A New York Times szerkesztőségi vezércikkben foglalkozik a rohamosan romló amerikai-török viszonnyal és a Trump elnök barátságos szavai ellenére keményedő washingtoni állásfoglalással Oroszországgal szemben. „Bármit is mond, illetve tesz Trump, az újabb és újabb büntetések elriaszthatják pl. Magyarországot és Olaszországot, hogy túlságosan nyomuljanak a retorziók feloldása ügyében.”
Az első vezércikk szerint Törökország lefelé tartó spirálba került és Trump, illetve Erdogan ellenségeskedésével minden eddiginél törékenyebbé válik Washington és Ankara szövetsége. Pedig egy NATO-államról van szó, amelynek területén atomfegyvereket állomásoztatnak a tengerentúlról, és az amerikai elnök egyik kedvenc erős embere nemrégiben még török kollégája volt. De hát fokozatosan kiderült, hogy igazából autokrata, aki a gazdasági populizmusban, a harcias nacionalizmusban és a társadalmi konzervativizmusban jeleskedik, miközben a maga személyi kultuszát építi.
Magyarország és Lengyelország, amely a saját tekintélyuralmi pályáján halad, bizonyította, hogy az uniós tagság nem szavatolja a demokratikus liberalizmust. A török gazdaság azonban nagyobb, mint a másik kettő együttvéve, és mélyebb, továbbá régebbi kapcsolatok fűzik a Nyugathoz. Stratégiai hiba volt az unió részéről, hogy nem vonta Ankarát határozottan a saját vonzáskörébe. De ha még tovább fokozódik a feszültség, mi marad a létfontosságú török-amerikai viszonyból és képes lesz-e Trump, illetve Erdogan megjavítani azt? A török eset ismételten felveti a kérdés, hogy az iszlám értékek mennyire összeegyeztethetők a liberális demokráciával, benne az egyenlőséggel, a sajtó, a szólás és a vallás szabadságával.
Az orosz-amerikai viszonnyal kapcsolatban a New York Times megállapítja: Trump ugyan csúcstalálkozókon haverkodik Putyinnal, ám az államapparátus az újonnan elrendelt szankciókkal bekeményít Moszkva ellen. Az biztos, hogy a megtorló intézkedések ártanak az orosz gazdaságnak, mégsem befolyásolták látványosan Oroszország viselkedését. Mi több, Putyin minden egyes alkalommal súlyosabb vádakat fogalmaz meg a Nyugat ellen. És ebben a kezére játszik, hogy az amerikai elnök – saját adminisztrációja ellenében – sorban jókat mond az orosz vezetőről. Ám a mostani lépések értelme az, hogy bizonyítja: az Egyesült Államok nem hajlandó megbékélnie az orosz agresszióval vagy beavatkozással.
Ezzel párhuzamosan bármit is mond, illetve tesz Trump, az újabb és újabb büntetések elriaszthatják pl. Magyarországot és Olaszországot, hogy túlságosan nyomuljanak a retorziók feloldása ügyében. Putyin éppen az ellenlépések eltérő amerikai, illetve európai megítélése láttán mondhatja, hogy itt azok csapnak össze a nyugaton, akik egyfelől nem szeretnék, ha Oroszország ismét nagyhatalom lenne, illetve másfelől akik baráti viszonyra törekednek vele, vagyis a szankcióknak semmi közük ahhoz, amit a Kreml csinál.
A politikust csak az térítheti jobb belátásra, ha érzékeltetik vele, hogy csak saját magától függ, nem pedig a Fehér Ház kiszámíthatatlan lakójától, vagy egy pár európai populista vezetőtől: remélhet-e jobb elbánást. Viszont ha az amerikai államapparátus megosztott a kérdésben, az csak nevetségessé teszi a szóban forgó intézkedéseket.
