Kulisszatitkok, az „elvarázsolt kastélyban”

A Kulisszatitkok című, Színház kívül-belül alcímű, tárlat a Pesti Vigadóban, tényleg titkokat rejt. Turnai Tímea kurátor némiképp úgy rendezte meg, mintha elvarázsolt kastélyban lennénk. Nem hagyományos módon a fal mellé állította, falra függesztette a tárgyakat. Azok rögtön, ahogy belépünk körbevesznek, csaknem elárasztanak, ha úgy tetszik, letámadnak bennünket.

Olyan ez, mintha belépnénk egy teátrum raktáraiba, és szinte ránk szakadnának a tárgyak. Minden, ami egy színházban található. Díszletek, jelmezek, fejdíszek, makettek, szőnyegek, függönyök, bábok, fegyverek, ékszerek, kellékek garmadája, plakátok, maszkok, ki tudja még mi minden. Hetven művész alkotásai. Akár azt is képzelhetjük, hogy megelevenednek, hiszen valaha a többségük mozgásban is volt, hordták a ruhákat, használták a kellékeket, a díszletek esetleg forogtak, átalakultak. Arról nem is beszélve, hogy a produkciókban mindent az előadás igényeinek megfelelően megvilágítottak, akár különböző módon, bizonyos távolságra voltunk a színpadtól, most pedig egészen közelről mustrálhatunk bármit.

Színházi kiállítás sokszor okozott már nekem csalódást. A deszkákon a remek színész által viselt elegáns palást, elnyűtt vacakságnak hatott például. Ahhoz, hogy fényességes ruhadarabnak tűnjön, szükség volt a megfelelő alakításra, szituációra, miliőre, világításra. Kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor a pompázatos, színes tollú madár csúnyán megázik, és ettől szinte szürke verébnek hat.

Turnai Tímea tud úgy kiállítást rendezni, hogy amennyire lehet, megőrizze a tárgyak „élő” voltát, ha úgy tetszik, megmutassa a lelküket. Hogy aztán persze kiben mi mit mozgat meg, az teljesen szubjektív. Lehet, hogy elég egy rajz, egy díszletterv vázlat, amiről esetleg egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy különösebben attraktív, és az emberben az emlékezés árját indíthatja el. Ilyen például Szegő György rajza a Marat halála korszakos, kaposvári előadásához, ami úristen, de régen, egyetemista koromban, 1981-ben volt, akkor, amikor tán játszók, nézők, még egyaránt hittek abban, hogy színházzal eget-földet meg lehet rengetni. Amikor Szegő bolondok házát ábrázoló, rémséges zártságot kifejező, zordonul fenyegető díszlete az előadás végén hirtelen leomlott, és ott volt mögötte óriási méretben a Corvin köz fotója, az 1956-os forradalom jelképe, az a kitörést az elviselhetetlenből, a szabadságot, vagy lehet, hogy csak a vágyálmokat jelentette, a sokunkat szinte magunkból kiforgató, döbbenetes erejű előadásban. Ami végén teljesen természetes volt a 20 perces vastaps, a múlni nem akaró ováció.

Ha ilyen emlék tolul elő, akkor az ember nem feltétlenül a kiállított tárgy esztétikai értékét fontolgatja, ami más esetben viszont kiemelten fontossá válhat, hozzátéve, hogy még az is lehet, hogy ami önmagában jó műtárgy, esetleg nem illeszkedett be megfelelően az előadásba, és ennek bizony a fordítottja sem lehetetlen. Például Kentaur, azaz Erkel László díszlet- jelmeztervei, amellett, hogy elképesztően látványosak, és rossz színpadtechnika mellett is monumentális látványt tud varázsolni, mindig jelentősen hozzájárul a produkció gondolatiságához is.

Minden korosztály művészei képviseltetik magukat, és azok munkáit is kiállították, akik már nincsenek az élők sorában. Jó látni például, hogy a több mint 10 esztendeje halott nagy tervező, Vágó Nelly szellemisége hogyan él tovább fiatalokban, akár vonalvezetésben, színhatásban, netán egy kalap formájában. Szimbiózisban élnek itt együtt a különböző stílusok. Hatnak egymásra. És hatnak persze ránk. Izgalmasak például Szűcs Edit testmaszkjai, ahogyan szinte élő szobrot formáz a táncosokból. Nagyon tetszik Szentesi István hagyományt és korszerűséget vegyítő látványterve a Szentesi Színház belsőépítészeti kialakításához. Papp Janó fejdíszei egyszerre humort és méltóságot is sugároznak. Molnár Éva koronái, színpadi kellékei bámulatosan kimunkáltak. Harsay Ilona bőrből készült színpadi alkalmatosságai igencsak fantáziadúsak. És még hosszan sorolhatnám.

A Kulisszatitkok rejtélyei csaknem feltérképezhetetlenek.