A választást követő másnap olvastam el a közösségi hálón a bejegyezését. Néhány megrázó sor volt az egész: „Barátnőimet kirúgták a munkahelyükről, mert részt vettek a civil tüntetés szervezésében; édesanyám megjegyzéseket kap miattam a faluban; rokonaim, barátaim nem mernek velem egy fotón szerepelni… Tényleg erre szavaztatok? Ilyen országot szeretnétek?” Ráczné Földi Judit, a DK elnökségi tagja alighanem nem ilyenre vágyik.
Mi másra számított ellenzéki képviselő-jelöltként?
A véremben van, hogy ki kell állnom a véleményem mellett. A barátaim azt szokták mondani, Jeanne d’Arc vagyok. Igazuk van, gyerekkorom óta ő a példaképem.
A közvélemény akkor ismerte meg, amikor a felcsúti kisvasút avatását követő nap néhány társával tiltakozásul lefeküdt a sínekre.
Mindez május 1-én, anyák napján volt, anyukám is csak a híradóból értesült róla. Gondolhatja mennyire
megviselte, amikor ott látott feküdni a sínen a mozdony előtt.
Az egész arról szólt, hogy megmutassam, bátornak kell lenni, és ki kell állni magunkért.
Volt értelme? A kisvasút azóta is üresen pöfög, de ez senkit nem zavar.
Sokunkat zavar. Maga is emlékszik rá, és biztosan sokan mások is. Talán arra is, hogy Orbánék felcsúti portájára kitűztük az uniós zászlót, hadd értse meg a miniszterelnök, mi a „nép” véleménye az Unióhoz való viszonyunkról. Sajnos az elmúlt nyolc évben egyre mélyebbre süllyedtünk, már nem csak Soros és Európa az ellenség, családok, barátságok mentek rá a gyűlölködésre. Most már a félelem is belopódzott az emberek szívébe.
Ez jó ideig ott is marad.
Nagyon remélem, hogy nem. A múlt szombati tüntetés azzal ért véget, hogy vagy százezren fogtuk meg egymás kezét. Tudom, sokaknak ez a templomi szeretet és megbocsátás jele volt, nekem azt jelentette, hogy
nem engedjük el egyetlen olyan ember kezét sem, aki felénk nyújtja, aki segítséget, védelmet kér.
Ha egyre többen leszünk, akkor az embereknek is reményt tudunk adni: ne féljetek! Nem hiszem, hogy bárki szeretne egy olyan országban élni, ahol tartani kell attól, meghallja-e a szomszéd, miről beszélünk a barátainkkal a kertünkben. Ha a hivatalban kerülni kell a véleménynyilvánítást, és a telefonban is meg kell válogatnunk, mit mondunk. A közösségi hálón mit posztolunk az oldalunkon, kivel mutatkozunk egy fotón.
Vasárnap Fehérváron is tartott a „Mi vagyunk a többség” egy tiltakozó gyűlést. Hányan voltak?
Ötszázan.
Elégedett ezzel?
Tökéletesen. Mert már van a városunkban ötszáz ember, aki nem fél a hatalomtól. Mellesleg jellemző a helyi média „pártatlanságára” az a minapi hír, ami ezzel kapcsolatban megjelent Mészáros helyi lapjában.
Egymás mellé rakták a mi, ötszázas tüntetésünk képeit, és a választást megelőző, fideszes, országos kampányzárón készült fotókat.
Oda az ország minden részéből buszokkal hozták az embereket, akik tőlünk kérdezték, merre van az Országalma. De a mostani tudósítás alá csak annyit írtak: Ki is a többség? Szégyellhetnék magukat, hogy ilyen igaztalan támadásnak tették ki azokat, akik a demokrácia, egy jobb Magyarország érdekében ki mertek jönni a rendezvényünkre.
Miért csodálkozik ezen? Ilyen a közhangulat.
Nem igaz! Miért van az, hogy én egyetlen fideszest sem támadtam meg soha személyében, csak azért, mert mást gondol az ország sorsáról.
A Hóman-szobornál kiszúrták a kocsim kerekeit, összekarcolták az oldalát,
hogy lássam, nem szívelnek. A városi közgyűlésben is sértegetések sorát kellett elviselnem.
Tényleg: nem fél?
Soha nem féltem semmitől.
Pedig megszívathatnák. Vállalkozóként ráküldhetnének mindenféle ellenőrt.
Tisztességes vagyok a politikában és tisztességes a vállalkozásomban. Engem ilyennek neveltek. A családban is, a politikai nézeteimmel is már a kezdetek kezdetétől én voltam a kissebség, az ellenzék. Az édesanyám és a nagymamám mindig balra húzott, néhai édesapám volt közöttünk a jobboldali. De ebből soha nem volt otthon vita.
A férjem is, a családom is, mindig támogatott.
Innen a bátorság?
Minden olyan dolog, ami az elmúlt években ellenem irányult, csak még erősebbé tett. A harciasság bennem van, és nem hiszek abban, hogy ma Magyarországon a békésebb közhangulatot el lehet érni más eszközökkel. Nem régen négy napig Londonban voltam. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ott milyen nyugalomban és békében élnek az emberek, nemzetiségükre, bőrszínükre, vallásukra tekintet nélkül. Barátságosak egymással és ÉLNEK – csupa nagybetűvel. Nem úgy, mint mi, akik idegesen lenyomjuk a napi nyolc óránkat, utazunk napi 1-2 órát, amíg hazaérünk, és beülünk a tévé elé. Ennyi az életünk. De én nem ilyen életet szeretnék a magyar embereknek! Azért nem megyek el innen, mint a többi fiatal, mert
hiszek abban, hogy lehetne csinálni idehaza is egy jobb országot.
A mostani tüntetéssorozat egyik eredménye az én szememben az, hogy a vidéki emberek is kezdik megszólítani egymást, kezdenek kételkedni a töméntelen hazugságban. De még sok a teendő. Édesanyám egy kis faluban él, ahol mindenki ismer mindenkit. Április 9. után kapott hideget-meleget, hogy a lánya DK-s, egy „szemkilövető párthoz” tartozik. A családtagjaim is kérték, hogy vegyük le a hálóról a közös fotóinkat, mert bajuk lehet belőle.
Tényleg: miért pont a DK-t választotta?
Mielőtt pártot választottam, elolvastam mindegyik szervezet programját. Alapvetően liberális vagyok, és náluk találtam meg, amit kerestem. Meglehetősen önjáró vagyok. Vannak időnként olyan „húzásaim”, amiről ők sem tudnak. A kisvasutas tüntetés is partizán akció volt, amikor leszedtek a sínekről, azonnal hívtak: „Úristen, mit műveltél!” Nem akartam nagy hírverést csapni, de véletlenül ott volt a Bors, a Hír Tv és a Mancs, így kapott nyilvánosságot. Miért pont ők? Mert elviselnek olyannak, amilyen vagyok.
Hogyan tovább?
Szerintem keményen kell harcolni, de végre nem vagyunk egyedül, megmozdultak a civilek is. Nem csak Budapesten, Székesfehérváron is. Elnökségi tagként most már országosan is szervezhetem a „bátorság kampányokat”.
Nagyon szerettem volna bekerülni a parlamentbe,
mert azt gondolom, ott is szükség lett volna erre a Jeanne D’Arc-i elszántságra. De a lista 16. helye ehhez nem volt elég. Valószínűleg kezdőnek tartanak még a pártban.
A választók meglehetősen csalódottak az eredményükben.
De nem azokban az értékekben, amelyeket például a DK is képvisel. Lehet, hogy ha majd új arcokat is megismer a nyilvánosság, akkor a politikusokról alkotott rossz véleményen is fordítani lehet. A következő években
olyan politikusokra lesz szükség, akik szót értenek a falvakban Mari nénivel, Pista bácsival is.
Ezzel nem lesz túl népszerű a pártjában…
Nem zavar. Ez a véleményem.
És lát ilyen fiatalokat, új arcokat maga körül?
Biztosan vannak, de még nagyon keveset ismerek közülük. A DK-ban biztosan tudok nyolc-tíz olyan lelkes fiatalt, akiknek ez az első pártja, akiknek a képét akár a választási plakátjainkra is ki lehetett volna tenni, és a fotóik alá odaírni:
itt vagyunk, lelkesek vagyunk, és előttünk az élet.
Meggyőződésből akarunk segíteni.
Nagyon kemény vélemény.
Vállalom. Így gondolom. Öt éve arra tettem fel az életem, hogy az embereknek segítsek. Nagyon kemény kampány áll a DK politikusai mögött. Lejártuk a lábunkat, annyi helyen próbáltuk meggyőzni az embereket, de mégis – valamiért – megbüntettek minket. Az mégsem járja, hogy egy húszéves fiú, aki 2006-ban nyolc éves volt, azzal vádoljon, hogy szemkilövető vagyok. Generációk nőttek fel a hazugságon! Meg a többin, a migránsozáson, a sorosozáson, pedig ha nem erre pazarolják a pénzünket és az energiát, akkor nem kapok ma olyan üzenetet a kórházból, hogy segítsek, a csecsemőosztályon nincs mérleg.
Nem sokat lehet tudni magáról, a cukrász Rácznéról…
Közgazdasági szakközépiskolában könyvelő-statisztikusként végeztem. Szerettem volna továbbtanulni, de vannak kisebb testvéreim, és a szüleimnek nem volt erre pénze. 18 évesen bejöttem Fehérvárra, elmentem fagyislánynak abba a cukrászdába, ami ma az enyém. Két napot, reggeltől estig ott dolgoztam, másik kettőt egy szoláriumban. Négy hónapig bírtam, aztán kivettem egy kis szobát, mert nem bírtam a napi utazgatást. 2001-ben az albérletért 10 ezer forintot fizettem az 50 ezer forintos fizetésemből. Fagyis lányból előléptettek felszolgálónak, az első az volt, hogy megbotlottam és egy tálcát beleborítottam egy vendég ölébe. Azt mondta, biztosan én vagyok a Hamupipőke, mert a cipőm is leesett. Aztán pultos, műszakvezető, majd üzletvezető lettem. 26 évesen elmentem egyetemre, közgazdász diplomát szereztem.
Szép karrier, de mitől az a híres „földijucis” szociális érzékenység?
Attól, hogy onnan jövök, ahonnan… Középiskolásként nagyon szégyelltem, hogy szegények vagyunk. Most már azt szégyellem, hogy akkor próbáltam elleplezni, hogy a szüleim földdel, meg állatokkal foglalkoznak. A nagymamától
mindig azt hallottam: ha ki akarok ebből kerülni, akkor nincs más esélyem, csak ha tanulok.
Ezt ma is nagyon sok fiatalnak el kellene mondani…
Ma még rosszabb a helyzet. Az olyan nehéz sorsú, de kitűnő tanuló gyerekek, mint amilyen én is voltam, most nem kapják meg azt a lehetőséget, hogy az általános iskola után tovább léphessenek. A felsőoktatási intézmények mára olyan drágák lettek, amit a szüleik amúgy sem tudnának kifizetni. Az állam és a kormány kutya kötelessége volna megteremteni nekik a felemelkedés lehetőségét. Ezért szorgalmazzuk, hogy
az első diploma legyen ingyenes, és legyenek kifizethető áru kollégiumok is.
Mi vár rájuk? Az elkallódás, mert normális szakképzés sem létezik. Én is küzdök vele, alig találok felszolgálót, pultost a cukrászdába, és a helyzet évről évre rosszabb.
Mit szóltak a munkatársai a képviselői ambícióihoz?
Inkább azért aggódtak, kell-e nekem ez a sok csattanás. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ezt a három hónapot végigcsinálták úgy, hogy napokig nem láttak. Nem lett volna kötelességük. Megvonhatták volna a vállukat, nincs kóla, mert én nem rendeltem meg… Nyolc munkatársunk van, de még kellene kettő nyárra a fagyi gép mellé, ahol én is kezdtem. De ha nem találok, május 1-én, augusztus 20-án, hétvégeken, be szoktam állni fagylaltot árulni. De nem szeretik a lányok, tavaly, augusztus 20-án például rám szólt a műszakvezető, hogy menjek hátra mosogatni, mert áll a sor, túl sokat beszélgetek a vevőkkel.
És?
Berakott a hátsó, fekete mosogatóba. Ha azt mondta, hogy ott kell segíteni, szót fogadtam. Zárásig suvickoltam a koszos edényeket.
