Szürreális hidegháborús tündérmese a 13 Oscar-díjra jelölt A víz érintése, amelyben egy humanoid vízi lény és egy takarítónő esik szerelembe egymással. Guillermo del Torónak már régóta érik a rendezői Oscar, és egyelőre úgy tűnik, a plágiumvádak sem ártottak a film esélyeinek.
A víz érintése tulajdonképpen egy felnőtteknek szóló mese: egy pikkelyes testű vízi lény és egy néma takarítónő találkozik egy űrkutatással foglalkozó laborban az 1960-as évek Amerikájában, hogy aztán különleges kapcsolat alakuljon ki köztük. Ez alapján elég nehéz elképzelni, hogyan működhet ez a még Guillermo del Toro mércéjével mérve is fura történet, de ha valakinek sikerül benne elmerülnie – szinte szó szerint -, akkor varázslatos élmény is lehet. A nagy katarzis azonban elmarad, mert bár érdekes témákat feszeget a film, újat nemigen mond egyikben sem.
A víz érintése már csak azért is meseszerű, mert a benne szereplő karakterek elég kevéssé árnyaltak. Vannak a jók és a rosszak, azzal pedig nem sokat bajlódik a film, hogy ki miért lett ilyen. Az viszont üdvözlendő, hogy a főszereplő egyszerre átlagos és mégis különleges. Az űrkutatási létesítményben takarítónőként dolgozó Elisa Esposito (Sally Hawkins) angyalian jó, de nagyon is földi vágyai vannak. Az egyedül élő nő évek óta változatlannak tűnő napi rutinjába az hoz változást, amikor a laborba egy, az Amazonasból kifogott furcsa lényt hoznak (Doug Jones), hogy felhasználják az űrversenyben. Elisa meglátja a szépet és a jót a humanoid kétéltűben, és elkezd a maga módján kommunikálni vele. Elisának a lény a barátja lesz, sőt, igazából több is, miközben a főnökeinek csak egy visszataszító valami, amellyel szemben bármilyen kegyetlen bánásmód megengedhető. Elisa úgy dönt, hogy megmenti a fogságban tartott lényt, még ha saját magát sodorja is veszélybe ezzel.
A történetnek természetesen több szimbolikus rétege van: ezek közül a legfontosabb talán a másság elfogadásáról szóló. A másság legfontosabb képviselője A víz érintésében nyilván maga a lény, amely a hadsereg számára csak tesztalany, a tudósoknak megfejtendő rejtvény, Elisának viszont a legkülönlegesebb teremtmény a világon, akit úgy kell elfogadni, ahogy van. De ez
a másság, és az ebből fakadó konfliktusok más karakterek kapcsán is előkerülnek a filmben, és ehhez tökéletes hátteret szolgáltat az 60-es évek Amerikája.
Ott vannak mindjárt Elisa barátai: munkatársa, Zelda (Octavia Spencer), akit bőrszíne miatt ér folyamatosan hátrányos megkülönböztetés, és szomszédja, Giles (Richard Jenkins), akinek homoszexuális vágyait kell rejtegetnie. Illetve maga Elisa is, aki testi fogyatékossága és árvasága miatt számít különcnek. Ők, a társadalom szemében nem teljes értékűnek tekintett emberek azok, akik a lényben is meglátják az emberit, és ez a másik fontos témája a filmnek: mi teszi az embert azzá, ami. Guillermo del Toro szerint nyilvánvalóan nem a kinézete, hanem sokkal inkább az, ami belül van, ezért is eshet szerelembe Elisa a kétéltű humanoiddal.
Ebből következik, hogy a szerelem és az emberi kapcsolatok ereje is fontos témája a filmnek. Elisáról tulajdonképpen már a film elején kiderül, hogy a fentieken túl is van benne valami különleges, de hogy mi, az csak akkor derül ki, amikor a lénnyel találkozik. Ez a találkozás felébreszt benne valamit, ami tulajdonképpen mindig is ott volt, csak ő sem tudott róla. Mindketten olyasmit fedeznek fel és hívnak elő a másikban, ami a környezetük számára láthatatlan volt. Nagyon szép allegóriája ez a szeretet erejének, mint ahogy az elfogadás szükségességéről is érzékenyen beszél a film, csak éppen semmi újszerű mondanivalóval nem szolgál.
Cserébe viszont a történet szintjén kifejezetten szórakoztató tud lenni A víz érintése. Tévedés lenne azt hinni, hogy a fent említett témák miatt folyamatos moralizálás és filozofálás a film, hiszen egyáltalán nem így van. Fantasyként emlegetik, de többféle zsáner elemeit vegyíti: a romantikus dráma mellett van benne akciózás, hidegháborús kémes szál, tudományos fantasztikum és jó adag humor is. Sally Hawkins-t pedig önmagában is élvezet nézni. A játéka annál is inkább lenyűgöző, hogy szinte végig némaságra van ítélve. Az a jelenet, amikor hang nélkül veszekszik a szomszédjával, az egyik legerősebb az egész filmben. Octavia Spencer most is élmény, még akkor is, ha nagyon hasonló karaktereket játszik el már a Segítség óta, amely 2012-ben Oscart ért neki. A két színésznőt egyébként most is jelölték Oscarra, ahogy Richard Jenkinst is, illetve többek között a forgatókönyvet, a rendezést, és magát a filmet is. Ki kell emelni A víz érintésének látványát is, amely természetesen szintén kapott jelölést, hiszen lenyűgöző a szürreális retróvilág, amelyet az alkotók megálmodtak, és az is nagyon szép, ahogy a víz motívuma végigvonul az egész filmen.
