Kezdőlap Címkék Parti Nagy Lajos

Címke: Parti Nagy Lajos

Morális válságban van az ország

Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha nevetségessé tesszük Orbán rendszerét – ezt nyilatkozta Kálmán C. György irodalomtörténész, kritikus a Független Hírügynökségnek. Úgy gondolja, hogy a meghirdetett kultúrharc csak ijesztgetés, kísérlet arra, hogy figyelmeztetést küldjenek az érintetteknek, mi az, ami megengedhető és mi az, ami nem. De ha akarnak is lépni, a művelet nem végrehajtható.

  • Rajtuk van az állam szeme
  • A hatalom sáncai mögül támadnak
  • Dönteni kell, mennyire engednek a politikai nyomásnak
  • Esterházy nem volt baloldali, mégis…
  • Újra rejtett zsidózás folyik

 

Furcsa politikai mozgásokat érzékel az ember, Orbán Viktor be is ígérte a szeptemberi változásokat, el is indult egyfajta kultúrharc, de nem tudjuk ennek mi az igaz tétje. Te mit érzékelsz?

Nem tudom én sem, hogy miről is van szó. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyszerűen meg akarnak ijeszteni embereket, hogy úgy mondjam, megijedős hangulatot akarnak kelteni. Ezért aztán nem tudom, hogy lépnek-e, és ha igen az valójában mit is jelent. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy akarnak-e bármit lépni. Lehet, hogy csak egy rossz hangulatot akarnak elültetni a kulturális közvéleményben. Egyszerűen nem tudom, hogy mi történhetne. Azt látjuk, hogy a tudomány területén már léptek, pénzt vontak el, de a kultúra területén nem tudom, hogy mit tudnának csinálni.

Nem csak a vágyaidat vetíted ki, amikor azt hiszed, hogy nem tudnak mit lépni a művészvilág ellen?

Nem, tényleg nem tudom, mit léphetnének. Oké, a színházakat elfoglalják, szép lassan már el is foglaltak egy csomót, a zenei életen nincs mit elfoglalni, az nem egy tényező, a képzőművészetben…

Hadd állítsalak meg egy pillanatra, csak mert a zenei életet említetted: épp a napokban zajlott egy mesterségesen gerjesztett vita arról, hogy a könnyűzenében kit játszanak a rádióiban és kit nem, illetve hogyan nyomják el a nemzeti érzelmű énekeseket…

Hiába csinálják ezt, nem fog működni. Hidd el, hogy ez nem egy végrehajtható elképzelés, ezért is hiszem, hogy ez inkább ijesztgetés, mint operacionális intézkedés. Az irodalomban ugyanez a helyzet: nincs mit végrehajtani. Teljesen kizártnak tartom, hogy a zenei szerkesztők majd tollal a kezükben nézik a listákat, mit szabad, mit nem. Nem tudom elképzelni ezt a helyzetet. Nincsenek végrehajtói, nincsenek végrehajtható tervek, vagyis ez nem fog működni.

Akkor miről szól az ijesztgetés? Üzenet azoknak, akik pozícióban vannak, hogy kiket foglalkoztassanak?  Adott esetben például, hogy nem közlik a te írásodat. Ezt jelenti?

Igen, ezt jelenti. Hogy, akik döntési helyzetben vannak, érezzék, rajtuk van az állam szeme, vagyis nem tehetnek meg akármit, mert pórul járnak. Mint ahogy már rálépett erre az útra a Prőhle Gergely, az Ókovács Szilveszter meg a Baán László; ők már megkapták az üzenetet: vigyázat. És persze vigyázzanak az alkotók, művészek is, ha előre akarnak jutni, igyekezzenek beállni a sorba. Más gyakorlati jelentőségét nem látom ennek a kultúrharcnak.

Csepeli György azt nyilatkozta a portálunknak, hogy ezt a kultúrharcot nem lehet megnyerni, mert az igaz művészek a kurzustól függetlenül alkotnak. Így látod te is?

Igen, ugyanígy látom. Csak a fenyegetés a dolog lényege.

Pesty László, a jobboldal egyik filmrendezője, megmondó embere, azt állította, hogy nagy a baj, mert a balliberális oldal művészeit komoly összegekkel támogatja a kormányzat, miközben pedig külföldön acsarkodnak a kormány ellen.

Ez pontosan az, amit Rényi Péter mondott Konrádról annak idején; ez a hetvenes évek elejének gondolkodása. Az állítás nem igaz; a magyar művészek jelentős része nyomorog, vagy nehezen él meg, nem jutnak komoly állami forrásokhoz. Az meg talán természetes, hogy elmondják, megírják a véleményüket, ettől ez még nem acsarkodás. Nevetséges.

