Kultúra

Szaúdi uralkodóház és a vahabizmus 2. – Al Szaúd eredete

Lássuk, hogy jött létre az Al-Szaúd klán és abból az uralkodó dinasztia? Engedjék meg, hogy a www.orientalista.hu cikkét közöljem.

A témában a kutatómunkát és publikálást Mohammed Shaker végezte, aki az alábbi kérdésekre kereste a választ:
A szaúdi család tagjai az Anza bin Wa’el törzsből származnak-e? Az iszlám a tényleges vallásuk-e? Vajon arab származásúak-e egyáltalán?

Kutatómunkájával Shaker úr leleplezte a szaúdi rezsimet és azokra a válaszokra jutott, amire az iraki katonai hírszerzés is…

A muszlim naptár szerint 851. évben (mely a Gergely naptár szerint: 1447. év) az Anza törzs egyik ágának, az Al-Masaleekh-nek férfi tagjai karavánnal szállították a gabonaféléket (búzát, kukoricát), valamint egyéb élelmiszereket Irakból Nadzsd-be.
A klán vezetője Sahmi Bin Hathool volt. Mikor a klán elérte Basra (Irak) városát, a csoport tagjai egy zsidó kereskedőt kerestek fel, akinek a neve Mordakhai bin Ibrahim bin Moshe volt. Az alku során a kereskedő megkérdezte tőlük: “Honnan származtok?” Amire azt válaszolták: “Az Anza törzs Al-Masaleekh klánjából.” Amikor a zsidó kereskedő meghallotta ezt a nevet, felderült és nagy szeretettel üdvözölte őket. Azt mondta, hogy ő maga is az Al-Masaleekh klánból származik, mégis Basra-ban (Irak) kell élnie, egy családi viszály következtében, ami az ő apja és az Anza törzs néhány tagja közt gerjedt.

Miután a zsidó elmesélte a klán tagjainak ezt a kitalált mesét a származására vonatkozóan, megparancsolta szolgáinak, hogy a klán összes tevéjének zsákját töltsék meg búzával, datolyával, gyümölcsökkel.

A figyelemreméltó nagylelkű tett meglepte az Al-Masaleekh klán tagjait és vélhetően felkeltette a büszkeségüket is, hogy megtalálták ezt a szeretetteli rokonukat Irakban, aki az élelmiszer utánpótlást részükre biztosítani tudja. Elhitték, amit a zsidó mondott és mivel az egy gazdag kereskedő volt, nekik pedig szükségük volt az élelmiszerre, egyből köreikbe fogadták.

Amikor a karaván indulásra készen állt, hogy visszatérjen az élelmiszerekkel Nadzsdba, a zsidó kereskedő azt kérte tőlük, hogy velük utazhasson, mert szeretne visszatérni eredeti hazájába, Nadzsdba. A klán tagjai szándékát teljes szívvel üdvözölték és boldogan hívták el magukkal.

Így a (titkolt) zsidó a karavánnal Nadzsdba utazhatott. Miután odaért, propaganda tevékenységekbe kezdett. Azt a hazugságot híresztelte magáról, hogy ő is egy közülük való rokon, így jelentős számú hívet sikerült gyűjtenie maga köré. Mikor már elegen szimpatizáltak vele, meglepetésszerűen egy ellenzéki kampányt indított el sajátos nézeteit terjesztve az akkori Saleh Salman Abdallah Al-Tamini sejk ellen, aki egy muszlim vallási prédikátor volt Al-Qassemben.

Saleh Salman Abdallah Al-Tamini sejk prédikációinak vonzáskörzete nem csak Nadzsd régiót foglalta magában, hanem Jement és Hidzsazt is, így őt sokan követték. Ezért a zsidó próbálkozása nem vezetett eredményre és arra kényszerült, hogy elhagyja Al-Qassem városát. Átköltözött AL ISHA-ba, ahol megváltoztatta a nevét Mordakhairól Markhan bin Ibrahim Musa-ra. Majd megváltoztatta lakóhelyét és Diriya nevű nagyobb város közelében, Al-Quteefben telepedett le.

Itt a lakosság körében elkezdett egy kitalált történetet terjeszteni Mohammed próféta pajzsáról. Ez arról szólt, hogy a pogány arabok zsákmányként megszerezték Mohammed próféta pajzsát a muszlim araboktól, melynek következtében harc robbant ki a pogány és a muszlim arabok közt. A pogány arabok viszont eladták egy Banu Qunaiqa nevű zsidó klánnak a pajzsot, akik megőrizték ezt a kincset!

Történeteivel fokozatosan erősítette és növelte a pozícióját a beduin lakosság körében. Történeteinek lényegi mondanivalója az volt, hogy Arábia szerte a zsidók nagyon befolyásosak és jogosan, kiérdemelten tisztelik őket.

Beszédeivel sok fontos személyt nyert meg a beduinok közül, ezért úgy döntött, hogy tartósan letelepedik Al-Quteefben. Úgy érezte, hogy e település elnyerte bizalmát és ez lesz az ő főhadiszállása a Perzsa-öbölben. Ezt a helyet egy ugródeszkának tekintette és arra törekedett minden erejével, hogy létre jöhessen egy zsidó királyság a Perzsa-öbölben.

Az ambiciózus terv végrehajtásához a sivatagban élő arab beduinokhoz közeledett és mindent megtett, hogy elnyerje a támogatásukat. Majd egyre gyakrabban illette magát a “király” jelzővel. Ám a beduinok utánajártak ki ő valójában és az Ajaman és a Banu Khaled arab törzsek rájöttek a zsidó valódi kilétére. Arra is rájöttek, hogy milyen ravasz tervet eszelt ki. Úgy döntöttek, hogy véget vetnek életének. Megtámadták és elfoglalták azt a várost, ahol élt, de hívei segítségével sikerült valahogy megszöknie.

A szaúdi család zsidó őse (Mordakhai) egy farmon talált menedéket az akkori Al-Malibeed Ghusaiba közelében Al-Aridban, amit ma úgy hívnak: Al-Riyad

Azt kérte a farm gazdájától, hogy nyújtson számára menedéket. A gazda vendégszerető volt, ezt azonnal teljesítette és segített neki. Egy hónapot sem töltött segítőkész befogadóinál, amikor meggyilkolta a föld urát és annak összes családtagját, majd utána úgy tett, mintha egy betörő tolvajbanda hajtotta volna végre mindezt. Később már azt mondta, hogy még a katasztrófa bekövetkezte előtt megvásárolta a gazdaságot a földdel együtt a családtól. Ennek megfelelően a föld uraként volt joga ott élni. Ezután új nevet adott a területnek. Elnevezte Al-Diriyanak, azaz azt a nevet adta a földterületnek, ahonnan korábban elmenekült.

A szaúdi család zsidó őse (Mordakhai) egy vendégházat épített áldozatai földjén, amit Madaffanak nevezett el. A vendégek közül (talán a meghívott zsidó rokonai közül is) maga köré gyűjtötte a képmutatókat, akinek segítségével hamis propagandát tudott terjeszteni, méghozzá azt, hogy ő egy prominens arab sejk.

Cselszövést hajtott végre Saleh Salman Abdallah Al-Tamini sejk, azaz az eredeti ellensége ellen és megölte (ölette) egy merénylettel Al-Zalafi város mecsetében.

Ezt követően már elégedett volt és biztonságban érezte magát Diriyaban, állandó otthonában. Poligámiában élt nagyon sok nővel és sok gyermeket nemzett, akiknek tiszta arab neveket adott.

Amikor leszármazottai felcseperedtek, apjuk nyomdokaiba léptek és összefogva, összeesküdve az arab nemzet ellen – magukat Szaúd klánnak nevezve – illegálisan foglaltak el földterületeket, megöltek minden embert, aki terveiknek keresztbe akart tenni.
Különféle megtévesztéseket használtak céljaik eléréséhez: vagy megvetették a lelkiismeretes és másképp gondolkodó embereket, vagy intrikákat, hazugságokat terjesztettek róluk. Pénzt és nőket ajánlottak fel befolyásos embereknek, különösen azoknak, akik ezen zsidó család igazi életrajzát vezették, amely aztán a történelemírókat is félrevezette valós eredetük tisztázásában. Eközben magukat a legelőkelőbb arab törzsektől származtatták, mint a Rabi’a, az Anza, vagy az Al-Masaleekh.

