Apám gyakran mesélte, hogyan veszítette el az állását 1949-ben pusztán azért, mert szocdemként nem volt hajlandó átlépni az MDP-be. Előbb csak a főnöke próbálta rábeszélni, aztán kikerült a neve a munkahelyi faliújságra, megrögzött „revizionista” lett, és nem sokkal később már „B” listára került. Attól kezdve – haláláig – soha többé nem kapott „tisztességes” munkát, ahogyan ő nevezte. Mert a lóverseny pályán pénztárosnak lenni, vagy egy kis építőipari szövetkezetnél anyagot beszerezni – hát nem ez volt élete álma.
Amikor 2010-ben a Fidesz „fülkeforradalmárai” elfoglalták az országot, egyetlen, korábban közhivatalt betöltő szakember sem érezhette magát biztonságban. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkárát bízta meg Orbán Viktor a „vérbíró” szerepével, akinek az volt a dolga, hogy magához rendelje minden minisztérium minden dolgozóját a főosztályvezetőktől a mezei ügyintézőig, és tudassa velük: fel is út, le is út. Legtöbbjüknél még a törvényesen járó végkielégítést is megsarcolták az emlékezetes 98 százalékos büntető adóval. De nem ez volt a legsúlyosabb büntetésük: utasítást kapott minden állami és önkormányzati hivatal, hogy az elbocsátottakat nem lehet közhivatalban alkalmazni.
Már akkor kimutatta a Nemzeti Együttműködés Rendszere a foga fehérjét.
Azóta sem lett barátságosabb a hazai politikai közhangulat. Aki nem működik együtt a Fidesszel, az ellene van, aki mást gondol az ország sorsáról az nemzetietlen, az ellenzék nem politikai vetélytárs, hanem ellenség. Eltaposandó, megsemmisítendő.
Hódmezővásárhelyen még csak próbálgatják egymást a politikai szorító ellenfelei. A hétvégi választás csupán egy előmérkőzés az áprilisi nagy összecsapás előtt, de már itt is látszik, a szabályokat meglehetősen szabadon kezelik a ringben. Látszólag minden a hagyományos szabályok szerint zajlik majd, ahol a mélyütésért is intés jár, azonban a látvány inkább hasonlít az utcai ketrecharcra. A kormánypárti jelölt nem is annyira a győzelemre, egyenesen a leszámolásra készül.
Márki-Zay ellen szokatlanul durva ellenkampány folyik, valami olyasmi, amit édesapámnak is meg kellett tapasztalnia az ötvenes évek elején. Őt nem a városi „faliújságon” plakátolták ki, szórólapokat terjeszt a kormánypárti jelölt, amelynek első oldalán az ellenfelét támogató pártok politikusai és Soros György látható, a hátoldalán viszont magánemberek nevei szerepelnek.
Ki tudja, hogyan derül ki, lelkünk mélyén kit támogatunk? Ki tudja, hogyan működik az orbáni gondolat rendőrség? Kubatov-aktivisták lesik minden megszólalásunkat? Jegyzőkönyvek készülnek mindenkiről, aki nem írja alá a fideszes jelölt ajánlását? Listáznak mindenkit, aki nem küldte vissza a nemzeti konzultációnak nevezett hecc kampány blőd kérdőíveit?
Ijesztő mi vár ránk. Orwell nem tévedett, csak az évszámot írta el.