Még mindig nehezen látom be, hogy sima ijesztgetésről lenne szó. Az egyetemek, a kancellárokon keresztül a kormány kezében vannak, a színházakat te magad is említetted, a könyvkiadók is meggondolják, hogy kit nyomtattatnak ki, szóval úgy tűnik, mint ha csak az internet maradna szabad felületként…

Igen. Valóban nincsenek ellenzéki lapok, a Népszavát leszámítva, de az internet tele van ellenzéki fórumokkal ahol bármit meg lehet írni. Nagyon van az internet; nem csak lesz, van is.

Szerinted mi a magyarázata az Esterházyval, vagy Parti Nagy Lajossal szembeni támadásoknak? Koncepció van mögötte, vagy csak egyes emberek megfelelni vágyása?

Szerintem ez az utóbbi. Nem hiszem, hogy lenne egy mesterterv arról, hogy mit kell kezdeni az irodalommal. Nem. Itt vannak sértett emberek, meg olyanok, akik másmilyen közeget szeretnének kialakítani, mint, ami van, és ennek megfelelően nyilatkoznak. Egyébként nem is lenne olyan nagy baj, hogy ezt teszik. Azt, hogy a nagy tekintélyű szerzőket megpróbálják lerántani a földre, abban van valami rokonszenves is. Normális körülmények között lehet ilyet csinálni. De nincsenek normális körülmények, teljesen hisztérikus a hangulat, ráadásul ezek az emberek a hatalom sáncai mögül beszélnek.

De mit találsz ebben rokonszenvesnek?

Pont azt mondom, hogy ha ezek az emberek nem a hatalommal a hátuk mögött akarnák megtámadni Esterházyt, abban volna valami bátorság, még ha némiképp nevetséges is. De így nem csak nevetséges, szánalmas is, mivel a hatalomnak akarnak kedveskedni, és ettől nem normális a dolog.

Mennyire határozza meg a mai magyar művészeti életet a pénz? Már úgy értem, hogy az a pénz, amit kormány tol bele, látjuk, hogy miként, milyen elvek mentén?

Nem hiszem, hogy meghatározza. Egyéni döntéseket határoz meg, azt például, hogy fordul-e valaki az MMA-hoz, vagy sem? Ez mindig a saját elhatározásodon múlik: kérsz-e pénzt egy ilyen, a hatalom által kitömött szervezettől, vagy sem. Ez külön kérdés, de az egész közeget nem határozza meg a pénz elosztása. Amíg a művészek meg tudják mutatni azt, amit alkotnak, addig ez elműködget.

Neked mi az egyéni döntésed?

Én eddig elkerültem; még nem fordult elő, hogy az MMA-hoz fordultam volna. Nem élek jól, de nem is szorultam rá, hogy kérjek.

Tehát egzisztenciálisan biztonságban vagy?

Igen.

Tudod vállalni a gondolataidat.

Így van, és ha nem publikálnak, akkor abba nem megyek tönkre, anyagilag sem. Az NKA-tól kértem már egy könyvhöz pénzt, nem kaptam meg, de vele nincs bajom, az NMA-hoz sose fordulnék. Ezzel együtt nem ítélem el azokat, akik ezt megteszik, hát Istenkém…

Megint Csepelire hivatkozom: azt mondta, hogy ma egyéni túlélési technikákra kell berendezkedni, mert kollektív erő nem mutatkozik…

Abszolút így van. És az előbbi válaszomban éppen arra utaltam, hogy ezeket az egyéni technikákat nagyon meg, vagy el lehetne ítélni morálisan. Én nem tenném, de, ha ő azt teszi, hát tegye. Az ember mindig csak magáról dönthet, másokat nem ítélhet meg.

Ez, amit mondasz, számomra azt jelenti, hogy morális válságban van az egész ország.

Biztos. Ezt sikerült elérni. Az emberek hihetetlenül gyanakodva néznek egymásra. És azzal, hogy lehetőségekhez lehet jutni, ha egy kicsit engedsz, valamit leadsz az elveidből, nem kell nagyon nagyot fordulni, ügyesen taktikázott a hatalom. Mondhatom: bejött. Szóval az embernek döntenie kell, hogy mennyire enged a politikai nyomásnak.

A valóságban létezik ez a felosztás, hogy vannak baloldali, liberális alkotók, meg nemzetiek?

Áh, dehogy. Vannak emberek, akik személyesen ilyen, meg olyan véleményeket vallanak, és ennek vannak, lehetnek távoli lenyomatai a műveikben, de ez alapján nevetséges őket ideológiailag besorolni.

Mégis létezik ez a besorolás…

Hát igen, igen. Mert ezzel éket lehet verni emberek közé. Így lehet az egyiket rendes konzervatívnak, a másikat liberális ellenségnek kinevezni. Esterházy jó példa erre. Ő sosem volt baloldali. Származását tekintve is egy igazi úr volt, egy arisztokrata, abszolút családcentrikus. De ő mondta azt is, hogy nem elég nemzetben gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban kell. Ehhez képest ő egyébként mindig is nemzetben gondolkodott – alanyban és állítmányban -, a magyarságát sosem lehetett megkérdőjelezni, szóval éppen hogy Esterházy nagyon is fontos művésze lehetne a mai kormányzatnak. De ha egyszer kinevezték őt liberálisnak, akkor ez marad rajta. Vagy Parti Nagy, akit szintén liberálisnak tartanak. Hogy lehet egy vers liberális? Ez teljesen abszurd.

Te hova vagy sorolva?

Hát a liberálisokhoz. Jó, én irodalomtörténetet, meg kritikákat írok, az egy fokkal közelebb áll a politikai irányzatokhoz. Nálam tehát könnyebb megtalálni az ideológiai kapcsolatot, de egy irodalmi szövegben?

Ha már említetted az irodalomtörténetet: mintha ott is aktuálpolitikai megfontolások érvényesülnének – lásd Wass Albert kultusza. Lehet-e az irodalomtörténetet így megerőszakolni?

Mindig meg lehet erőszakolni. Ha nem hatalmi szóval történne az irodalom megvitatása, az számomra elfogadható volna. Egy normális közegben lehet vitatkozni azon, hogy Wass Albert jó volt-e vagy sem. Szóval, ha azon vitatkozhatunk, hogy miként néz ki a magyar irodalomtörténet, az rendben lenne. A hatalom oldaláról viszont elfogadhatatlan. Sajnos kétszáz éve mégis így van; az aktuális hatalom rendre kiemeli magának azokat, akiket a piedesztálra szán.

A mai felosztás hasonlítható a hajdani népi-urbánus vitához?

Sajnos ezt megint előszedték, pedig azt hittem, hogy a rendszerváltás környékén elhal a népiek és urbánusok szembeállítása. Csurka volt az utolsó, aki ezzel megpróbálkozott…

Mármint az urbánus, mint rejtett zsidózás megjelenítésével…

Igen, igen, de Csurkát már akkor sem vették komolyan; el is halt teljesen ez a vita. Most megint mintha erről lenne szó. Annak idején szociológiailag meg lehetett állapítani, hogy valaki urbánus, vagy népies, sok-sok idézőjellel persze, de azért értjük, hogy ez mit jelentett a harmincas-negyvenes években, de manapság ez már teljesen nevetséges. Azt, hogy kormányzati oldalról próbálják ezt megint előrángatni, semmiféle létjogosultsága, alapja nincsen. Kényelmes segédeszköz ahhoz, hogy megint le lehessen folytatni ugyanazokat a vitákat, amelyeket hajdanán.

Mégis: hova vezethet ez a meglehetősen anakronisztikus vita?

Sehova. Ékeket verni, táborokra osztani az irodalmat, ez bizonyos értelemben célja a hatalomnak. Célja, hogy a kulturális szereplők egy részét maguk mellé állítsák, hogy a másik fél ellenséggé válhasson. És ez is az eredmény: sikerül felparcellázni a művészvilágot.

Az irodalomtörténet mit mond erről? Meddig tartanak az ilyen időszakok?

Nem lehet megjósolni. Azt hiszem azonban, hogy van elég ellenálló erő a művészetekben, a kultúrában, hogy ezt lerázza magáról. Szerintem az alkotók sem veszik ezt komolyan. Oké, egyesek szépen kapnak pénzeket, meg kitüntetéseket, mások meg el vannak nyomva, de nem hiszem, hogy ez túl sokáig tartható. Ennek nincs hosszú távú kifutása.

Vajon azok az érvek, amelyeket a kultúrharc indoklásaként hallhatunk, hatnak-e a társadalomra?

Igen is, meg nem is. Bármily nevetséges érveket hoznak fel, mégis sokakat be tudnak etetni azzal, hogy rossz emberek vannak a kormány ellenes oldalon, ezek nem a mi kutyánk kölkei.

Te, mint irodalomtörténész a XX. század elejével foglalkozol leginkább; az a korszak is meglehetősen izgalmas volt politikai szempontból…

Mi tagadás, az alkotók zöme inkább baloldali volt. Ezért is tört ki a botrány a Kassák múzeum kiállítása miatt. Amikor ugyanis Kassákék megnyilatkoztak, az bizony baloldali volt. Mit lehet ezzel csinálni? A magyar avantgárd többé-kevésbé baloldali volt. Márpedig, ha valaki a magyar avantgardot akarja bemutatni, ott nem nagyon lehet ellensúlyt teremteni.

Mi lenne ma Ady sorsa? Ezt csak azért kérdezem, mert hogy elhangzanak olyanok, amit már idéztem: nem szabad az olyan művészeket támogatni, akik a magyar kormány ellen acsarkodnak.

Ez maga az őrület. Ha az állam támogatja a kultúrát, márpedig ez majd’ mindenütt így van, mivel olyan vak liberalizmus nincs, ahol az állam teljesen kivonul a művészetből, akkor az első alapelv az, hogy támogatni kell és nem megkérdezni, hogy mi a véleménye róluk. De, ha mégis megteszi, akkor méltányosnak kell lenni; oké, elfogadom, hogy az állam összevonja a szemöldökét, ha valaki őt piszkálja, de akkor is: a támogatás nem azért jár, mert valaki politizál, hanem mert az illető jókat alkot. Szóval az állam fogja be a száját és adjon pénzt.

De nem ez történik…

Magyarországon ritkán történt ez, talán a rendszerváltás után egy pár évig.

Visszatérve a kutatási területedre: a XX. század elején sem volt baloldali kormánya az országnak….

Nagyon nem. Nem is kaptak pénzt az alkotók, de hagyták őket dolgozni. És akadtak mecénások, akik támogatták a művészeket. Ma nincs ilyen.

Eltűnt az irodalmi mecenatúra?

A kormánytól független mecénások nincsenek.

Ebből a társadalmi apátiából hogyan lehet kimászni?

Fogalmam sincs. Teljesen tanácstalan vagyok. Talán, ha rosszabb lesz. De addig ez a már említett túlélési stratégia érvényesül. Mindenki próbál valamiből megélni, jellemzően nem abból, amiből szeretne.

És te?

Nekem van egy normális munkahelyem, kutatói állásom az Irodalomtudományi Intézetben…

Ami állami kézben van…

Igen.

És nem félsz attól, hogy kirúgnak, ha ilyen nyilatkozatokat bevállalsz?

Nem hinném. Az Akadémia azért elég normálisan működik, nincs ilyen közvetlen irányítás. Ha egyetemen dolgoznék, már nem lennék ilyen magabiztos. Egyébként folyamatosan közéletet élek, folyamatosan dühöngök és ezt a barátaim tudtára adom, de mást nem teszek.

Testvéreddel, Kálmán László nyelvésszel szoktál vitatkozni?

Nem nagyon, többé-kevésbé egyetértünk. Ő egy kicsit radikálisabb, mint én, ő aggálytalanabbul használja ezt a fasiszta mutáció kifejezést, én ettől egy kicsit félek. Ő hajlamos erősebben fogalmazni, én meg inkább várakozó állásponton vagyok. Egyszerűen nem szeretek gyors ítéleteket hozni, de lehet, hogy neki van igaza.

Ha ezt a nyolc és fél évet nézzük, akkor nem a gyorsan és határozottan ítélkezőknek volt igazuk?

De lehet, csak nem értek el vele semmit. Igen, igazuk volt, utólag sok mindent én is sokkal élesebben látok, meg azt hittem, hogy ez majd egy múló és mulatságos dolog lesz, elmúlik hamar, és röhögünk az egészen. Igen, igazuk volt, csak senki nem találta meg, hogy mi a megfelelő módszer, a megfelelő ellenszer. Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha folyamatosan nevetségessé tesszük ezt a rendszert. Nem tettük, nem tették azzá.

Parti Nagy Lajos: Kétszázezer nevet kellene közölni Orbánnal

Ha én találom ki, mondjuk a Kósa Lajos örökségét, egy-két nullával biztos kevesebbet írok bele. A hitel, illetve a hihető hihetetlenség miatt – mondja Parti Nagy Lajos író, költő a Független Hírügynökségnek adott interjújában, azzal kapcsolatban, hogy miért is hagyta abba a  Fülkeforr – magyar mesék című, ahogy ő nevezi, féltenyérnyi szatíráit. Ami egyébként most történik, szerinte, elég világos: lopnak, csalnak, hazudnak, ez tartja össze őket, a fülük mögötti vaj sorsközössége. Orbánéknak már nincs veszélyérzetük, mondja, és éppen ez fogja a vesztüket okozni. Most azonban, nyolc év uralgás és dúlás után csak az kérdés, hogy kétharmadhoz, vagy csak erős, kényelmes többséghez jut ez a kleptokrácia. Parti Nagy állítja: az már maga téboly, hogy a Vezér kétezer zsoldosról beszél, akiket megvásárol Soros, hogy a migránsokat segítse. Válaszul kétszázezer nevet kellene közölni. Azt reméli, hogy az a blöffszerű fenyegetőzés, amit március 15-én megengedett magának Orbán, épp az ellenkező hatását váltja ki, és sokakat felháborít

 

Túlhaladta az idő a Fülkefort, a magyar meséket?

Amiről szólnak, azt nem haladta túl, a gőg, a penetráns hatalomvágy, az ostoba és cinikus kivagyiság változatlanul jellemzője az Orbán-rezsimnek és így vagy úgy minden rezsimnek, amelyik teljhatalmat épít.   A konkrét esetek, persze durvábbak, főleg pőrébbek, mint ’11 és ’14 között. Ami itt naponta történik, s már felháborodást is alig kelt, az onnan, ’14 előttről nézve maga a kész szatíra. Én akkor tudtam rendszeresen szatírát írni, magyabszurdot, hogy pontos legyek, amikor túlhúzni, karikírozni kellett bizonyos dolgot, jelenséget, hogy ugyan dermesztővé, de mégis nevetségessé váljon.   Ez, ami most történik, s nem gondolom, hogy vége volna, ez csak dermesztő. Alá kell tartani a papírt, illetve a monitort, ha bírja, és kész. Ha én találom ki, mondjuk a Kósa Lajos örökségét, egy-két nullával biztos kevesebbet írok bele. A hitel, illetve a hihető hihetetlenség miatt.

Épp ezért kérdeztem azt, hogy túlhaladta-e a Fülkefort az idő, mert a valóság rád licitált.

Rám licitált, igen. Nem hiszem, hogy az írói fantázia képes kitalálni olyasmit, amin előbb-utóbb ne tenne túl az úgynevezett valóság. Ami egyébként pillanatok alatt narratívák kusza dzsungelévé válik. Például, ki tudja, hogy  Kósa tényleg ennyire idióta,  és/vagy egy a rezsimhez és vezéréhez méltóan sötét történet strómanja? Bár reménykedem, nem hiszem, hogy valaha is kiderül, hogy mi történt. Talán sok év múlva egy bírósági tárgyaláson, tán még később, mint a nemzet vejének ügye, kiderülhet az igazság, de az roppant bonyolult lesz, s már keveseket fog akkor érdekelni.

Ami már most eléggé világos: lopnak, csalnak, hazudnak, ez tartja össze őket, a fülük mögötti vaj sorsközössége.

Hatalomban meg az egyre nehezebben és durvábban felcsiholt gyűlölet, másrészt valami furcsa jóhiszeműség tartja őket: lehetetlen, hogy ez lett belőlük, mondja a választó, ez csak hazugság lehet, és újra elölről, Soros, satöbbi. Visszatérve a mesékhez én az autokrácia kiépülésének első fázisáról írtam e kisprózákat, a magam szubjektív, szépírói eszközeivel. Ugyanennek a hágónak, ami eléggé lejtőnek bizonyult egy enyhébb, mert szemérmesebb szakaszáról. Mára sokkal gátlástalanabbak az urak, sokkal kevésbé van veszélyérzetük – ez fogja majd a vesztüket okozni, csak senki nem tudja, hogy mikor. Előre tudtam, hogy a ’14-es választások után abbahagyom, éreztem, hogy elég volt a mesékből. Ismétlem magam, kitaláltam magamnak ezt a sorozatot, úgy éreztem sokáig, hogy működik is, de egy ponton túl már én magam untam a saját kitalációmat.  Az is igaz, hetente másfél-két munkanapom ezzel telt, és ez íróilag nekem nem volt annyira fontos, hogy ennyi időt áldozzak rá.

De mi az, ami íróilag fontos? Azt gondoltam akkoriban, hogy azért írod, mert olyanná vált a közélet, hogy meg kell szólalnod, és ehhez ezt a műfajt választottad.

Igen, ezért írtam, ez a műforma, az álmeséké adódott, erre találtam rá. Fontos volt, szerettem, én írtam a meséket és a mesék írtak engem. De nincs az a sorozat, ami örökké tartana. Elfárad, az írója elbizonytalanodik, s noha viszi valami kötelesség, előbb-utóbb abba kell hagyni. Ami a közéletet illeti, 2011 előtt is „meseképes” volt, most is az, és az is lesz.  Íróként sokféleképpen foglalkozhat az ember a közélettel. Eleve befolyásolja a közérzetét, s mi másból dolgozna az ember, mint abból, ami körülveszi, köz és magánérzet szövedékéből?  Igaz, többet hallgatok, még az is igaz, hogy néha tudatosan eltartom magamtól, már ha tudom, de ha megkérdeznek, ha alkalom van rá, mondom, amit gondolok. A rendszeres, penzumszerű írásból is elegem lett egy időre, tárgyától függetlenül. Ha támadna olyan sorozat-ötletem, amelyben kedvvel tudnék megszólalni, akkor talán csinálnám.  De főleg arról van szó, múlik az ember ideje, és még egy sor dolgot, régi restanciákat szeretnék megírni.

Nincs az írótársadalomban olyan felelősség, hogy szólni kell, mert, ami itt történik, az tűrhetetlen.

Szerintem írótársadalom nincs, írók vannak. Kéményseprő-, vagy tanár- társadalom sincs. Rém igazságtalan lenne például a tanárokra azt mondani, hogy úgy, ahogy vannak, gyávák, finomabban, hogy nincs meg bennük a szólás felelőssége. Vannak nagyon bátor tanárok, vannak közepesen bátrak, és vannak, akik a ne szólj szám, nem fáj fejem alapon működnek, ezer okból. Az írók halmaza ugyanígy, ezerféle szempontból tagolt. Eszem ágában sincs a mundér becsületét védeni, de nem gondolom, hogy olyan kevesen szólaltak volna meg, mondták volna el, hogy tűrhetetlen, ami itt zajlik. Persze, mostanra már a sok is kevés. Hogy feltétlenül kellene politizálni, közélni? Ebben engem a „kell”, ami frusztrál, épp mert az autokráciák szótárához tartozik. Álljon szabadságomban,  ne kelljen. Magamnak persze mondhatom, hogy kell, de ennek nem feltétlenül az a formája, hogy hetente írok valami „közéletit”. Mostanság úgy érzem, nem tudok mondani semmit, amit még ne mondtak volna el a sajtó ezen kicsi szabad szeletében. Tanácstalan vagyok, ezt persze megoszthatnám hétről-hétre, ragozhatnám, hogy fogalmam sincs, mi lesz itt, de talán jobb, ha ezt nem osztom meg rendszeresen. Kétségbe ejt, hogy nyolc év uralgás és dúlás után elsősorban az a kérdés, hogy kétharmadhoz vagy csak erős, kényelmes többséghez jut a kleptokrácia.

Azt mondod, hogy éppen elegen szólalnak meg az írók közül. Akkor viszont hiába írnak, beszélnek, nincs hatásuk a társadalomra?

Ez bonyolult és nehezen mérhető, akkor is az lenne, ha nem dübörögne a rezsim drága, és roppant hangos agymosodája. De működik, a butítás, a cinikus, monoton uszítás a céljánál is, a tömegénél fogva is elnyom és félreszorít minden más véleményt. Amit a nem kormánypárti média mond, el se jut azokhoz, akik eldönthetnék a választásokat, bárcsak ne lenne igazam.  Elképesztő milyen gyér hatásfokkal működik az, amit ellenzéki sajtónak nevezünk. Főként azért, mert

a rezsim megvette, kisajátította, szétzúzta, faliújsággá tette a médiát. Magyarországon vélemény-szabadság van, de sajtószabadság, finoman szólva, nincs.

Ha nem parázol be, és nincs különösebb féltenivalód, mondhatod a véleményedet egy jól behatárolt ellenzéki krecliben. Ezen belül arról beszélni, hogy mennyire van „szava” az íróknak, szinte felesleges.  Megjegyzem, úgyis az a legfontosabb, hogy a műveikkel politizáljanak, persze ez sose rövid táv, sose közvetlen hatás, az idő meg fogy, stb. Persze abban is van igazság, hogy a politikát csinálják a politikusok, de az is igaznak tűnik, hogy az úgynevezett szellemi holdudvarok nélkül ez bizony félremegy, ezek ázsiója pedig igen régóta megy lefelé. Nehéz dolog ez, hisz a politikus éppúgy értelmiségi, még ha külön állatfajnak is van tekintve. Különös képlet ez a hatalomra szocializálódás, nem? Tisztelet a kivételnek, de

minél több hatalma van valakinek, annál inkább megszokja, hogy nyalják a seggét. Jó esetben nem várja el, de azért bosszantják az érdesebb vélemények. Pláne ott, ahol mindent ural a lojalitás, a cselédtempó. Ebben a miliőben hogy lehetne közölni a vezérrel, hogy kevéssé, sőt, elenyésző mértékben van rajta ruha?

Arról is szó lehet esetleg, hogy az értelmiség egy részét, mint minden más részét, szimplán megvásárolta a Fidesz?

Ez most egy nagyon kurrens, igen dezorientáló politikai társasjáték, hogy ki kit vásárolt meg. Ennél egyszerűbb, következmények nélküli karaktergyilkosságot, legalábbis „súlyos testi sértést” nehéz elképzelni.

Kétezer zsoldos, mondja, ugye, a vezér, s hogy a civil szervezetek hozzák a nevüket nyilvánosságra. Ez maga a téboly, szerintem ebben már a fő tettestársak se partnerek.  A civil szférának erre válaszul kétszázezer nevet kéne  nyilvánosságra hozni, kétfarkú kutya módra. Ez bátor dolog volna.

Amúgy a megvásárlás eléggé értelmezhetetlen Némi szarkazmussal azt mondanám, a Fidesz annyira vette meg az értelmiséget, amennyire a társadalmat – például azzal, hogy alapvetően békén hagyta a „zembereket”. Hogy ha erősen kapaszkodik, megmarad az, amije van. Azt hiszem, az elmúlt nyolc év alatt külön-külön semmi olyat nem tettek Orbánék, amiről úgy érezte volna a nagy többség, hogy kimondottan a bőrére megy. Igaz, a tűrésküszöbe magas, s illúziói nincsenek. Külön-külön semmi különös, együtt mégis ez az illiberális nehezen élhető katyvasz. A jogállamiság lebontását vagy a sajtószabadságét nem érzi nap, mint nap a bőrén, azt meg, hogy rosszul érzi magát benne, mármint a bőrében, hogy nem él könnyen, azt megszokta. Hogy nem történt meg vele, ami esetleg megtörténhetett volna, például az ország reménytelenül leszakadt egynegyedével. Mindehhez a propaganda skrupulusok nélkül adagolja a félelmet Brüsszeltől, az ENSZ-től, a nem létező migránsoktól, meg persze attól, amit a Soros metafora jelent, és amire még mindig rá lehet játszani, mert azért ez maga a jól bevált zsidózás.  Orbán laza, jobbikoid cigányozása csak jelzi, hogy vannak még tartalékok, ha netán konkrét ellenségre is rá kell fanyalodni. Szóval a félelem lopakodik, terjed észrevétlenül, mint a szénmonoxid. S válaszd szét, hogy azért hallgat valaki, mert megvették vagy azért, mert fél. S ha fél, jobb félni, mint megijedni-alapon vagy mert valódi oka van rá.

Benned van félelem?

Nincs.

Miért nincs?

Egyrészt azért, mert elég kevés felületen érintkezem az állammal, másrészt engem bizonyos fokig véd a nyilvánosság.

A hatalom fél tőled?

Ugyan, dehogy! És nem is személy szerint véd, hanem a munkám ilyen jellegű, nyilvános. Amúgy mért félne? Kitől fél? Senkitől. Legfeljebb attól a buktától, amely előbb utóbb be fog következni. És nagy-nagy szüksége lesz akkor az általa oly sokszor megcsúfolt jogállamra, s nagyon hangos lesz, hogy tessék vele méltányosan bánni, és hogy ne legyenek törvénytelen retorziók. Egyébként ne is legyenek.

Ennyire optimista vagy?

Mennyire vagyok én optimista?

Merthogy úgy fogalmaztál: előbb-utóbb megbukik ez a hatalom, és ez nekem olyan derűlátónak mutatkozik.

Nincs ebben semmi optimizmus, az előbb-utóbbon sajnos nem április 8-át értem. De ha történetesen most meg is buknának, el nem tűnnének, szépen visszamaszkíroznák magukat konzervatív demokratává, nem nagyon vannak illúzióim.

Legalább 10 évbe kerül, hogy itt egy jól élhető, demokratikus ország lesz.

Abban viszont bízom, hogy gyengülnek, és remélem, hogy ez bőszítő, noha kissé blöffszerű fenyegetőzés, amit Orbán megengedett magának, épp az ellenkező hatást váltja ki, és sokakat felbátorít. Nem szabad komolyan venni, illetve talán épp ez a komolyanvétel.

Te nem veszed komolyan?

Nem, nem veszem komolyan. Bizonyos kockázatot ugyanis fel kell tudni vállalni, ha Orbán netán bekeményít a választások után, amire van némi esély. Akkor minden szinten szükség lesz némi állampolgári kurázsira, plusz bátorságra.

Most még kockázatos bátornak lenni?

Mit értesz kockázat alatt?

Hogyha szólsz.

Szólni nem különösebb kockázat, ezek a civil ellenzéki vélemények, egyáltalán a szólásszabadság úgy kell Orbán rezsimjének, mint egy falat kenyér. Ez az, ami legitimálja őt Európa felé. Ezzel lehet bizonyítani, hogy mekkora demokrácia van itt. 

Úgyis mondhatjuk akkor, hogy szüksége van Parti Nagy Lajosra.

Rám biztos nincs, de arra szüksége van, hogy ellenvélemények legyenek. Persze ki tudja, meddig marad így? Meddig lesz fontos lesz számára ez a demokratikus krecli.

A „tiltott” túl rizikós momentán, a „tűrt” kategória viszont egyre terebélyesebb.

Én is ide tartozom, nem vagyok kedvezményezettje ennek a hatalomnak. Nem is szeretnék az lenni.

Átvennél most kitüntetést?

Teljesen ki van zárva.

Bizonyára meg sem fordul a fejükben.

Nem. De ezektől én nem vennék át semmit.

Tudom, hogy buta a kérdés, de vajon meddig lehet félelemben élni, mégpedig akkor, ha már egyszer talán belekóstoltunk a demokráciába…

Abszolút belekóstoltunk, egy nem jól, de mégis működő demokráciába. Kinek több jutott belőle, kinek kevesebb. Ez most egy virtigli autokrácia. Azt hiszem, a „zemberek”, előbb vagy utóbb, mondom megint, le fogják rázni ezt magukról, mint kutya a vizet, és el fogják felejteni. Legfeljebb egy kicsit szégyenkezve fognak visszaemlékezni rá.

Szerinted ez a tahóság, ez a fenyegetőzés, mennyire volt tudatos Orbán részéről?

Ezt a politológusok tippeljék meg. Szerintem a március 15-i beszédében egy vak hang őszinte és emberi mondat nem volt. Korábbi öblögetésekből, panelokból volt összerakva. Nem véletlen, hogy a média leginkább erre a fenyegető mondatra figyelt, ez volt viszonylag új.

Miért, azt gondolod, hogy ez a kijelentés okozhat egyfajta gátszakadást?

Gátszakadást nem tudom, mi tudna megindítani. Valószínűleg nincs is ilyen helyzet.

Mi az, amiről te ebben a helyzetben írsz, vagy gondolkodsz?

Nagyon sok mindenről gondolkodom. Most fejeztem be két év munkája után a Létbüfét, a verskötetemet, kisebb munkám van rengeteg, gondolkodom mibe fogjak, de ezekben a gondolataimban abszolút nincs benne a politika.

Most úgy beszélsz, mintha ezeket a dolgokat ki tudnád kapcsolni az agyadból, miközben érzem, hogy egyáltalán nem tudod.

A beszélgetésekben nem, de munkámban igen. És ki is kell kapcsolni.

De, hát olvasol minden hírt, hallod, hogy mi történik…

Hallom, persze, az emberben van egy reflex-szerű kíváncsiság.

De nem érzed azt, hogy neked, mint elismert írónak, dolgod volna ezzel a rendszerrel

Péter, itt beszélek neked egy órája arról, hogy mit gondolok erről, amiben élünk. Ha megkérdeznek, elmondom. Előbb-utóbb összerakok egy könyvet azokból az írásokból, amik, ha tetszik, a közállapotainkról szólnak, leginkább azért, hogy egyben lássam, miről írtam, miről nem. De

nem tervezek regényt írni a rezsimről. Noha nagy téma ennyi óriásira felfújt, jelentéktelen gazember.  És oda jutnak, ahova valók, előbb vagy utóbb.

Csak sajnos ez az ország egyre nehezebben lógja ki magát. Nem lesz könnyű elérni, hogy egy legalább közepesen rossz demokrácia működjön. Hálátlan feladat lesz, hálátlan lesz hozzányúlni az egészségügyhöz, az oktatáshoz, ahol a szegregációt sürgősen meg kellene szüntetni, csakhogy ez máról holnapra képtelenség.

Most mondod ezt, amikor a miniszterelnök éppen cigányozik?

Persze, hogy cigányozik, ha ezzel hat kisnyugdíjast meg tud nyerni. Már elnézést a nyugdíjasoktól. Ő és a társai úgy is mindent megtesznek, amiről azt gondolják, hogy nekik szavazatot hoz.

A végén még annyit: jó lenne, ha mégis készülne egy olyan Parti Nagy írás sorozat, ami azt a címet viseli: Forr a fülke, magyar valóság… Vagyis, hogy történne valami pozitív.

Ez így olyan, mintha azt rajtam kérnéd számon, ha nem történik semmi…

Nem, nem akarok semmit számonkérni, nem volt ilyen szándékom.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK