Hivatalosan ma ért véget az iraki kormány által indított kétnapos hadművelet: a hadsereg a síita milíciákkal együttműködve bevonult minden olyan területre, amelyet korábban a kurdok foglaltak el az Iszlám Államtól. Ez viszont korántsem járt véráldozatok nélkül.
Szerdán reggel az iraki kormány bejelentette, hogy az iraki kormányerők teljes ellenőrzésük alá vonták azokat az iraki területeket, ahonnan az elmúlt három évben a kurd erők kiszorították az Iszlám Államot. Vagyis az iraki hadsereg az elmúlt két napban fennhatósága alá vonta a Dijála, Kirkuk és Ninive tartományokat. Közben
több ezer civil menekült el az irakiak által elfoglalt területekről,
mivel tartottak az esetleges bosszútól vagy a fegyveres erők atrocitásaitól.
Az iraki hadvezetés jelentése szerint az észak-iraki kurd fegyveresek, azaz a pesmergák, részéről semmiféle ellenállásba nem ütköztek és harc nélkül kivonultak a térségből. Csakhogy más beszámolók szerint nem mindegyik csoport volt hajlandó feladni a megszerzett pozícióit. Az el-Mahmúdíja nevű faluban törtek ki először fegyveres összecsapások, amikor kurd fegyveresek nem akarták átadni az iraki-szíriai határon lévő Rabia határellenőrző pontot.
A nap folyamán pedig a moszuli gátnál vívott harcokban tízen haltak meg. A fegyveres incidens a gátnál lévő katonai őrhelynél robbant ki a pesmergák és Hasd es-Saabi (Népi Mozgósítási Erők) síita ernyőszervezet harcosai között, és legalább három órán át tartott. Végül a pesmergák feladták a pozícióikat és kivonultak a térségből.
A Hazafias Unió (PUK) elítélte a pesmergák „megfutamodását” és arra szólította fel a kurd kormányzatot, hogy közösen szálljanak szembe az iraki hadsereggel. Ugyanakkor
a kurd vezetés nem akar súlyos konfrontációba keveredni az iraki kormánnyal.
A Pesmerga Minisztérium közölte, hogy a az iraki-kurd fegyveres erők közötti határ ismét ott fog húzódni, ahol a tavalyi moszuli offenzíva elindítása volt.
Hétfőn az iraki haderő Haider al-Abádi miniszterelnök parancsára offenzívát a vitatott hovatartozású Kirkuk tartományban. Már ezen a napon a legtöbb pesmerga csoport visszavonult az iraki hadsereg és a síita milíciák közeledésére, de néhol összecsapások és tüzérségi párharcok zajlottak.
Izrael az egyetlen állam a világon, mely támogatásáról biztosította az iraki kurdokat arra az esetre, ha kikiáltják a függetlenségüket. Az iraki és a török kormány viszont megfenyegette a kurdokat.
Sikeres volt a népszavazás az iraki Kurdisztán függetlenségéről- jelentette be Maszud Barzani elnök, aki tárgyalásokat javasolt a bagdadi kormánynak. Az viszont egyértelműen megfenyegette az iraki Kurdisztánt: ha 72 órán belül nem állítja vissza az iraki határőrség szerepét, akkor leállítják a légi járatokat Kurdisztánba, vagyis elvágják az iraki kurdokat a világtól.
A szintén jelentős kurd kisebbséggel rendelkező Törökország elnöke, Recep Tayyip Erdoğan pedig az olajcsap elzárásával is fenyegetőzött, amely komoly csapás lenne az iraki Kurdisztán gazdaságára. Törökország péntek estétől felfüggeszti légi forgalmát is az észak-iraki kurd autonóm régióval – közölte szerdán az erbíli török főkonzulátus.
Haider al-Abádi iraki miniszterelnök beszédben fordult „a kurd testvérekhez”, arra buzdítva őket, hogy maradjanak meg Irak polgárainak.
Semmissé kell nyilvánítani a referendumot, és párbeszédet kell indítani az alkotmány adta kereteken belül
– mondta Abádi az iraki parlamentben. Hozzátette, hogy soha nem fognak tárgyalni a népszavazás eredményéről.
Török-iraki hadgyakorlat a Törökország és az észak-iraki kurd autonóm régió közötti Habur határátkelõ térségében fekvõ Silopi város közelében 2017. szeptember 23-án (MTI/EPA/Sedat Suna)
Az iraki miniszterelnök mérsékelt, a tárgyalásokat előnyben részesítő reakcióját sem a parlament sem a hadsereg nem támogatja Bagdadban, ahol mindenáron meg akarják őrizni Irak területi egységét.
Az autonóm Kurdisztán függetlenségéről hétfőn tartott népszavazást az iraki kormány, valamint Törökország, Irán és Szíria tiltakozása ellenére rendezték meg.
Az iraki kurdok mintegy 93 százaléka támogatta egy önálló állam létrehozását
– mondta szerdai sajtótájékoztatóján Handren Mohamed, az erbíli választási bizottság vezetője.
Rendkívül megoszlanak vélemények arról, hogy miképp fog végződni a hétfőn tartott kurd népszavazás. A Független Hírügynökség a témával kapcsolatban megkérdezte Dr. Wagner Péter a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját, akinek szakterülete a Közel-Kelet, Közép-Ázsia a NATO és a biztonságpolitika.
Történelmi jelentőségűnek gondolja-e a szeptember 25-i kurd népszavazást függetlenül attól, hogy mi lesz annak a kimenetele?
A kurd népszavazás mindenképpen történelmi esemény, mert manapság már ritkán születnek államok, és még ritkább, hogy egy békés népszavazáson akarják ezt megszerezni, nem pedig háborúval.
Az iraki kurd közösség több évtizede küzd a minél nagyobb önállóságért, az központi iraki hatalom pedig egyre kevésbé képes magához kötni a kurdokat.
Elképzelhető, hogy az iraki kormány – akár fegyveresen is – megakadályozza a népszavazását megtartását?
Magát a referendumot nem tudja megakadályozni, hiszen képtelen lenne Kurdisztán megszállására, talán vitatott hovatartozású területeken, ahova a kurdok 2014 után vonultak be (lásd a Fühü előző elemzését) lenne képes erre. Egy ilyen akció valószínűleg komoly áldozatokkal járna mindkét oldalon. Ám kérdés, hogy Irak a szembenállásnak ebben a szakaszában meg meri-e lépni a katonai opciót: az iraki hadsereg az elmúlt két év harcaiban jelentősen meggyengült, de egyben sok tapasztalatot is szerzett. Egyelőre nem tudjuk az iraki haderő sikerei mennyiben köszönhetőek a bagdadi kormánynak, vagy ezk mennyire az amerikai légierő légicsapásainak és a több ezer amerikai katonai tanácsadó folyamatos jelenlétének az eredménye. Az USA valószínűleg nem támogatna egy ilyen egyoldalú lépést, azaz az iraki hadseregnek és rendőrségnek egyedül kellene szembeszállnia a kurdokkal.
Hajlandó lenne-e Bagdad „elengedni” Erbílt, ha igenek győznek?
Eddig sem akarta elengedni, pont ez mutatja Bagdad gyengeségét, hogy képtelen megakadályozni a folyamatot.
Mi az Európai Unió és az Egyesült Államok hozzáállása a kérdéshez?
Mind az EU, mind az USA ellenzi az Kurdisztán egyoldalú lépéseit és ezt már többször nyilvánosan elmondták. Egyébként napjainkig, Izrael kivételével nincs olyan ország, amely támogatná a népszavazást. Ez ellenkezés oka az, hogy a világ nagyhatalmai, beleértve ide Oroszországot, vagy Kínát is:
nem szeretik az új államok megszületését, mert veszélyes precedenst teremthet.
Ez nem is elsősorban nyugati probléma, ahol ma már egységes nemzetállamok vannak, hanem inkább máshol jelent gondot. Gondoljunk csak Peking érzékenységére Tibet vagy ujgurok kapcsán, vagy Oroszország több tucatnyi, száznyi etnikai csoportjára, akik közül a csecsenek függetlenségi törekvései a világ előtt is ismertek. Minden egyes, a kurdokéhoz hasonló sikeres önállósodás – illetve azok nemzetközi elismerése – veszélyes precedenst teremthet.
Szeptember 27-én (szerdán) a Külügyi és Külgazdasági Intézetben „Iraki Kurdisztán a függetlenségi népszavazás után” című kerekasztal-beszélgetést tartanak, amelyen Wágner Péter és más közel-keleti szakértők bővebben elemzik és kiértékelik majd a kurdisztáni referendumot.
A magyar nyelvű rendezvény nyilvános, de előzetes regisztráció szükséges: http://kki.hu/hu/esemenyek/iraki-kurdisztan-a-fuggetlensegi-nepszavazas-utan/24
Miközben a nemzetközi média egy részének a figyelme a katalánok függetlenségi népszavazás körüli botrányok köré összpontosul, addig a másik fele a „Krexitet”, vagyis a szeptember 25-én megtartott észak-iraki kurd területen lezajló referendum lehetséges kimenetelét és következményei próbálja meg felmérni. A Független Hírügynökség szintén így tesz és az elemzésünk első részében a kurdok történetét és az önálló államiságért vívott hosszú harcát mutatjuk be.
A kurd a legnagyobb olyan népcsoport a világon, amely nem egy államban él, hanem szét van szóródva több közel-keleti országban. Pontos számukat nem tudni, a különböző becslések 36 és 40 millió közé teszik őket. Körülbelül tizenegy millió él Törökországban (az ottani népesség majdnem egy negyede), öt-hat millióan Irán területén, négymillióan Irakban, Szíriában pedig 1 és 1,5 millió között lehet a létszámuk. Jelentős kurd diaszpórák vannak Azerbajdzsánban, Európában (főleg Németország), az Egyesült Államokban, Grúziában és Örményországban.
A kurd nacionalisták által elképzelt Nagy-Kurdisztán. A kép forrása: Wikimedia.
Évezredes népcsoport
A kurdokat a történészek az asszírokat kr.e. előtt 612-ben legyőző médek leszármazottainak tartják. Nyelvük az iráni nyelvcsalád északnyugati ágához tartozik. Kezdetben a zoroasztriánus vallást követték, majd az iszlám megjelenésével – többségében szunnita – muszlimokká váltak. A Kurdisztánnak nevezett terület később a perzsák és az oszmánok folyamatos ütközőzónája lett, vagyis hol az egyik, hol a másik uralkodott felettük, miközben ők számos kisebb kurd fejedelemséget hoztak létre, amelyek egymással is harcoltak. Végül Isztambul felügyelete alá kerültek, és évszázadokig nem volt komolyabb konfliktus a két csoport között.
Az Oszmán-Török Birodalom felbomlása azonban megcsillantotta számukra a lehetőséget, hogy egy önálló államot hozzanak létre. Ebben erősítette őket a 1920-as sévresi békeszerződés, amely nemzetközileg elismerte a kurd népnek az autonómiához vagy akár függetlenséghez való jogát. Abban az évtizedben több kurd állam is létrejött, de ezek egyrészt bábállamok voltak (mint például a britek Kurdisztán Királysága Irakban), másrészt pedig nem tudták megtartani a függetlenségüket. A Musztafa Kemál Atatürk által újjáalakult Török Köztársaság ugyanis elfoglalta a kurd területeket, majd az 1923-as lausannei békeszerződés értelmében az Oszmán Birodalom utódállamai (Törökország, Szíria, Irak) és Irán osztozott meg Kurdisztánon.
Ebbe természetesen a kurdok nem nyugodtak bele, a két világháború között legalább három nagy és több kisebb kurd felkelés robbant ki, amelyeknek áldozatait kétszázötvenezer és egymillió közé teszik. A kurd nyelvhasználatot korlátozták vagy betiltották, értelmiségieket üldözték és minden autonómiára vonatkozó tervezetüket lesöpörték az asztalról.
Barzani, aki a mai napig a kurdok ikonja és legnagyobb mítosza.
A második világháború után ismét lehetőségük volt egy önálló állam létrehozására. Ezúttal viszont nem a nemzetközi közösség, hanem Sztálin támogatta a kurdok célkitűzését. 1941-ben Nagy-Britannia és a Szovjetunió közösen megszállta Iránt, hogy egyrészt közvetlen utánpótlási vonalat létesítsenek egymás között, másrészt pedig hogy elejét vegyék egy németbarát fordulatnak, esetleg megszállásnak. 1946-ban, szovjet támogatással az iráni kurdok politikai szervezete, a Kurd Demokrata Párt, kikiáltotta a Mahábádi Köztársaságot, amelynek Musztafa Barzani lett az első államfője.
Ugyanakkor Sztálin csak azért támogatta az önálló Kurdisztánt, mert így akart borsot törni a britek orra alá, és úgy vélte, hogy a kurd függetlenség megadásával kiszoríthatja Londont nemcsak Iránból, hanem végső soron az egész Közel-és Közép-Kelet térségéből. Csakhogy közben nyugati nyomására Moszkva szerződést kötött Teheránnal az iráni szuverenitás tiszteletben tartásáról és a szovjet csapatkivonulásról. Mivel elvesztették a Szovjetunió támogatását, az iráni hadsereg 1947 elejére elfoglalta a Mahábádi Köztársaságot, kivégezte a függetlenségi kormány tagjainak nagy részét, Musztafa Barzani pedig külföldre menekült. A négy közel-keleti országban élő nagyobb kurd közösségek számára ezután az elnyomás és az üldözés időszaka következett, amely néha enyhült, néha pedig rendkívül intenzív volt. Önálló kurd állam vagy államalakulat azóta sem létezett, és napjainkra – ahogyan a mostani népszavazás mutatja – egyedül csak Irakban került elérhető közelségbe. Azonban nagyon hosszú és kemény út vezetett idáig.
Folyamatos elnyomás
Az 1958-as iraki forradalmat követő pár évben a kommunista Kurd Demokrata Párt (KDP) együttműködött a hatalomra kerülő iraki Szabad Tisztekkel, helyet kaptak a parlamentben, és együtt verték le a nacionalista lázadásokat (közte az 1959-es moszuli felkelést), miközben Barzani menedékjogot kapott. Csakhogy 1961-re kiújultak a harcok az iraki kormány és a kurdok között, mivel Kasszem tábornok nem teljesítette a kurdoknak tett korábbi ígéreteit. Azonban az 1963-as bukása után a későbbi iraki kormányok sem váltották valóra a kurdok követeléseit, és ezért folyamatosan hadban álltak Bagdaddal. Habár végül majd egy évtizednyi harc után 1970-ben megkapták a korlátozott autonómiát, örömük nem tartott sokáig.
1979-ben ugyanis Szaddám Huszein lett Irak köztársasági elnöke és teljhatalmú ura, aki azonnal erőszakos arabosításba, deportálásába és a kurdok kiterjedt üldöztetésébe kezdett. Az iraki-iráni háború idején a mindkét országban zajló – egyik oldalról az iraki kormány, a másik oldalról az iráni vezetés által támogatott – kurd felkeléseket kegyetlenül leverték. 1988 óta tartó hadjárat során több mint 2000 kurd települést tettek a földdel egyenlővé, az áldozatok száma meghaladta a 100 000 főt.
A kurdok elleni hadműveletek alatt Szaddám végrehajtotta a világtörténelem egyik legnagyobb vegyi támadását Halabdzsa városa ellen 1988-ban, amely során 5000-8000, többségükben civilek, vesztették az életüket. A kép forrása: The Kurdish Observer.
Az Öböl-háború (1991) alatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) 688-as határozatának köszönhetően a kurdok felett repülés tilalmi övezetet hoztak létre: a 36. szélességi foktól északra sikerült távozásra késztetni az iraki haderőt, a légicsapások leálltak és folyamatosan érkeztek a humanitárius és pénzügyi segélyek a kurdok lakta térségbe. Ekkor már megjelentek a kurd autonómia első csírái, vagyis demokratikus választásokat tartottak a régióban, amelyen két kurd párt erősödött meg igazán: a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) és a Maszúd Barzani – Musztafa Barzani fia – vezette Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP). Azonban ezek a szervezetek nemcsak az iraki kormánnyal, hanem gyakran egymással is harcoltak, és az 1998-as területi és hatalmi felosztásig lényegében polgárháborút vívtak egymással.
A kurdok helyzetében jelentős javulás 2003-ban, Szaddám bukását követően állt be. A két rivális kurd párt – legalábbis papíron – egyesült. A 2005-ös iraki alkotmány elismerte a kurd régió autonómiáját, amely komoly jogosítványokat kapott Bagdadtól. A kurdok központja Erbíl lett, ahol felállították a kurd regionális parlamentet, 111 képviselővel. Kurdisztán elnöke pedig Maszúd Barzani lett.
Ugyanakkor a kurdoknak 2007-től ismét komoly problémákkal kellett szembenézniük. Először is kedvezőtlenül érintette őket, hogy a szomszédos Törökországban a Kurd Munkáspárt (PKK) terrorakciói miatt légicsapásokat hajtottak végre az észak-iraki területeken és Ankara Erbílt okolta, hogy támogatja és menedéket nyújt a fegyvereseknek. A feszültséget csak tovább növelte, hogy Irakban kiújult a szektariánus ellentét a síiták és a szunniták között, ami miatt a kurdok úgy érezték, hogy az ő közösségüket is szétfeszítik a vallási ellentétek (ez azonban nem történt meg). Mind közül azonban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a korábbi rivalizálás ismét felütötte a fejét a kurd közösségen belül. Ezúttal viszont nem (csak) a két régi párt folytatott hatalmi harcot egymással, hanem újabb szereplők is megjelentek, mint a 2009-ben alakult Goran nevű ellenzéki mozgalom, amely nyíltan követelte Barzani lemondását.
A mindent átható korrupció, a belharcok, a csökkenő külföldi támogatás következtében súlyos pénzügyi és gazdasági válságba süppedtek az észak-iraki kurd területek. Negatívan hatott a helyi gazdaságra az is, hogy a bagdadi kormányzat sokáig nem adta át a kurdoknak a vitatott területeken fekvő Kirkuk és más olajmezők kitermelési jogát, így az ebből származó bevétel az iraki kormány kincstárába került. Emellett az elmúlt harminc évben a kurd lakosság száma több mint a kétszeresére emelkedett, ma már negyven százalékuk 20 évnél fiatalabb, akik nehezen találnak munkát Kurdisztánban.
Váratlan lehetőség
Bármilyen furcsának is tűnhet, az Iszlám Állam terrorista szervezet (ISIS) 2014 óta tartó ámokfutása és iraki terjeszkedése a kurdok számára néhány nem várt pozitívummal járt: a korábbi belső ellentétek a háttérbe kerültek, mivel a terrorista szervezet elleni harcra koncentrált minden fontosabb kurd mozgalom. Ehhez megnyerték az akkori bagdadi kormány támogatását és a világ közvéleményének a szimpátiáját. Az észak-iraki kurd autonóm régió hadserege, a mintegy 200 ezer főt számláló pesmergák (jelentése harcosok) fegyvereket kaptak a nyugati országokból, sőt, nem egyszer amerikai és európai állampolgárok csatlakoztak önkéntesként a kurdokhoz.
Egy pesmerga harcos a kurd zászló előtt. A kép forrása: flickr
2015 elején már nemcsak sikeresen védekeztek az ISIS támadásaival szemben, ellentámadásba is lendültek: közel megduplázták az ellenőrzésük alatt lévő területek nagyságát, elfoglalva Tuz-Hurmatiot, a kőolajban gazdag Kirkutot, valamint Ninive és Dijála tartományok egy részét. Egy idő után már az ISIS is csökkentette az észak-iraki kurd települések elleni támadások számát (Szíriában viszont növelte), és emiatt a menekültek is százezrével érkeztek a pesmergák által ellenőrzött területekre.
A kialakult helyzet Barzáninak szintén kedvezett. 2015-ben hiába járt le a mandátuma, nem mondott le a hatalomról. Ráadásul az ISIS elleni harcra hivatkozva kibővítették a jogköreit, többek közt megkapta azt is, hogy a közeljövőben bármiféle jogi korlátozás nélkül hirdethet meg népszavazást. Családtagjait és politikai szövetségeseit ültette a legfontosabb politikai és gazdasági pozíciókba, ahogyan például a 2016 óta tartó egészségügyi és a szociális rendszer erőteljes privatizációja során történt.
Az ellenzéki pártokat (pl. Goran) nem engedték fellépni az erbíli törvényhozásban. Barzani azt is elérte, hogy 2015 októberétől ne hívják össze a kurdisztáni törvényhozást, és a következő parlamenti ülésre egészen 2017. szeptember 15-ig kellett várni. Azonban most is csak arra használta az alkalmat, hogy a képviselők megerősítsék a népszavazás időpontját. Barzáni a referendummal óriásit kockáztatott, hiszen ha kudarccal végződik, akkor abba belebukhat nemcsak ő, hanem a teljes KDP-PUK koalíció.
Tehát a történelmi előzményeket tekintve korántsem egy új jelenségről van szó, hiszen a független és hosszú ideig működőképes Kurdisztán létrejötte egy régi álom beteljesülését jelentené, amiért megér nagy rizikót vállalni. Ám még ha szeptember 25-én győznek is az igenek, vajon Irak vagy a nemzetközi közösség mennyire törődik bele Kurdisztán megalakulásába? Ennek megválaszolásához egy szakértő segítségét fogjuk igénybe venni.
Továbbra is kitartanak a szeptember 25-re kitűzött függetlenségi népszavazás mellett, hiába kérik az amerikaiak, hogy halasszák el, mondta a Reutersnek Maszúd Barzáni iraki kurd elnök.
A népszavazást, amely nem kötelező érvényű, az iraki kormány is ellenzi. Barzáni hivatalának az MTI által idézett közleménye szerint,
ha mégis elhalasztják, akkor az Egyesült Államoktól kérnek garanciákat a kurdok jövőjéről.
A halasztást egyébként Rex Tillerson amerikai külügyminiszter kérte, telefonon. Szerinte tárgyalással kellene rendezni a kurdok és a bagdadi kormány közti problémákat.
Kurd tisztviselők szerint a népszavazás kitűzése eszköz, hogy nyomást gyakoroljanak a síiták által vezetett kormányra, olyan kérdésekben, mint a térségben bányászott olaj eladásából származó bevételek, valamint az Iszlám Állam ellen harcoló kurdok finanszírozása.
pesmergák Fotó: MTI/EPA/Mohamed Messzara
Az olaj árának csökkenése miatt az autonóm Kurdisztán nehezebb gazdasági helyzetbe került, ráadásul
több mint egymillió menekültet is el kell látnia,
akik az Iszlám Állam miatt kényszerültek elhagyni otthonaikat.
Az első világháború után mesterségesen létrehozott Irakban régóta komoly problémát jelentenek a belső, etnikai-vallási ellentétek (síiták-szunniták, arabok-kurdok között). Egy független Kurdisztán létrehozását több környező állam is ellenzi – ugyanis sok kurd él Törökországban, Iránban és Szíriában is. Márpedig ezek az államok
attól tartanak, hogy ha Irakban kikiáltják a független Kurdisztánt, akkor a más országokban élő kurdok is csatlakozni akarnak majd.
Ez pedig akár újabb háborúhoz is vezethet. Ennek jele, hogy a törökök, arra hivatkozva, hogy az Iszlám Államot támadják, többször bombázták már a kurdok állásait.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
