Kultúra

Határon túli kollégáé a Szegő-díj

0

Huszonegyedik alkalommal osztották ki pénteken a Dr.Szegő Tamás-díjakat. Az elismerés azoknak a harminc év alatti újságíróknak jár, akik – az írott vagy az elektronikus média bármely területén – publikációikban kiállnak az érdekeik érvényesítésére képtelenékért.

 

A díjkiosztó ünnepségen Baranyi Ferenc költő emlékezett meg a névadó újságíró-jogászról, a Népszava és a Magyar Rádió hajdani munkatársáról. A helyezésekről, elismerésekről a Díj alapítványának kuratóriuma döntött.

Az idei fődíjat egy határon túli szerző, Jakab Villő Hanga (Átlátszó Erdély) kapta, az Erdélyben publikált írásaiért, különös tekintettel egy gyergyói gyújtogatásról szóló riportjáért. Második helyezett Neuberger Eszter, az abcug.hu munkatársa kapta, míg a harmadikat Nádasi Eszter (nlcafe.hu).  Oklevelet kapott Juhász Dániel (Népszava), Kiss Dániel (saját blog), Lukács Zoltán és Mucsi Attila (Rács FM), valamint Teczár Szilárd (Magyar Narancs). Ifjúsági „életmű-díjjal, egy arany tízfilléressel jutalmazta a kuratórium Kovács Bálintot (Index).

Homoszexuálisok falusi esküvője

Meleg pár készül falusi esküvőre, ráadásul egyikük magyar, másikuk szerb. A magyar srác apja teljesen ki van akadva. Otrombaságokat mond, üvölt. Botrányba fullad az esküvő. No és persze alkoholmámorba.

A másság elutasításáról, az elfogadás fájdalmasan kis esélyéről regél a Víg könnyek násza című produkció, a Vajdasági Tanyaszínház ütős, kesernyésen mulatságos, elsöprően elementáris előadásában, amit a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiválján láthattunk. Különös, fölöttébb élvezetes előadás, tán leginkább a Kusturica filmek stílusához hasonlít, amikben tetőfokára hág a káosz, a téboly, a totális felfordulás, és ez az őrület nevetséges, elképesztő, de közben kikészül mindenki, és lényegében kő kövön nem marad.

Terék Anna élvezetes darabjához izgalmas formát választott a rendező, Puskás Zoltán. Hosszú, abrosszal letakart asztalokhoz ülteti a közönséget, mintha esküvői lakoma vendégei lennénk. Az események jó része ezek között az asztalok között játszódik. De van azért előttünk egy pulpitus is, több fontos jelenet, így például az esküvő ezen zajlik. Bizonyos momentumokat pedig egészen közel hoz egy operatőr, aki egyébként színész, szereplő is, Gombos Dániel, azt játssza, hogy ő rögzíti a nagy banzájt, időnként még közbe is szól. Az apát alakító Kőrösi István pedig egyfolytában mondja a magáét. Konok parasztember, teljesen meg van győződve az igazáról, annyira, hogy szerinte másnak igaza sem lehet, az övét pedig mantrázza és mantrázza, közben becsmérel, megbánt szinte mindenkit. Másokat is igyekszik felbujtani a rosszra, az el nem fogadásra, az értelmetlen dühöt kiváltó utálkozásra. A közeg pedig olyan, ami vevő erre, akadnak más hangadók is, végig fut a métely az egész díszes kompánián, felbolydul a „méhkas”, egyre feszültebb a légkör, már mindenki mondja, üvölti a magáét, paralel röpködnek a szitokszavak, csaknem a tettlegességig felpaprikázódik a hangulat.

Már nyargalásznak közöttünk a szereplők, kergetik és belehajszolják egymást a tébolyba, nincs nyugtuk, pedig a pap is igyekszik csitítani őket, és vállalja, hogy összeadja a két férfit. Az Ave Mariát énekli a násznép, ennek dallamaira vonul be a két férfi, hogy hivatalosan is egymáséi legyenek. Röpködnek persze a megjegyzések. De a megbékélést hirdető pap azért összeadja őket. Bizony az ilyenkor szokásos nyilvános csók is elcsattan, ami sokaknál kiveri a biztosítékot. A szórakozott pap, Huszta Dániel karikaturisztikus megformálásában, mulatozás közben odaszól a meleg párnak, hogy ha keresztelőre kerül a sor, akkor is őt hívják, mert a keresztelő a kedvenc tevékenysége. Az abszurdok abszurdjáig fokozódik a produkció. Már vitustánc közben danolászik a násznép, még az apa is dalra fakad, és demonstratívan olyan nótákat énekel, amelyekben hangsúlyozottan férfiról és nőről van szó. Vonyító sakálként üvölt bele a mikrofonba, élő felkiáltójelként nem hagyja eltántorítani magát a vélt igazától. Sehogyan sem fér a fejébe, hogy amikor ő becsületesen végig gürizte az életét, ilyen megtörténhet, és ráadásul az ő fiával, hát ez förtelem.