Feltűnően álszent az a jelenség, hogy napjainkban a szaúdi királyság könyvtárait egy volt igazgatóról elnevezve úgy hívják, hogy Mohammad Amin Al-Tamini. Arról az emberről nevezték el ugyanis a királyi könyvtárakat, aki a zsidó szaúdi család részére készített egy családfát, ami összeköti őket a nagy Mohammad prófétával. A hamis munkáért 35.000 egyiptomi fontot kapott az akkori szaúdi nagykövettől Kairóban 1943-ban (a muszlim naptár szerint 1362-ben). A nagykövet neve: Ibrahim Al-Fadel volt.

Mint fent említettük, a szaúdi család zsidó őse (Mordakhai) poligámiában élt, rengeteg nőt vett feleségül és sok gyermeket nemzett. Jelen pillanatban is ez folyik.

Mordakhai egyik fiának, Al-Maqarannak az első gyermekét Mohammad-nek nevezték el, a másodikat pedig Szaúdnak, aki a mai Szaúd-dinasztia névadója.

Szaúd leszármazottai (a mai szaúdi uralkodó család) egy merénylet sorozatot indítottak az arab törzsek prominens vezetői ellen azzal az ürüggyel, hogy e vezetők hitehagyottakká váltak, eltávolodtak az Iszlám vallástól, elhagyták a Korán tanítását, így megérdemlik a szaúdi kárhoztatást és lemészárlást.

A szaúdi uralkodó család történelemkönyvének 98-101 oldalain a családi történész kijelenti, hogy az összes ember a Nadzsd régióban istenkáromló, vérüket kell venni, földjeiket elkobozni, az asszonyaikat ágyasukká tenni.

Ez mindaddig nem hiteles muszlim meggyőződés, míg azt Mohammad bin Abdul Wahab szektához tartozó nem állítja (a családi történész). A szekta eredete szintén zsidó gyökerű Törökországból.

A vahabita tanok, melyeket a szaúdi család átvett, alapul szolgáltak arra, hogy elpusztítsanak minden lakót: férfiakat, gyerekeket, a nőket pedig megerőszakolják, továbbá a terhes nőket hasba szúrják, gyerekek kezét levágják. Mindezt a vahabita szekta engedélyezi, sőt kötelességnek tartja azokkal szemben, akik nem követik a vahabita irányzatot.

Az Al-Szaúd család mindent megtett, hogy egy Iszlámmal szembeforduló vallási szekta neve alatt embereket terrorizáljon és gyilkoljon.

Az Al-Szaúd dinasztia brutális atrocitásokat követett el 1749-ben (muszlim naptár szerint 1163-ban), amelyet követően az egész Arab-félszigetet családi nevük után Szaúd-Arábiára neveztek át, mintha az egész régió az ő személyes ingatlanjuk lenne, ahol az összes többi lakó az ő rabszolgájuk. Az ő dolguk az, hogy éjjel-nappal robotoljanak gazdáiknak. Emellett a dinasztia kizárólagosan a saját kezében tartja az ország természeti kincseit.

Ha bárki panaszkodik, vagy felemeli a hangját bármely despotikus szabály ellen, amit az Al-Szaúd hozott, annak a dinasztia közterületen veszi fejét.

Egy szaúdi hercegnő a kíséretével egyszer ellátogatott Floridába és 90 szobát bérelt ki a Grand Hotelben 1 millió dollár/éjszaka körüli áron. Az eset kapcsán hallott-e valaki olyan alattvalóról, aki ezt negatív fennhangon kommentálta volna? Nem, mert ha volt is ilyen, arra ismerős sor várt: halál szaúdi kardok által, köztéren.

Az 1960-as években a Szawt Al-Arab rádióállomás Kairóban és a Jemen rádióállomás Sana’a-ban megerősítette a szaúdi család zsidó származását. Faisal Al-Szaud király akkoriban nem tagadta meg családja zsidó származását, mert kijelentette – amit a Washington Post 1969.szeptember 17-én közölt:

” Mi a szaúdi család a zsidók rokonai vagyunk, és ellenezzük azokat az arab, vagy muszlim hatóságokat, akik bármilyen antagonizmust mutatnak a zsidókkal szemben, hiszen velük békében együtt kell élni. A mi országunk (Arábia) a forrás, ahol az első zsidó felemelkedett és leszármazottai szétszóródtak az egész világon”

A szaúdi jogtanácsos, Hafez Wahbi említi az “Arab-félsziget” című könyvében, hogy Abdul Aziz Al-Szaud király, aki 1953-ban hunyt el, a következőt mondta: “Üzentünk (szaúdi uralkodók), hogy találkoznánk valamennyi arab törzzsel. Ennek során egy érkező arab küldöttségből nagyapám számos sejket csukatott börtönbe a Matheer törzsből. Amikor jött egy másik küldöttség ugyanebből törzsből azzal a kéréssel, hogy elengedjék a foglyokat, Szaúd Awal (a nagyapja) azt a parancsot adta ki az embereinek, hogy vágják le minden bebörtönzött fejét, főzzék meg az áldozatok húsát, majd ezt szolgálják fel a követeknek a megalázásukra tartott banketten. A követek, mikor megtudták, hogy a hozzátartozóikat tálalták fel, elborzadtak és elutasították az ételt, de Szaúd Awal megparancsolta az embereinek, hogy akik nem hajlandóak a húsból enni, azoknak vágják le a fejét.

Ilyen és ehhez hasonló bűntetteket követtett el ártatlan emberekkel szemben, akiknek az volt a “bűnük”, hogy “ellenzékiek” voltak. Ő volt az egyik legkegyetlenebb uralkodó.
Hafez Wahbi leírt egy másik történetet is, ami a nagyapjáról fentiekben nyilatkozó Abdul Aziz Al-Szaud királlyal kapcsolatos. Egy sejk érkezett a Matheer törzsből a királyhoz, aki egy prominens fogoly szabadulásáért járt közben. A király a sejket kivégezte, majd megfürdött vérében, mielőtt imádkozni kezdett.

Az iraki katonai hírszerzés igazgatósága egy elmarasztaló, világrengető jelentés adott ki, miszerint Muhammad bin Abd al-Wahhab, a vahabita-takfiriya Iszlám vallási ág alapítója és a Szaúdi uralkodóház, akik a legnagyobb támogatói és a vallás terjesztésnek finanszírozói, – mind leszármazottai a Sabbatista fanatikus zsidó szektának, amely tagjai eredetileg Törökországban éltek és ott gyakorolták az Iszlám hitet nyilvánosan, de titokban a misztikus, kaballisztikus judaizmust követték.

Na de, nem tök mindegy?

Melyik arab nem rokona a zsidóknak? Vallási alapon minden Muszlim az, hiszen a közös ős Ábrahám. Genetikai alapon, pedig nem tudták egymást kikerülni. Hasonló eset a magyarság és annak „echte” volta.

Tegye fel a kezét a Kárpát medencében az, akinek nem csörgedezik ereiben szláv, sváb, cigány, román, török vagy akármilyen más vér?

Ugye lehetetlen, hogy ez ne így legyen? Ha a népek egymással szövetségesek, akkor feleségül veszik a nőket, ha meg ellenségek, akkor megerőszakolják a nőket. Az eredmény minden esetben ugyanaz: a nőket idegenek keresztezik át. Durva, de így van! Lássuk a Koránt:

Megszabadítottunk titeket a Fáraó nemzetségétől, kik rettegett szenvedéssel sújtottak le rátok, lemészárolták fiaitokat, megszégyenítették asszonyaitokat. S ebben bizony, a hatalmas próbatétel Uratoktól. (Korán 2:49)

Ugyanez a gondolat található még itt: 14:6, 28:4 és 40:25

Ha a fáraó megölette a zsidó férfiakat és a nőket rabszolgának használta, akkor ebből két következmény származik:
– a zsidóság anyai ágon lesz követhető
– A fáraó népe ezzel magát keresztezi át zsidóvá, akár akarja, akár nem.

Ezek után kevéssé hihető, hogy az egymás mellett élő népekben ne csordogálna egymás vére. Ha pedig valaki piszkosul tisztán tartotta vérvonalát és csak saját körein belül nősült, az beltenyészetté vált és kipusztult. Ez ilyen egyszerű. Tehát, hogy a szaúdiak zsidók, vagy sem, ez azért lényegtelen, mert arrafelé mindenki szegről-végről zsidó, ahogy minden zsidó szegről-végről arab, vagy más. Genetikailag ez így fest. Kulturálisan pedig mindenki az, aminek tartja magát.

Andy Landy mosolyalbuma – Hasra gyúrsz vaze?

HAS, ALKOSS, GYARAPÍTS: S A HAZA FÉNYRE DERŰL!

Mint az ismeretes, Orbán Viktor kétoldalú megbeszélést folytatott Boris Johnson brit kormányfővel a Downing Street-i miniszterelnöki hivatalban pénteken Londonban. A BLIKK észrevétele nyomán, örök kérdés marad, hogy a kölcsönös üdvözlést követően, miért mutatott Orbán Viktor hasára Boris Johnson? 

APÁPAI

A szaúdi uralkodóház és a wahabizmus 1.

A cionizmus egy eszme, melyet Theodor Herzl alkotott meg egy zsidó nemzeti állam létrehozására. A zsidó nemzeti államot jogilag a britek ágyazták meg. Nagy Britannia hozta meg a Belfour nyilatkozatot 1917-ben, ő ütemezte a bevándorlást, ő keverte a kártyát úgy, hogy arabok és zsidók ne éljenek békességben. Az ő direkt, vagy indirekt beavatkozásával jöttek létre azok a zsidó és arab fegyveres szervezetek, melyek előidézték a fekete-fehér látást, kizárva a két nép közti harmóniát és békét.

Az Iszlám mai kommunikációja, megjelenése éppen úgy csalóka, mint a cionizmusé. Bár az alapeszme a békén és a béke rendezőelvein alapszik, ezt körülbelül száz évvel ezelőtt átírták. Hogy kik? Hát ugyanazok, akik a Belfour nyilatkozatot tették és a cionizmust átírták. Csak pár név a brit elitből, akik a szaúdi királyi család tanácsadóiként, katonai stratégáiként meghatározták, hogy milyen Iszlámot szabjanak ki, akár a ruhát, az aktuális ellenséghez mérten. Percy Cox, az angol hadsereg tábornoka (Major-General), John Philby, a király tanácsadója, aki a Belfour nyilatkozat végrehajtásakor Jeruzsálem és Rijád között ingázott, egyébként a későbbi szovjet kettősügynök, Kim Philby apja. Valamint ne feledkezzünk meg Britannia két híres kémjéről, Thomas Edwards Lawrenceről (Arábiai Lawrence) és Gertrude Bellről (Arábiai Gertrúd). Ők rendelték meg Abdel Aziz királytól a vahabizmusnak azt a változatát, mellyel ki lehetett űzni a szunnita hashemitákat Mekkából és Medinából, a szúfita törököket az arab félszigetről és a síitákat a Perzsa öbölből.

Az Iszlámba bevonultak olyan ellenségképek, melyek korábban nem léteztek, létrejöttek azok a militáns szervezetek, melyek az Iszlám nevében kommunikálódtak és terjedtek a vahabizmus, szelefizmus, takfirija változatok, melyek gyűlöleten, kirekesztésen és erőszakon alapulnak. Hogy is lehetne ez másként, ha

ugyanazok az erők hozták létre Izraelt, mint Szaúd Arábiát?

A mai Iszlám elsőszámú áldozatai a muzulmánok. Rajtuk a bélyeg a világ eltorzulásáért, erőszakossá válásáért, stigmatizálódtak gondolataik, érveik. Mindeközben ez egy hatalmas játék, melynek mind áldozatul esünk. Elkárhoznak szent helyeink, hiszen ezekben főzik a legmérgesebb lelki táplálékot a hívők számára.

A Szaúd Arábiai Királyság, annak hivatalos megalakulása, 1932 előtt, nem létezett.

Ennek a sivatagos területnek a nyugati, Vörös tengert szegélyező partvonala Hidzsaz néven ismert. Ide esnek a zarándokhelyek, Mekka és Medina. A mai főváros, Rijád környékét és az ettől keletre fekvő sivatagot Nadzsd-nak hívták, ettől keletre volt az Al-Ahsza, ami a Perzsa parttal határos rész, valamint a déli tartományok, melyeket Al-Aszirnak hívnak. A keleti partot megszakította egy a törökök által uralt, stratégiailag fontos terület.

Maga az Al-Szaúd dinasztia Mohamed bin Szaúddal az élen 1744-ben kezdte el hódításait Nadzsd tartományban. Egy olyan iszlám Irányzatra támaszkodott, amely a klasszikus Iszlámmal köszönőviszonyban sem volt.

Ezt Mohammed Ibn Wahab (1703-1792) alkotta meg, aki addig facsarta, tekerte az Iszlámot, amíg abból a gondolat minden eleme kihullott és csak a gondolkodás nélküli feltétlen engedelmesség, valamint az erőszak maradt meg, mellyel a sivatagi törzseket a leigázandó többi törzs ellen lehetett fordítani.

Mohammed Ibn Wahab pszichopata módon gyűlölte az Iszlám síita ágához tartozókat, akik mind a mai napig Szaúd Arábia keleti tartományainak lakói. Ezt azért fontos tudni, mert itt vannak a leggazdagabb olajmezők.

Mohamed Ibn Wahab és követői, akiket ma vahabiták néven illetünk, a síiták lekaszabolására szólítanak, mert olyan számukra és gondolatviláguk számára idegen vallásgyakorlattal bírnak, ami a sivatagi beduin agy számára érthetetlen. Ilyen a kultúra, a temetők látogatása, emlékezés a halottakra, stb.

A vahabiták az Iszlámnak egy olyan ágát képviselik, akik véres harcot vívnak saját gondolattalan, alapeszméktől idegen, gyakorlatilag Iszlámnak nehezen nevezhető vallási irányzatuk terjesztéséért.

Mindent, ami ábrázolás, művészet, zene, tiltanak. Ez a tiltás annyira esztelen, hogy 1936-ban a Kába kövét is bálványnak nyilvánították és meg akarták semmisíteni. Ha akkor az iszlám világ Indiától Marokkóig nem fog össze és az Al-Azhar Kairóban nem hozza meg az ezt tiltó történelmi fatwáját, akkor meg is teszik.

Nos, az Al-Szaúdok ezzel a Mohamed Ibn Wahábbal szövetkeztek 1744-ben. Ő csinált nekik egy nem Iszlám Iszlámot, ami a mai napig Szaúd Arábia és az Öböl néhány régiójának meghatározó vallási irányzata. Ennek fejében Ibn Waháb az Al-Szaúd dinasztiát tette meg a hatalom letéteményesének. Tehát az Al-Szaúdok földi hatalma összeforrt a vahabizmussal.

Az Al Szaúd dinasztia 1902-1932 között vívta legvéresebb háborúit az arab törzsek, valamint a török hatalom ellen. Ehhez minden segítséget megkapott a britektől. A katonai sikerek eredményeként Nadzsd, Al-Ahsza, Aszir és Hidzsaz egyesült és 1932-ben a Szaúdi dinasztia nevét viselő királysággá alakult.

Ez a militáns felvonulás nem maradt annyiban a múlt század elején. A Szovjetunió afganisztáni inváziója idején a nyolcvanas években, ők alkották azt a dzsihadista csapatot, akik a CIA támogatását élvezve harci győzelmeket arattak, majd létrehozták az Al-Kaidát.

A 2011-ben kezdődött szíriai-iraki események újabb beszállást nyitottak számukra. Lefejező egységeik elhíresültek kegyetlenségeikről, melynek csúcsa az Iszlám Állam, ahol a barbarizmus, az agymosott pszichopata lét a mindennapok része lett. Mindez pedig az Iszlám nevében történik. Meddig tartható mindez?

A vahabizmus alapozta meg az Al-Kaida, a Boko Haram, Az Al-Shabab terrorszervezetek ideológiáját és hozta létre azok legvadabb mai hajtását a Takfiriya tant, ami az Iszlám Állam irányzata.

Minden hitetlen, ami nem mi vagyunk és elpusztítandó, szól a hirdetés. Fennmaradni és terjeszkedni, hangzik a jelszó. És ez a jelszó ugyanaz, mint a cionizmus jelszava. Csupán az egyik arabul, a másik héberül, vagy ivritül hangzik el.

Kik is az Al-Szaúdok, mi ez az ámokfutás, amit rendeznek és mennyire vannak a bukástól? Egyáltalán, hogy férhet ennyi arabok és Iszlám elleni gyűlölet ebbe a dinasztiába? Miért ez a sok vér és valláshamisítás?

Az aljasság természetrajza

Felizgatta az embereket az Eszenyi Enikő által ifj. Vidnyánszky Attilával a főszerepben, a Vígszínházban rendezett Hamlet. Sokan kérdezték a véleményemet róla, telefonon, Facebookon, személyesen, olyanok, akik látták, és olyanok szintén, akik nem. Heves beszédtémává lett egy színházi produkció, pró és kontra bőven vannak róla vélemények, rövid idő alatt rajongói lettek és bősz ellenzői.

Az előadásban, ahogy természetesen Shakespeare művében is, bőven van gyúanyag, és abban ugyancsak, ahogyan ifj. Vidnyánszky játssza. Nem az állandóan búval bélelt, örökösen filozofáló, cselekedni alig-alig képes Hamletet adja, hanem egy nyughatatlan, energiától duzzadó, hiperaktív fiatalt, aki küzd és küzd, és mindehhez még esze is van, talpraesetten ügyes is, ennek dacára elbukik, mert akkora az ádáz ellenerő.

Fotó:Dömölky Dániel

A kiugróan tehetséges ifjú színész remek a szerepben. Felindultságában benyargalássza a színpadot, csaknem a szó szoros értelmében falra mászik, függeszkedik, magasról leugrik, akrobatikázik, de ez nem tűnik öncélúnak, hiszen az őrületes idegfeszültségéből fakad. És mindehhez annak is igencsak ereje van, amit kiejt a száján. Súlyt tud adni a Forgách András által fordított ütős szavaknak. Szédületes karizmája van, és ettől mintha olykor már-már némi esély mutatkozna rá, hogy magányos gerilla harcosként komoly sebeket ejthet a megátalkodott hatalmi, elnyomó gépezeten. Megvan a tétje, hogy netalántán nem bukik el, nem csupán pusztába kiáltott szó, ami elhagyja az ajkát, ettől tétje lesz mindennek.

A harc pedig permanens, ahogy ugye pici országunkban látjuk, és, ha esetleg csitulna, mesterségesen is gerjesztik ezt azok, akiknek érdekükben áll. Eszenyi még egy jókora katonai dzsipet is behoz a színpadra, belőle hosszan kinyúló, messzire hordó, rémisztő fegyverrel, hogy szemléltesse a permanens háborúskodást. Laertes ezen gördül be a deszkákra, és igencsak elrettentően néz, Orosz Ákos megszemélyesítésében, aki kiválóan megformál egy olyan embert, akit csapás ér csapás után, rútul megölték apját, Poloniust, és nemsokára hideglelősen rondán hal meg a húga, Ophelia is.

A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.

Antal Csaba ugyancsak hideg képzetet keltő, némiképp börtönre is emlékeztető, monstruózus fém rácsszerkezetet tervezett fő díszletelemként, ami különböző mozgásokra képes, ha úgy tetszik, maga a megelevenedett elnyomógépezet. És hát elnyomásból, hazugságból, hátba döfésből, gyűlöletből itt akad bőven, nem véletlenül a félelem, sőt a rettegés az úr. Ebben a közegben lúdbőröztetően hat, amikor az az egy szál színész, aki a szokásos trupp helyet érkezik, mondani kezdi József Attila Levegőt! című versét. Például ezt a részt:

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.

Fotó: Dömölky Dániel

Emlékezetes alakítás Feusztbaum Béláé, Poloniusként találó képet fest a mindenkori talpnyalókról, gerinchajlítókról, akikből mind több és több van. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera ugyancsak telibe találnak sírásókként, a nép józan paraszti eszét, és nyersen őszinte szókimondását testesítik meg. Börcsök Enkő Gertrudként egyértelműen eljegyezte magát az aljassággal, és maga is elaljasult, miközben szereti Hamletet és az ő érdekében próbál lavírozni. Csapó Attila és Zoltán Áron Rosencrantz és Guildensternként a képmutató szolgalelkűség megtestesítői. A Király Dániel által játszott jólelkű Horatio cselekvésképtelen. Tán ezért marad életben, senkinek nem érdeke megölni őt.

Végkifejletként, Fortinbrasként Gilicze Márta jön a színpadra, szűk kosztümös, merev hivatalnokra emlékeztet. Olyan karizmatikusnak kellene lennie, mint a sírásókat játszóknak ahhoz, hogy valami értelme legyen annak, hogy ő is nő. De nem elég kemény, nem elég lidérces ahhoz, hogy azt érezzük, ami esetleg a szándék, hogy még undokabbul részvétlenebb hatalom következik. Ha pedig ennyire jellegtelenül semmilyen, amilyennek mutatja magát, pillanatokon belül elsöprik, és utána akkor mi van? Az előadás befejezésével nem vagyok kibékülve. Egyébként pedig igen erőteljesnek tartom az érezhetően óriási energia és szellemi befektetéssel készült produkciót, és örülök annak, hogy ennyire fontossá, az átlagon felülinél sokkal többeket megmozgató beszédtémává tudott válni.

Diktátorok

Hynkel, aki persze egyértelműen beazonosítható Hitlerrel, hatalmas luftballonnal játszik, amire mintha földgömb lenne, ráfestették a földrészeket. Mámorosan föl-ledobálja, fején, kezén, lábán egyensúlyoz vele, arca gyermeki örömet, de gyilkos agressziót is tükröz. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítja, A diktátor című produkcióban, Chaplin zseniális filmjének színpadi változatában, a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében.

 

Többen mondják, hogy merészség most elővenni ezt az alkotást, ami Chaplin tán legnagyobb hatású filmje. 1940-ben készült, a mindinkább előretörő fasizmus és személy szerint Hitler gúnyos, megsemmisítő paródiája, akit világhódító nagyságként tömegek ünnepelnek, azt ő kis felfuvalkodott, pitiáner senkinek ábrázolja, és egyfolytában kinevetteti. Akkorra már ismert, legendássá lett, sétapálcás, keménykalapos, lepukkant öltözetű kisemberének bajusza szinte azonos formájú Hitler bajuszáéval. Tán ebből is fakadhatott az ötlet, hogy a magas piedesztálra felkapaszkodott tömeggyilkoshoz totálisan hasonló kispolgár figurát teremtsen, és kettős szerepet játsszon, egy jó lelkű, csetlő-botló, humánus, sőt szerelmes borbélyt is, akit bohózati elemek halmozásával rendszeresen összecsereberélnek a rettegett, ugyanakkor sokak által imádott, diktátorral.

Fotó: Dömölky Dániel

Az már szomorú, hogy ennek a filmremekműnek a színpadi verzióját bemutatni, és hatalmas plakátot kitenni a Vígszínházra, A diktátor felirattal, manapság bátorságnak számít. Jobb lenne, ha ez az alkotás már csak mementó lenne, netán kissé poros bohózattá szelídült volna. De hát nem és nem, a diktátorok újra és újra megteremnek, megint Istennek képzelik magukat, ámítják a népüket, a világot, és sokan, úgy látszik, hogy ismét egyre többen, beveszik a maszlagjaikat, szándékos ferdítéseiket, hazugságaikat, alaptalan ígérgetéseiket, elkábított, kritikátlan, szemellenzős rajongóik lesznek. És ez persze játék a tűzzel, ami bizony életveszélyesen terjedhet.

Eszenyi Enikő igencsak groteszk jelenettel indítja a produkciót. A borbély egy pácienst borotvál, bohócosan hatalmas borotvát használva, felpörgetett ritmusú zenére végzi a munkáját, így ahelyett, hogy óvatos lenne, bravúroskodik, nyeglén brillírozik, időnként mintha oda sem figyelne, jelezve, hogy ez már neki pazarul megy így is. Viszt Attila vendégként, riadt tekintettel ül a székben, le van szorítva oda, moccanni sem tud, arckifejezése egyre rémültebbé válik, totálisan kiszolgáltatott helyzetben van. A borbély pedig élvezi a fölényét, és mind elővigyázatlanabbul közelít a férfi nyakához is, amiből komoly baj lehet.

Ez a nevettető, de rögtön azért hideglelős bohóctréfa, előrevetíti az eseményeket. Ha úgy tetszik, diktatúra kicsiben, hétköznapi fasizmus. Visszaélés egy helyzettel. Az agresszió kiütközése mindennapi szituációban. Annak megmutatása milyen az, amikor a jámbornak látszó emberből előtör az állat, de még csak incselkedik, bolondozik az agresszióval, még simán visszatuszkolja azt magába, de már önkéntelenül megmutatja, hogy ott van benne. Tudjuk, Hitler a kisember legrosszabb ösztöneire, legkönnyebben előhozható félelmeire apellált, ezzel fanatizálta a tömegeket, amire ugye temérdek példát látunk mostanság is. Ezt a fanatizált tömeget, aminek tagjai az ügyesen adagolt propaganda hatására teljesen elvesztik a józan eszüket, remekül megmutatta Mohácsi János, éppen a Víg deszkáin, A salemi boszorkányok mellbevágó előadásában. Hiszen a tömegek megtévesztése volt egykor, és most is, az egyik legfontosabb cél. Ennek az ügyesen rövid pórázon tartott, megfélemlített tömegnek a megjelenítését hiányolom a produkcióból, aminek nagyszabású keretei közé szerencsés lett volna, ha ez is befér, hiszen ez most központi kérdés.

Fotó: Dömölky Dániel

Monumentális az Antal Csaba által megteremtett látvány, a legkifejezőbb az a lépcsőzetes, pillanatok alatt kinyitható és összecsukható emelvény, amiről a néphez, jelen esetben a közönséghez lehet eltorzultan üvöltő hangon szónokolni. Ifj. Vidnyánszky erőteljesen karikírozza az önimádó, őrületbe hajló, de azért minden basáskodásuk dacára rettegő, közhelyeket pufogtató, fenyegetően gesztikuláló, eltorzuló arcú népbutítókat, akik leginkább a maguk pecsenyéjét sütögetik. Magába sűríti, megtestesíti a diktátorok korát. Hátborzongató és röhejes. Pusztai Judit jelmeztervező nem használ egy az egyben horogkereszteket, teljesen az eredetiekkel azonos egyenruhákat, de minden hasonlít a múzeumi másához. Az pedig külön tanulmányt igényelne, hogy amikor egy hatalmas zászlóval, ami letagadhatatlanul a fasizmust jelképezi, náci katonáknak öltözött legények beborítják a földszinti nézőtér középső részét, akkor erre ki hogyan reagál. Akadnak, akik viccnek fogják fel és nevetgélnek, mások riadtan, felháborodottan próbálják lelökni magukról. De hát ez nem sikerülhet, mert az egyenruhások keményen markolják, így ez ugyanolyan kelepce, mint amilyenbe a hebrencs borbély vendége került. Akadnak, akik csupán döbbenten maguk elé merednek, tán tudomásul véve, hogy egyebet nem is tehetnek, míg mások egészen közönyösen néznek, esetleg egyszerűen csak nem tetszik nekik ez az interaktív elem.

Fotó: Dömölky Dániel

Fontos alakításokat láthatunk, Hajduk Károly például Herr Spejz, aki állandóan aljasabbnál aljasabb tanácsokat ad, és még inkább kiélezi a már amúgy is éles helyzeteket. Wunderlich József olyan hadnagy, aki rádöbben arra, miben vett részt és megpróbál ellene fordulni. Gados Béla csúcs kitüntetett, felfuvalkodott tisztet személyesít meg, legnagyobb megdöbbenésére, letépik a plecsnijeit, megfosztják hatalmától, egyértelművé téve, hogy pillanatok alatt bárki kegyvesztetté válhat. Lukács Sándor, Igó Éva kisemmizett, zsidó áldozatok. Tehát a katonák és az áldozatok jelen vannak, a fasizmus könnyen felhergelhető szálláscsinálói kevéssé.

Az előadás végén, a Hitlernek nézett, katonai egyenruhába bújtatott borbély szónokolni kezd az emelvényen. De nem ordenáré szitokszavak, ölésre buzdító ocsmányságok hagyják el a száját, hanem szeretetre, emberségre, békére, megértésre serkentő mondatok. Majd ledobja az egyenruhát, ami rajta amúgy is csak maskarának hat, és a szerelme, Hanna után kiáltozik, akit Szilágyi Csenge alakít jókora szívvel, óriási segítőkészséggel, igaz szerelemmel.

Vágyálom ez, vagy remélhetjük, hogy a közeli valóság? Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban.

Andy Landy mosolyalbuma – Tarlós rémálma

Egy kampányrendezvényre Varga Mihály pénzügyminiszter mellett Tarlós István Budapest egykori főpolgármestere is meghívást kapott. Tarlós utódjáról Karácsony Gergely főpolgármestert és az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjét egyaránt nem kímélte Márky-Zayról szólva, gúnyosan hozzátette: „Akárhányszor az arcára nézek, az jut eszembe, hogy csecsemőként felsírtam volna, ha Márki-Zayról álmodom…”. Kedves Tarlós Úr! Ha a várakozásától eltérően Márki-Zay lesz a miniszterelnök, déjà vu érzése támadhat, javasojuk, hogy legyen a párnája mellett a zsebkendője, de egy erős altató sem árthat.

Vágy a megbékélésre

Annyira szabadok akarnak lenni a leigázott zsidók Verdi Nabucco című, áradó zenéjű, szertelenül lendületes, fiatalkori operájában, hogy már az előadást követő taps után, ebben a műfajban teljesen szokatlanul, minden szereplő, a szólisták is, megismétlik a kórusukat, ami lényegében a szabadság himnusza. Az Erkel Színházban a zsúfolt nézőtér bátrabb tagjai, velük dúdolják, éneklik a slágerszerűen ismert, szárnyaló dallamokat.

 

Amikor már nagyon változást várnak az emberek, elegük van a rabigából, a szétesőben lévő ország káoszából, egységet szeretnének, kiegyezést, megbékélést, igencsak szívhez szóló lehet a Nabucco. Verdi is akkor írta, amikor Olaszország rossz, káosszal teli állapotban volt, maga is a legcudarabb magánéleti időszakában, meghalt két gyermeke, és nem sokkal utána a felesége. Ráadásul egy sikert követően, még egy bukáson is túl volt a Milánói Scalaban. Örökre abba akarta hagyni az operaírást. De a direktor, Bartolomeo Merelli nem hagyta annyiban, jó érzékkel nyúzta, nyaggatta, minden tiltakozása ellenére zsebébe nyomta a kor jelesének, Temistocle Solera vérforralóan szép szövegkönyvét, azt kiáltozta, hogy zenésítsd meg, zenésíts meg!, majd a szó szoros értelmében kitaszigálta Verdit az irodájából, és belülről bezárta az ajtót, hogy ne lehessen semmi apelláta.

A Nabucco bemutatója után Verdit nemzeti hősként ünnepelték, az első olasz nemzeti parlament tagja is lett. Nálunk az opera vagy harminc évig Mikó András egyre porosodóbb rendezésében ment. Több mint két éve Kesselyák Gergely rendezte újra, először Miskolcon, aztán Debrecenben volt látható, és ezt követően került a széles színpadú, de kínosan kis színpadmélységű Erkel deszkáira. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert ennek a műnek lételeme a monumentalitás, nem jó, ha szinte színpadi freskó lesz belőle. Zeke Edit díszlettervező ezért jobbára szabadon hagyja a teret, hogy be tudjon áramolni a nagy létszámú szereplőgárda, de egy jókora, glóbusz formájú gömböt azért elhelyez benne, ami korona gyanánt is szolgál, ahogy gurul, le is lehet róla pottyanni, jelképezi a szerencse és a hatalmi viszonyok forgandóságát.

És hát ebben a történetben aztán van minden, egy nép teljes kiirtására is adódik szándék, de testvér és apa ellen fordulás szintén adódik, tobzódik a gyűlölet, ugyanakkor ezzel párhuzamosan nagy az igény a nyugalomra, a kiegyezésre, a végre békében élésre.

Hétköznapi előadást láttam, már igencsak távol a premiertől, mégis meglepően magas volt a produkció intenzitása, hőfoka, amit a rendezője, Kesselyák Gergely vezényelt, imponáló hevülettel. Új szereplőként volt látható, hallható az áradó hangú, karizmatikus személyiségű, Sümegi Eszter, aki Abigélként, mindenáron, a legaljasabb eszközökkel, megszerzi a koronát. Sümegi hátborzongatóan mutatja be a hatalmi mámor és téboly természetrajzát, és bukása után a teljes összeomlását, öngyilkosságát ennek a borzadályossá vált nőnek. A címszereplőt, aki kezdetben elvakultan és elvadultan gyűlöl, és népirtásra készül, majd amikor elveszti trónját annyira összeomlik, hogy megtér a zsidók hitére, és amikor újra erőre kapva visszaszerzi hatalmát, szabadon engedi őket, Kálmándy Mihály alakítja. Hangban és színészi játékban, tőle megszokottan, egyaránt erősen. A jeruzsálemi király unokaöccse, aki a főellenség lányába, Fenénába lesz szerelmes, a szintén az előadásba újonnan beálló Dékán Jenő. A végül párjává váló Fenéna, Nabucco lánya, a régóta a produkciót erősítő Gál Erika. A zsidók rafinált főpapja a nagyszerű Palerdi András.

Végül annyi balszerencse és viszály után, bekövetkezik a várva várt megbékélés. Együtt fújjuk a szereplőkkel a szabadság himnuszát, és tán erre a röpke időre hisszük, hogy ezek a meghitten ünnepi, emelkedett percek harmonizálnak a valósággal. De hát hazamegyek, és szakmai ártalomként botorul kinyitom a számítógépemet, óvatlanul megnézem a híreket. Ömlik belőlük a mocsok. Azért legalább a színházban jó volt abban hinni, hogy a temérdek aljasság, szenvedés után, csak következik egy kis megbékélés.

Székhelyi József halálára

„Dögöljön meg a rák!!!”, üvöltötte a telefonba, amikor tavasszal a Klubrádióban interjút csináltam vele, és elköszöntem tőle. Beszéltünk a Spinozában tartandó bemutatóról, amit, ha törik, ha szakad, meg akart csinálni. És beszéltünk arról is, hogy beteg, nem titkolt semmit, mindig is nyílt volt, és nem csupán négyszemközt, hanem a nagy nyilvánosság előtt szintén. Ha beszélt, tényleg mondani is akart valamit, közlendőjét rendszerint a rá oly jellemző, fanyar humorával fűszerezte. Energiái pedig végtelennek tűntek. Sokszor szóba hozta, hogy messze nem érzi magát annyi idősnek, mint amennyi. Hetven évesen is hetvenkedett. Bordatöréssel is játszott, és fel sem merült benne, hogy emiatt nem jön velem pódiumon beszélgetni, szinte fel volt háborodva, amikor félve felhívtam emiatt, hogyan képzelem, hogy ő ezt lemondja. Egyébként mindig felvette a telefont, ha nem tudta, a lehető leggyorsabban visszahívott bárkit. Becsületes volt, egyenes gerincű, az élet legkisebb dolgaiban is.

Meg a nagyokban szintén, hiszen mondta a véleményét, büfében, folyosón, sajtóban, médiában egyaránt. Nem rejtette véka alá, amit gondol. Amikor a Szegedi Nemzeti Színházból, ahol korábban direktor volt, rapid módon útilaput kötöttek a talpára, bizony erősen bizonygatni kellett, hogy ugyan már, ennek az ég egy adta világon semmiféle politikai oka nem volt. Ahogy az is emlékezetes, hogy Egerben nem léphetett fel, ott ugyancsak kellett magyarázkodni, szerecsent mosdatni rendesen, aztán persze megígérték, hogy kiköszöbülik a csorbát, hívják, megtarthatja Villon-estjét. Aztán kérdeztem tőle, volt-e Egerben, azt válaszolta, hogy nem hívták. Azt hiszem volt benne valami Villon lázadásából, társadalomkívüliségéből, tán ezért is tartozott harsogóan fiatalon, az akkor igencsak ellenzékinek számító, minden megrögzött fennállóval szembe helyezkedő Egyetemi Színpadhoz, ahol az egyik mestere Ruszt József volt, aki rögtön a pályája elején ráosztotta a Hamletet Kecskeméten. Nagyreményű pálya kapott ezzel igencsak hatalmas löketet, és óriási bizalmat Székhelyi, amire rá is szolgált. Az nem állítható, hogy ezután csupán főszerepek garmadája következett, de az igen, hogy sokat játszott, abszolút foglalkoztatott volt, és igencsak hamar belopta magát a nézők szívébe, amihez hozzájárultak a tévézések, filmszerepek, szinkronizálások. Homer Simpson hangja, a Simpson család című sorozatból, a magyarok számára mindörökké ő.

Nem volt műfaji korlátja, tragédiát ugyanúgy játszott, mint komédiát, és attól sem jött zavarba, ha operettben kellett komédiázni. Például, nem is olyan régen, a Fekete Péter című operettben mulattatott, a Madách Színházban, fő szakmai otthonában. Ugyanitt, a Szerelmes Shakespeare-ben még játszott a nyáron. Júliusban műtötték, a tüdőrákjának áttétjei voltak, de ő készült a Vidor Fesztiválra, Nyíregyházára, most pénteken lett volna a Szép jó estét, Mr. Green! előadása, mondta is, hogy ott sem akar csalódást okozni a közönségnek. Többek szerint ez a kétszereplős darab tartotta életben. Ebben 86 éves, idős embert játszott, soha nem éli már meg ezt a kort. Mindig tele volt pedig vitalitással. Nem véletlenül mondta nekem egyszer, hogy mindig kell, hogy legyen a háznál gyerek. És nála aztán volt is! Öt gyermeke és négy unokája siratja. A legkisebb, a nála harminc évvel fiatalabb feleségétől született, a 7 esztendős Sára. A fényképét mindig magánál hordta. Többször beszélt arról, hogy nem halhat meg, mert iskolába kell vinni. Nyilatkozta, hogy nem a haláltól fél, hiszen az születésünktől tudható, hogy bekövetkezik, hanem a hozzá vezető úttól, az agóniától. Sokat szenvedett. Emelt fővel viselte. Azt képviselte, hogy beszélni kell a rákról, mert az nem szégyellni való dolog, és hiába gondoljuk, hogy azt csak más kaphatja meg. Nagy betegen is másokon akart segíteni.

Szerethető ember volt, jó színész, és bár voltak, akik politikai nézetei miatt haragudtak rá, lényegében az egész ország szurkolt neki. Sajnos nem döglött meg a rák. Meghalt viszont a 71 esztendős Székhelyi József, aki még sokáig élhetett volna, játszhatott volna, sugározhatta volna magából a szeretetet, és élvezhette volna, hogy viszont szeretik.

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – II. rész

Visszakanyarodva Ramil történetéhez, rengeteget beszélgettünk az alatt a három év alatt, amíg együtt voltunk, és számtalanszor vetődött fel a gyilkosság. Látszott rajta, hogy nyomasztja, még ha próbálta titkolni is. De egyszer mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott.

Azt mondta: „Nem csináltam mást, mint amit a zsidók csinálnak. Vagy az amcsik. Csak ők profi gyilkosok, és nem kapják el őket. Én csak a nemzetem ellen elkövetett bűntetteket bosszultam meg, még ha amatőr módon is.”

A szemem előtt vált egyre radikálisabb, szélsőségesebb iszlamistává. A barátságunk olyan ponthoz érkezett, amikor már teljesen őszinték voltunk egymáshoz, nem voltak titkaink. Főleg, hogy angolul vagy oroszul beszélgettünk, nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy mások esetleg beledumálnak. 2010-ben, amikor a Koszi klán tagjai (Szövő, Joe és Kukker) házi őrizetbe kerültek, majd a többi Rezervátumlakó is követte őket, egyedül maradtam a Rezervátumban, és ez idő tájt a napból hat-hét órákat beszélgetéssel töltöttünk.

A rácshoz vittem a stokimat, arra ültem, Ramil pedig közel ült a vasalt ajtajához. 3 méterre voltunk egymástól, két jó barát, mégis egy vastag rács és egy tömött vasalt ajtó választott el bennünket egymástól.

Ha a Gyűjtő B épületének az alagsorát egy szóval kellene jellemeznem, csak egyetlen szó jut az eszembe: „mészárszék”.

Soha nem tapasztalt brutalitás folyt. Már említettem más írásomban is, hogy alig volt olyan nap, hogy a smasszerok ne verjenek félholtra vagy ne kínoznának valakit. Az áldozatok többsége cigány volt, 10-ből 9 biztos. A barbarizmus 16.00 óra után kezdődött, amikor az intézményvezetők hazamentek, és reggelig tartott. A hétvégék még ennél is durvábbak voltak. 2009-ig egyedül próbáltam harcolni a brutalizmus ellen, nem túl nagy sikerrel, majd 2009-ben tudtom nélkül Ramil is ringbe szállt.

Egyetlenegy magyar fogvatartott sem merte felemelni a szavát az ellen, ami ott folyt. Sőt! Ha rám rontottak a fekete kutyák, inkább még őket támogatták. Aztán Ramil érkezésével már ketten lettünk. Pont az ő ajtaja előtt rugdostak vagy hatan-heten egy szerencsétlen cigányt, amikor egy hatalmasat rúgott az ajtajába, majd kiüvöltött, hogy: „Stop it!” (Abbahagyni!)

Csak pár napja volt ott, és egyáltalán nem jó referenciával érkezett. Az, hogy „beszólt” a smasszeroknak, csak rontott a helyzetén.

Egy kívülálló valószínűleg nem lát abban semmi kockázatot, ha egy fogvatartott rászól a smasszerokra, miközben azok éppen egy másik fogvatartottat vernek. Pedig óriási kockázattal jár. A magyar börtönökben a smasszerok egy része úgy viselkedik, mintha kiskirályok lennének. Nem tűrnek el semmilyen kritikát. Ez egy zárt világ, ahol a jelvény az úr.

Ramilt a „beszólása” után folyamatosan szívatták. Az aktájából és a napi teendőiből is tudták, hogy szorosan kötődik az iszlámhoz, ezért ezen a ponton támadták. Tudták, hogy nála veréssel és egyéb más szokásos fenyítésekkel nem érnek el semmit, mi több, féltek is tőle, ezért olyan pontot kerestek, ahol a legtöbbet árthatnak neki úgy, hogy az ő testi épségük ne kerüljön veszélybe. A pszichikai terror sokszor hatékonyabb, mint a fizikai fenyegetések.

A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat. A börtön két transzvesztitáját – Erzsit és Jennifert – arra kényszerítették, hogy menjenek oda Ramil cellájának ajtajához, lenyitották a tátikát, és udvaroljanak neki, valamint pikáns dolgokat kérjenek és ajánljanak fel. Az iszlámnak olyan a homoszexualitás, mint kereszténynek az ördög.

Egyik alkalommal sikerült Jennifert elkapnom, és úgy rántottam a rácsnak, hogy hetekig a rács mintáját viselte az arcán. Aztán közöltem vele, ha még egyszer meglátom a Ramil közelébe, kitépem a nyelvét és feldugom a szétkúrt seggébe. Többet nem jött le az alagsorba, pedig a smasszerok keményen követelték tőle. Erzsi attól kezdve nagyon vigyázott, hogy se én, se Ramil el ne kaphassa. Távolról mutogatta műmellét és perverzkedett.

Ramil egyedül volt egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem beszélte. Egy rakás elfajzott, embertelen smasszer gyűrűjében. Az ügyvédje, aki hatalmas munkadíjat vágott zsebre, le sem szarta a bírósági ítéletet követően. Minden perc az életében pokol volt.

Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nap mint nap megalázták. Mégis minden nap reggel 9.00 órakor úgy lépett ki a cellájából letudni a napi egy órás szabad levegőn eltölthető köröket, mint egy igazi férfi: felemelt fejjel. A legtöbb embert már maga a magánlét is megtöri. Saját magamról tudom, nem könnyű éveken át napi 23 órában egyedül bezárva lenni egy cellában, hogy minden nap, amikor arra az egy órára kinyitják a cellád ajtaját, ahonnan megbilincselve, egy rohadt döggel a sarkadban, akit legszívesebben cafatokra tépnél, férfihoz méltóan lépj ki a sétaudvarra vezető ajtón. Erre csak nagyon kevesen lennének képesek, és nagyon kevesen is képesek.

Amikor Ramilt odahozták, én már túl voltam azon, hogy megvívjam a saját háborúmat a jelvényesekkel. Nekem sem volt egyszerű, mégis óriási előnyöm volt vele szemben: beszéltem a nyelvet, és volt egy rohadt jó ügyvédem, aki minden fenyegetés ellenére makacsul ragaszkodott hozzám. Ha csak csúnyán néztek rám, már ment is a feljelentés. Ha egy nap nem hívtam, már hívta a BV-t, mi van az ügyfelével, beszélni akar vele.

De Ramil egyedül volt, és ezt ők is tudták, mint ahogy azt is, hogy aki egyedül marad a Roncsgyárban, az bármilyen erős is, bedarálják. Főleg, ha a társadalom is teljes egészében megveti, ahogy őt is megvetették. Ramil egy elvetemült gyilkos volt a magyar társadalom szemében, és a kutyát sem érdekelte, hogy mit tesznek vele.

A smasszerek intelligensebb részével ez idő tájt már kimondottan jó volt a viszonyunk. Belátták, sokkal jobban járnak, ha kompromisszumot kötünk, és amiben tudunk, inkább segítünk egymásnak. A korrupciónak vannak jó oldalai is.

Sokáig rágódtam azon, hogy szóljak-e Ramil érdekében pár szót, és a már-már fanatikus kitartása az elvei mellett végül meggyőzött. Tetszett a srác tökössége.

Nehéz döntés volt, és fennállt a veszély, hogy sokkal többet veszítek vele, mint amit nyerhetek. A börtönben az ember, ha valaki mellé odaáll, az azt jelenti, hogy a jövőben osztoznia kell annak a tetteivel, és tettei következményeivel is.

De tetszett, ahogy kiállt a maga elvei mellett, és még így is maradt ereje, hogy azokért is kiálljon, akiket az alagsorban bántalmaztak. A viselkedéséből és tetteiből azt szűrtem le, hogy nem rossz ember. Teljesen más, mint azt a sajtó sugallja. Az elvetemült gyilkos mögött szerintem egy érző emberi szív van, óriási bátorsággal. Ezért úgy döntöttem, megéri szólni pár szót az érdekében.

Figyelmeztettem az osztályvezetőt, akivel számos igen komoly csatán voltunk már túl, hogy ha nem fejezik be a „baltás gyilkos” – így hívta Ramilt a sajtó, a politika, a börtönigazgatótól a legutolsó smasszerig mindenki – megaláztatását, fel fogom jelenteni az intézményt. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy nem viccelek, és minden ehhez szükséges feltétel a rendelkezésemre áll. Aztán szóltam azoknak a smasszeroknak, akikkel jóban voltam, hogy szeretném, ha Ramilt békén hagynák. „Persze”, mondták, „semmi gond”. A rohadékokkal nem volt mit tenni, vagyis a jelvények azon részével, melyeknek egyetlen erényük volt a jelvényükön kívül, a primitívségük. De így is lényegesen csökkent a Ramilt ért atrocitások száma.

Közben együtt léptünk fel az alagsorban zajló verések és kínzások ellen, amelynek eredményeként azok száma is lényegesen csökkent. Hosszú évek után volt olyan hét, hogy senki sem üvöltözött a verések fájdalmától, nem könyörgött az életéért a kínzások alatt. A csönd és nyugalom a legdrágább kincs itt benn, és végre megkaphattuk.

Persze az osztályvezető és csatlósai nem nézték jó szemmel, hogy immár ketten vagyunk, akik bármikor feljelenthetjük őket azért a brutalitásért, amit itt az alagsorban folytatnak, de be kellett látniuk, ketten már pont elegek vagyunk, hogy a vád megállja a helyét, és lapátra tegyék őket. Nem volt más választásuk, engedniük kellett, és a határokat, ameddig csak lehetett, ki kellett tolniuk. Ramil engedélyt kapott heti kétszer sportra és napi 10 perc telefonálásra. Máshol Európában ez szégyen lenne, Magyarországon ez jutalom, kiváltság volt.

2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt. Még egymás kezét sem tudták megérinteni, egymás illatát sem érezhették. Rohadtul fájt neki, de nem látszott rajta, csak nekem mondta, mennyire rossz neki. Napokkal később mondta el. Egymagában gyászolt, semmivel sem volt az a nap más, mint a többi. Legalábbis az intézményi élet részéről.

Láttam, hogy mennyire szenved, hogy nem tud hazatelefonálni, hogy a család mellett legyen, ha másképpen nem megy, legalább telefonon. Estére rendeztem neki egy mobilt, amin egész reggelig a pokróc alatt, hogy a kamerában ne lássák, beszélhetett az édesapjával és a testvéreivel. Ez volt az a nap, amikor már nem barátok voltunk, hanem – ahogy ő mondta – „soul brother’s”-ek, lélektestvérek. A magyar börtönben, amit két ember tud, az már nem számít titoknak, ezért azt, hogy van mobilom, eddig nem említettem neki sem. De ennyi idő után már 100%-ban megbíztam benne, és ő hálás volt, hogy a családjával „lehetett” az anyja halálának idején..

Az imádkozás lett végképpen a legfontosabb dolog a számára, és soha, semmiért sem szakította félbe. Mindenkinek meg kellett várnia, míg befejezi, ha éppen az idő tájt keresték, de ha én szóltam neki, hogy „Arkadas”, miattam félbeszakította, és jött az ajtóhoz meghallgatni, mit szeretnék. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés a részéről, amit valakiért megtett. Sőt, egy idő után nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna értem és a családomért. Én voltam az egyetlen „hitetlen”, akiért imádkozott.

Kettőnk közös harcának köszönhetően egy ideig nyugalom telepedett az alagsorba. Mármint ahhoz képest, amilyen általában volt. Azt mondtuk, hogy a kora esti órákban barbárkodjatok, miután hazamentek a fejesek, de késő estére álljon vissza a rend, mert aludni szeretnénk. Nagy nehezen megértették, és így is lett.

Pár hónapig be is tartatott ez a „szabályzat”, de aztán egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ismét valakit csépelnek kíméletlenül. Zengett az egész alagsor az ordítástól.

Másnap reggel megtudtuk, hogy P. Zoltánt hozták át az A épületből hozzánk, a B épületbe.
P. Zoltán volt az a barom, aki állítólag a Keletinél szándékosan halálra gázolt egy rendőrt menekülés közben. Hetekig verték, kínozták napjában vagy tucatszor. A többiekkel már abba kezdtünk el fogadni, hogy meddig bírja, mikor fogják megölni, mert azt, amit vele műveltek, nagyon kevés ember élte volna túl. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy valakit ilyen kegyetlenséggel bántalmaztak volna ilyen hosszú ideig.

Pár nap után, mint régebben, most is tiltakozni kezdtünk Ramillal. Az a kutyás smasszer, aki a cigány származása okán is igyekezett jól megfelelni kollégái elvárásának, és az extrém brutális smasszerok közé tartozott, nemtetszését fejezte ki Ramilnak, amiért szóvá tette, hogy reggel fel fogja őket jelenteni. Attól a naptól kezdve folyamatosan szapulta Ramilt, aki nem volt az a panaszkodós fajta, ezért napokig nem is tudtam az esetről. Az utolsó pillanatban szereztem tudomást az egészről, amikor Ramilt agyonvasalva éppen sétára kísérték, és várakoznia kellett pár percet, hogy fent megtisztítsák a terepet. Pont az a kutyás volt szolgálatban, és Ramilra uszította a kutyáját, csakhogy a hatalmas kaukázusi grizzly nem ijedt meg, hiába csaholt habzó szájjal milliméterekre tőle a véreb.

Azzal az ártatlan arckifejezésével előbb a kutyára mosolygott, majd a gazdájára, aztán felém fordult és annyit mondott angolul, hogy most megbassza a kutyát is, meg a gazdáját is. Nem szó szerint értette, de akkorát rúgott a kutyába, hogy az métereket repült a pórázt fogó smasszerral együtt.

A kutyás rögtön, bátor férfi módjára megnyomta az övén lévő riasztót, ami riasztotta társait, akik rohanva érkeztek az alagsorba. A kutyás akkora patáliát csapott, mint egy hisztis öregasszony, hogy ez a faszszopó köcsög megtámadta és megrúgta a kutyáját. Valószínűleg a kollégái tudták, hogy ő sem az az ártatlan fajta, mert Ramilt visszazárták a cellájába úgy, hogy még csak nem is szidták. Ettől sokkal kevesebbért már elcsattant egy-két saller, de általában az ilyesmiért a szart is kiverték az emberből.

Aznap délután az osztályvezető felkeresett, és megkérdezte, mi történt pontosan? Elmeséltem neki azt, amit láttam, hogy a kutyás ok nélkül Ramilra uszította a kutyáját, Ramil pedig arrébb rúgta. Majd azt is elmondtam, amit Ramil azután mesélt el, hogy visszazárták a cellájába, hogy már napok óta szívózik vele ez a kutyás, és a türelme a végét járta. Nagy Pista az első idők konfliktusai után többször is meghallgatott, ha valami „extrém” dolog történt az alagsorban.

Egy jó darabig aztán nem láttuk ezt a kutyást, majd az egyik volt kollégája elmondta, hogy áthelyezték a rendőrség kötelékébe! Rendőr lett belőle.

Az egész ügyből semmi sem lett, pedig nagyon vártuk Ramillal, hogy legyen belőle bírósági per, hogy beszámolhassunk, mi folyik itt az alagsorban, és úgy általában a BV intézményben. Sajnos eltussolták ezt is, mint oly sok minden mást is.

Az alezredes felismerte a helyzetet, hogy csak veszthet, és mivel választások előtt állt az ország, amikor a helyezkedés ideje van, nem hiányzott neki egy per, amiből biztos vesztesként jönne ki.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy jól gondolkodott, minthogy miután Kaposváron a smasszerok halálra vertek egy fogvatartottat, és leváltották az intézmény parancsnokát, ő kapta meg a zsíros állást.

Folytatjuk…

Előző rész >>>

Meghalt Aradszky László

0

Életének 83. évében elhunyt Aradszky László. Az énekes minden előjel nélkül, otthonában halt meg.

Az Index megkeresésére fia, Aradszky Zsolt azt mondta, hogy a mentőket vasárnap este fél tíz körül riasztották, azonban ők már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Temetéséről később intézkednek.

Aradszky László 1935-ben született Budapesten, slágereivel a magyar tánczene egyik legnépszerűbb előadójává vált. Mielőtt énekes lett, a Töltőtolljavító Ktsz.-ben dolgozott, majd 1963-ban a Magyar Rádió Tessék választani! versenyén megosztott első helyezést ért el Még ide-oda húz a szív című dalával.

Ő lett a magyar hanglemezgyártás történetének első aranylemezes előadója az Isten véled édes Piroskám című számot is tartalmazó albumával.Több kitüntetést is kapott, köztük a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét 2015-ben, évtizedek óta tartó töretlen, nagy népszerűségnek örvendő előadóművészi pályája elismeréseként.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK