Kitalált név, melyhez csak egy jellegzetes hang tartozik. A hidegháború idején szinte minden magyar ismerte „a Csekét”, miközben 30 éven át (1959-1989) senki sem látta. Milliók hallgatták műsorát. A rock-pop-beat korszak fiataljai rajongtak érte.
A volt rádiós kollegák néhány éve egy müncheni kávézóban jöttek össze beszélgetni, nosztalgiázni, amikor Géza felhívta figyelmünket, hogy a pincér srác magyar, így a rendelést magyarul tehettük meg. Majd a srác Gézához fordult: „… és Laci bácsi?..” – kérdezte. Nem értettem, miért hívja a srác Gézát „Laci bácsinak”? A válasz nem késett: Magyarországon Gézát a hangja után mindenki így hívja, hiszen ő a „Cseke László”.
Géza (azaz Ekecs Géza László, Budapest, 1927. március 24.) élete és munkássága összeforrt a Rádióval. Mondhatni: életműve azonos a Rádió történetével. A kezdetektől a megszűnésig.
1951-ben az elsők között érkezett Münchenbe, az alakuló Rádióhoz. Mint fiatal (24 éves) újságíró a monitoring osztályon dolgozott. Ez az osztály figyelte a hazai (magyar) adások híreit, amit leírtak, majd a fontosabb infókat azonnal továbbították az amerikaiakhoz, ill. a nyelvi osztályokhoz. Jól és gyorsan kellett gépírni.
1956 őszén Géza megnősült és bajor feleségével Velencébe ment nászútra. Október 23-án este jött a telefon: Pesten kitört a forradalom. Az ifjú férj és arája azonnal vonatra szállt és másnap reggel már a müncheni stúdióban gépelte a Budapestről jövő híreket. Izgalmas tíz nap várt reá. Első kézből kapni és hallani az otthoni események szinte minden pillanatát. Aztán eljött november negyedike, vasárnap hajnal, a forradalom leverésének pillanata. Elmondása szerint még ma is libabőrős lesz, ha azokra a percekre gondol.
1959-ben az egyik szerkesztői értekezleten András Károly mesélte, hogy nem bír a két tizenéves lányával, akik állandóan kislemezeket vesznek és egész éjjel a luxemburgi rádiót hallgatják (a paplan alatt). Minden tiltás ellenére rendületlenül hallgatták az amerikai rock-zenét. Valami hasonló műsor talán sikeres lehetne Magyarországon is.
A javaslat megvalósítását Gézára, a „kis Ekecs”-re bízták. Géza azonnal belefogott a műsorkészítésbe. Egyetlen bökkenő volt: Géza dadogott. Igaz, nem mindig. Iszonyatos önfegyelemmel alakította ki sajátos „beszédtechnikáját”, a jellegzetes Cseke hanglejtést. Volt szerencsém látni, amikor nagy koncentrálással, arcizma megfeszítésével mondta el hibátlanul a két szám közti szöveget. Általában amerikai, angol slágereket játszott, viszont a Teenager Party szignálja egy akkori német „slágerfilm” zenéje volt: Teenager Melodie. Ezzel is jelezni akarta, hogy az adás Münchenben készül, ahol a német fiatalok is előszeretettel „majmolják az amcsikat”.
Hátrahagyott családját – különösen a mamáját – féltve álnevet választott. Elmondása szerint Remarque adta az ötletet, akit valójában Kramer-nek hívtak, majd visszafelé (és franciás írással) olvasva lett világhírű író. Így lett az Ekecs-ből, Cseke. Majd hozzá a második nevét (László) kezdte használni.
Az 1959. májusban indult műsorára azonnali visszajelzés (feedback) nem volt. Kb. egy év múlva jött a hír, hogy Magyarországon nagy siker Ekecs műsora. A Rádió müncheni központjában is mindenki Gézáról kezdett beszélni. Közben a Vasfüggöny túloldalán a pártállam „pénzt, paripát nem kímélve”, hihetetlen hazug, lejárató hadjáratba kezdett. A budapesti pártapparátus nem tudta megemészteni, hogy egy politikamentes zenei műsorért rajong a szocialista Magyarország fiatalsága. Egymás után jelentek meg a rágalmazó cikkek. A Népszabadság politikai újságírói: Pintér István és (a későbbi „kékfényes”) Szabó László irányításával propaganda film is készült, amiben a „nép ellenségének” állították be nemcsak Gézát és műsorát, de a hallgatókat is. Szabó Münchenben is megjelent, és mivel nem engedték be a Rádió épületébe, telefonon jelentkezett be Géza lakásán. Ez a történet nagyon megviselte Gézát, olyannyira, hogy 1989 után sem keresték a kapcsolatot egymással. Géza mindenre és mindenkire nyitott volt, például felkereste a magyarországi zavaróállomásokat, ill. azok egykori személyzetét. Olyan baráti kapcsolatba került az öt évvel később (1964) indult „konkurenciával”, Komjáthy Györggyel, hogy a 90-es években közös műsorokat is vezettek. Miközben hagyománnyá vált, hogy Géza Karácsonyra dísznaptárt küld egykori budapesti vetélytársának.
A Teenager Party sikere alapozta meg Géza különleges szerepét a Rádió további életében. Rendkívül fogékony volt az újra, a modernre, a technikára, a rádiózásra. Rövid időn belül a lemezlovasból a magyar osztály kulcsfigurája lett. A rádiózáshoz senki sem értett annyira, mint „az Ekecs”. A műsorok kialakítása, „hallgathatósága” érdekében mindig és mindenki kikérte a véleményét, ha másért nem, legalább egy szignál erejéig. Nevéhez fűződik a legnépszerűbb magazinműsor, a (könnyed hangvételű, szórakoztató) Forgószínpad. Érdekesség: a Forgószínpad szignálja (Happy days are here again = újra itt vannak a boldog napok) ugyancsak Géza ötlete volt. Ez jól kifejezte a Rádió elhivatottságát: a hallgatókat pozitív életérzéssel eltölteni, derűs, könnyed, de tartalmas műsorokkal feledtetni az otthoni hétköznapok nehézségeit.
A rádiózás a hírversenyről szólt – ennek alapja a gyors tájékoztatás – azaz mindenről elsőként értesíteni a hazai hallgatóságot. Géza szervezte meg a „helyszíni közvetítéseket”, melyek többsége a müncheni stúdióban készült, amerikai és német tévék segítségével, amiket azonnal („élőben”) magyarul ismertettek a hallgatók felé. A bérlista szerint a magyar osztály teljes létszáma (kisegítő személyzettel együtt) maximum 100 fő volt, a budapesti rádiónál pedig több mint kétezren dolgoztak. Ennek ellenére szinte mindenben megelőztük a budapesti rádiót. A verseny fölényt a megbízhatóságon kívül az is erősítette, hogy politikailag, ideológiailag nem voltunk megkötve. Például: a müncheni olimpián (1972) az izraeli sportolókat ért hajnali terrortámadásról szinte azonnal és folyamatosan tájékoztattuk hallgatóinkat. Ezzel szemben a budapesti rádió jelentette, hogy „véres esemény történt az olimpiai faluban”, majd csak valamikor a délután folyamán számoltak be az ott történtekről, pedig a tudósítóik a helyszínen voltak. Budapest ugyanis nem tudta eldönteni: palesztin szabadságharcosok vagy arab terroristák a támadók.
Ugyancsak politikai okokból napokig megpróbálták elhallgatni a csernobili katasztrófát (1986), ezzel késleltették a lakosság felkészítését a sugárveszélyre. A hiányt mi, a SZER pótolta.
Géza jóvoltából hallgatóink mindenhol ott voltak, fültanúi lehettek a világban történt eseményeknek, legyen az Holdra szállás, a prágai tavasz és annak leverése, vagy a lengyel szükségállapot, stb. Géza, mint amerikai állampolgár, 1989 júliusában kísérte el George H. W. Bush amerikai elnököt Budapestre. Ez volt az első akkreditációja a Vasfüggöny mögé és egyben az első alkalom édesanyja sírjának meglátogatására. Megjegyzendő, Géza édesanyja számtalanszor kérte, hogy engedjék ki fiához, a pártállam azonban (bosszúból) megtagadta ennek teljesítését.
A budapesti SZER iroda stúdiójának berendezésével is Gézát bízták meg. Szerencsés ember, hiszen a frontvonalból élhette át a hidegháborút, ami az 1989 után születtek (ma huszonévesek) számára csak elbeszélésekből ismert történelem. Gazdag életút.
Az európai rádiózásban egész más szerepet töltött be a könnyűzene, mint a tengerentúlon. Európában nem voltak kimondottan zenei adók, minden állami volt, csak a 70-es években terjedtek el a magán-, a kereskedelmi-, ill. reklámadók.
Az első (tán egyetlen) zenei adó a középhullámon (208) sugárzott Radio Luxemburg volt, mely angol nyelven szórakoztatta a legújabb slágerek iránt érdeklődőket. A másik, az amerikai katonáknak szóló rádióállomás az ultrarövidhullámon (FM – URH) sugárzó AFN (American Forces Network), illetve annak nyugat-berlini adója a RIAS (Rundfunk im amerikanischen Sektor)
Az első magyar nyelvű rockzenei műsort a Szabad Európa Rádió sugározta, rövidhullámon.
A Teenager Party megjelenését (1959) követően, egy középhullámon jelentkező jugoszláviai adó (Radio Novi Sad) „Futótűz” című zenei műsora hódított. A hetente egyszer, péntek este, jelentkező egyórás műsort az újvidéki Szkopál Béla szerkesztette, aki valójában a luxemburgi rádió harsány lemezbemutatóját próbálta „magyarosítani”. Szkopál remek érzékkel, rengeteg hangeffektussal és mókás szövegekkel tarkította műsorát, de zenei anyaga nem vetekedhetett a müncheni stúdióval, ahova közvetlenül Amerikából érkeztek gyakorlatilag naponta a legújabb lemezek. A 60-as évekre valóságos iparág alakult ki a gomba módra szaporodó előadók, együttesek és általában három perces dalaik népszerűsítésére. A gonosz (és buta) ideológiai gyűlölettel teli budapesti hatalomnak öt évébe tellett (1964), amíg a primitív, hazug propaganda helyett a lemezlovas Komjáthy Györgyben megtalálta Cseke ellenszerét. Komjáthy előnye volt, hogy műsorát rákapcsolták az addig kizárólag a rendőrség által használt frekvenciára, az URH-ra. Ezen a hullámhosszon sokkal tisztában lehetett hallani (és magnóra felvenni) az így lejátszott számokat.
A Gézához Münchenbe özönlő lemezekkel azonban nem lehetett versenyezni. Ráadásul Géza időben felismerte, hogy a „csak belső használatra” (Not for Sale) feliratú lemezekhez csatolt kísérőlevelek bemutatták az előadókat is. Ezek a közlések igen népszerűvé tették a SZER műsorát. Innen tudtuk meg, hogy például mi a Beatles tagok kedvenc étele. Vagy, hogy a los angelesi születésű Herb Alpert mamája magyar származású, aki fiának nyolcadik születésnapjára vett egy trombitát. Géza tette népszerűvé a „Hullámok hátán lovagló madár” (Surfin’ Bird) című számot, mely Magyarországon kivül sehol sem ért el ekkora sikert, hiszen az USA-ban a slágerlista 4. helyénél magasabbra nem jutott.
A hanglemezipar oly változatos lett, hogy fiatal, zeneszerető és zeneértő műsorvezetőket kellett alkalmazni. Így lett a jazz-műsorok sztárja Záboji B. Péter (Erdei Péter). Aztán saját műsorral jelentkezett Balogh István (Bárdi István), Hódi Jenő (Dobos Ákos), majd Téri Attila (Zsolnai Hédi fia). Közben az „újvidéki srác” (Szkopál Béla) is a SZER munkatársa lett Ábel Pál néven. Géza remek érzékel engedte és segítette, hogy munkatársai egyszemélyes (16-os) stúdiójában készítsék műsoraikat. Sőt, még egy amerikait is bevett a „csapatba”, az AFN-től elcsábított Rick Demarest-t, ezzel igen színessé téve a magyar osztály zenei műsorát.
A Teenager Party sikerén felbuzdulva a SZER többi osztálya is a délutáni órákat a fiatal, zenerajongó hallgatóknak szentelte. A cseh(szlovák) osztály népszerű műsorvezetője volt Karel Kryl, aki eredetileg pol-beat énekes volt, és a Prágai Tavasz (1968) leverése után érkezett Münchenbe. Ugyancsak nagy név volt a román osztályon a tragikus sorsú Cornel Chiriac, valamint Andrei Voiculescu. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem Gildát, a bolgár osztályról, akinek zenei és kulturális rock-pop-beat műsoraiért rajongtak hazájában. Géza is szeretettel beszélt „Dzsildá”-ról”, kinek szerkesztőségi ajtaján ez állt: Gilda (Koeves) Karoly ( Джилда Карол). A bolgáron, németen és angolon kívül tökéletesen beszélt magyarul. Édesapjának (Károly) dohánygyára volt Bulgáriában, ahonnan 1948-ban az államisítás elől menekültek Budapestre, aztán 1950-ben Gilda Bécsbe szökött az amerikai övezetbe, és onnan tovább Münchenbe.
Géza „keltetőnek” nevezte a köréje gyűlt fiatalokat, akiknek megengedte, hogy a 16-os stúdióban önállóan készítsék műsoraikat. Azon kevesek közé tartozom, akiknek ez megadatott. Tőle tanultam meg a jelzők nélküli újságírást, a rádiófónikus műsorszerkesztést, valamint, hogy a hallgatóra kell hagyni az események megítélését, elvégre mi csak közvetítők vagyunk, közérthető módon továbbítjuk a történéseket. („hogy Mari néni is megértse”). Ebben volt és van Géza igazi nagysága.
Remélem, sikerült bemutatnom Csekét és azt a kort, korszakot, ami a 60-70-80-as évek fiataljainak világa volt a Vasfüggöny mindkét oldalán. Egy életmű köszöntésének szántam e sorokat. Géza, vedd úgy, hogy előtted tiszteleg a XX. század második felének magyar ifjúsága. Isten éltessen 90. születésnapodon.
Köszönjük, Géza!
Autórádió (Bálint Mihály)