A magyar vőlegényt Pongó Gábor adja vérig sértetten, de méltóságteljesen, érezhetően nagyon szeretve a párját, akit Milovan Filipović játszik szerbül, a szövegét kivetítik magyarul. Ő ugyancsak imádva, rajongva néz a párjára, nyilvánvaló, hogy félszóból értik egymást, összetartoznak. És, mint mártírok állnak ott döbbenten a felfordulás, a kegyetlen ramazuri közepette. Nézik egymást, próbálnak erőt meríteni a másikból. De aztán csak elszakad náluk a húr, és felzaklatottan elrohannak, kilépnek ebből a helyzetből, ki tudja, hogy ideiglenesen, vagy netán örökre világgá futnak.

Figura Terézia az aggódó anya, igyekszik lavírozni a férje és a fia között. Nehezíti a dolgát, hogy van egy értelmi fogyatékkal élő fia is, Mészáros Árpád megszemélyesítésében, akinek másfajta másságát is nehezen tolerálják. Egyáltalán, a másságot alig tűrik. Banka Lívia és Crnkovity Gabriella forgolódik még igencsak karakteresen a balul sikerült esküvőn, a remek játékban, amit Puskás kiválóan egyben tart. A szanaszét esettséget sikerül összefogottan ábrázolni, Terék Anna amúgy is vérbő szövegét még élőbbé tenni. Végül a közönség is kap szendvicseket és bort. Mondják, hogy ne menjünk még el, maradjunk itt a társulat tagjaival. Szép gesztus. A legtöbben maradnak is. Bőven van min utólag is röhögni, és bőven van mit végig gondolni.

 

Meghalt Jeanne Moreau, az egyik legnagyobb francia filmdíva

89 éves korában meghalt Jeanne Moreau francia színésznő, írja az MTI, a Closer című francia magazinra hivatkozva. Moreau-t hétfőn hajnalban találták meg holtan párizsi lakásában.

A legnagyobb francia filmszínésznők közé sorolt Moreau halálhírét a kerületi polgármester is megerősítette az AFP hírügynökségnek.

Karrierje során dolgozott többek között Orson Wellesszel, Michelangelo Antonionival (Az éjszaka), és Luis Bunuellel (Egy szobalány naplója), és talán leghíresebb szerepében Francois Truffaut-val (Jules és Jim). Az áttörést az 1958-ban készült Szeretők című film hozta el neki, amit Louis Malle rendezett.

Legnagyobb sikereit a Moderato cantabile és Viva Maria! című filmjeivel aratta az 1960-as években. Előbbiért megkapta a cannes-i filmfesztivál legjobb női alakítás díját.

1975-ben Fény címmel készített filmet négy színésznőről, az egyik főszerepet ő alakította, 1980-ban forgatta az önéletrajzi ihletésű A kamaszlányt és rendezett operát is. Élete során számos íróval kötött barátságot, s maga is megírta önéletrajzát.

A szakmájában és a magánéletben is szigorú és következetes Moreau az egyetlen színésznő, aki kétszer (1975-ben és 1995-ben) is elnökölt a cannes-i filmfesztiválon, 1986-tól 1988-ig a Francia Filmművészeti Akadémia elnöke volt. 1991-ben a Becsületrend tisztjévé avatták, 1995-ben megkapta a César-díjat, a francia filmművészet legrangosabb kitüntetését, 1997-ben az Európai Filmakadémia életműdíját, 2001-ben a Francia Művészeti Akadémia első női tagjává választották, írja az MTI.

Háromszor ment férjhez és háromszor vált el, egy gyermeke született. Még a 70-hez közel is az egyik rangos filmes magazin a száz legszexisebb filmsztár közé választotta, Párizsban mozi viseli nevét.

 

Mi a valóság és mit látunk a filmekben?

0

Azt persze mind tudjuk, hogy a valóság egészen más, mint amit a filmekben néha látunk. Mégis nagyon érdekesek azok a képek, amelyek egy movies.effects nevű Instagram csoportban jelentek meg, összehasonlítva a forgatáson készült fotót azzal, amit a moziban láthatunk. Az oldalnak már csaknem 400 ezer követője van.

Egy kis ízelítő a boredpanda portál segítségével:

A második képhez egy kérdést is fűzünk: felismerte-e az olvasó a Berlinben játszódó amerikai kémfilm forgatásának valódi helyszínét? A helyes válasz pár képpel lejjebb.

A második képpel kapcsolatban feltett kérdésünk megfejtése: a forgatás Budapesten történt, a II. János pápa téren.

Egy kicsi mozgás mindenkinek kell!

0

https://www.facebook.com/NWEworldwide/videos/1038577376329522/

na még…

 

 

Demeter a csodacsatár: itt a múzeumok szuperholdingja

0

Az Erdélyből érkezett kultúrpolitikus múzeumi forradalmat indít be, amely hat intézmény “együtt haladását” jelenti. A neve Széchenyi Ferenc közgyűjteményi központ. Ez nagyon hasonlít az az átszervezett közmédiára, MTVA-ra, melyet egy kolozsvári filozófus talált ki, aki Hegel néven a Securitate tisztje volt, ezért nem vállalhatott nyilvános szereplést.

Éppúgy mint az MTVA ügyében most is Orbán Viktor döntött: ”Volt egy hatszemközti beszélgetés a Karmelita kolostorban Orbán Viktor miniszterelnök, Csák János miniszter és köztem” – nyilatkozta az Indexnek Demeter Szilárd, aki az egész szuper holding főnöke lesz. Milyen múzeumok tartoznak ide? Nemzeti, Petőfi Irodalmi, Természettudományi, Iparművészeti, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumok valamint az Országos Széchényi könyvtár.

“Ezek tudásközpontok: nem poros tárgyakat hanem tudást őrzünk, és tudást adunk át“

– nyilatkozta Demeter Szilárd, aki azzal keltette fel Orbán Viktor figyelmét, hogy megszervezte a Fidesz barát sajtót Erdélyben, ahol korábban igen sokszínű volt a kép, de mára már dominál a Rogán Antal által vezérelt kormányzati média befolyása.

Aki nem lép egyszerre…

Orbán kulturpolitikája borzasztóan egyszerű: legyen olcsó és uniformizált, egyetlen telefonnal irányítható. Demeter Szilárd erre az igényre érzett rá, és ezért kapta meg ennek a múzeum mamutnak az irányítását. A peche az, hogy momentán a kormány egyetlen “fölösleges” fillért sem kíván a kultúrára áldozni. Amikor Demeter Szilárd megkezdte működését a Petőfi Irodalmi Múzeumban a túlságosan is liberálisnak tartott Pröhle helyén, akkor még volt pénz az államkasszában, és az új főnök így javíthatott a sokáig elhanyagolt intézmény anyagi helyzetén. Most azonban európai pénzek híján és egy gazdasági válság kellős közepén Orbán Viktornak egy petákja sincsen a kultúrára. Demeter Szilárdnak nulla forint nulla fillérből kellene csodát produkálnia. Ez eddig keveseknek sikerült…

Dés László: Gyenge a magyar civil kurázsi

Dés László, Kossuth-díjas zeneszerző, muzsikus, a Vígszínházban bemutatott, A Pál utcai fiúk musical változatáért kapta a legjobb színházi zene díját a színikritikusoktól. Azt mondja, ebben a több mint száz évvel ezelőtti történetben, például az einstandolásban, a vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, sok minden benne van abból, amiben ma is részünk van.

– A Színikritikusdíj átadó gáláján elmondtad, hogy ez a már kevés szakmai díjak egyike. Huszonegy éve kaptad meg utoljára, A dzsungel könyve zenéjéért. Azt mondtad, hogy dolgozni kell érte keményen. Miért van szerinted kevés szakmai díj?

– Azért valószínűleg, amiért vékony a magyar civil réteg, gyenge a magyar civil kurázsi, amiért kevés a magyar mecénás. Még nem alakult ki az a jómódban élő kulturált polgári réteg, amelyiknek fontos már, hogy kortárs magyar képeket vegyen, támogassa a színházat, a képzőművészetet, a zenét, díjakat alapítson, és ezt aztán kitartóan végig is vigye, és hogy egyáltalán fontos neki a színvonalas kultúra. Hogy az életének elengedhetetlenül fontos része legyen. Azért kevés a valódi szakmai díj, amiért nincs még négyszáz éves gyepünk, mint az angoloknak. Hogy nem tudott kialakulni a megfelelő civil gondolkodás és öntudat, abban benne van már az, hogy a Horthy korszak sem volt egy nagy kultúrmecénás és demokrata, valljuk be őszintén, a gazdag zsidó polgárság volt az inkább, akiket legfőképpen érdekelt a művészetben a progresszivitás, a modernitás, az hogy menjen előre, ne ismételje önmagát. Gondoljunk csak a Baumgarten díjra, vagy Hatvany Lajosra. Ezt aztán ’38-tól elkezdve, a háború utánra is átnyúlva, a szocializmus évei alatt végképp sikerült szétrombolni. Úgyhogy sok-sok évtizedes hiátus keletkezett ezen a területen. Hogy a megfelelő egyensúly helyreálljon, arra a rendszerváltozás után sem volt különösebb törekvés a kormányzatok részéről. Ezért, ha a civil élet területén valami, mint a Színikritikusdíj már létezik több évtizede, az komolyan értékelendő!

-Manapság éppen azt éljük át, hogy a humán kultúrának nincs sok renoméja, akár az oktatásban is kevésbé fontosnak minősítik, közben pedig egy felmérés szerint az utóbbi nyolc évben mégis két millióval nőtt a színházlátogatók száma.

-A színház az a különleges műfaj, ami semmilyen módon nem pótolható, nem digitalizálható, nem másolható, nem lehet sokszorosítani.

– Előadások felvételét lehet sokszorosítani, csak ha valaki tévén, számítógépen néz színházat, az nagyon nem ugyanaz, mintha ott ülne a helyszínen, hiszen a színháznak éppen az a lényege, hogy egy légtérben kell lenni a művészekkel. Ennek ellenére mégiscsak igen fontosnak tartanám, hogy jóval több színházi közvetítés legyen.

– Igen, én is így gondolom, de akármilyen jó minőségben veszik fel az előadásokat, nagyon nehéz azt visszaadni, amit a színházban megtapasztal, érez a néző. Valami mindig elvész, akár a produkció lényege. Ellentétben a filmmel, ami arra van kitalálva, hogy egy vásznon vagy egy jó minőségű tévén nézzük, a színház valahogy meghal, eltompul, szürkül a képernyőn. Éppen azért, mert az egy élő műfaj. A gyerekeknél, a fiataloknál látszik igazán a színház semmivel nem pótolható hatása. Ők ma már, tudjuk jól, pár évesen kezelik a tableteket, az okos telefonokat, elképesztő videó-játékokat játszanak, minden sebesen változik, robban és zuhan, fantasztikus a látvány. És akkor elmennek egy színházba, vegyük például A dzsungel könyvének előadását a Pesti Színházban, ami nem egy kis színház, de maga a színpad az csaknem olyan, mint egy szoba, még zsinórpadlás sincs. Tehát leginkább eszköztelenül, puritánul lehet előadásokat csinálni, ahogy A dzsungel könyvét is, amiben alig van díszlet, és ami van, az két felvonáson keresztül nem változik.

– Miközben a gyerekek hozzá vannak szokva a szuper látványhoz.

– Erről van szó és mégis azok a gyerekek, akik fapofával nézik a fantasy horrorfilmeket a tableten, beülnek A dzsungel könyvére és elképesztő hatással van rájuk az, hogy a színészek különböző állatokat, akik természetesen emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, megjelenítenek, például egy kígyót Méhes László örökbecsű előadásában.

– Ő még mindig játssza ezt a szerepet?

– Sose volt más, ez a szerep soha nem volt lekettőzve, ezerkétszázszor játszotta el, ilyen még Amerikában sincs, mert ott is hármas szereposztások vannak musicalek esetében. A gyerekek magukon kívül vannak az izgalomtól, a meghatottságtól, az izgalomtól, a félelemtől, úgy átélik az előadást, ahogyan soha nem tudnak átélni egy videó-játékot.

– A videó-játékokon legyilkolnak akár több száz embert, és ez nyilván olyan nagyon mélyen azért nem érinti meg őket, miközben azt tudom, hogy ha A dzsungel könyvében meghal a Reviczky Gábor által alakított Balu, akkor ezen vannak, akik kiborulnak, többször előfordult, hogy bizonyos gyerekeket be kellett vinni a színfalak mögé és megmutatni, hogy de hát valójában nem is halt meg.

– Ez sokszor előfordult, meg kellett mutatni Reviczkyt a zokogó, kétségbeesett gyerekeknek. Hát pontosan erről van szó, rengeteg mesterséges robotkatona halála átélhetetlen, felfoghatatlan, érdektelen, egy ember halála viszont, amit hitelesen, hatásosan ábrázolnak valamilyen műalkotásban, akár hetekig hatással lehet ránk.

-A dzsungel könyve, miközben egy mese, azért arról is szól, hogy dzsungel törvények uralkodnak a világban, igen, van aki meghal, vagy aki öreg, azt ki lehet golyózni, aki gyenge, azt el lehet tiporni. Ez mennyire jön le a produkcióból?

– A nagy kamaszok már nyilván differenciáltabban látják és értik ezt a darabot, de a kicsik inkább csak érzik ezeket a dolgokat. Az nagyon érdekes, hogy nincs kimondva, hogy Balu meghal, de van egy dala, amiben elbúcsúzik, és azt mondja, hogy elmegy. A gyerekek mégis pontosan tudják, hogy mi következik azután, hogy ő fáradtan elmegy a semmibe. Tehát ezt a metaforikus beszédet és játékot pontosan értik és ez fantasztikus. Hogy aztán a halál tényével mit kezdenek, azt nem tudom, de őszintén szólva ezzel mi felnőttek sem nagyon tudunk mit kezdeni. Nem, vagy nagyon nehezen tudunk róla beszélni. Szerintem itt tettenérhető a színház pótolhatatlansága, hogy miközben tönkrement a videó és a DVD ipar, miközben a mozik alig tudják becsalogatni az embereket, miközben ahelyett, hogy elmenne valaki koncertre, már megnézi inkább a Youtubeon, és már a hagyományos könyv helyett e-könyv is van, a színházba viszont el kell menni, az előadást meg kell nézni.

– Elképesztő sikere lett A Pál utcai fiúk musical változatának. Szerinted miért? Mit sikerült ebben úgy eltalálni, hogy ekkorát robbanjon? Elsülhetett volna ez fordítva is, hogy ki a fenét érdekel már egy régi Molnár Ferenc kisregény?

– Így van, gondolhatták volna azt a nézők, hogy ez egy régi történet elavult eszmékkel, magatartásformákkal. Amúgy pont ellenkezőleg van, mint ahogy sokan elképzelik, hogy ugyan kérem, a Dés-Geszti szerzőpáros, ha az ismert sztori, A Pál utcai fiúk musical változatát megcsinálja, akkor ez csak siker lehet. Ebből a több, mint száz éve megírt regényből filmek, színpadi adaptációk készültek, köztük nagyon tehetségesek, Török Sándornak van egy remek színpadi verziója. A színházi variációk közül egyik sem lett olyan kiugró siker, amire máig emlékszünk. A mostani az első ilyen siker, tehát nem evidens ez. Ez sok jó döntés sorozatán múlott. Nagyon örültem annak, hogy Marton László rendező pont arra gondolt, amire én, ne játsszák gyerekek, ne játsszák nők. Játsszák fiatalemberek, akiknek még elhisszük, hogy bennük van az ehhez szükséges fiatalos energia, lelkesedés, kamaszos hév, ugyanakkor már tudnak profi módon játszani, és tudomásul vesszük, hogy ők a Pál utcai fiúk. Azt hiszem, hogy ez az első öt percben eldől. Azzal igen nagy gondban voltam, hogy milyen zenei nyelvet válasszak, hogyan induljak el. És rájöttem, hogy ezt az egyszerű, puritán történetet nem szabad agyonhangszerelni, agyoncizellálni. Úgy döntöttem, hogy gitárokra, dobra alapozok és kész.

– Akadt is, aki kifogásolta, ez annyira egyszerű zene, hogy azért ennél többet kinézett volna belőled.

– Igen, hát jó, tessék utánam csinálni. Éppen hogy erről van szó, adekvát döntéseket kell hozni. Két fontos dolognak kell megfelelni, hogy a zene „rajta” legyen a történeten, amit el akarunk mondani, és hogy szóljon a ma közönségéhez. És ha ehhez éppen nem bonyolult harmónia világ szükségeltetik, akkor nem szabad erőltetni. Mert hamis lesz, amit a zene sugall.

– A végkicsengést áthangszereltétek, hiszen a regényben az áruló Gerébnek megbocsátanak, visszaveszik a csapatba. Azért írtátok ezt át úgy, hogy nem veszik őt vissza, mert azt érzitek, hogy manapság akkora árulásokat követnek el, hogy ezt már lehetetlen megbocsátani?

– Így van, ezt a mai keményebb világra hangszereltük át, ahhoz képest, ami a 19. század végén volt, hiszen akkor játszódik a történetet, Molnár Ferenc gyerekkorának idején. Az eredeti regényben tizennégy évesek a Pál utcai fiúk. Ők még könnyebben megbocsátanak, a nagyobb srácok már kevéssé.

– Te miket nem tudsz mostanában megbocsátani?

– Hát nézd, van egy garnitúra, amelyik tudatosan, kitartóan, permanensen tönkreteszi az országot. Ez megbocsáthatatlan.

– Ez így elég általános, konkrétan mire gondolsz?

– Mondjam például az oktatást? Az maga a normális jövő záloga. Nem véletlenül ment el innen most már hatszázezer ember, ebből legalább négyszázezer fiatal. Ők azért mentek el, mert saját maguknak és különösen a gyerekeiknek élhetőbb, jobb jövőt akarnak. Nincs olyan területe a mindennapi életnek, ahol ne találkoznánk ezzel a rombolással.

– Tudsz olyan művet írni, amiben benne van az, amit ezzel kapcsolatban érzel?

– Igen, részint A Pál utcai fiúkban is benne van. Például az einstandolásban, vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, a gittegyletes szarakodásban. De most készülök egy nagy munkára, amiben reményeim szerint sok minden benne lesz ebből, holott egy 19. századi történet.

– Mi lesz ez?

– Nem árulom el. Mert még el se kezdtem írni, csak gondolatban foglalkozom vele, nem akarom elpénecolni a témát.

A Színikritikusdíjat szerintem kaphattad volna a Tennessee Williams darabból, A vágy villamosából írt, az Erkel Színházban bemutatott balettért is, csak azt valószínűleg sokkal kevesebb kolléga látta.

– Igen, és gondolom, kevesebb kritikusnak van hozzá affinitása, mert ez egy másik műfaj.

– Ennek egyébként sokkal bonyolultabb a zenéje, mint A Pál utca fiúké. Annyira nagy zenekar szükséges hozzá, hogy nem is játsszák élőben. Miközben áradoztál arról, hogy a színháznak élőnek kell lennie, szerintem a színházban a zenének is, ha fontos szerepe van, annak kell lennie. Inkább legyen sokkal kisebb zenekar. Engem, miközben nagyon tetszik amit komponáltál, zavar, hogy egy balett esetében magnóról halljuk a zenét.

– Engem is. Nem is a zenekar nagysága az igazi probléma, hanem a több műfajúság. A történet az én zenei elképzelésemben úgy kívánta, hogy legyen egy jazz kamarazenekar, ami azt jelenti, hogy egy jazzbőgősnek, dobosnak, ütőhangszeresnek, zongoristának, trombitásnak, szaxofonosnak, jazzcimbalmosnak ott kellene lennie a zenekari árokban. Aztán úgy éreztem, hogy a nagy New Orleans-i utcajelenetekhez szükségem van egy big-bandre is. Ez már plusz húsz fő, jó ebből a húszból vonjuk le az előbb felsorolt ritmusszekciót, mert az ugyanaz. De ezenkívül szükségem volt egy rendes nagyméretű szimfonikus zenekarra, és emellett még egy kortárs kamarazenei világra. Plusz van benne többféle énekhang is. Nem csak azért lett volna élőben megvalósíthatatlan, mert ennyi ember nem fér be egy zenekari árokba és borzasztóan bonyolult lett volna a hangosítás, hanem mert ennyi jó muzsikust nem tudsz lekötni egy próba- illetve előadássorozatra. Ez lehet, hogy az én hibám.
– Igen, erre azt lehet mondani, hogy oldd meg úgy a zenét, hogy élőben előadható legyen.

– Így viszont rendkívül sokszínű és plasztikus a zene, majd remélem, hogy megjelenik egy szvit ebből lemezen. Mivel vannak szép számmal reminiszcenciák, azaz ismétlődő motívumok, így a teljes anyagból lehet egy hatvan perces szvitet szerkeszteni. Azért ebből remélem, majd kiderül, hogy semmilyen zenei döntés nem volt véletlen.

Szikora János rendező is zaklathatott egy fiatal lányt

0

Az ATV Egyenes beszéd című műsorában a színész Kátai István beszélt arról, hogy tanúja volt annak, amikor Szikora János rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója a színház büféjében zaklatott egy fiatal színészhallgató lányt.

Kátai István már szerdán elmondta a tévének, hogy tud egy zaklatási ügyről, de akkor még nem nevezte meg, hogy ki az érintett. Csütörtök este viszont szintén az ATV-nek elmondta, hogy a székesfehérvári Vörösmarty Színház 56 csepp vér című előadásának rendezőjéről van szó, majd pedig Szikora János színházigazgató nevét is kimondta. Mivel Kátait az áldozat arra kérte, hogy az ő személyét ne fedje fel, így őt nem nevezte meg.

Kátai, mielőtt elmesélte volna, hogy mit látott évekkel ezelőtt, arról beszélt, hogy ő nem akar senkit megvádolni, és

mindenki döntse el, hogy az eset kimeríti-e a molesztálás fogalmát.

Részletesen beszámolt arról, hogy az 56 csepp vér próbáinak idején többen, köztük színészhallgatók ültek a színház büféjében egy asztalnál és beszélgettek, amikor csatlakozott hozzájuk Szikora is. Mivel a délelőtti próbák rossz hangulatban zajlottak, Kátai beszámolója szerint örültek, hogy leült közéjük a mérges igazgató úr beszélgetni. Mikor azonban többen kimentek dohányozni, Kátai pedig kollégájával arrébb ment italt rendelni, a rendező elkezdett simogatni egy fiatal lányt. Mikor ezt észrevették, Kátaiék először inkább nem mentek vissza az asztalhoz, hanem direkt arrébb vonultak.

Majd úgy döntöttem, hogy mégsem kellene kettesben hagyni őket, mert a lánynak láthatóan nem tetszett a közeledés, ezért visszaindultak. Szikora ekkor közölte, hogy nem történt semmi, majd felállt az asztaltól és elment. Kátai szerint

fel sem merült, hogy a lány ezt az egészet akarta volna,

és az incidens után remegni is kezdett.

A beszélgetésben elhangzott még, hogy Kátai a színházat előre figyelmeztette arról, hogy beszélni fog a tévében az esetről.

A Jászai Mari-díjas és érdemes művész Szikora 2012 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója.

Marék Veronika: Nem a gyerekekre gondolok, amikor készítem a könyvet

0

Játszom egész életemben – foglalja össze életművét Marék Veronika, aki szerint nincs jobb játék, mint kitalálni, megírni és megrajzolni egy történetet. Ezért is választotta a mesealkotást élete hivatásának, és így született meg Boribon, Annipanni, Kippkopp és a Kockásfülű nyúl. Megalkotójuk, a József Attila-díjas író és grafikus decemberben ünnepli 80. születésnapját, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

„Kitűnő, kiadni” – ezt a felszólítást találta a 17 éves Marék Veronika a Móra Kiadó szerkesztőjének asztalán, amikor egy pillanatra egyedül maradt a szobában. Szégyellte magát, hogy belenézett a lektori véleménybe, amelyet a neves gyermekpszichológus, Donáth Blanka adott, de persze nagyon örült. Ez a jelentés sokat segített ugyanis abban, hogy a kiadó megjelentette első meséskönyvét, A felvágott hasú mackót, amelyet a Marék Veronika édesapja, a kiváló belgyógyász és író, Marék Antal vitte be a kiadóba.

„A kiadó vezetője nem nagyon akarta elhinni, hogy én készítettem a rajzokat, ezért leültetett a szobájában, ahol rajzolnom kellett.

Csak ezután kezdhettük meg a beszélgetéseket a megjelentetésről” – idézte fel a szerző első könyve megjelenésének körülményeit.

Marék Veronika, József Attila-díjas magyar író, grafikus Boribonnal
MTI Fotó: Kallos Bea

Marék Veronika 1937. december 19-én született Budapesten. Szülei orvosok voltak, és bátyja is az orvosi pályát választotta, őt viszont kezdettől fogva a mesék, történetek vonzották, de a bábok és a színház is nagyon érdekelte.

„Érettségi után jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, nem vettek fel, de apám egy magas rangú ismerőse segítségével elintézte, hogy változtassák meg ezt a döntést. Egy évig jártam a díszítőfestő szakra, utána kidobtak. Ezután néhány évig a Bábszínházban dolgoztam, de az igazgató a hatvanas évek elején megmondta, hogy soha nem leszek jó színész. Azóta kizárólag a könyvkészítéssel foglalkozom” –mondta arról, hogy hogyan lett főállású gyerekkönyvszerző.

1963-tól kezdve szabadfoglalkozású író és grafikus, és miközben sorra jelentek meg képeskönyvei, írt rádió- és bábjátékokat, tévés gyerekműsorokat (ezek közül a legnépszerűbb A Kockásfülű nyúl, amelyet Richly Zsolt rajzolt és rendezett), képregényeket, és még társasjátékokat is készített. Emellett népszerű gyerekújságoknak, a Dörmögő Dömötörnek és a Kisdobosnak is külső munkatársa volt.

Meséskönyvei közül először a Boribon-sorozat aratott sikert, azután megszületett Annipanni, Kippkopp, Laci és még nagyon sok figura. Marék Veronikának

legalább 1 millió könyvét adták el Magyarországon és világszerte,

hiszen meséit a magyar mellett német, angol, spanyol, lengyel, román, szerb, koreai és japán nyelven is kiadták. Ez utóbbi különösen nagy jelentőségre tett szert a szerző életében, hiszen Marék Veronika szinte már második hazájának tekinti Japánt, ahol 21 könyve jelent meg. A japán gyerekek és szülők körében a Laci és az oroszlán lett kiemelkedően népszerű.

Marék Veronika rajzaival
MTI Fotó: Kallos Bea

Marék Veronika szerint „minden országnak megvan a maga gyermekirodalma a maga mackója”, és abban, hogy egy gyerekkönyv sikeres tud-e lenni külföldön is, döntő tényező a jó fordító megtalálása. A Laci és az oroszlán japán sikeréről például azt mondta, hogy nagy szerencséjére egy korábbi Eötvös-kollégista, Tokumaki Jaszimoto kezébe került a kézirat. „A zseniális fordító egész egyszerűen beletalált a japánok szívébe. Ez azt jelenti, hogy a japánok másért szerették a történetet, mint a magyarok, őket a társadalmi kizáródás, Laci kirekesztése a közösségből fogta meg. Ez a könyvem minden évben megjelenik Japánban, a többinél ez nem jött be” – mondta.

Arra a kérdésre, hogy vajon miért tudnak olyan sikeresek lenni a történetei, meglepő választ adott Marék Veronika.

„Amikor készítem a könyvet, nem a gyerekekre gondolok, hanem magamat próbálom kifejezni.

Boldog vagyok, ha a gyerekekkel sikerül egy húron pendülnöm. Hiszen megmaradt bennem a gyerek, ha már egy kicsit idősebb is, nyilván ezt érzik az olvasóim” – mondta.

A népszerűség persze nem feltétlenül jár együtt az anyagi megbecsüléssel ebben a szakmában sem. Marék Veronika nagyon őszintén beszélt erről is: „Évtizedekig fillérekért dolgoztam. Az állami kiadó megállapított egy elképesztően alacsony honoráriumot a szövegért, egy picit magasabbat a rajzokért, de összességében sokáig ebből nem lehetett megélni. A 2000-es évek hoztak ebben döntő változást, azóta tisztességes honoráriumokat és jogdíjakat kapok” – mondta.

2006-ban Janikovszky Éva-díjat, 2010-ben pedig József Attila-díjat kapott, viszont úgy érzi, pályatársai megbecsülését soha nem sikerült igazán kivívnia. „Ami az írók közösségét illeti, engem oda soha nem fogadtak be. Tettem kísérleteket, hogy legyenek kontaktusaim a kollégáimmal, de sajnos, a kapcsolat rossz maradt. Talán azt gondolják, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom műveléséhez a szerényebb tehetség is megteszi. Persze, az is lehetséges, hogy szeretnek, de ezt nagyon gondosan titkolják…” – mondta a szerző, aki még most is új könyveken dolgozik.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK