A bírói függetlenség nem abszolút és öncélú – mondta Kövér László. Ez erősen hajaz a lenini-sztálini felfogásra, a hatalom egységének elvére, amely tagadja a hatalom megosztásának az orbáni alaptörvényben is előírt modelljét.
Az Országgyűlés elnöke a magyar bírói függetlenséget garantáló törvény elfogadásának 150. évfordulója alkalmából tartott konferencián, a Parlamentben bírók előtt tartotta szükségesnek új (?) modell iránti igényt bejelenteni szerdán.
Döntsenek: ki mellé állnak?
Az állami hírügynökség tudósítása szerint arról beszélt, hogy
„…mindenféle kificamított államelméletekkel szemben a bírói kar nem külső tartozéka, hanem belső alkotóeleme az államnak, a bírói hatalom maga az államhatalom egyik megnyilvánulása, amelynek sorsában mindig osztozik”.
Továbbá: nincs veszélyesebb döntés egy államra nézve, mint egy megmásíthatatlan rossz ítélet, nincs veszélyesebb ellensége egy társadalomnak, mint egy alkalmatlan bíró: ez a felelősség teszi a bírói hivatást magasztossá.
Szerencsés az a nemzedék, amely újjászervezheti az államot,
1990-ben a kommunizmust, 2010-ben a posztkommunizmust sikerült lezárni, és a 21. századra újjáépülhetett a magyar állam – mondta Kövér. És mindjárt ki is fejtette, hogy jogalkotói mulasztást történt, amikor nem szabályozták pontosan, hogy a bíróságok kinek vagy minek a nevében hirdetnek ítéletet. Szerinte az eljáró bíróságok csakis a magyar állam vagy az alaptörvény szerint a „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét” megtestesítő Szent Korona nevében hozhatják meg ítéleteiket.
És morális zsinórmértéket is kifeszített, amennyiben „korunk jogászainak és politikusainak változatlanul maguknak kell eldönteniük, milyen értékek védelmére kelnek, kinek az oldalára állnak: az államot védők és építők vagy az államot támadók és rombolók oldalára?”
Nos, nézzük, hányadán állunk ezekkel a kitételekkel, milyen mintákat követnek, és melyek azok a „kifacamított államelméletek”.
A hatalomkoncentráció megakadályozásának elve
Az alkotmányjogász, egykori igazságügyminiszter, Petrétei József egy korábbi dolgozatában idézi az orbáni alaptörvényt, amely szerint az állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. Mivel a hatalommegosztás az állam önmérséklésének legfontosabb eszköze, ezért a hatalommegosztás elvének alapvetően szintén az alkotmányellenes hatalomkoncentrációt – a kizárólagos hatalom kialakulását – szükséges megakadályoznia, és a hatalom ellenőrizhetőségét – a hatalommal való visszaéléssel szemben –, a polgárok szabadságát kell biztosítania.
A demokratikus jogállamban ugyanis nem lehet korlátlan és korlátozhatatlan hatalom
– sorolja Petrétei az alkotmányos előírás értelmét.
Ebből következően az államhatalmi ágak klasszikus hármasát figyelembe véve – az Országgyűlés törvényhozó hatalomként, a kormány a végrehajtó hatalom általános – de nem kizárólagos – szerveként, a bíróságok pedig bírói igazságszolgáltató hatalomként jelölhetők meg.
Ebben a felfogásban a bírói-igazságszolgáltató hatalom sajátossága az, hogy a másik két, politikai jellegű hatalmi ággal szemben állandó és semleges, vagyis az alkotmányos biztosítékoknak alapvetően arra kell vonatkozniuk, hogy a bíróságok és a másik két hatalmi ág között ne jöjjön létre olyan politikailag meghatározott függés, mint a parlament és a kormány között.
Ez világos beszéd, és éppenséggel nem új. Alig kétszáz éves. Az angol John Locke és a francia Charles de Montesquieu, e két nagy gondolkodó fektette le a hatalommegosztás elvét. Ebben elválik egymástól a törvényhozói, a végrehajtó (kormányzati) és a bírói ág. A ma oly gyakran idézett fékek és ellensúlyok rendszere is ezen alapszik.
Ahogyan Petrétei kifejti, a bíróságok és a bírák függetlensége garancia arra, hogy tevékenységük mércéje kizárólag a jog legyen.
A bírák csak a jognak – mint a jogállam központi zsinórmértékének – vannak alárendelve.
Ha ugyanis egyazon testület vagy személy gyakorolja mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat, attól lehet tartani, hogy a testület vagy személy zsarnoki törvényeket hoz és zsarnoki módon hajtja azokat végre. Nincsen szabadság akkor sem, ha a bírói hatalom nincs elválasztva a törvényhozástól és a végrehajtástól – ezt már egy másik munkában fejti ki egy sor alkotmányjogász, köztük Kukorelli István egykori alkotmánybíró.
A hatalomkoncentráció elve
Ennek a felfogásnak radikális ellentéte a bolsevik államfelfogás, amely a hatalom egységét hirdette. Ahogyan Kukorelliék írják, ezen elv az államhatalom egészét úgy fogja fel, mint amelyet az uralkodó osztály a saját érdekében, uralma biztosítására használ fel. Ehhez nincs szükség a hatalom megosztására, éppen ellenkezőleg:
a hatalom egysége és oszthatatlansága az osztályérdekek érvényesülésének alapvető biztosítéka.
Egyesíteni kell tehát a hatalmakat, mégpedig a törvényhozás keretei között.
Erre a különbségre hívja fel a figyelmet Polt Péter éveken át hű fegyverhordozója, a főügyész-helyettesből alkotmánybíróvá emelkedett Varga Zs. András is. Mint hat éve egyetemi jegyzetben írta, a hatalommegosztással szemben született a kétféle szocializmus válasza, amelyek a hatalom egységére épültek. A fasizmus, illetve nemzetiszocializmus a korporációk útján koncentrált hatalom gyakorlását rendelte alá a központi akaratnak. A bolsevik szocializmus pedig a munkás önigazgatás tévedhetetlensége folytán deklarálta is szembenállását a hatalommegosztás gondolatával.
Az államszocialista gyakorlatban a bíróságok deklaráltan ugyan függetlenek, de mindig az uralkodó osztály (a párt) érdekeit kell védeniük, népi ülnöki rendszerben működnek, ezeket és a hivatásos bírákat is a párt nevezte ki. (Rövidesen a legkényesebb – az állammal szembeni – ügyekben, például közadat-igénylések, választási eljárási perek lefolytatására az igazságügyminiszter, tehát az elvileg független végrehajtó hatalom által kinevezett közigazgatási bíróság fog eljárni egy új törvény értelmében.)
A hatalomegyesítő teóriának a centralizált és hierarchizált állami intézményi rendszer felel meg, amelyben tehát
a különböző állami szervek egymásnak alá vannak rendelve, s nem egymás ellensúlyaiként működnek
– értékelik a különbséget Kukorelliék.
Amoralitás és eredendő erkölcsiség akkor és most
És ha már lendületben vagyunk, nézzünk néhány olyan jellegzetességet ebben a témában, amelyek esetében legfeljebb jelzők elhagyásával-kicserélésével ráismerhetünk néhány napjainkbéli megnyilatkozásra. Az államszocialista rendszert leíró fenti értekezésben olvasható, hogy a pártállami bürokrácia összetartó erői: a pártállami ideológia, a meggyőződés, hit, a hatalom megtartásának szándéka, a presztízs és privilégiumok, valamint a pártfegyelem, illetve szükség esetén a kényszer.
Kukorelliék tankönyvének leírásában pedig a „kizsákmányoló osztályok államhatalma” eredendően amorális; a másik oldalról „a proletariátus, a munkásosztály hatalomgyakorlása” ab ovo a legmagasabb szintű erkölcsiséget képviseli. Sok egyéb következményen túl ez azt jelentette, hogy
a szocialista hatalomelmélet fő figyelmét nem a hatalomgyakorlás demokratikus biztosítékaira fordítja,
minthogy ezt eleve adottnak – vagy hiányzónak – tekinti az államhatalom osztálymeghatározottsága következtében. Szemben az elsősorban liberális államelméletekkel, amelyek szinte kizárólag azokra az eljárásokra, biztosítékokra összpontosítják figyelmüket, amelyek a demokratikus hatalomgyakorlás szolgálatában állnak.
