A Kékszakállú herceg dermesztő vadállat, de a nők nagy csodálója is egyben, aki elteszi láb alól a neki tetszőket, megöli, majd mint kiállítási tárgyakat, vitrinbe teszi őket, hogy örökkön, örökké bámulhassa valamennyit.
A vérfagyasztó históriából nagyszabású viccet csinált Offenbach, amikor Kékszakáll címmel operettet írt belőle, amit most a Budapesti Operettszínház mutatott be, az eredeti megoldásairól ismert, fiatal rendező, Székely Kriszta elgondolásai szerint.
Normális körülmények között persze meg kellene állnia bennünk az ütőnek, ha a címszereplő arról énekel rögtön a darab elején, hogy meghalt a felesége az imént. Ez azért úgy első hallásra elég szomorú dolognak tűnik. De, ha már azt is hozzáteszi, hogy ő meglehetősen kedves özvegyember, és láthatóan igencsak örül, eme özvegyi státuszának, akkor ez már akár röhejes.
A tragédia kifordul önmagából, és komédiává válik.
Ami Bartók remekművében, a Kékszakállú herceg várában dermesztő, abból Offenbach nagyszabású színpadi ribilliót teremt, valóságos zeneözönnel, hangorgiával, pattogósan száguldó ritmusokkal, könnyedén frivol dallamokkal. Érződik közben a franciás elegancia, a kedvvel űzött pajzánság, hogy ez az egész gyilkolászás nem sokkal több, mint erotikus csínytevés, megbocsátható rossz fát tevés a tűzre, egy amúgy sármos szoknyapecér rosszcsonttól.
os
No, de itt jön Székely Kriszta a képbe, aki úgy gondolja, ha Offenbach csavarinthat néhányat a jól ismert sztorin, akkor ő is megteheti.
A címszereplő elé rukkoltatja fontossági sorrendben a primadonnát, vagyis a hatodik feleséget, akit Kékszakáll segédje mégsem tesz el láb alól, ahogy amúgy a többieket sem. Altatótól mindannyian csupán tetszhalottak voltak, aztán magukat megadva a sorsnak, kuksoltak elbújtatva. Nem úgy a hatodik feleség, aki nem törődik bele ebbe. Őt támogatja meg Székely erőteljes rendezői hátszéllel. Egy akaratos nőt formál belőle, aki már-már az egész női nemért kiáll. Bordás Barbara érzékelteti is, hogy elege van az elnyomásból, a háttérbe szorításból, ő aztán egy emancipált személyiség, zászlót bontott, aki nő az csak kövesse őt, lehetőleg rögvest.
Le az elbizakodott férfiuralommal!
Az ötvenes évek Amerikájába került a cselekmény, Balázs Juli díszlete egy nagyvállalat auláját mintázza, ezt a céget vezeti Kékszakáll, modernebb korban ez az ő vára. A kórus takarítók karaként is funkcionál, miközben serényen énekelnek, dalra fakadnak, sőt Kulcsár Noémi koreográfiája szerint, akár nagy elánnal ropják. Mozgalmas a produkció, de a humora nem mindig jön ki, vagy az általam látott előadáson nem feltétlenül veszi a közönség, viszonylag ritkán fordul elő, hogy a nézőtér egésze nevet. Tán hiányoznak a publikumnak bizonyos operett klisék, ami meg van helyettük, lehet, hogy szokatlan.
Annak szerintem is jobban meg kellene adni annak a módját, hogy Szacsvay László ebben a produkcióban lép először az Operettszínház deszkáira.
Igenis, ebben a műfajban, egy ilyen fajsúlyú művésznek jár a tapsos belépő, ez még nem veri szét a darabot.
Dolhai Attila ezúttal felhagy megszokott bonviván szerepével, és pizzafutár álruhában, táncoskomikusnak mutatkozik, Bojtos Luca kellőképpen szeleburdi és fülig szerelmes szubrettje mellett. Peller Károly Kékszakáll asszisztenseként, Langer Soma a szenátor jobbkezeként tevékenykedve próbálja valamelyest fékezni a jelentős túlkapásokat. Pattantyus Dóra realisztikus jelmezeket kever némileg elrajzoltakkal. A Dinnyés Dániel vezényelte zenekar olykor egyenesen száguldó, de közben marad ideje arra, hogy érvényesítse a zene sziporkázó szellemességét.
Nem vitás, hogy Székely Kriszta nagyon ért a zenés műfajhoz,
a zömében szintén a Budapesti Operettszínház társulatával bemutatott Kreatív kapcsolatok című kortárs opera megrendezése telitalálat. Most adódnak vitatható részletek, de egészében élvezetes, fantáziadús a Kékszakáll előadása.