Az, hogy a Queen lépett fel az Oscar-gálán nem véletlen: a Freddie Mercury életét feldolgozó Bohemian Rhapsody (Bohém Rapszódia) című film is a jelöltek között volt, sőt be is söpört négy Oscart.
Az eredeti Queen együttesből Brian May gitáros és Rogert Taylor dobos volt jelen (Freddie Mrecury 1991-ben elhunyt, John Deacon basszusgitáros pedig már régóta nem tagja a zenekarnak). A frontember Adam Lambert, aki az American Idolban futott be.
A kötelező szmoking helyett a hátán ezüst strasszokkal díszített zakóban és szív alakú napszemüvegben érkezett Elton John este Cannes-ba a róla készült életrajzi film, a Rocketman bemutatójára, a művet versenyen kívül vetítették a fesztiválon.
Az alkotók szerint „a lehető legtisztességesebb” életrajzi történet, amely a világsikereket egymásra halmozó excentrikus szupersztárra és az AIDS elleni küzdelmére koncentrál, zajos sikert aratott a Croisette-en. Mielőtt a díszvetítés végén felgyulladtak a fények a fesztiválpalota Lumiere-termében, a vége főcímet a közönség folyamatos és ütemes tapsa kísérte.
A 72 éves világsztár a film stábjával, köztük házastársával, David Furnish-sel, a film producerével és Dexter Fletcher rendezővel együtt érkezett a vetítésre. A nehezen mozgó énekes azonban nem ment fel a vörös szőnyegen, hanem egy hátsó ajtón sétált be az épületbe, és a lépcső tetejéről mosolyogva üdvözölte a rajongóit és a fotósokat.
Elton John zakójának hátán ezüst strasszokból kirakva a film címe, Rocketman felirat volt olvasható, és a szíve felett egy hatalmas hímzett piros rakéta díszítette az öltönyfelsőt.
Az énekes világsztárrá válását és állandó szövegírójával, Bernie Taupinnal ápolt munkakapcsolatát feldolgozó alkotásban Taron Egerton alakítja Elton Johnt.
A Rocketman műfaját tekintve inkább egy musical és egy életrajzi film keveréke, azt az átalakulást követi nyomon Elton John legkedveltebb dalain keresztül, ahogyan a félénk zongorista csodagyerek Reginald Kenneth Dwightból szupersztár lett Elton Hercules John néven. Jamie Bell alakítja a szerzőtárs Bernie Taupint, Richard Madden játssza Elton első menedzserét, John Reidet, Bryce Dallas Howard pedig Elton anyját, Sheila Farebrothert testesíti meg.
Elton John és Bernie Taupin 1970-ben készítette el első közös világsikerű albumát, amelynek címadó dala volt a Your song, s amelyet 1976-ig további kilenc lemez követett, köztük olyan klasszikusok, mint a Rocketman, a Crocodile rock, a Bennie and the Jets és a Don’t go breaking my heart. Rövid szünet után a páros 1980-tól ismét együtt dolgozott és folytatta a világsikerű dalok kiadását.
Miközben színpadi fellépései tömegeket vonzottak, a kulisszák mögött a kábítószer, az alkohol és a bulimia határozta meg a mindennapjait. A fordulópontot az életében és a pályáján is az 1990-es találkozása hozta el egy fiatal AIDS-beteggel, akit haláláig elkísért. Barátjának, Freddie Mercurynak, a Queen énekesének halálát követően pedig létrehozta az AIDS-ellenes alapítványát.
Fizikai újjászületése a zenei feltámadását is jelentette: több mint 300 millió albumot adott el a világban, 3500 koncertet adott és munkásságát tucatnyi díjjal jutalmazták.
Június 5-én a MoM Sportban ad koncertet Chris Botti, a Grammy-díjas trombita művész és zeneszerző, a fiatal trombitás generáció talán legnagyobb alakja. Nevét a hazai jazz közönség jól ismeri, és most újra fellép Magyarországon.
– Honnan jött a trombita szeretete nálad?
– Az anyukám felelős azért, hogy már kiskoromban megismertetett a zenével és a zene szeretetével. Mivel ő zongoraművész, először zongorázni tanultam, de mint minden gyerek, lázadtam az ellen, amit anyám akart. Valami mást akartam csinálni, más hangszeren játszani. A tévében láttam Doc Severinsent és azt gondoltam, hogy ez a trombita nagyon menő dolog. Szóval elkezdtem trombitázni, és pár évvel később, mikor 12 éves voltam, meghallottam az első három hangot Miles Davis My Funny Valentine című dalából és abban a pillanatban tudtam, hogy jazz zenész szeretnék lenni.
– Néhány évvel ezelőtt az Impressions című albumod Grammy-díjas lett. Milyen érzés volt ez számodra?
– Hogy őszinte legyek, a Grammy egy zenésznek más, mint egy Oscar egy színésznek. A Grammy annyit jelent, hogy képes vagy minden este színpadra lépni. Sokan vannak olyanok is, akik nyertek Grammy-díjat, de nincs sikeres koncert turné „üzletük”. Én fogtam magam és éltem a lehetőséggel, hogy egy bandát egyben tartva bejárjuk a világot és színpadra lépjünk minden este. És ez az én „Grammy-m”. Szóval nagyon örülök a megtisztelő díjnak, de hogy őszinte legyek, nekem többet jelent a másik út, a koncertezés.
– Mit vársz legjobban a budapesti útból?
– Hogy játszhassak a rajongóimnak. Egyáltalán nem tartom kis jelentőségűnek, hogy vannak rajongóink, akik megveszik a jegyet, lemondanak minden mást aznap estére, és eljönnek, meghallgatni, megnézni minket.
– Tudnál néhány szót mondani arról, hogy mire számíthatunk a koncerten?
– Sok különböző dalt fogunk játszani az Impressionstől kezdve a régebbi lemezekig, és ami a legfontosabb, a világ egyik legjobb zenekarát láthatjátok, hallhatjátok majd, úgyhogy számíthattok arra, hogy nagyon jól fogjátok érezni magatokat, és a jazztől a klasszikus zenén át, a rockig sok fajta műfajba belehallgathattok. Vannak olyan nagyon jó barátaim, akik még sosem láttak engem játszani, de most arrafelé fogok játszani, ahol élnek, úgyhogy meg fogom őket hívni a koncertre. A koncert napjára majd összegyűjtik a bátorságot, hogy megkérdezzék: „Szóval csak te leszel meg egy szál trombita?” Tényleg úgy érzem, hogy a karrierem arról szól, hogy egyenként megnyerjem magamnak az embereket, mint egy párbajban. Egyszerre egy közönség, egy ember, mivel amint látják, már felfogják az egészet. A koncert után pedig odajönnek és azt mondják: „Úristen, sírtam a koncert alatt”, vagy „Soha nem láttam még ilyen zenészséget”, vagy „Ez tényleg nagyon vicces volt és a gitáros teljesen őrült”, vagy hogy tényleg nagyon élvezték a koncertet és nagyon jól érezték magukat. Az emberek nem tudják mire számítsanak egy trombitástól, így az emelkedő még meredekebb. Ez az egyik oka annak, hogy ilyen kitartóan turnézok, meg akarom mutatni mindenkinek, hogy mit tudok, és persze miután egyszer megtapasztalod milyen érzés ez, már abba sem akarod hagyni.
– Mit jelent a világ legkelendőbb jazz-crossover zenészének lenni?
– Megpróbálok nem foglalkozni a címkékkel. Engem csak az érdekel, hogy a közönségem növekszik-e, és hogy a rajongóim jól érzik-e magukat a koncertjeimen. Amíg ez a két dolog igaz, addig én teljesen elégedett és boldog vagyok.
– Voltál már valaha Budapesten? Lesz időd városnézésre?
– Igen, már volt koncertünk Budapesten 2010-ben és ez egy nagyszerű város, nagyon jól éreztük magunkat itt. Sajnos sosincs időnk városnézésre, így a tapasztalataim limitáltak, de abban biztos vagyok, hogy az ételek mindig nagyszerűek voltak, az emberek pedig nagyon vendégszeretőek és kedvesek.
Chris Botti egy korábbi, 2016-is New York-i koncertje:
Hosszasan lehet vitázni arról, hogy mennyire szép húzás a jogtulajdonosok kifogásai ellenében bemutatni egy darabot, és arról is, hogy melyik gesztust lehet inkább lerasszistázni: azt, hogy Ira Gershwin végrendelete értelmében, a szokást mintegy írásban rögzítve, csak feketebőrű énekesek szerepeltetéséhez járulnak hozzá az örökösök a Porgy és Bessben, vagy azt, hogy egy magyar színház ennek ellenére, gyakorlatilag egy kiskaput kihasználva figyelmen kívül hagyja ezt. Komplex problémáról van szó, amelyben Ókovács Szilveszter főigazgató egyértelművé tette az álláspontját: a jogtulajdonosok tiltakozás ellenére, az „all-black cast” kitételt figyelmen kívül hagyva, hazai énekesek előadásában mutatta be a Magyar Állami Operaház január 27-én George Gershwin Porgy és Bess című operáját a budapesti Erkel Színházban, Almási-Tóth András rendezésében. Erre az adott lehetőséget, hogy az Opera által aláírt szerződésben állítólg ez a kitétel nem szerepel, így az idei négy előadást megtartják, de persze a következő évadban is játszani szeretnék a betanult darabot – Ókovács pedig ezért akár perre is menne. A FüHü-nek az Opera sajtóosztálya azt a tájékoztatást adta, hogy megvárják az utolsó, február 8-i előadást, és másnap elküldik az új, a következő három évad dátumaira szóló engedélykérő levelet. „Ha erre a rasszista kitétel miatt nemleges válasz jön, akkor új fejezethez ér a vita, amely innentől már teljesen a nyilvánosság előtt zajlik majd.
Főigazgató úr biztos abban, hogy a következő három évadban a Porgy szerepelni fog az Erkel Színház műsorán”
– írták.
Ókovács Szilveszter egyébként azt, hogy a jogörökösök akarata ellenére így játszák a darabot, azzal indokolta, hogy az opera egyetemes művészeti érték, ezért nem lenne szabad egy darabot bőrszín alapján kisajátítani, annál is inkább, mert absztrakciós műfajról van szó.
A művészet szabadságáért való kiállás mellett azonban úgy tűnik, a főigazgató presztízskérdést is csinált a fehér Porgy és Bessből. Az Origón a bemutató napján megjelent publicisztikájában így fogalmazott: „mindjárt indul a Porgy operatörténetileg mindenféleképpen jegyzett „fehér” premierje.”
Az örökösök tiltakozása nyomán annyi történt, hogy a plakátokon és más, az előadással kapcsolatos reklámokon, hirdetéseken a kifogásukat feltüntették, ennek megfelelően a bemutatón megvásárolható műsorfüzeten is ott virított a piros felirat:
„A Porgy és Bess bemutatása jelen formában nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”.
A Porgy és Bess újabb magyarországi bemutatójának egyébként nyilván nem tett rosszat a körülötte zajló hírverés: nagy az érdeklődés a négy előadásra, akit érdekel Gershwin operája, igyekszik most megnézni, hátha jövőre már nem lesz műsoron. Sokan még szombaton is aggódtak a nézők közül, vagy legalábbis viccelődtek azon, hogy mi lesz, ha mégsem tartják meg az előadást. A premiert természetesen megtartották, de azért nem sikerült simára az operatörténeti pillanat: majdnem félórás csúszással tudták megkezdeni az előadást az Erkelben, mert meghibásodott a színpadi világítást vezérlő elektronika. A problémát maga Ókovács Szilveszter jelentette be a színpadon, miután több mint tíz perce várt a közönség a kezdésre.
Mivel jeles eseményről volt szó, nyilván frusztrálta a főigazgatót a probléma, ebből azonban semmi nem látszott. Még kétszer kellett megjelennie, hogy kezelje a majdnem félórásra duzzadt csúszás problémáját, de végig teljesen fesztelen volt, részletesen elmagyarázta a hiba okát, és viccel ütötte el a kellemetlenséget. Például azzal, hogy, ha majd az Erkel felújításáért is lobbizni akar, a premier közönsége lesz a tanúja rá, hogy szükség van erre. Vagy azzal, hogy
A művészet szabadságáért kiálló Ókovácsnak ez a megjegyzése derültséget, de vélhetőleg sokakban visszatetszést is keltett. Azon túl, hogy az ilyen viccelődés politikailag teljesen inkorrekt – bár ez egyre kevésbé jelent problémát a közbeszédben -, különösen egy, a rasszizmus problémájával ennyire átitatódott mű esetében ízléstelen.
Ezt pedig nem mi akarjuk ráhúzni az előadásra: ahogy a FüHü-nek küldött válaszból is kitűnik, a főigazgató az, aki szerint egyenesen a fehérekkel szembeni rasszizmus az all-black cast kitétel. Az Opera abban a sajtóközleményben is kijátszotta a rasszizmuskártyát, amelyet a „fehér” premier kapcsán körbeküldött, és az operawire.com-on is megjelent. Arra hívták fel a figyelmet, hogy egyesek magát George Gershwint is rasszistának tartották azért, ahogyan az afroamerikaiakat ábrázolja a műben, pedig, ahogy az Opera hangsúlyozza, mi sem állt távolabb a zeneszerzőtől. Ezen logika mentén szerintük a darab bemutatásakor sem illik rasszistának lenni a másik irányból. Ez akár még elfogadható érv is lenne, viszont ha ekkora az egyenlőség, akkor talán a darab premierjén sem szerencsés bajkeverő fekete kezekkel viccelődni. A megjegyzés ráadásul teljesen értelmetlen, mert a Porgy és Bess szereposztásáról végrendelkező, a librettót jegyző Ira Gershwin maga is fehér volt (csak döntésével a fekete énekeseket szerette volna támogatni), ezért ha valakik megakadályozhatták volna a bemutatót, azok sokkal inkább fehér kezek.
A PC-ből egyébként másoknak is lenne hová fejlődniük az intézményben. A szombati bemutató előtt tartott Hangoló című programon – amely egyébként nagyon hasznos és jó kezdeményezés -, a darabot úgy ismertették, hogy végig négerezték a benne szereplő karaktereket, egy ponton pedig az is elhangzott, hogy Porgy, mit tegyünk, nyomorék. Pedig erre az állapotra is van már szebb szavunk, már ha ilyesmire van még bármiféle igény 2018-ban Magyarországon.
Ókovács Szilveszter a csúszás miatt, még az előadás megkezdése előtt kompenzációt ajánlott fel a premier nézőinek: az igényeket a porgy@opera.hu email címre várják, névvel, címmel és a szombati előadásra szóló jegy fotójával – közölte kérdésünkre az intézmény. Kárpótlásként az Opera a minden magyar újszülötthöz eljutatott Útravaló című CD-jének 2018-as kiadását ajánlotta fel, ami az Opera Gyermekkar első önálló albuma. A lemezen Szőnyi Erzsébet A makrancos királylány című kétfelvonásos meseoperája és Kodály Zoltán, Kocsár Miklós, Esterházy Pál, Karai József és John Rutter egy-egy vallásos ihletettségű műve szerepel.
Rejtett kamera, mikrofon, CIA titkosszolgálati eszközök: lecsap a Belügyminisztérium Nemzeti Védelmi Szolgálata (NVSZ)hálapénzkommandója orvosra és betegre! Kiemelt figyelmet fordítanak a szülészeti – és nőgyógyászti területekre!
Cser Ágnes, a Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (MSZ EDDSZ) elnöke hangsúlyozta, az orvos és a beteg büntetése a hálapénz miatt megrontaná a közöttük lévő bizalmi kapcsolatot.
A Kulisszatitkok című, Színház kívül-belül alcímű, tárlat a Pesti Vigadóban, tényleg titkokat rejt. Turnai Tímea kurátor némiképp úgy rendezte meg, mintha elvarázsolt kastélyban lennénk. Nem hagyományos módon a fal mellé állította, falra függesztette a tárgyakat. Azok rögtön, ahogy belépünk körbevesznek, csaknem elárasztanak, ha úgy tetszik, letámadnak bennünket.
Olyan ez, mintha belépnénk egy teátrum raktáraiba, és szinte ránk szakadnának a tárgyak. Minden, ami egy színházban található. Díszletek, jelmezek, fejdíszek, makettek, szőnyegek, függönyök, bábok, fegyverek, ékszerek, kellékek garmadája, plakátok, maszkok, ki tudja még mi minden. Hetven művész alkotásai. Akár azt is képzelhetjük, hogy megelevenednek, hiszen valaha a többségük mozgásban is volt, hordták a ruhákat, használták a kellékeket, a díszletek esetleg forogtak, átalakultak. Arról nem is beszélve, hogy a produkciókban mindent az előadás igényeinek megfelelően megvilágítottak, akár különböző módon, bizonyos távolságra voltunk a színpadtól, most pedig egészen közelről mustrálhatunk bármit.
Színházi kiállítás sokszor okozott már nekem csalódást. A deszkákon a remek színész által viselt elegáns palást, elnyűtt vacakságnak hatott például. Ahhoz, hogy fényességes ruhadarabnak tűnjön, szükség volt a megfelelő alakításra, szituációra, miliőre, világításra. Kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor a pompázatos, színes tollú madár csúnyán megázik, és ettől szinte szürke verébnek hat.
Turnai Tímea tud úgy kiállítást rendezni, hogy amennyire lehet, megőrizze a tárgyak „élő” voltát, ha úgy tetszik, megmutassa a lelküket. Hogy aztán persze kiben mi mit mozgat meg, az teljesen szubjektív. Lehet, hogy elég egy rajz, egy díszletterv vázlat, amiről esetleg egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy különösebben attraktív, és az emberben az emlékezés árját indíthatja el. Ilyen például Szegő György rajza a Marat halála korszakos, kaposvári előadásához, ami úristen, de régen, egyetemista koromban, 1981-ben volt, akkor, amikor tán játszók, nézők, még egyaránt hittek abban, hogy színházzal eget-földet meg lehet rengetni. Amikor Szegő bolondok házát ábrázoló, rémséges zártságot kifejező, zordonul fenyegető díszlete az előadás végén hirtelen leomlott, és ott volt mögötte óriási méretben a Corvin köz fotója, az 1956-os forradalom jelképe, az a kitörést az elviselhetetlenből, a szabadságot, vagy lehet, hogy csak a vágyálmokat jelentette, a sokunkat szinte magunkból kiforgató, döbbenetes erejű előadásban. Ami végén teljesen természetes volt a 20 perces vastaps, a múlni nem akaró ováció.
Ha ilyen emlék tolul elő, akkor az ember nem feltétlenül a kiállított tárgy esztétikai értékét fontolgatja, ami más esetben viszont kiemelten fontossá válhat, hozzátéve, hogy még az is lehet, hogy ami önmagában jó műtárgy, esetleg nem illeszkedett be megfelelően az előadásba, és ennek bizony a fordítottja sem lehetetlen. Például Kentaur, azaz Erkel László díszlet- jelmeztervei, amellett, hogy elképesztően látványosak, és rossz színpadtechnika mellett is monumentális látványt tud varázsolni, mindig jelentősen hozzájárul a produkció gondolatiságához is.
Minden korosztály művészei képviseltetik magukat, és azok munkáit is kiállították, akik már nincsenek az élők sorában. Jó látni például, hogy a több mint 10 esztendeje halott nagy tervező, Vágó Nelly szellemisége hogyan él tovább fiatalokban, akár vonalvezetésben, színhatásban, netán egy kalap formájában. Szimbiózisban élnek itt együtt a különböző stílusok. Hatnak egymásra. És hatnak persze ránk. Izgalmasak például Szűcs Edit testmaszkjai, ahogyan szinte élő szobrot formáz a táncosokból. Nagyon tetszik Szentesi István hagyományt és korszerűséget vegyítő látványterve a Szentesi Színház belsőépítészeti kialakításához. Papp Janó fejdíszei egyszerre humort és méltóságot is sugároznak. Molnár Éva koronái, színpadi kellékei bámulatosan kimunkáltak. Harsay Ilona bőrből készült színpadi alkalmatosságai igencsak fantáziadúsak. És még hosszan sorolhatnám.
A Kulisszatitkok rejtélyei csaknem feltérképezhetetlenek.
Az Egyenes Beszédben Skype-on nyilatkozott Maros Ákos, aki korábban az Indexnek már név nélkül elmesélte történetét. Most viszont megnevezte zaklatóját is:
Kerényit először Kalmár Péter vádolta meg azzal, hogy zaklatta és megalázta beosztottjait. Kerényi tagadott, aztán a nyugdíjazását kérte, de továbbra is visszautasította a vádakat.
Maros Ákos most azt mondta, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon próbáltak 23 éve, de ő többször elkésett, ezért Kerényi megbüntette. Ahogy Maros mesélte: este felmentek a kollégium egyik szobájába, ahol
és azt mondta neki: ha akar, sírjon nyugodtan, ez is a megtisztulás része.
ATV Live: Exkluzív bejelentés az Egyenes Beszédben
Maros Ákos az ATV Egyenes Beszéd című műsorában mesélte el Rónai Egonnak, hogy 23 évvel ezelőtt hogyan alázta meg Kerényi Miklós Gábor.
Közzétette: atv.hu – 2017. november 6.
