Vélemény

Még egyszer Von Der Leyenről és Orbánról

Szabó Zoltán velem vitatkozva ecseteli jegyzetében (itt) Ursula von der Leyennek, a CDU alelnökének erényeit, akit az Európai Tanács az Európai Bizottság elnökének jelölt. Feleslegesen teszi, hiszen von der Leyent én is nagyszerű asszonyként, elkötelezett demokrata politikusként, a föderatív Európa híveként jellemeztem írásomban (itt), mellyel Szabó fontosnak tartja vitatkozni.

Abban sincs köztünk vita, hogy az EU új vezetőinek személyével – egyikével sem – teljesül Orbánnak az EP-választás előtt megfogalmazott törekvése, hogy az új vezetők bevándorlás-ellenesek és a föderatív Európával szemben a „nemzetek Európájának” hívei legyenek. Mivel az új Európai Parlamentben fennmaradt a föderatív Európa híveinek kétharmadot meghaladó többsége, és nagy többségben vannak az Európai Tanács tagjai, a kormány- illetve államfők között is, ilyen vezetők választására semmi esély nem volt. Nem most dőlt ez el, hanem a május 26-i EP-választáson, illetve az egyes országokban lezajlott választásokon, amelyeken a „nemzetek Európájának” hívei csak a visegrádi országokban és Olaszországban jutottak meghatározó szerephez.

Akkor miben nem értünk egyet? Abban, hogy volt-e valami, ami mégis

csak Orbán szándéka szerint történt, illetve, hogy volt-e neki érdemi szerepe abban, ami végül is történt Brüsszelben.

Orbán, mint tudjuk, szemben áll az európai integráció elmélyítésével, az Unió nemzetek feletti jellegének erősítésével, a Brüsszel által gyakorolt hatáskörök kiterjesztésével, és ezt hívja „nemzetek Európájának”, ami Gauland (AfD), Salvini (Liga) és Strache (FPÖ) szóhasználata szerint „hazák Európája”. Ezt szegezi szembe a szélsőjobb az Unió föderatív fejlődésével, aminek végcélja lehet egyesek (mint Guy Verhofstadt, Ursula von der Leyen, Martin Schulz és a DK) szerint az „Európai Egyesült Államok”. A csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszer, amely szerint az Európai Bizottság elnökét az európai pártcsaládoknak Európa-szerte kampányt folytató, programjukat az európai választók elé terjesztő jelöltjei közül az európai polgárok szavazatainak száma alapján választják ki, s ezt a jelölésnél a kormány- illetve államfők figyelembe veszik, ahogyan az öt éve történt, a föderatív Európa logikájának felel meg. Az viszont, ha a kormány- illetve államfők egyezkedésével dől el, hogy ki legyen a Bizottság elnöke, függetlenül a kampánytól, és az Európai Parlament számára csak megszületett döntés jóváhagyása marad, inkább a „nemzetek Európája” logikájához illeszkedik.

A csúcsjelölti rendszert sokan bírálják, következetlen megoldásnak tartják, hiszen például Weberre csak Bajoroszágban, Timmermansra csak Hollandiában, Vestager asszonyra csak Dániában lehetett szavazni, de az még sem tagadható, hogy az Európa-szerte kampányoló csúcsjelöltek szerepe a föderatív Európa irányába mutat.

Az a tény, hogy az idei EP-választás után a csúcsjelölti rendszert gyakorlatilag zárójelbe tették, és kormány- illetve államfők olyasvalakit jelöltek a Bizottság élére, aki nem volt csúcsjelölt, nem vett részt az EP-kampányban, s semmit sem mondott ott az elképzeléseiről, az 2014-hez képest – függetlenül a jelölt személyes politikai tulajdonságaitól – visszalépés a föderatív irányba történő fejlődéshez képest. Márpedig a csúcsjelölti modellel szemben egyfelől a francia elnök lépett fel, elsősorban Manfred Weber személye miatt, akiben nem bízott, másfelől pedig az Orbán vezette visegrádi csoport. Angela Merkel többször is állást foglalt a csúcsjelölti modell mellett, és annak megmentésére állapodott meg Osakában Macronnal és másokkal Frans Timmermans elnökjelöltségében. Ezt a megoldást egyrészt a Néppárton belül utasították el, másrészt pedig a visegrádiak. Orbán éppen arra hivatkozva, hogy a csúcsjelölti rendszer megkérdőjelezi az Európai Tanács, vagyis a kormány- illetve államfők hatáskörét, vagyis a föderatív Európa irányába jelent elmozdulást. Hogy végül az érdemi döntés nem a választáson, nem az Európai Parlamentben, hanem a kormány- és államfők egyezkedésében született meg, abban Orbánnak illetve a visegrádi négyeknek kétségtelenül volt valamennyi szerepe, és az eljárás ilyen átalakulása nem kedvező fejlemény. Akkor sem, ha a végeredmény nem rosszabb, mint ha Webert vagy esetleg Timmermanst választhatná meg az Európai Parlament.

Én azt az állítást vitatom, hogy Orbán szerepe jelentéktelen lenne az európai politikában. Természetesen nincs többsége, ezért arra nem volt esélye, hogy a vezetők kiválasztásában az ő szándékai érvényesüljenek.

A politikában ugyanakkor az is fontos, hogy kihozza az ember egy adott helyzetből, ami kihozható. Az adott helyzetben ez Orbán számára az volt, hogy itthon, hívei szemében erősnek mutatkozzon, és európai szinten – mind szélsőjobboldali szövetségesei, mind a vele szembeálló, a föderatív Európára törekvő vezetők szemében is – olyan valakinek, akivel így vagy úgy, de számolni kell. Ezt sikerült elérnie. Ha Angela Merkel azt mondja, hogy nem választhattak valakit meg százmillió európai, vagyis Olaszország és a visegrádi négyek ellenében, akkor hiába mondja Szabó, hogy ezt nem kell komolyan venni, én Angela Merkelt mindig komolyan veszem. Kezdettől fogva figyelemmel kísérem pártelnökként illetve kancellárként tett nyilatkozatait, és sosem tapasztaltam, hogy ne mondott volna igazat, hogy ne azt mondta volna, amit gondolt. (Tudom, Budapestről nézve ez furcsa, de így van.) Martin Schulz is azon háborgott SPD-politikusként, hogy Merkel (és Macron) Orbánnak és Kaczyńskinak engedett. Maga Manfred Weber is Macron mellett Orbánnak tulajdonította a bukását. Macron és Merkel fontosnak tartotta, hogy von der Leyen jelöléséről elsőként Orbánnal beszéljen.

Az nem Orbán „fényezése”, „ajnározása”, ha szembenézünk vele, hogy politikáját, amelyet mi nem egyszerűen elfogadhatatlannak tartunk, hanem Magyarország számára végzetesnek, és Európa számára is veszedelmesnek, átgondoltan, ügyesen és a maga szempontjából valamennyire eredményesen képviseli.

Csak megismételni tudom: önmagát csapja be, aki „páriának”, „bohócnak” nevezi őt, alábecsülve képességeit és teljesítményét.

Eddig a köztünk fennálló fő nézeteltérésről írtam. Van azonban még valami, amiben nem értünk egyet. Szabó von der Leyen asszonyt méltatva odáig megy, hogy azt mondja: „Ha von der Leyen történetesen magyarnak születik, ma minden bizonnyal a DK politikusa lenne.” Én ezt kizártnak tartom. Szabót az téveszti meg, hogy Ursula von der Leyen határozott híve annak az európai humanista–demokratikus konszenzusnak, amelyet a második világháború óta, annak szörnyűségeiből tanulva Európa konzervatív, liberális, szocialista és zöld pártjai egyaránt vallanak, s ami megkülönbözteti őket a szélsőjobboldali pártoktól, és természetesen a DK is ennek a konszenzusnak a talaján áll. Szemben áll ebben a Fidesszel és a Jobbikkal, és következetesebben utasítja el az orbáni nacionalizmust, mint a többi demokratikus parlamenti párt. Ezen a konszenzuson túl azonban alapvető nézeteltérések választják el a kereszténydemokratákat a szocialistáktól, és Ursula von der Leyen az előbbiekhez, a DK az utóbbiakhoz tartozik. Hogy konkrét legyek:

a DK a 2014-es választás követően több lépésben végrehajtott egy határozott baloldali fordulatot. (Nem én jellemzem így a DK politikai irányvonalának megváltozását, hanem Molnár Csaba, és joggal jellemezte így.)

Ami ebből kevésbé fontos, de nem mellékes: míg korábban a DK az 1989-es köztársasági alkotmány talaján állt, e fordulat jegyében ma már közvetlen elnökválasztást szorgalmaz, visszatérve a korábbi MSZP-s (és kisgazda) felfogáshoz. A közjogi rendszer ilyen megkérdőjelezése egy CDU-politikus számára nyilvánvalóan nem elfogadható. Ami ennél fontosabb: a DK a baloldali fordulat részeként általános bér- és nyugdíjemelést szorgalmaz, függetlenítve azt a magyar gazdaság teljesítőképességétől. Ezt az irányvonalat konkretizálták az idei EP-kampányban az európai minimálbér és európai minimálnyugdíj (továbbá európai családi pótlék) programba iktatásával, melyeket nem hazai forrásból, hanem az „európai multiadóból”, vagyis nyilvánvalóan nagyrészt a gazdagabb uniós tagországokban beszedett különadóból finanszíroznának. Ez azt jelentené, hogy nem érjük be a fejlesztést szolgáló kohéziós támogatásokkal, amelyek eddig ömlöttek Magyarországra és a többi új tagállamba, hanem a folyó fogyasztást finanszírozó támogatásokat is várunk a nettó befizető országok adófizetőitől. Ezek az ötletek egy német kereszténydemokrata számára nyilvánvalóan vállalhatatlanok (mellesleg egy magyar liberális számára is, aki a DK öt évvel ezelőtti EP-kampányában előadott korábbi változatuk miatt kényszerült lemondani a DK alelnöki tisztségéről).

A DK egykor arra alakult, hogy szocialisták, liberálisok és konzervatív demokraták számára egyaránt politikai hazát kínáljon, de erről a párt vezetői lemondtak.

Azt, hogy az Unóban azonos szintre hozzák a régi és az új tagországok jóléti támogatásait – ahogy ezt az EP-kampány heteiben itthon hallottuk –, a május 16-án Weberrel folytatott német tv-vitában még Timmermans szocialista csúcsjelölt is elutasította. Ráadásul a DK-kampányban nem a tengerentúli digitális óriások, hanem általában a „multik” külön megadóztatásáról volt szó, amivel a DK sajnálatos módon felzárkózott a magyar politikában elterjedt multiellenes hangulatkeltéshez. Ez aligha találkozik Ursula von der Leyen asszony ízlésével (és persze az enyémmel sem). Nem, Zoli, ha Ursula von der Leyen magyar lenne, egészen biztosan nem lenne a DK tagja, s ha a magyarországi választáson kellene szavaznia, gondban lenne, hogy mit tegyen, hiszen politikai elveinek megfelelő párt nem szerepel a magyar szavazólapon.

Értünk jön (létre) a Sajtókamara, nem ellenünk

Sokan ódzkodnak a tervezett Sajtókamarától, mert rossz emlékű időkre emlékezteti őket, amikor a hatalom mondta meg, hogy ki lehet újságíró, és ki nem. Szerencsére, a most beharangozott Sajtókamara esetében szó sincs ilyenről, ellenkezőleg: Miután a kormányhoz közeli Sajtókamara kizárólag a legjobban felkészült, szakmailag kiváló, makulátlan múlttal rendelkező sajtómunkásokat fogja tömöríteni, nyilvánvaló, hogy a felhalmozott tudásanyag, valamint morális muníció elegendő lesz arra, hogy adott esetben másoknak is segítséget nyújtsanak.

Nem arról van szó tehát, amire józan ésszel a legtöbben gondolnánk, vagyis, hogy a kormányhoz közeli Sajtókamara ne tartaná tiszteletben a sajtó szabadságát, és félne a valódi viszonyokkal szembesülni. Épp ellenkezőleg: azt szeretnék elkerülni, hogy a sajtó munkatársai olyanról kérdezzék a politika és a közélet embereit, amire azok nem tudnak jól válaszolni.

Vannak ugyanis jó kérdések, amelyekre még a legegyszerűbb kormánytag is képes jól válaszolni, és vannak rossz kérdések, amikre csak hebegés-habogás a válasz, és úgy tűnik ilyenkor, mintha mellébeszélne, vagy hazudna az illető

Ha tehát egy politikus, teszem azt, maga az illetékes miniszter, arról beszél, hogy Magyarországon a huszonegyedik század színvonalán áll az egészségügyi ellátás, soha nem voltak még ilyen rövidek a várólisták, és ennyire elégedettek a betegek, akkor kéretik nem azt kérdezni, hogy mi történik mostanában a Honvéd kórház sürgősségi osztályán, miért hal meg ilyen sok ember kórházi fertőzés következtében. Miért kell évekig várni egy műtétre, hova tűntek a kórházakból az orvosok az ápolók, és úgy általában: miért pocsék minden, úgy ahogyan van.

Erre vezethető vissza az is, hogy a kormány tagjai emberemlékezet óta csak a gondosan megválogatott kérdezőknek válaszolnak. Nem elzárkózás, hatalmi gőg ez a részükről, épp ellenkezőleg: nem szeretnék, ha a szakmaiatlan, amatőr kérdések bizonytalanságot szülnének a magyar emberekben, akikben ily módon azután akár az a képzet is keletkezhet, hogy nem Grál-lovagok, hanem gazemberek vezetik ezt az országot.

A kormány minden vágya, és ebben kíván segíteni a Sajtókamara, hogy a magyar emberek minél tájékozottabbak legyenek. Ha egyes szerkesztőségek nem képesek rendes, tisztességes, a nemzeti érdekeket szolgáló kifejező kérdéseket megfogalmazni, a Sajtókamara ebben is szívesen a rendelkezésükre áll majd. Kiképzett kommunikációs csapataik szívesen megfogalmazzák helyettük a kérdéseiket, ami persze nem beleszólás a szerkesztőségek munkájába, még csak nem is a sajtó szabadságának a korlátozása. Éppen ellenkezőleg: baráti segítség a média azon munkatársainak, akik hajlamosak lennének eltévedni a sokféleség útvesztőiben.

Igény esetén nem csak az újságírók kérdéseit fogalmazza meg a kormányhoz közeli Sajtókamara, de ha szükséges, előbb megírja a válaszokat, majd ezekhez utólag kreál kérdéseket.

Végső esetben, amennyiben egyes szerkesztőségek szakemberhiánnyal küszködnek, kiképzett újságírót is adnak kölcsönbe, vagy végleges szerződéssel. Erre, ha szűk körben is, de van már példa. A mintagazdaságok mintájára vannak úgynevezett mintamédiák, például az állami televíziónál, és rádiónál, valamint a távirati irodánál.

Ezeken a helyeken már most válogatott csapat dolgozik: csupa olyan ember, akik magas szinten értik a feladatukat, és még véletlenül sem kérdeznek olyat, amire a kormány tagjai ne tudnának, vagy ne akarnának előremutató választ adni.

TISZTÁK?

Lelkesen ünnepeltek az Anker-közben vasárnap este. Márki-Zay Péter, egész családja és Karácsony Gergely mellett ott voltak szövetségeseik a Momentumtól, a Párbeszédből, az LMP-ből és az MSZP-ből, nem is beszélve azokról, akiket a győztes civilekként emlegetett.

Mit ünnepeltek? Nézzünk szembe vele: Dobrev Klára, a DK és természetesen személy szerint Gyurcsány Ferenc legyőzését ünnepelték. Ne felejtsük: amikor a Momentum az első forduló után Márki-Zay mögé állt, ezt azzal indokolta, hogy neki van a legjobb esélye Dobrev Klára legyőzésére. Karácsony és Márki-Zay tárgyalásain is az volt a vita tárgya: ki tudja legyőzni Dobrevet. Vasárnapra ez sikerült.

Minthogy az előválasztás verseny volt ellenzéki politikusok – képviselőjelölt-jelöltek és miniszterelnökjelölt-jelöltek – között, a második forduló pedig a miniszterelnökjelölt-jelöltek közötti verseny végjátéka volt, magától értetődik, hogy aki a versenyt megnyeri, az örül a győzelemnek. Csakhogy mi volt a tartalma ennek a végjátéknak? A győztesek többféleképpen is megfogalmazták a győzelem politikai tartalmát. Ellenzékváltásról beszéltek – mintha a győztes Márki-Zay mellé felsorakozók nem lennének maguk is ott immár tizenkettedik éve a Fidesz ellenzékében.

Ellenzékváltáson így nem lehet mást érteni, mint hogy a pártokon kívülről érkezett Márki-Zay a mellé állt pártokkal közösen „leváltotta” a másik pártot, vagyis a DK-t.

Arról is beszélnek – Márki-Zay is, Karácsony is, a Momentum is, az LMP és a Jobbik is – hogy azok győztek, akik nemcsak az elmúlt tizenkét, de az elmúlt harminc évvel is szakítani akarnak, nem akarnak visszatérni „a 2010 előtti világhoz”. Mit kell ezen érteni? Legalább Karácsony hozzáteszi ehhez – a többiek nem –, hogy a 2010 előtti világban demokrácia volt, szemben az orbáni tizenkét évvel. Tegyük ehhez hozzá, hogy abban a húsz évben – az Antall-kormány idején is, az MSZP–SZDSZ koalíciós kormányok idején is – egyértelmű volt a magyar politika nyugati orientációja, csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, és a kormányok is, a parlamenti többségek is igazodtak is e nyugati integrációs szervezetek normáihoz, szemben az orbáni tizenkét évvel, amikor a magyar politikát a nyugati demokráciák és keleti önkényuralmak közötti középre helyezkedés jellemzi úgy, hogy a kormány az előbbiekkel harcban áll, az utóbbiakhoz látványosan vonzódik.

Mi a baj akkor a 2010 előtti világgal?

Az, hogy 2010 előtt is volt korrupció? Persze, hogy volt, de nem volt kormányszinten szervezett és vezérelt intézményes jövedelem- és vagyonátcsoportosítás a kormányhű oligarchákhoz. Ilyen az MDF-kormány idején sem, és az MSZP–SZDSZ-kormányok idején sem volt.

Az igazságszolgáltatás pedig nem fedezte a kormányhoz közel álló bűnelkövetőket: ha ilyen ügyek kiderültek, az érintett állami vezetőket lemondatták, a korruptnak bizonyultak fölött bíróság ítélt.

Márki-Zay is, más is – a Fideszt követve – a megszorító politikát, az úgymond antiszociális jövedelempolitikát jelöli meg a 2010 előtti világ olyan jellemzőjeként, amihez nem szabad visszatérni.

A megszorításokat a kilencvenes években az egész régióra jellemző gazdasági visszaesés, a kétezres években az évtized elején történt felelőtlen túlköltekezés, majd a nemzetközi pénzügyi válság tette elkerülhetetlenné, s nem kormányzati rossz szándék, mint Orbán idején. Ugyanakkor a kétezres évek, a Gyurcsány-kormány időszaka volt az, amikor a rendszerváltás óta a jövedelmi különbségek kormányzati intézkedések nyomán csökkentek, és nem növekedtek, mint korábban és későbben. A „2010 előtti világ” megbélyegzése vagy súlyos félreértés, vagy tudatos hamisítás.

Márki-Zay Péter úgy is megfogalmazta a győzelem politikai tartalmát, hogy a tiszták koalíciója győzött, amely „természetesen a DK-val kiegészülve” fogja leváltani az Orbán-kormányt. Értsd: noha a Fidesz legyőzéséhez a DK-ra is szükség van, a DK nem sorolható a tiszták közé. Mit kezdjünk a győzelem politikai tartalmának ilyen megfogalmazásával?

Gyurcsány volt az a miniszterelnök, aki a miniszterelnökök közül a leghatározottabb kísérletet tette a mögötte álló kormánytöbbségben, saját pártjában a korrupciógyanús ügyek visszaszorítására, az összeférhetetlenségi szabályok szigorítására.

Az MSZP-frakció ebben ellenállt, a kész összeférhetetlenségi törvényt – melyet a frakció már felpuhított – szavazás előtt visszavonták. A közélet tisztaságát, az átláthatóságot szolgáló szabályok ügyében kezdeményezett pártszavazást az MSZP-ben, majd az ilyen nézeteltérések miatt szakított is a párttal, és megalapította – megalapítottuk – a DK-t. Azóta Gyurcsánnyal súlyos nézetkülönbségeim alakultak ki más ügyekben, és emiatt hét évvel ezelőtt kiváltam a DK vezetéséből, ugyanakkor ma is azt gondolom: ha van értelme a politikában a tisztaság fogalmának, ő tiszta.

Az, hogy Márki-Zay magának és előválasztási szövetségeseinek tulajdonítja a tisztaságot mint megkülönböztető jegyet az ellenzéki pártok között, alaptalan vád előválasztási vetélytársával szemben.

Különösen súlyossá teszi ezt, hogy nem az előválasztási kampányban, hanem már az eredmény ismeretében, a győzelmi gyűlésen hangzott el. Akkor, amikor nem az előválasztási vetélytárs újabb megsértésére, hanem az együttműködési készség és kölcsönös megbecsülés kifejezésére lett volna szükség. El tudja valaki képzelni, hogy amerikai elnökválasztási konvención az eredmény kihirdetését követően a győztes elnökjelölt morális alapú támadást intéz korábbi vetélytársa, az eredményhirdetés után már szövetségese ellen?

Hogyan kezdjük újra a liberalizmust?

A törökök kiűzése után számított modern magyar történelem legsikeresebb korszaka az 1867-től datálódó dualizmus fél évszázada. 1913-ban volt az ország fejlettsége (és egy főre jutó GDP-je) a legközelebb Nyugat-Európáéhoz és a társország – ma is állandóan referenciának tekintett – Ausztriáéhoz (az utóbbi esetében annak 77%-a, a 2001-es 37%-hoz és mai 30%-hoz képest – ami óriási, ha tetszik, drámai különbség).

A dualizmus kori modernizáció, ahogy az állam is liberális elveken nyugodott. Az utána következő, mélyen kudarcos „rövid” XX. század során (1914 – 1989) és az enyhe megkapaszkodást mutató rendszerváltó harminc évben autoriter, totalitáriusba hajló, diktatórikus és posztkommunista-extraktív-konszolidálatlan, majd újra autoriter rendszerek követték egymást, különböző távolságban a liberális gyakorlattól. De

minél közelebb volt ez a bő száz év a liberális hagyományhoz, annál többet tudott lendíteni az országon. És minél radikálisabb az elkanyarodás, annál nagyobb lemaradást termelt.

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet – legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb – noha semmi esetre sem garantálható – esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden „demokratikus” párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert – az ellenfelei – páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század „demokratikus” politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére.

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak – megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól – tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust – nem kevesebb, mint – a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól – sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.

Helyszíni tudósítás egy sörözőből – Vásárhely után egy nappal

Levelet kaptunk egy olvasótól. Nem is levél valójában, hanem tudósítás. A történet látszólag egy sörözőben játszódik, a valódi színhely a magyar valóság. Olvasónk azt írja: „Az alábbi írásomat névvel nem vállalhatom, mert elveszíthetem a megélhetésemet. Igen, gyáva vagyok – ezt elvállalom, de nem csak a magam életéért felelek. Használják, ha arra érdemesnek találják.”

Mi ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy itt tart Magyarország, idáig jutottunk.

És akkor a beszámoló.

„Február 26-n, a Hódmezővásárhely utáni nap estéjén Budapesten, egy belvárosi sörözőben. 18 óra után érkezem, és azonnal asztalt kapok. Kicsit csodálkozom, itt ritkán van hely, ha igen, akkor is fenn az emeleten, de most lent, szuper helyen kínálnak asztalt, csak egy bökkenő van, de nem tehetek semmit, a szomszéd asztal elég közel van, ahol 3 fiatalember üldögél, úgy 30 körüli lehetnek. Szemmel láthatóan utálják, hogy hallótávolságban ülök le, így azonnal előveszem a mobilomat, és elmerülök benne.

Csakhogy egy mondat megüti a fülemet, akárhogy is próbálok semleges „se nem hall se nem lát” lenni. Azt mondja az egyik, hogy „El tudjátok képzelni, hogy mihez fogunk majd magunkkal ellenzékben?” Egyetlen pillanat alatt foszlik szét a szalonképes ott sem vagyok érzésem, és elkezdek lopva figyelni. (Rendben van, nem vagyok büszke rá, de ez történt.) Azt hiszem, jelezhették egymásnak, hogy csendesebben, mert innentől egyetlen hangot sem hallok. Beletörődve a dologba, bedugom a fülesemet, demonstrálva, hogy nem vagyok jelen. Innentől csak nézegetek és gondolkodom – van rá 5 percem, amíg megérkezik a barátnőm a rendes havi sörözésünkre. Azt látom, hogy három okos, jóarcú, szerénynek tűnő, udvarias civilizált fiú búsul nagyon mélyen, még a sörük is alig fogy.

Belegondolok, hogy 8 éve talán még nem is végeztek az egyetemen, valami ideológiailag elkötelezett munkájuk lehet, látszik rajtuk, hogy nem apukától van pénzük, a nem olcsó sörözőben otthonosan és hangsúlyozottan civilizáltan viselkednek.

Ezek a fiúk ártatlan, lelkes hívőknek tűnnek, akik most belenéztek a sötétnek is elképzelhető jövőbe.

Barátoknak látszanak, ami nagy dolog manapság, hogy meg tudnak bízni egymásban. Együtt szomorkodnak, tanácstalankodnak, depiznek és paráznak. Este lévén egy takarékos gulyáslevest fogyasztanak, és csak két kör sör tűnik el úgy másfél óra alatt.

Az este vége felé egy abszurd ötletnek engedve átvillan az agyamon, hogy még az is lehet, hogy ezek a fiúk, egyszer majd listára kerülnek, magyarázkodhatnak, hogy ők nem tudták nem értették, csak dolgozni akartak, nem bántottak senkit (és tényleg csak hívő részecskéi egy gépezetnek) stb, már rég ráuntunk erre, és inkább úgy döntök, a történelem nem fogja ilyen sematikusan ismételni önmagát.

Megsajnálom őket, de biztatónak érezem az elfogadást a viselkedésükben. Eddig azt gondoltam, a hatalom nem engedi majd a fogai közül a koncot, történjen bármi. Ez a három fiú azonban azt gesztikulálja itt a tudata alól is, hogy berontott ugyan a vereség esélye az eddig diadalmas életbe, de ezt tudomásul kell venni, esetleg újra kell építkezni, és jelét sem mutatják a harcias, a demokráciát  félresöprő, általam rettegett  félelmetesen fenyegető erőnek.

Így azután nekünk a barátnőmmel elég vidáman múlt el ez a hétfő este!”

Gábor György: Elmemunka

Szerintem ideje volna annak, hogy a magyar ellenzéki pártok egyes képviselői végre elkezdjenek gondolkodni. Ez az Erasmus-történet a maga összetettségében nagyon is alkalmas volna az elmemunka beindítására.

Az Európai Bizottság döntése nem csak a hallgatókat sújtja a csereprogramok leállításával (Erasmus), hanem az egyetemeket is (Horizont), amelyeket ezáltal sok tízmilliós pályázati lehetőségektől fosztottak meg. Mindez rossz? Nagyon rossz, egyenesen katasztrofális.

Csakhogy!

Az EU továbbra sem fog tankokkal bevonulni az országba, nem fogja „testvéri segítségnyújtás” címén szétlőni a fővárost, s nem fog a Corvin közben vagy a Széna téren heves és elkeseredett harcokat előidézni.

Az ellenzék a lehető legnagyobb hibát követi el akkor, amikor akarva-akaratlan (de inkább akarva) átveszi a velejéig hazug fideszes narratívát, s most magyarság-versenyben próbál beelőzni: igen, nagyon rossz azoknak az alapítványi egyetemekre beiratkozott diákoknak, akik mostantól nem vehetnek részt az Erasmus csereprogramjában,

de talán nem kellett volna hagyni és elfogadni azt, hogy a kizárólagos politikai érdekektől vezérelve átlátszó, korrupt és a tisztességtelenség minden létező formájával kibélelt alapítványi formába izmozhassa át a kiszemelt egyetemeket a mi bölcs pártunk és kormányunk.

Csak halkan mondom: volt példa az ellenállásra, úgy hívták, hogy Freeszfe: oktatók és hallgatók közös, a személyes, a privát egzisztenciális félelmeken a köz érdekében példamutató bátorsággal és elszántsággal túllépő tiltakozás-sorozat, csak éppen a többiek, a gyáván hallgató Rektori Konferenciától az összes többi érintett egyetemig mindannyian eltartott kisujjal, s elegáns távolságtartással, kényelmes fotelből szemlélték az eseményeket, a szolidaritás jeleként pazar elméleti megbeszélést folytatva egy-egy baráti társaság familiáris félhomályában.

Lehet tehát felháborodottan az EB döntését bírálni, a nagy magyar-nemzeti oldal rozzant vádjaira válaszként, mintegy bizonyítandó, hogy az ellenzék is magyar, s a magyar diákok érdekeiért kiáll, nehogy megint és újfent és naponta hatszázszor, hanem érjük el, hogy mostantól naponta csak ötszázkilencvenhétszer üvöltsék ránk leépült, szellem- és intellektus nélküli, ám remekül kifundált repetitív aljasságaikat, hogy ezek nem magyarok, hogy háttérhatalom, hogy dollárbaloldal, hogy idegen szív, idegen érdekek, s lehet önkéntesen, saját erőből vinni a kötelet a kivégzésre, az akasztás úgyis megtörténik, csak éppen vicces lesz, hogy ezek még a kivégző eszközökről is maguk gondoskodtak.

És persze most panaszkodnak az érintett egyetemek, de hiszen van is okuk a panaszra: várhatóan nehezebb idők következnek. És most jönnek a jogvédők, a diákok jogaira kényesek, meg a saját egyetemeik anyagi helyzetéért aggódók, a bátrak, a hősök, akik mernek ellenállni az EB döntésének. Hülye EB!

Csakhogy!

Amikor jól érzékelhetően nehezebb idők következtek, akkor feszes vigyázzállásban várták a nehezebb időket: a totálisan átlátszó, ócska és persze időzített bombaként robbanásveszélyes alapítványosdi végső aláírási ceremóniáihoz maguk készítették oda a székeket, az asztalt, terítővel, virágos vázával és Bíró László József nagyszerű találmányát, a golyóstollakat. Meg sem hallották a legnagyobbak beszédeit, a célt, hogy a tudományt és az oktatást mostantól a „nemzeti” eszme hassa át (hogy micsoda???) az „internacionalista-globalista” eszmeiséggel szemben (hogy micsoda ???), s nem zavart senkit sem közülük az intézményes garanciák hiánya, az átláthatatlanság, a velejéig korrupt rendszer újabb szárba szökkenése, hogy totálisan inkompetens emberek kerülnek az egyetemi alapítványokba, teljhatalommal, közvetlenül bekötve a kormányhoz, az államigazgatáshoz, a fideszes önkormányzatokhoz, a fideszes rokoni, baráti és csókos körökhöz, hogy az egyetemeknek ebbe beleszólásuk sem lehetett, nekik a kuss jutott, cserébe a Karmelitából kinevezettek élethosszig tartó funkcióhoz jutottak, igazi, hamisítatlan politikai komisszárokként, 1-1,5 milliós fizetéskiegészítéssel.

Ámen!

Ez senkit nem zavart. Közben mindenki arról beszélt, hogy ez a rohadt Európai Unió elfordítja a fejét, semmit sem tesz, tizenkét éve lélegeztetőgépen tartja az Orbán-rezsimet, pénzeli a maffiaállamot, meg német autóipar, meg olcsó munkaerő, meg rabszolgapiac, meg így, meg úgy. És Merkel! És ez mind igaz volt, sajnos teljes mértékben. Most meg történni látszik végre valami, igen, fáj, ahogy fáj a köröm alá behatoló tüske, de fáj annak eltávolítása is. Most mindenki a maga bibijét emeli az égnek, s jajkiáltások közepette obégatja: nem, ezt nem lehet, mert ez fáj, de nagyon! És a Fidesszel vállvetve azonnal fegyverbe a közös ellenség, az Európai Bizottság ellenében, ahol ezt a csúnyaságot voltak képesek megtenni. Velünk. Pedig nekünk lenne sok jó ötletünk: igaz, eddig ezekből egy sem jött be, s a tehenek vígan döglenek továbbra is.

S ahogy emlékeim szerint simán és ellenállás nélkül átmehetett az alapítványi forma messziről bűzlő pokoli bugyra, ugyanúgy nem emlékszem arra, hogy például a közoktatásban részt vevő tanárok és diákok tüntetésein, megmozdulásain oly nagyon képviseltették volna magukat az egyetemek, az oktatók és a hallgatók, s az erasmusos jogvédő harcosok.

Pedig ott is a diákokról volt szó: oké, nem az Erasmus csereprogramjával külföldre utazókról, hanem „csak” azokról, akiknek jövője épp az általános iskolákban és a gimnáziumokban csesződik el véglegesen, akiket már az általános iskola első osztályában megfosztanak minden lehetőségtől a felzárkózásra, hogy ezzel egy életre esély és sors nélkülivé váljanak, akiket nem a nagy nemzetközi munkaerőpiacokon zajló versenyekre készítenek elő, tudásból, értelemből, korszerű felkészültségből, önálló, autonóm gondolkodásból, vitakészségből, hanem hittanból, erkölcstanból, testnevelésből és lojalitásból, leginkább a hazai cselédpiacot szem előtt tartva.

És akadnak, akik most azzal állnak elő, hogy minden jó lesz, minden szép lesz és példaértékű, mert megvan a megoldás: az alapítványi kuratóriumokból vonják vissza a minisztereket, államtitkárokat, kormánybiztosokat, polgármestereket, s ezzel minden hófehérré és átlátszóvá bír majd magasztosulni.

Hát egy nagy lófaszt!

Semmi sem magasztosul sehová, inkább még koszosabb, még büdösebb, még alpáribb lesz minden: hiszen ott maradnak azok, akik ezer szállal kötődnek a Fideszhez, nem miniszterek ők, de Lévai Anikó barátnői, a Tiborcz-tulajdonolta bank vezérigazgatói és így tovább, és így tovább, akik nagyon, de piszkosul, de marhára bizonyítani kívánnak, hisz bizonyítaniuk kell, ez a dolguk, ez a kötelességük, ezért kapják az obsitot, az egész még koszhadtabb lesz, de kényelmesen hátradőlhetünk, mert megoldottunk mindent, s nem csak az EU-t, de még magunkat is sikeresen átvertük!

Vivát!

És mi változott? Semmi. A mocsok megmaradt, a rendszer ugyanúgy átláthatatlan, változatlanul nincsenek összeférhetetlenségi szabályok, nincs egyetemi vétójog, nincsenek intézményes garanciák, az alapítványokban továbbra is élethossziglan üldögélhetnek a rendszer- párt- és kormányhű fidesznyikek, sub specie aeternitatis, a politikai idea változatlan, éljen és virágozzék a nemzeti eszméjű oktatás és tudomány, szemben az internacionalista-globalista eszmeiséggel, senkinek nem fáj semmi, ne is fájjon, arra érzékenyek vagyunk, mindenkinek a maga körömalja, egyre nagyobb a gyűlés, a furunkulus, sebaj, sose halunk meg, mit nekem te zordon, és az EB végre szokja meg és tanulja meg, milyen az a hamisítatlan, utánozhatatlan, sokszáz éves Magyar-vándor.

Déli kávé Szele Tamással – Camerata Hungarica

Kérem, most nem a komolyzenei együttesről lesz szó, hanem – hogy kicsit kerékbe törjük egy szójátékkal a latin nyelvet – a bekamerázott Magyarországról. Már a Parlament előtt van a törvényjavaslat, ami lehetővé teszi, hogy az ország összes térfigyelő kamerájának összes felvétele egy nagy, közös adatbázisba kerüljön.

Baj ez?

Nagy baj.

Miért?

Épp néhány nappal ezelőtt írtunk a Kínát most már minden pontján behálózó megfigyelőhálózatról, az élet minden pillanatát ellenőrző és értékelő állampolgári pontrendszerről, a totális kontrollról, amit európai ember képtelen volna elviselni: nos, ez a kamerarendszer már nem egy lépés az ehhez vezető úton, hanem egy ilyen rendszer lényeges eleme. A többi elem kidolgozása nem lesz egyszerű, de mindenképpen – olcsóbb lesz. Az egész hóbelevancban a legdrágább a kamerák kihelyezése mindenfelé.

Emlékszem, a Szabadság téri aktív tiltakozás napjaiban egyszer tüntetés után – én tudósítani voltam ott – beültünk páran a téren álló kis kerthelyiségbe sörözni. Állt mellettünk egy lámpaoszlop, rajta legalább öt kamera, négy puskamikrofon, keretantenna, egyáltalán, amit csak műszakilag el lehet képzelni – és egyszer csak megjött két rendőr, elkezdték leszerelni a technikát. Barátságosan odaszóltunk:

– Jó napot kívánunk, minek tetszik leszerelni, holnap nem fog kelleni?
– Dehogynem, szerelhetjük is majd vissza… de tudják, leltárban van, addig nehogy ellopja valaki!

Ez alig pár éve volt, azóta sokat fejlődtünk, például a kamerákat magasra szerelik, és így nem lehet őket ellopni. Mármost elég sok térfigyelő kamera van ebben az országban, körülbelül olyan 35 ezer, ezek egész nap működnek, minden felvételük kötelezően bekerülne a nagy, közös adatbázisba…

Hát mekkora lenne az az adatbázis?

Az bizony a tegnap nyilvánosságra került adatok alapján folyamatosan 25 ezer terabájtnyi megfigyelési adatot kezelne, és egyelőre – a településeknél megjelenő, megsaccolhatatlan összegű további helyi költség nélkül – ötven milliárd forintba kerülne. Közpénzből.

Lesz az száz is, urak, ha jobban megnézitek, de így mulat egy magyar kormány, főleg, ha még kukkoló is. És hogyan használnák ezt a hatalmas rendszert?

A tervezet arról szól, hogy az adatokhoz közvetlenül, egy alkalmazáson át férnének hozzá a jogosult szervezetek. Így azok, akik feltöltik a képeket, megszűnnének adatkezelőnek lenni, mert nem tudnák, hogy egy másik szervezet mikor és miért kéri le a képeiket. Ugyanakkor a központi gyűjtőhely sem lenne adatkezelő, csak adatfeldolgozó. Ezzel viszont nem lenne olyan gazdája ennek a hatalmas képtömegnek, akit jogsértés esetén felelősségre lehetne vonni.

Jogilag minimum aggályos a dolog

Nem is csoda, hogy a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság élén Péterfalvi Attila adatvédelmi biztossal nagyon tiltakozik a rendszer ellen:

„A rendelkezésre álló információkból egy központosított, országos kiterjedésű, totális képi megfigyelőrendszer létrehozásának terve rajzolódik ki, amelynek nem lesz az adatkezelés jogszerűségéért felelősségre vonható adatkezelője, ugyanakkor a tervezett szabályozás elnagyolt felhasználású felhatalmazást adna a törvényben kijelölt szervezetek számára.” – írja a hivatal levele.

További aggályok is felmerülnek: elsősorban az, hogy a törvényjavaslat szövege szerint ezt a behemótot főként nem bűnüldözésre, hanem bűnmegelőzésre kívánják használni. Hogy ez miért gond? Kérem, ha egy megtörtént bűncselekményről készített felvételt elemeznek, az jó és helyes, hiszen megkönnyíti a bűnüldözők munkáját. Használták is ezeket a felvételeket a közelmúltban a körúti robbantó utáni nyomozásban, jól is tették. Azonban ha bűnmegelőzés céljából használják, akkor mindenkiről előre gyűjtenek adatokat, tömegesen, általában, különös ok nélkül, és az bizony még alaptörvény-ellenes is.

Egyszerűsítve: ha betörik az ablak az iskolai sportpálya mellett, a térfigyelő kamera felvételéből utólag meg lehet mondani, hogy a focizó huszonkét srác közül melyik törte be a labdával, Pistike vagy Jancsika. De ha bűnmegelőző figyelés folyik, akkor még a mérkőzés előtt elkezdik figyelni mind a huszonkét játékost, ahol csak megfordulnak, mert ki tudja, nem fogja-e valamelyik betörni az ablakot?

És aki nem is tagja egyik csapatnak sem, azt is lehet, sőt kell figyelni preventív célokkal, mert még beléphet, aki nem focizik, az is elkezdheti, szóval gyakorlatilag minden és mindenki állandó és jogtalan megfigyeléséről van szó.

Nem lesz többet magánélet?

Sőt. Külön jogtalan volna nem egyszerűen állandóan figyelni mindenkit és begyűjteni a felvételeket, hanem azokat biometrikusan elemezni is! Arról van ugyanis szó, hogy ha Pistike iskolába megy, mondjuk két kerülettel odébb, akkor őt egy csomó kamera látja. Az egyik látószögébe belép, a másikét elhagyja, és ez így megy végig. A kamera csak egy eszköz, nem tudja, kit, mit rögzít, ahhoz ember kéne, aki a felvételeket egyesítve utólag összevágja Pistike útját otthonról az iskoláig, de az is több óra munka lenne. Azonban, ha biometriai, arcfelismerő rendszert használunk, akkor elég kijelölni a megfigyelt orcáját, és akár utólag, akár élőben végigkövetheti a központban kukkoló tiszt az útját, ha akarja, egész nap is.

Ez nyilván azt jelentené, hogy nincs többet magánélet, de közélet sem. Ha valaki elkezdi csípni a rendszer szemét, azt naponta megbüntetik, mondjuk mert nem a zebrán ment át, vagy esetleg jegy nélkül utazott a trolin. Vagy bármiért. Lehetne erre mondani, hogy „be kell tartani minden szabályt és nem lesz baj”, csak olyan ember nem született még, aki erre képes volna. Olyan videovágó program viszont született már, ami azt is mozgóképre teszi, ami soha meg nem történt.

Egyszóval, nagy disznóság készülődik minálunk

Szerencsére vannak némely gondok a megvalósításával.

Egyrészt: a kamerarendszer hatalmas. Nem nagy: hatalmas. Csak rendőrségi térfigyelő kamerából van négyezer, ehhez jönnének még a bankok, bankautomaták, parkolók, magáncégek, magánszemélyek kamerái, az önkormányzatok, közterület-felügyeletek saját hálózatai, biztosítócégek eszközei, szóval meglehet, még kevés is az a becsült harmincötezer kamera és a huszonötezer terrabájtnyi adat. Ennek a kezelése nem csak jogi, hanem technikai szempontból is problémás: ehhez sem ember, sem testület nem elég.

Ehhez mesterséges intelligencia kell. Ami vagy jól működik, vagy nem: a példaképünkként szolgáló nagy Kínában is volt már példa meghibásodásra, és Dong Mingzhu ningpói esetét csak azért ismerjük pontosan, mert a tévedés áldozata történetesen milliomos – arról nincsenek adataink, hány névtelen és kevésbé tehetős ember arcát ismeri félre az folyamatos fejlesztés alatt álló kínai rendszer és MI. Amelyet különben csak mérhetetlenül drágán lehetne beszerezni, és mai állapotában, mint említettem, nem tökéletes – sőt, valószínűleg soha nem is lesz az, mert a neurális hálókra épülő mesterséges intelligencia nem fejleszthető korlátlanul.

A titkosszolgák sem örülnek

Másrészt: ha hiszik, ha nem ennek a rendszernek a legkevésbé az aktív titkosszolgák örülnek. Magyarországon ma ugyanis nem egy polgári titkosszolgálat működik, mint azt a közvélekedés tudni véli, á, dehogy is! Hivatalosan is legalább öt dolgozik, a valóságban lesz az félhivatalosan több is. A lista tehát távolról sem teljes, de ismereteink szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda, az Alkotmányvédelmi Hivatal, az Információs Hivatal, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, és a TEK is a saját információs függetlenségéért harcol, őrzi a területét és ellenáll a hazai társszolgálatok behatolási kísérleteinek: azt csak a legnaivabbak képzelik, hogy létezik egységes magyar hírszerzés és elhárítás, vagy hogy Kövér László és Pintér Sándor beleláthatnak egymás kártyáiba, mert összetartják őket a közös elvek.

Abszurd tehát, de tény, hogy maguk a gumitalpúak is ellenségei ennek a mindent és mindenkit látó kamerarendszernek.

Azt természetesen senki sem gondolja komolyan, hogy az Adatvédelmi Hatóság vagy a jogvédők érvei számítanának ebben a helyzetben – ha zátonyra fut a vállalkozás, annak inkább lesznek anyagi, technikai és titkosszolgálati okai.

Ha pedig megvalósul mégis a Camerata Hungarica, a bekamerázott Magyarország, akkor mindenkinek melegen ajánlom, hogy tessék folyamatosan mosolyogni.

Ugyanis folyamatosan fényképeznek majd.

Demokratikus a rend?

Nézem a Híradót, benne a DK frakcióvezető-helyettesének nyilatkozatát arról, hogy a DK-frakció törvényjavaslatot nyújtott be a „felhatalmazási törvényt” hatályon kívül helyezéséről.

Szó szerint a következőket hallom tőle a képernyőn:

Mi azt tartjuk a tisztességesnek és normálisnak, ha helyreállítjuk a teljes demokratikus rendet, június 1-től megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás, tehát a parlament végzi a saját feladatait a normális rendben.”

Tényleg? Ha „megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás”, akkor helyreáll „a teljes demokratikus rend”? Sőt, „helyreállítjuk”, mi, a Fidesz meg az ellenzék együtt? Akkor helyreáll a jogállam, a hatalmi ágak elválasztása, érvényesülni fognak az emberi és állampolgári jogok, akkor szabad és tiszta lesz a választás, a köztársasági elnök, a Számvevőszék vezetői, a legfőbb ügyész és az alkotmánybírák független személyiségek és nem a kormánypárt kifutófiúi lesznek, garantálják a bíróságok függetlenségét, mondjam tovább?
Mert a teljes demokratikus rendhez mindez hozzátartozna. Ez pedig a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével nem történik meg. (Elvégre Orbán belgrádi bejelentése szerint a törvényt hatályon kívül helyezik, de szerintünk a demokrácia azzal nem áll helyre.) Aki országgyűlési képviselőnek áll, és nyilatkozik egy televíziónak, annak képesnek kell lennie pontosan fogalmazni.
Persze, nem Arató az első a DK-ban, aki ezt a hibát elköveti. Egy nagyon fontos parlamenti ülése, március 23-án Orbán miniszterelnök napirend előtti beszédére reagálva a következőt mondta a frakcióvezető:
Miért küzdünk? Azért küzdünk, hogy hazánk maradjon demokratikus, szabad jogállam. Nem lehet éppen ezeket elvenni bármilyen más harc ürügyén. Sőt, azt is mondom, hogy nem lehet korlátlan felhatalmazást adni senkinek, és nem egyszerűen azért, merthogy egyébként akik most kérik, erre talán nem szolgáltak rá – bár én ezt így gondolom –, hanem mert elvileg sem helyes, mert valamikor, azt gondolom, ennek is vége lesz, nagyon reméljük, hogy vége lesz, ezen dolgozunk, és nem lehet a bajt arra használni, hogy közben ne éppen azt őrizzük meg, aminek a megőrzésére felesküdtünk.”
Amikor végighallgattam a közvetítést, hallgatva a teljes felszólalást, benne a szép érvelést, nekem sem tűnt fel azonnal az elején a hibás mondat.
Annál inkább Orbánnak, aki válaszában lecsapta a feldobott labdát:

Ugyanakkor azt a mondatot fontosnak tartom, ami itt elhangzott, és ami úgy hangzik, hogy most Önök az ellenzék soraiban azért harcolnak, hogy Magyarország maradjon működő demokratikus jogállam. A „maradjon” szóra szeretném felhívni a figyelmüket. Eddig azt hallottam itt, már nem tudom, hány év óta, hogy nem működő, nem demokratikus és nem jogállam. Most, látom, azért harcolnak, hogy maradjon működő demokratikus jogállam. (Taps a kormánypártok soraiban.)”

Ezt a hibát a frakcióvezetőnek sem kellett volna elkövetnie.
Magának a benyújtott (egyébként szerintem értelmetlenül benyújtott) T/10594 számú, „a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény hatályon kívül helyezéséről” szóló törvényjavaslatnak az indoklása egyébként jobban sikerült:
Mivel a Kormány vidéken feloldotta a korlátozások nagy részét, és bejelentette, hogy Budapest tekintetében is erre készül, ezért a Demokratikus Koalíció nem tartja szükségesnek az egész Európában példátlan hatalmat biztosító ún. felhatalmazási törvény hatályának további fenntartását. A bejelentés alapján nem indokolható a rendkívüli helyzet, mely alapot szolgáltatna a kormány túlhatalmának további biztosítására. A Demokratikus Koalíció azt szeretné, ha a jövőben a döntéseket az Országgyűlés hozná meg, legyen vége a rendeleti kormányzásnak.”
Jobban, de nem jól, a kormány túlhatalma sem szűnik meg a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével, miként a „teljes demokratikus rend” sem áll helyre.
Azért mielőtt azzal intéznénk el a dolgot, hogy politikusaink szabadon beszélve olykor pontatlanul fogalmaznak, vegyük észre: félő, hogy többről van szó. A politikai csaták hevében még a DK-sok sem tisztázták magukban: mit is tartsanak a mai magyar politikai állapotokról. Vajon belátták-e már, hogy

Magyarországon a demokráciát már fölszámolták, nem demokráciában, hanem önkényuralomban élünk.

Mondanak olykor diktatúrát is, mást is, ezekben a mondataikban viszont az látható, hogy nem gondolták végig mindezt, s azt sem, hogy mi következik belőle. Még ők sem, nem is beszélve mondjuk az MSZP-sekről vagy az LMP-sekről.
Vannak, akik ezeket a mondatokat olvasva máris előveszik a régi gondolatot, hogy nem lenne szabad beülni a parlamentbe. Én nem ezt mondom, csak azt, hogy

ha belátjuk, hogy önkényuralomban élünk, akkor ennek megfelelően kell a parlamentben (és persze azon kívül is) viselkedni.

Meg kellene válogatni, hogy miben veszünk részt és miben nem, mit fogadunk el és mit nem – ezzel kapcsolatos korábbi javaslataimat most nem ismétlem meg. Mert ha nem ezt tesszük, ha nap mint nap úgy viselkedünk a parlamentben, ha úgy kezeljük az intézményeket az alkotmánybíróságtól a köztársasági elnökig, a házbizottságtól a parlamenti tisztségekig, mintha egy demokratikus állam intézményei lennének, akkor óhatatlanul elkövetjük az imént kipécézett hibákat. Ez pedig azért nagy baj, mert a közönséget, amelyhez beszélünk, szintén megtévesztjük azt illetően, hogy milyen világban is él.

Gyűjti az aláírásokat, de most még nem küldené el Orbánékat a Momentum

„A népszavazás, illetve annak időpontja csak másodlagos; a legfontosabb az aláírásgyűjtés. Egy hónapokig tartó és sikeres akció ugyanis meghátrálásra kényszeríti a kormányt.” Ezt nyilatkozta Papp Gergő, a párt kommunikációs igazgatója a Magyar Nemzetnek.

A Momentum, amely a budapesti olimpia-rendezésről szóló népszavazással robbant be a köztudatba és került fel a politikai térképre, azóta nem tudott igazán nagyot dobni. Akkor a demokratikus ellenzéki pártok segítették az aláírásgyűjtést, a Momentum azonban azóta többször is nehéz helyzetbe azokat, akik abban bíztak, hogy Fekete-Győr Andrásékkal erősödött a demokratikus ellenzéki oldal. A Momentum nyilatkozói ugyanis rendre megerősítik, hogy senkivel sem kívánnak együttműködni, és egyedül kívánnak indulni a 2018-as választáson.

Amennyiben hiszünk ezeknek a megfogalmazásoknak, akkor valószínűsíthetjük, hogy a Momentum nem 2018-ban akarja megbuktatni Orbán Viktor rendszerét. Jövő tavasszal megelégszik azzal, hogy bejut a parlamentbe, majd ott négy évet eltöltve – és feltételezéseik szerint erősödve – 2022-ben valóban nekiveselkedik Orbán és a Fidesz eltávolításának.

Mielőtt elfelejtenénk: arról van szó, hogy a Kúria átengedte a Momentum népszavazási kérdését, mely a civileket megbélyegző törvény visszavonására kötelezné a parlamentet. Lehet aláírásokat gyűjteni, ám az különösebb matematikai ismeretek nélkül is belátható, hogy ebből az aláírásgyűjtésből a választás előtt már semmiképpen nem lehet népszavazás. Ha a Momentum – a hozzájuk csatlakozó pártok segítségével – rekordgyorsasággal össze is gyűjtené az országosan szükséges 200 ezer aláírást, a feladat akkor is megoldhatatlan lenne. Az íveket ugyanis érvényesíteni kell, és ha ez is gyorsan és zökkenőmentesen menne, még mindig megtámadhatják a határozatot. Az is tudható, hogy a törvény szerint a választás előtt 41 nappal már nem lehet népszavazást tartani. S bár a 2018-as választás időpontját még nem jelölte ki az államfő, a politikai matematika alapján gyakorlatilag biztosra vehető, hogy ez az esemény 2018. április elején lesz.

Innen kell visszaszámolni, és józan ésszel nem nehéz belátni, hogy a 2018-as választás előtt már nem lesz népszavazás. Ez persze nem keseríti el a Momentumot, hiszen ők is tudják, hogy a civiltörvény visszavonásának lehetősége nem igazán nagy dobás az emberek szemében. Ez a törvény – bár a jogállam és a demokrácia szempontjából nagyon jelentős – nem valószínű, hogy akkora tömegeket tudna megmozgatni, mint a budapesti olimpia rendezés ügye, s ily módon nem kizárt, hogy az alacsony részvétel miatt bármi is legyen az eredménye, érvénytelen lesz,

Ha ezt a felvetést elfogadjuk, azt kell mondanunk, hogy a Momentum a saját szempontjából pragmatikusan gondolkodik. Aláírásokat gyűjt, ezzel tovább építi az adatbázisát, ráadásul mindezt úgy, hogy a dolognak a számára nincs kockázata. Népszavazás nem lesz, vagy csak a választás után, de –már ki is mondták, amit eddig is tudhattunk – nem is az a cél, hogy legyen, hanem hogy minél több aláírás – névvel, lakcímmel – a Momentum rendelkezésére álljon.

A Momentum mostani aláírásgyűjtése nem az Orbán-kormány leváltásáért küzdőket erősíti. A cikk elején idézett nyilatkozat magyar fordítása ugyanis így hangzik: A Momentum 2018-ban még nem cserélné le a kormányt, hanem 2022-ben, amikorra – feltételezései és reményei szerint – már nem statisztaszerep jutna neki Orbánék leváltásában.

Zavarban – zavar van

A különböző országok más és más válaszokat adnak a terjedő járvány megállítására. Vannak országok ahol a rendelkezések hatékonynak bizonyultak mégsem azt másolják le a vírus terjedésének hatékony gátját kereső országok. Hogy kinek van igaza azt a jövő dönti el, az azonban biztos többféle úton indultunk el és reméljük ugyanoda érkezünk.

„Nem írtam róla ezen az oldalon, de most utólag leírom: némi töprengés után egy héttel, tíz nappal ezelőtt azt gondoltam, hogy az egyetemeket és a középiskolákat be kell zárni a koronavírus miatt, a bölcsődéket, óvodákat és általános iskolákat azonban nem, mert a kisgyerekekre valakinek vigyázni kell, és mi lesz, ha az orvosok és nővérek közül a gyerekesek nem tudnak bemenni a munkahelyükre.
Én nem is háborodtam fel azon, hogy az Orbán-kormány péntek estig csak az egyetemek bezárását hirdette meg, mert józan érveket láttam e mellett is. Múlt csütörtök este hallottam az ottani köztévében Christian Drosten német virológustól, a berlini Charité kórház professzorától, aki Merkel kancellárnak is adott tanácsokat, hogy az is emberéletekbe kerülhet, ha az iskolák bezárása miatt egyes kórházakban nem lesz orvos és nővér, aki a súlyos betegeket ellássa.

Az iskolák bezárása azzal a veszéllyel is jár, hogy a dolgozó szülők kénytelenek a gyerekeket a magamfajta nagyszülőkre bízni, akiket leginkább fenyeget a vírus, hiába is igyekszik lebeszélni őket erről a kormány.

Azután a pénteki nap folyamán megváltozott a magyar kormány álláspontja, a hét végén a németeké is – elsőként a bajor tartományi kormányé, majd egymás után a többi tartományé is –, de a britek még ma is nyitva tartják az iskolákat is, az egyetemeket is. (Csak megjegyzem: Ausztriában, Németországban az iskolákban biztosítják az egészségügyben, rendőrségnél, közlekedésben dolgozók gyerekeinek felügyeletét és foglalkoztatását, és nem arra beszélik rá őket, hogy csoportosan szervezzék meg a gyerekek otthoni felügyeletét, mert az is kockázatos lehet.)
Olvasom a Facebookon:

Svédországban már csak a veszélyeztetett korosztályt tesztelik, a többieket nem, mert szerintük nincs értelme.

Ha a fiatalabbak észreveszik magukon a tüneteket, írja a szerző, maradjanak otthon, és majd meggyógyulnak. Mindegy, hogy a koronavírustól, vagy mástól betegedtek meg, nem érdemes ezt tisztázni.
Németországban ezt így ugyan nem mondják ki, de ott is az a gyakorlat, hogy csak azt tesztelik, aki fertőzött területen járt vagy onnan jött emberrel találkozott, és tüneteket is mutat, csak az egyik nem elég.

Itthon közben azt hallom mindenfelől, hogy sokkal többet kellene tesztelni, s hogy Dél-Korea sikere a védekezésben annak köszönhető, hogy nagyságrendileg több tesztet készítettek, mint az európai országok.

Kínáról pedig azt tudjuk, hogy a járvány terjedését azzal sikerült megállítani, hogy nemcsak az iskolákat és egyetemeket zárták be, hanem az érintett területeken a munkahelyeket is, megvalósították a kijárási tilalmat, az élelmiszereket is házhoz vitték, vagyis messze tovább mentek, mint akár az olaszok és franciák, akik Európában a legkeményebb intézkedéseket tették.
Azt hallom a hírekben, hogy Ausztriában már tízezer fölötti új munkanélküli jelentkezett a hatóságoknál, és a számuk akár százezerre is felmehet. Itthon pedig azt követeli egy ellenzéki párt (történetesen saját pártom, a DK), hogy a járvány hónapjaiban tiltsák meg az elbocsátásokat. Sőt azt is, hogy a kézfertőtlenítőre és maszkra vezessenek be hatósági árat – mintha már elfelejtették volna, hogy a hiánycikkre megállapított hatósági árnak mindig a feketepiac a következménye.
Azért írtam le mindezt, hogy érzékeltessem: a világjárvány idején sem lehet a felvetődő kérdésekre egyszerű, magától értetődőnek tűnő válaszokat adni. Ilyenkor is helye van a józan mérlegelésnek.”

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK