és Ön is – arról beszél, hogy nem feltétlenül bátorítanák a gyerekeiket arra, hogy ezt a pályát válasszák, mert annyi buktatóval és nehézséggel jár. Nincs itt némi ellentmondás, hogy arra szeretnénk rávenni a gyerekeket, hogy jelentkezzenek táncosnak, miközben a sajátjaikat óvnák ettől?
Talán van, ha ezt így akarjuk érteni, de inkább arról van szó, hogy egy szülő mindentől félti a gyerekét. Persze, a mi szakmánkban is van buktató és veszély, de szerintem a világ legszebb szakmája. Az, hogy valaki azt csinálja egész életében, amit szeret, az már eleve jackpot.
Az ország legszebb épületébe járhat dolgozni, a világ legszebb zenéire táncolhat,
mindezt gyönyörű kosztümökben. Vagy ott vannak a sikerek, a táncosi szakma csúcspontjai, amiket elérhet – természetesen ezért meg kell dolgozni. Tehát persze, óvjuk a gyerekeket, de segítjük is őket, ha ezt szeretnék csinálni. Vannak olyan balerinák, akiknek a gyerekei jövőre már a Magyar Nemzeti Balettintézetbe jelentkeznek. Óvjuk őket, de örülünk is ennek.
Ezzel kapcsolatban az is felmerül, hogy milyen pályaképe lehet egy táncosnak. Ha jól tudom, ez is fontos célkitűzése volt, hogy a szakma megbecsültségén javítson.
Néha félreértésként jelenik meg a médiában, hogy ahogy valaki befejezi a táncolást, vége mindennek. Ez nincs így, hiszen ott van az életjáradék, amit a Magyar Nemzeti Balett és pár nagy együttes táncosai kaphatnak meg. Persze ezért tenni kell, nem alanyi jogon jár, hanem el kell jutni odáig, ahogy másoknak is meg kell dolgozniuk a nyugdíjért. De
a mi szakmánk nagyon rövid, és a táncosok az egész életüket teszik fel rá.
Egyetértés született abban, hogy ha nem lenne életjáradék, akkor még ennyi jelentkező sem lenne a pályára. Ez nagy eredmény, és ha tudjuk még finomhangolni a rendszert, akkor még jobb lesz.
Mit gondol, miben változott meg leginkább a balett világa azóta, hogy Ön elkezdte a pályáját táncosként?
Nagyon sok minden változott, hiszen mint minden más, a balett is ugyanúgy fejlődik. Ami tíz évvel ezelőtt elég volt, az most már kevés. Ugyanaz van, mint ami a sportban is történik. Ebbe az irányba megyünk mi is, ami nem biztos, hogy minden szempontból jó, de ilyen a világ: mindig egy picivel többet szeretnénk. Ezért van szükség a finomhangolásra: meg kell találni azokat a pontokat, ahol még jobbnak lehet lenni. Nem feltétlenül még több technikai bravúrra kell törekedni, hanem amit most tudunk, azt minél tisztábban csinálni, és művészileg még hitelesebben. Mindig lehet új kifejezésmódokat, koreográfusokat is találni, mindig lehet változtatni a díszleteken, kosztümökön, ez kimeríthetetlen forrás a megújulásra.
Néha különleges feladatok is megtalálják az együttest. Látta már a Vörös veréb című filmet?
Hogyne, megnéztem. Nem kopogtatnak folyton az ajtón, hogy Jennifer Lawrence-szel forgassunk filmet (a Vörös veréb egyik jelenetét az Operaházban forgatták, és a Magyar Nemzeti Balett táncosai is feltűnnek benne a balerinát alakító Jennifer Lawrence mellett – a szerk.). Tolongtak a balerinák, hogy részt vehessenek egy hollywoodi produkcióban, és nagyon élvezték. Mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a forgatásról, és még egy tiszteletvetítést is rendeztek nekünk. A stáb is küldött egy hosszú köszönőlevelet, hogy milyen szuper és fegyelmezett volt a csapat, és hogy jó volt velünk dolgozni. Ez nekem megint visszajelzés arra, hogy jó, amit itt csinálunk.
A fenti vélemény Bakó Mátétól, a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosától származik, aki sok más társával hasonlóan Czank Lívia írót próbálta beavatni abba, mit is jelent balett-táncosnak lenni, és milyen ez a világ belülről. Czank Lívia tíz hónapot töltött az Operában: figyelte a próbafolyamatokat, az előadásokat, a táncosok mindennapjait, illetve rengeteg interjút is készített, hogy megszülethessen A függöny mögött – A balett titkos világa című könyv.
„Lívia gyakorlatilag beköltözött az Operába” – foglalta össze Solymosi Tamás balettigazgató a könyvbemutatón, hogy mi kellett A függöny mögött megszületéséhez. Czank Lívia jóformán az egész tavalyi évadot a táncosokkal töltötte: reggeltől estig figyelte, ahogy gyakorolnak, fellépnek az előadásokon, pihennek, vagy akár betegeskednek, közben pedig kifaggatta őket a számukra mindennapi, a külső szemlélő számára viszont láthatatlan dolgokról, és még képeket is készített minderről. Hiszen ahhoz, hogy megjelenjen a csoda a színpadon, rengeteg munkára, lemondásra, és sokszor fájdalomra van szükség, amelyek a nézők számára jórészt ismeretlenek maradnak.
Czank Lívia könyve egyrészt általában szól a balett világáról, másrészt konkrétan a Magyar Nemzeti Balett művészeiről, akik
befogadták az írót maguk közé, és meséltek a szakmájukkal járó szépségekről és kihívásokról,
akár gyerekkori élményekről is. Megszólalnak benne nem csak a magántáncosok, és címzetes magántáncosok, hanem tánckari művészek, balettmesterek, illetve díszlet- és jelmeztervezők, valamint öltöztetők és fodrászok is.
Alija Tanyikpajeva, Radina Dace, Balázsi Gergő Ármin és Felméry Lili, a Magyar Nemzeti Balett táncosai a rúd mellett gyakorolnak a Magyar Állami Operaház balett-termében. MTI Fotó: Kallos Bea
Mivel a könyv alapanyagául az Operaház felújítás előtti utolsó évada szolgált, A függöny mögött egyben emléket állít annak is, hogy milyen volt a korszerűsítés előtt az Andrássy úti épület a balett-termekkel és a kiszolgáló helyiségekkel együtt. A könyvben mindegyik olyan darab szerepel, amelyet a 2016/2017-es évadban repertoáron tartott, illetve bemutatott a Magyar Nemzeti Balett. A Spartacus színpadra állítása kapcsán például szó van a legendás koreográfusról, Seregi Lászlóról is, vagy, ahogy a táncosok emlegetik, Laci bácsiról, részletesen megismerjük a nagyszabású Don Quijote és A kalóz előkészületeit, de a karácsonyi hagyománynak tekinthető A diótörő, illetve a felújítás után színpadra kerülő Anyegin, Anna Karenina, Manon és A hattyúk tava is megjelennek a könyvben.
Czank Lívia időrendben írja le az eseményeket, és egyrészt igyekszik átfogó képet adni az Opera táncosainak munkájáról, másrészt ki is emel egy-egy kifejezetten érdekesnek vagy izgalmasnak tartott témát. Emellett számtalan anekdota bekerült a könyve, illetve az író arra is részletesen kitér, hogyan próbált elvegyülni és észrevétlen maradni a táncosok között, hogy véletlenül se zavarhassa meg őket. A legérdekesebbek viszont azok a részek, amikor a balettosok mindennapjaiba, és a kulisszák mögött zajló eseményekbe nyerünk bepillantást. Ahogy a spicc-cipő egyénre szabásának módjairól értekeznek a balerinák, vagy, amikor Czank arról ír, hogy hogyan viselkednek a táncosok a színpadra lépés előtt, és az előadások közti szünetekben.
A történetekből, interjúkból, illetve riportszerű leírásokból kirajzolódik, hogy ez is egy szakma, mint minden más, különböző munkafolyamatokkal és fortélyokkal, de emellett az is, hogy egy egész életet meghatározó tevékenység, ami rengeteg érzelmet és akár indulatot is felszabadít a táncosokból. Nem elég felkészíteni a testüket, eljárni a balettórákra, betanulni a koreográfiát, felvenni a szép, de néha kényelmetlen jelmezeket, hanem át is kell élni azt, ami a színpadon zajlik, és ehhez jön még hozzá az előadásokkal járó feszültség. A táncosok élete nem csak fizikailag, hanem mentálisan is megterhelő, és, habár köztudott, hogy sok áldozatot követel a szakma, abban azért ritkábban látunk bele, mit is jelent ez a gyakorlatban.
Juka Aszai, Purszki Lilla és Julija Golovina A kalóz próbáján a Magyar Állami Operaházban. MTI Fotó: Kallos Bea
A kulisszatitkok mellett néhány interjúalany olyan kifejezetten kényes témákról is őszintén beszélt, mint a mellőzöttség érzése, a szakmán belüli irigység, a társulaton belül szövődő szerelmek vagy éppen az öregedés. Külön részt szentelt Czank a gyerekvállalás kérdésének is, és a lemegdöbbentőbb az volt, hogy a nyilatkozó táncosok közül senki sem szerette volna a balett, mint hivatás felé a gyermekét. Szinte mindenki hozzátette, hogy támogatná kisfiát vagy kislányát, ha mégis emellett döntene, de hiába ecsetelték néhány oldallal korábban, hogy mennyire rajonganak a táncért, és hogy nélküle el sem tudják képzelni az életüket, egyetértettek abban, hogy túl sok áldozatot követelő, és kiszámíthatatlan ez az életpályája.
„Siker, nem siker, fizikai fájdalom, 10 éves korunk óta.
Véres láb, eltört köröm, hízás, fogyás, megalázás, mesternők, lelki terror. Iszonyatosan nehéz dolog, bármennyire gyönyörű” – foglalta össze Radina Dace magántáncosnő a karrierjét.
Czank Lívia kifejezetten figyelt arra, hogy ne csak a balettosokról legyen szó, hanem az is megjelenjen, mennyi ember összehangolt munkája kell ahhoz, hogy megszülethessen egy-egy előadás.
Tulajdonképpen nem meglepő, de az viszont teljesen hiányzik a könyvből, hogy a táncosok, vagy bárki más az Operaházról, mint munkahelyről beszéljen, ami azért is feltűnő, mert a színházon belüli feszültségekről elég sokat lehet olvasni mostanában az újságokban. Ez a döntés az író vagy éppen a táncosok részéről érthető, hiszen egészen más irányba vezető, érzékeny kérdésről van szó. A könyv témája elsősorban a balett világa, és nem a Magyar Állami Operaház, de így hiába jelennek meg a balettos-léttel járó nehézségek a könyvben, ebből a szempontból idealizált világot ábrázol A függöny mögött, amelyben egzisztenciális kérdésekről vagy a szakma megbecsültségéről is csak érintőlegesen esik szó.
Oscar-díjas zeneszerzővel, „Kína Bartókjával” és falon táncoló amerikai sztárcsapattal teszi felejthetetlenné az őszt a 26. CAFe Budapest rendezvénysorozata. Több mint 100 program lesz számtalan műfajban, közel 40 helyszínen, szerte Budapesten:
Október 6-án indulnak az események, és 17 napon át október 22-ig tart a művészeti fesztivál. A régió egyik legfontosabb összművészeti eseménysorozata ebben az évben is a kortárs művészet nemzetközi és hazai világsztárjaival, premierekkel és rendhagyó szabadtéri programokkal várja a közönséget.
A fesztivál nyitókoncertjén példaképe,
Bartók Béla előtt tiszteleg az Oscar-díjas kínai–amerikai zeneszerző, Tan Dun.
A hamburgi világpremier után néhány nappal, Multiversum című új művével érkezik Eötvös Péter és a Royal Concertgebouw Orchestra Amsterdam. Öt év után
fantasztikus jazzműsorral lép újra színpadra a legendás bariton, Thomas Quasthoff, és Budapest belvárosában, egy Kálvin téri irodaház üvegfalán mutatja be lélegzetelállító koreográfiáját a vertikális tánc amerikai úttörője, a Bandaloop.
Itt nézheti meg képgalériánkat.
1 a 15
Portrait of Avishai Cohen. Photo: Andreas Terlaak
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál minden évben kiemelt figyelmet szentel egy-egy ország kultúrájának:
2017-ben az izraeli művészet és kultúra áll fókuszban.
Itt lesz a zseniális nagybőgős, Avishai Cohen, a klasszikus zene és a jazz fonódik össze, Avi Avital és Omer Avital koncertjén, valamint lenyűgöző Hattyúk tava-koreográfiákkal érkezik a legendás Izrael Balett.
Az erdélyi haszid zsidóság népdalkincseiből merítve, És a halottak újra énekelnek címmel készül bemutatóra, Elek Judit rendező. Jerusalem My Love címmel ad különleges koncertet az Anima Sound System és a brit énekesnő, Heidi Vogel, de itt lesz Izrael legnépszerűbb indie-folk együttese, a Lola Marsh is. Október 6-án nyitja meg Capa in Israel című kiállítását a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, az elismert izraeli képzőművész, Eran Shakine pedig új köztéri szobrot készít Budapest számára: a lenyűgöző, hat méter magas nőalak a Lánchíd mellett látható majd.
A CAFe Budapest a premierek és ősbemutatók fesztiválja is: Selmeczi György Boldogasszony lovagja című művét a Kolozsvári Magyar Opera mutatja be Novák Eszter rendezésében.
A 2015-ös amerikai bemutató után a fesztiválon látható hazánkban először Vajda Gergely Georgia Bottoms című vígoperája.
A táncrajongók különösen izgalmas fesztiválra számíthatnak: Kodály és Ligeti műveiből építkezve mutatja be új koreográfiáját a Bozsik Yvette Társulat, Alain Resnais kultikus filmjéből ihletet merítve, HIR-O címmel készül bemutatóra a Frenák Pál Társulat és Hans van Manen, a modern balett holland mesterének koreográfiáit egy estén bemutató, LOL című premierjével csatlakozik a fesztiválhoz a Magyar Nemzeti Balett.
Budapestre érkezik a szemtelenül fiatal jazztitán, Jacob Collier, itt lesz a fúziós jazz kitűnő izlandi képviselője, a Mezzoforte zenekar, színpadra lépnek a kollektív improvizáció mesterei, Danilo Pérez, John Patitucci és Brian Blade, de jön az elektronikus zenei ikon, Carl Craig is.
A CAFe Budapest idén is valódi „fesztivál a fesztiválban” élményt nyújt majd minden műfajban: a tavalyi hatalmas siker után újra világzenei csemegékkel érkezik a Budapest Ritmo, és jubileumi programmal készül az idén 30 éves Mini-Fesztivál is.
A képzőművészet rajongóinak az Art Market Budapest, az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár és a Mercedes-Benz Fashion Week Central Europe pedig az irodalom, illetve a divat szerelmeseinek ígér jobbnál jobb programokat.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
