Megszoktuk, hogy a Béjart Balett Lausanne mágikus, intenzív, varázslatosan erőteljes, fantáziadúsan lenyűgöző. Tavaly ámulhattunk, hogy a mester halála után tíz évvel még milyen remek állapotban volt Balett az életért című produkció, amivel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon vendégszerepeltek, de már korábban is leeshetett az állunk, amikor az Erkel Színházban adták. Most A varázsfuvola balett változatával érkezett a világszerte híres csapat.
Mondanom sem kell, hogy a várakozás óriási volt. Mozart operája, bizonyos tekintetben, akár balettra termett, hiszen temérdek benne a mesés elem, a látványos kép, tobzódhatnak a díszlet- és jelmeztervezők, festői lehet a látvány. A fantasztikus Salzburgi Marionett Színházban például remek bábváltozatot láttam belőle, lebegésekkel, filmszerű áttűnésekkel, festői víziókkal. Gyönyörűséges volt, de fájdalmas is, közel sem esett abba a hibába, mint a rossz A varázsfuvola előadások, amelyek bájos, kedves kis könnyedségnek tekintik a halhatatlan operát. Egyébként a Budapest Bábszínházban régóta, a repertoárról levehetetlenül, műsoron van egy igencsak színes, fordulatos árnyjáték verzió, ami azért könnyedebb, inkább gyerekeknek szól, meg is rövidíti a művet, a salzburgi viszont teljes egészében előadja, és inkább a felnőtteké.
Béjart 1981-ben bemutatott változata is a teljes operát veszi alapul, kiváló énekesek előadásában, a Berlini Filharmonikusokkal, Karl Böhm karizmatikus vezényletével. Természetesen felvételről. A mostani produkciót Gil Roman újította fel, aki harminc évig volt Béjart szólistája, és rá hagyományozta a világhírű együttes művészeti vezetését. Egy évtizedekkel ezelőtti színpadi mű, adott esetben egy koreográfia, felújítása, a létrehozójának a halála után, mindig kockázatos vállalkozás. Már egészen mások szerepelnek a színpadon, mint akikre a koreográfiát kitalálták, más a személyiségük, más a kor, más a tempó.
A produkció akkor is változik, ha ugyanazok játsszák. Amikor például megalakult a Győri Balett, és bemutatták Markó Iván koreográfiájával A nap szeretteit, köpni, nyelni nem tudunk, akkora csodának számított. Az összekapaszkodásnak, a szeretetnek, a lelkesültségnek a himnusza volt, arról szólt, hogy megszülettek, hisznek egymásban, és abban, hogy balettel meg lehet váltani a világot, erejük van, akaratuk, tehetségük, őrületes elszántságuk. Mivel imádtam, többször megnéztem. És láttam, ahogyan a hit, a lendület apad, hogyan lesz mind kevesebb a varázsa, hogy lesz üresebb, pedig látszólag minden ugyanaz volt, csak éppen a lényeg kezdett elinalni belőle.
Aztán Markó, amikor megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, szintén A nap szeretteivel nyitott. És ekkor már nyoma nem volt mindannak, ami miatt ez egykor csodának számított. Látszólag pedig ugyanaz volt minden, a táncosok becsülettel lejárták az egykori koreográfiát, megcsinálták a forgásokat, ugrásokat, csak éppen a lázas tekinteteket nem láttam, a feltétel nélküli odaadás hiányzott, az egymásba vetett bámulatos hit, a világmegváltó hevület. Így elpárolgott a csoda, maradt egy tisztességes balettelőadás, amit el lehetett nézni, de már közel sem volt felvillanyozó hatása.
Valami ilyesmi történhetett az 1981-ben Béjart által koreografált A varázsfuvolával is. Eredetileg valószínűleg igencsak jó volt. Nem feltétlenül az a virtuóz, felhevült állapotú, a táncosokat alaposan megizzasztó, már-már az emberi képességek végső határáig elmenő koreográfia, mint amilyenekkel jó néhány évtizeddel ezelőtt, a Magyar Állami Operaházban előrukkolt, amikor a még fiatal Markó a Tűzmadárban, elképesztően felhevülten, forradalmi lázzal, és közben lúdbőröztetően erotikus töltettel táncolt. Ugyanilyen magas hőfokúak, felfokozott hangulatúak voltak azok a balett egyfelvonásosok is, amikkel a már öreg Béjart Budapestre, a Vígszínházba érkezett. Előadás előtt, villanásnyi időre, megjelent a színpad baloldalán. Öröm tükröződött az arcán, hogy itt lehet, szeretettel végig pásztázott a szeme a dugig telt nézőtéren, majd ökölbe szorította a kezét, de nem dühvel, hanem mint aki erőt, elszántságot gyűjt a mostani produkcióhoz. Az egész teste megremegett belé, mintha villám csapott volna belé, és rögtön ott állt előttünk, szinte a pillanat tört része alatt, egy teljesen átszellemült ember, aki lelkileg, testileg képes a csoda létrehozására. Aki ezt látta, soha nem felejti. A kolosszális művész, a huszadik századi balett meghatározó alakja, egyetlen percbe belesűrítette szinte mindazt, amit tud, ennyire röpke idő alatt is tökéletesen érzékeltette zsenialitását.
Mindezt azért meséltem el, hogy világossá tegyem, mennyire méltán felfokozott a várakozás az ő koreográfiáival kapcsolatban. És ehhez képest A varázsfuvola csalódás volt. Tán nem is ilyen nagy színpadra való, mert ez nem feltétlenül a felfokozott érzelmekről szól, nem hihetetlenül intenzív koreográfia, inkább a lélek apró rezdüléseit igyekszik feltérképezni, a rebbenékeny érzésekről regél, lehelet finomsággal. Ha viszont ez nem jön át, akkor kevésnek tűnik a produkció, és netán még unalomba is fordul.
Tavaly a Balett az életért előadásával, amiben Queen számokra készült a koreográfia, vendégszerepelt az együttes a Margitszigeten. Ebben a vibráló, pimasz, gunyorosan telivér produkcióban meglehetősen karakteres fazonoknak mutatkoztak a táncosok. De, hát csak pár percre kellett átlényegülniük egy-egy figurává, és hozni kellett fiatal, mozgékony önmagukat. Az remek volt. Most viszont fajsúlyos szerepeket kellene megformálniuk, és ez keveseknek sikerül. A legfeltűnőbb a Sarastro-t adó Javier Casado Suárez, akinek a világ bölcsességét kellene magába sűrítenie. Ehelyett félmeztelen, izmos srácot látunk, merev arccal, ami az ég egy adta világon semmit nem fejez ki. Nincs meg a szerephez az élettapasztalat, a megfelelő színészi erő, és ez sajnos többekről elmondható. Üdítő kivétel narrátorként Mattia Galiotto, aki kellő beleérző képességgel kommentárja az eseményeket, az arcán látszik, hogy mindazzal együtt él, ami történik, külső és belső szem egyszerre, és amikor táncosként, testtel is kommentálja az eseményeket, szintén erőteljes. Ahogy a Monostratost megformáló Federico Matetich ugyancsak az, maga a megtestesült gonoszság.
Az előadás nyeresége, hogy nem eltakarják, mint oly sokszor, a színpad mögötti gyönyörűséges fákat, hanem szépen megvilágítva, díszletként használják ezeket, ami abszolút illik a mű természetközeliségéhez. De ez sem segít azon, hogy ez a produkció messze alatta maradt a várakozásoknak. Csalódást okozott
A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.
Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.
Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.
