Időnként elolvadok a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháztól. Az egyik legjobb magyar társulat, és nem csak a határon kívülieket, hanem a magyarországiakat is beleszámítva. Olyan csodás társulata van, annyira egymásra hangoltan játszanak a színészek, mintha egy szimfonikus zenekar tagjai lennének. Így van ez a Chioggiai csetepaté előadásában is, amit a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiválján láthattunk.
Goldoni vígjátéka azért is pompázatos összmunkát követel, mert rendszeresen sokan vannak benne a színen, passzolni kell a „labdát” ide-oda, poénok özönét kell jókora precizitással és ugyanakkor játékos kedvvel szórni, és ripsz-ropsz hangulatokat váltani, a kitörően vidámból a szomorkásan melankolikusig, és netán vissza a féktelen komédiázásig. Sardar Tagirovsky rendező, aki már harmadszor dolgozik meglehetős eredményességgel a társulattal, még a darab követelményeinél is féktelenebbre veszi a játékot. A napfényes halászfalucska életét imádnivalóan, vérbően ábrázolja. Eszelősen intenzívek a perlekedések, hajbakapások, hangos veszekedések, sértődött féltékenykedések, odamondogatások, truccolások, haragszomrádok, durcás kibékülések, mondvacsinált problémázások, kergetőzések, hajcihők, kiabálások, él, lüktet a színpad, valamennyi szegletében történik valami. Lehet, hogy az egyikben vidám, a másikban szomorkás a hangulat, és a különböző hangulatok, ahogy tényleg egy szimfóniában, egymásba tolulnak, ötvöződnek, érzések garmadáját hozzák felszínre.
Igencsak vérbő, mediterrán világot látunk, amiben nem férnek a bőrükbe Chioggia lakosai, ha nem történik semmi, és már-már unalmasan morzsolgatják a mindennapjaikat, azért nem, ha pedig éppen áll a haddelhadd, és hát elég gyakran áll, azért nem. A produkció kezdésekor éppen nem történik semmi, és ebből a semmiből is kapásból sikerül feszültséget csiholni. Ülnek velünk szemben a némileg fásultan csipkét verő asszonyok. Hosszú ideje a tengeren lévő halász férjeiket, kedvesüket, remélt szerelmüket várják, szinte érezni a kivánósságukat, ahogy kiéhezettek a férfiakra, ahogy már alig-alig bírják tovább, és ezért marakodnak, szájalnak, rosszmájúskodnak, nagy elánnal vagdalkoznak. Rögvest pezseg a színpad, és ez így marad, fokozódik.
Török Tamara meglehetősen eleven fordításában, egészen mai a szereplők nyelvhasználata. A színészek, hogy még tovább fokozzák a hangulatot, az érzelmi zűrzavart, az áradó életszeretetet, időnként, maguk zenélve, rágyújtanak egy hatvanas-hetvenes, nyolcvanak évekbeli olasz slágerre, ráadásul olaszul. Hogy le ne maradjunk egyetlen mélyértelműségről sem, a magyar szöveget előzékenyen kivetítik nekünk. Bartha József díszlete, Bányai Tamás izgalmas fényeivel, Bajkó Blanka Alíz jelmezei segítenek még inkább kidomborítani a remek karaktereket.
Az egész előadás hatalmas élvezet, igazi örömszínház.