Vélemény

A DK és a választás meséje

A Demokratikus Koalíció akármennyire is igyekszik megkérdőjelezni a választás tisztaságát, sikeresen szerepelt a választáson. Ennek a sikeres szereplésnek a titka pedig nem más, mint Gyurcsány Ferenc maga. Sorozatunkban az ellenzéki pártok elmúlt egy évét mutatjuk be.

 

A választás előtti tevékenység és kampány

A választást több botrány és egymásra mutogatás előzte meg.

Botka László a 2018-as választásra sajátos tervvel készült. Egy közös lista és teljes koordináció a baloldalon. Egy sokak által bírált kikötése volt Botkának, mely szerint nem hajlandó összefogni Gyurcsány Ferenccel a Demokratikus Koalícióval azonban igen. Gyurcsány Ferenc személye össze van kötve a párt létezésével ezért a DK vezetősége nem volt hajlandó lemondani Gyurcsány Ferencről.

2017. októberében Botka László lemondott a miniszterelnök-jelöltségről és hátra hagyta az ellenzéki civakodások és összetűzések világát. Úgy nyilatkozott, hogy

„Szétaprózott és széthúzó demokratikus ellenzékkel a rezsimet nem lehet leváltani”

Botka László eltűnésével miden akadály elgördült, mely meggátolhatott egy MSZP-DK megállapodást.

Botka László lemondása után Karácsony Gergely lett az MSZP miniszterelnök-jelöltje a Párbeszéd pedig szövetségre lépett az MSZP-vel.

Az áhított megállapodás megszületett az MSZP és a DK között, ami leginkább az egyéni választókerületi visszalépésekben volt tetten érhető.

Még 2017 októberében a Demokratikus Koalíció nagyszabású kampányba kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának elvételével kapcsolatban.

Gyurcsány Ferenc részéről ez a lépés nagyon taktikus és megfontolt volt.

A Republikon Intézet kutatásából, mely a 24.hu megrendelésére készült, kiderült, hogy a baloldali-liberális szavazók többsége elvenné a szavazati jogot a határon túli magyaroktól. Ez a többség a megkérdezettek 55%-át jelenti, míg ezen baloldali-liberális kötődésű megkérdezettek csupán 8%-a helyesli a határon túli magyarok választáshoz való jogának létét.

Ezzel a kampány stratégiával a DK képes volt arra, hogy egy közös ügy mentén, egy fedél alá terelje a baloldali és jobboldali választókat,

elterelve a figyelmet Gyurcsány Ferenc személyéből adódó megosztottságról. Mindezt úgy, hogy mobilizálja és aktivizálja saját szavazótáborát.

A választást megelőzően még márciusban napvilágot látott egy botrány, amikor is Vágó Gábor az LMP politikusa részegnek nevezte Gyurcsány Ferencet és így fogalmazott:

„ha én mondjuk részeg vagyok, és meghívok barátokat otthonra beszélgetni, az a minimum, hogy őt is megkínálom viszkivel.”

Ez a kijelentés nagy feszültséghez vezetett nem csak az LMP és a DK között de a választók is rossz szemmel nézték ezt a megnyilvánulást, mivel a széthúzás és egymás ellen való küzdelem egyik jelképévé vált. A nyomás és a perrel való fenyegetés hatására Vágó Gábor nyilvánosan bocsánatot kért kijelentéséért.

Ez az eset ékes példája volt annak, ahogyan

az ellenzéki pártok még a választást megelőző hónapban is egymás pozíciójának gyengítésével voltak elfoglalva

és nem a Fidesz-KDNP leváltására koncentráltak.

A közbeszédet ebben az időszakban nem a hangzatos kampányszövegek uralták, vagy a progresszív előremutató gondolatok, hanem az ellenzéki térfélen végbement helyezkedés.

Ezen események sokasága könnyedén megingathatta sok szavazó bizalmát.

A DK választási szereplése:

Budapest, 2018. április 9.
Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke beszél, mellette Molnár Csaba ügyvezetõ alelnök (j) és Székely Sándor, a Magyar Szolidaritás elnöke (b) a DK eredményváró rendezvényén a budapesti Anker’tben 2018. április 8-án.
MTI Fotó: Illyés Tibor

A Demokratikus Koalícióra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy sem tapasztalat, sem pedig tudatos stratégia nem rejlik tevékenysége mögött.

A 2014-es választási vereségből okulva a DK nem kívánt közös listán indulni az MSZP-vel. A közös lista helyett egy új hívószó lett az ellenzék reménysugara. Ez a hívószó a koordináció volt. Koordináció az egyéni választókerületekben úgy, hogy a legesélyesebb jelöltet kívánták szembe állítani a Fidesz-KDNP jelöltjével.

Április 8. után már tudhatjuk, hogy a teljes koordináció nem valósult meg.  Egyik párt sem volt hajlandó minden olyan választókerületben visszalépni, ahol előzetesen esélytelennek tűnt.

A Demokratikus Koalíció részéről több egyéni visszalépés is megtörtént az MSZP-P-el kötött megállapodás keretében.

A DK nem kevesebb, mint 60 egyéni választókerületben nem indította el egyéni jelöltjét.

A visszalépések azonban az MSZP-P javára történtek meg. Ez a döntés a DK részéről nagyon is taktikus és hatásos volt, ennek köszönhető a 3 egyéni választókerületi és 6 listás mandátum.

A DK esszenciális alapja:

A DK esszenciális alapját nem feltétlenül a párt értékszemlélete vagy tevékenysége adja, hanem maga Gyurcsány Ferenc.

Amennyiben valaki szimpatizálni kíván a párttal, annak első körben azt kell eldöntenie, hogy szimpatizál e Gyurcsány Ferenccel.

Gyurcsány Ferenc a párt megtestesítője. Ez a jelenség nem egyedüli, egy korábbi cikkben már kitértem arra, hogy a vezető politikusok egy része milyen nagy behatással van a párt egészének megítélésére.

A DK támogatottsága is nagy részben Gyurcsány Ferenc személyének köszönhető, ami egy kétélű kardként, meghatározza a párt sorsát.

Gyurcsány Ferenc ma az egyik, ha nem a legmegosztóbb politikus a politikai térben.

Így az állampolgárok egy részét vonzza míg egy jelentősebb, másik részét taszítja személye.

A 2018-as választás jól körül határolta a DK szavazóbázisát, és elérte korlátait,

mivel a választópolgárok már jobban nem fogják megkedvelni a vezető politikus személyét. Így egy következő választás alakalmával a DK-hoz hű szavazók tábora nehezen bővíthető.

A választás után:

A választás után a DK megtámadta a választás lebonyolításának módját és csalást sejt a választási eredmény mögött. Ezért több választókerületben is kérték a szavazatok újra számlálását, illetve a választások megismétlését.

A DK-t elkerülte a lemondási hullám.

Gyurcsány Ferenc és a DK vezetősége nem kívánt lemondani a választást követően, ami nem is meglepő, hiszen több mint megduplázták mandátumaik számát a Parlamentben.

Összességében ügy vélem elmondható, hogy

a DK önmagához mérten sikeresen szerepelt a választáson.

Ügyesen megtervezte kampányát a határon túli magyarság szavazati jogával kapcsolatos állásfoglalással, illetve az őszödi beszédről megfogalmazott egyszerű de sajátos véleményével, melyben Gyurcsány Ferenc őszinteségnek nevezi az elhangzott „beszéd” tartalmát.

A cikksorozat többi része az alábbi linkeken olvasható:

Ellenzék: Hogy volt, hogy lesz?

https://fuhu.hu/a-neppartosodastol-a-partszakadasig/

https://fuhu.hu/a-nolimpiatol-a-3-szazalekig-ez-volt-a-momentum-bo-egy-eve/

https://fuhu.hu/a-parbeszed-utja-a-sulytalansagbol-a-megmaradasig/

https://fuhu.hu/a-dk-es-a-valasztas-meseje/

Kósa, az egység kovácsa

Ha így folytatja, Kósa Lajosnak, a Fidesz sokféle pozícióban kipróbált – és mindenütt gyorsan lecserélt – harcosának elévülhetetlen érdemei lehetnek az ellenzéki egység összekovácsolásában. Már amennyiben a most benyújtott, „rabszolgatörvény” címen elhíresült törvényjavaslatát átverik a parlamenten.

Kósa Lajos, és a rabszolgatörvény javaslatát vele együtt jegyző, de az üléstől távol maradó Szatmáry Kristóf, számíthatott arra, hogy hideget-meleget kapnak a másik oldaltól, mégis felvállalták, hogy a nevüket adják egy már lejárt szavatosságú kezdeményezéshez.

Mindkettőjük tekintélyét alaposan megtépázták már a politikai melléfogásaik, sok vesztenivalójuk nem maradt.

Csak emlékeztetőül: 2017 tavaszán a kormány – ugyancsak képviselői előterjesztésre – már megpróbálta elfogadtatni a parlamenttel, a mostanival csaknem szó szerint egyező javaslatot, de akkor már a bizottsági vitában a fideszes képviselők is szembefordultak ezzel. A közelgő választások bírták őket jobb belátásra, állították a szocialisták, és megjósolták, hogy a választások után újra előveszik majd az ügyet. A fideszesek ezerrel tagadtak, mégis így történt.

A kormánypárt politikai tanácsadói jól gondolták, hogy mintegy három évvel a következő parlamenti választások előtt, most alkalmas lehet az időpont a Munka törvénykönyvének tervezett módosítására. Egy várható, országos felháborodást követően, könnyebb lesz a kármentés. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy egy ilyen javaslat az ellenzéki pártokat közös platformra sodorja, de

ismerve a másik oldal széttagoltságát, számíthattak arra is a kormány oldalon, talán nem lesz tartós az együttműködésük.

Már a vitában elhangzott felszólalások is sejtették, hogy a túlmunkakeret évi 400 órára bővítéséhez egyetlen ellenzéki párt sem adja majd a nevét. Az estébe nyúló vitában többek között az MSZP-s Harangozó Tamás azt mondta: ezzel a javaslattal a magyar kormány a magyar dolgozókat eladta a német multiknak és az itthoni oligarcháknak, és szerinte katasztrofális helyzetet teremthet, ha a dolgozók maradék hétvégéjét is elrabolják. Párttársa, Varga László szerint a törvény megszavazása és kihirdetése esetén az ellenzéki pártok összefogva meg fogják találni azokat a demokratikus eszközöket, amelyek „jobb belátásra térítik majd a kormányt”. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője úgy fogalmazott: egyértelművé vált, hogy a Fidesz a német ipart szolgálja ki és nem a magyar munkavállalók érdekeit. Szél Bernadett szerint – Orbán kedvenc kifejezésével élve – a kormány azoknak a munkavállalóknak ad egy tockost, akik itthon maradnak. A jobbikos Varga-Damm Andrea tovább ment: 2006-ban Budapestet ennél sokkal kevesebbért gyújtották fel, és egy ilyen javaslat benyújtása esetén egy demokratikus országban tömegek lennének az utcán.

A szakszervezetek is alighanem erre az álláspontra jutottak.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) december 8-ra utcára hívja a tagjait,

jelezte a szövetség elnöke. Egyelőre csupán a demonstrációról született döntés, majd ezt követően fognak tárgyalni a munkahelyi tisztségviselőikkel az ellenállás és tiltakozás más módjairól is: figyelmeztető sztrájkok vagy egyéb megmozdulások jöhetnek, nyilatkozta a szervezet elnöke.

A különféle internetes fórumokon is mozgolódás tapasztalható, vannak, akik a javaslat mögött álló gyárak ipari parkjainak körbezárását, országos sztrájkot és tüntetések megszervezését pedzegetik.

„Egy jó nagy sztrájkot kellene csinálni, amilyen meg nem volt! Így is rabszolgák vagyunk!” –írta valaki a vasasok honlapjára. A Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (VDSZ) egyenesen egy gumigyárba küldené a javaslatot benyújtó képviselőket, hogy ott néhány feszített műszakot dolgozzanak végig olyan munkakörülmények között, mint amilyet most ők javasolnak.

Ha az ellenzéki pártok és a szakszervezetek egymásra találnak, valóban könnyen elszabadulhatnak az indulatok,

s akkor a jóval szigorúbbra hangolt gyülekezési törvény sem tudja majd megakadályozni, hogy ne kerüljön sor olyan rendbontó akciókra, amelyekről a jobbikos képviselő asszony is vizionált. Igaz, 2006-ban a Fidesz biztatta utcai randalírozásra a híveit, de a jobbikos szónokok vitték a tévé székháza elé a gyújtogatástól sem visszariadó elégedetlenkedőket.

Aligha valószínű, hogy a kormány tanácsadói nem számoltak a szakszervezetek felháborodásával, és azzal a veszélyes helyzettel, ha azok egy platformra kerülnek a politikai pártokkal. Úgy tűnik, ennek a méregfogát próbálták kihúzni már szeptemberben, amikor feltehetően belső körökben már tárgyaltak a Kósa-féle javaslat benyújtásáról.

A napokban napvilágra került az a hír, miszerint a kormány szeptemberben 100-100 millió forintot utalt annak a hat legnagyobb érdekvédelmi szervezetnek,

amelyek 2012-ben megállapodást kötöttek a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának (VKF) létrehozásáról. A tervezett törvénymódosítás ellen most viszont a LIGA Szakszervezetek és a Munkástanácsok Országos Szakszervezete (MOSZ), valamint a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) is tiltakozik. A dolog pikantériája, hogy a tervezett túlóra- és munkaidőkeret-emelés ellen szót emelő nagyobb szakszervezetek tagjai a VKF-nek, ahol elvileg partneri viszonyban vannak a kormánnyal, de a jelek szerint ott mégsem értesítették őket előre a munkavállalóknak hátrányos törvénymódosításról.

Elegendő lesz-e 100 millió forint lecsillapítani a szakszervezetek háborgását? Júdáspénzt kaptak a kormánytól a behódolásuk fejében?

Ha annak szánták, nehezen képzelhető el, hogy a kormány komolyan venné a szakszervezetek tiltakozását, és arra sem mernék nagyobb téttel fogadni, hogy ebben az esetben a szakszervezetek – néhány felháborodott közleményen túl – bármit tennének a jogszabály elfogadása ellen. Ha mégis meggondolnák magukat, és élére állnának az elégedetlenségnek,

ha ők lennének a kovászai egy nagy tüntetéssorozatnak, majd egy esetleges országos sztrájknak, akkor jelentősen javíthatnának az elmúlt években igencsak megkopott tekintélyükön.

Ha az ellenzéki pártokkal is tartósan megtalálnák a közös hangot, akkor egy komoly erőt képviselő nemzeti összefogás születhetne a jelenleg regnáló kormányzattal szemben.

Miután tegnap este Lezsák alelnök megunta az ellenzéki felszólalók szemrehányásait, nemes egyszerűséggel belefojtotta a szót a hozzászólásra várakozó további felszólalóba. Ekkor a pártok egységesen felálltak és kivonultak a teremből. Magukra hagyták a kormánypárti sorokban árválkodó négy-öt fideszest, vitassák meg egymás között a kiemelt beruházások gyorsításáról és a honvédelmi alkalmazottak jogállásáról szóló többi javaslatot.

Amire eddig egyetlen ellenzéki, demokratikus politikai erő sem volt képes, az lám, könnyen sikerülhet Kósa Lajosnak.

Orbán és Churchill HÉV-re száll – kampányhét (3.)

Harmadik hete zajlik a 2018-as országgyűlési választások hivatalos kampánya – amúgy tudjuk, hogy a kampány lényegében soha nem áll le – és a vállalásunk, hogy hetente hatos toplistát készítünk az adott hét nap legfurcsább, legszembeötlőbb, legtaszítóbb, leghazugabb történéseiről, igazán nem okoz nagy fejtörést. Inkább alaposan rostálni kell az eseményeket, fogalmazhatunk úgy is: erős a harc a „legjobb” hatba kerülésért. Természetesen – ezt muszáj mindig leírni – a válogatás önkényes, vagy inkább szubjektív, a szerző nem akarja tagadni, hogy hova helyezi a fókuszt, szóval ne tessenek rajta számon kérni a teljes objektivitást; mások nyilván más eseményeket választanának, és találnának alkalmasnak arra, hogy görbe tükröt tartsanak elé.

No, de elég a magyarázkodásból, íme az e heti „hattalálatos”:

  1. Lázár János bécsi kirándulása
  2. A kamupártok – élén Lévai Katalinnal
  3. Alföldi Róbert kitiltása Zalaegerszegről
  4. Tízezer forint a nyugdíjasoknak, meg a rezsiből
  5. Orbán felszáll a HÉV-re
  6. Semjén vadászik Svédországban

 

Lázár bécsi kiruccanása.

Aligha vitatható, hogy a miniszterelnökséget vezető miniszter bécsi video-riportja kívánkozik a lista élére. A Fidesz által kötelezően előírt migránsozásnak sajátos verzióját tálalta föl Lázár: Bécs X. kerületét minősítette koszosnak, migránsok által megszálltnak, fehér embernek nem valónak. A fáma szerint Mészáros Lőrinc televíziójának emberei biztosították számára a technikát – kamerát, mikrofont, lámpákat -, amit persze nem tudunk biztosan állítani, de ha így van, akkor is csak annyit fűznénk hozzá: mindig jól jön ilyenkor egy barát. Ráadásul az Echo tévének igazán nem nehéz felsorakozni egy ilyen riport mögé, a politikai hamisítás amúgy is közel áll hozzá. Maradjunk azonban a miniszternél, aki ezzel a bejelentkezésével megsértett egy sor bécsi embert, amire mondhatnánk, hogy legyen az ő bajuk, de kellemetlen helyzetbe hozta az odalátogató magyarokat is. Vajon tényleg mindenkinek muszáj elveszítenie a fejét?

 

Kamupártok, élén Lévai Katalinnal.

Látszólag megszigorította a Fidesz a választáshoz szükséges feltételeket, hiszen négy évvel ezelőtt kiderült, amire persze mindenki számított, sőt maga a kormánypárt akarta, hogy így legyen, egy sereg olyan párt indult el a választásokon, akik csak a törvény adta alkalmat akarták kihasználni, és a könnyű pénzszerzés lehetőségét láttak meg az indulásban. Most annyit változtatott a kormánypárt, hogy látszólag szigorított a törvényen, de látjuk: azzal, hogy az egy százalékot el nem érő pártoknak vissza kell téríteniük a költségvetési támogatást, mert ha nem teszik, vezetőik saját vagyonukat teszik kockára, láthatóan senkit nem riasztottak vissza. De mert azért még sem olyan könnyű ötszáz érvényes aláírást begyűjteni, ipari méreteket öltött a csalás, az átmásolás, a bizniszelés az aláírásokkal. Az igazán kínos, toplistás helyet kiérdemlő akció a hajdan volt szocialista miniszter és uniós képviselő Lévai Katalin esete, aki nem pusztán lebukott, magával rántotta a Fideszt is, hiszen elég egyértelművé vált, hogy a Fidesz biztatására indult el ő maga Zuglóban, társai pedig egyéb helyeken, hogy szembemenjenek az MSZP-vel és rontsák annak esélyeit. Lévai ajánlási ívén több tucat fideszes név szerepelt, ráadásul ugyanazok, mint akik a kormánypárt listáján.

 

Alföldi Róbert kitiltása

Belátom, hogy első megközelítésben a történteknek nincs köze a választásokhoz, mégis idekívánkozik, mert jól mutatja fideszesek mentális állapotát a hódmezővásárhelyi vereség után. A rendezőt egy, szigorúan politika-mentes beszélgetésre hívta meg az egyik, az önkormányzat fennhatósága alá tartozó cég, ám a rendezvényt, a Fidesz helyi országgyűlési képviselője lemondatta. Ne foglalkozzunk az ostoba indoklással, felesleges az időt töltenünk olcsó hazugságokkal. A történet azonban itt nem ér véget, mert mint a rendezőtől magától tudhatjuk: civil emberek, felháborodva elzavarásán, úgy döntöttek: ők maguk fogják lebonyolítani az eseményt. Csakhát: sehol Zalaegerszegen nem találtak olyan helyet, amely be akarta, be merte volna fogadni őket. Valóban itt tartunk huszonhét évvel a rendszerváltás után, hogy az emberek jobban félnek a hatalomtól, mint Kádár-korszák utolsó évtizedeiben?

 

Pénzt oszt a kormány

A kormány tagjai, átérezve a hideg téli napokat, úgy határoztak, hogy minden családnak, csökkentik a számláját, mert bizony a fűtésrezsi alaposan megcsappanthatta az emberek pénztárcáját. Igaz, hogy az idei tél egy kicsit melegebb lett, mint a tavalyi, és akkor valahogy nem jutott senkinek az eszébe, hogy mekkora megterhelést jelenthet mindenki számára a sok-sok mínusz, de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon, és ne higgyük azt, hogy a kormányunk csak a választások közeledtével vált szociálisan ilyen érzékennyé. És a nyugdíjasoknak sem azért ad tízezer forint prémiumot, hogy megvegye a szavazataikat. Nem, szó sincs ilyesmiről, egyszerűen felmérte a kormányfő, hogy milyen nagyszerű az ország gazdasági teljesítménye, amit mindenképpen honorálni kell – a nyugdíjasoknak.

 

Orbán Viktor a nép között

Azt mondják, jó hatással lehetett a magyar miniszterelnökre a Churchillről szóló mozi. Abban ugyanis, a brit kormányfő, hogy rátaláljon a helyes útra, meghozza a jó döntést, metróra száll, és az utasokkal beszélgetve jut el odáig, hogy mit fog tenni. A filmet nem olyan régen mutatták be, és a főszereplője, kiváló alakításáért, meg is kapta idén az Oscar-díjat. A filmben, így mesélik, Churchill egymagában utazik, nincsenek kísérői, testőrei. De, hát az csak egy film, a valóság, mint tudjuk, teljesen más, Orbán nem teheti meg, hogy csak úgy utazgasson, nála a spontán látogatások is pontosan meg vannak szervezve, kamerák várják a váratlan vándort, mint ahogy a HÉV-en is valahogy ott volt a kamera. Ezzel együtt Orbán jól játszotta a szerepét, ki tudja talán jövőre ő is nevezhet az Oscarra. Én mindenképpen nominálnám őt, már persze nem miniszterelnökként, hanem a magyar történelem egyik mellékszereplőjeként.

 

Semjén Zsolt, a vadász

Lukácsi Katalin, volt KDNP-s politikus nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy pártja legnagyobb baja, hogy nincs véleménye, csak a Fidesz árnyékában létezik. És azt is mondta, hogy új vezetőkre lenne szükség. Pedig íme: Semjén Zsolt elnök nagyot tud alakítani, a svéd vadászmezőkön. Okos spórolással és nyilván némi rokoni támogatással összegyűjti időről-időre azt a négy-ötmilliócskát, ami egy-egy északi vadászathoz szükségeltetik. Feltehetően Orbán is úgy van vele: jobb, ha nincs itthon a helyettese, még a végén megszólal, és valami olyasmit találna mondani, ami szervilitásban mindenkin túltesz, és azt bizony a mi miniszterelnökünk nem szereti. Jobb, ha Semjén távol az országtól vadászgat, meg helikopterezik egy kicsit. Illetve nem ő, hanem – ahogy ezt közölte velünk – a szarvas. És igen, láthattuk, amint a szarvas himbálózik a levegőben, éppen húzzák fel a helikopterre, és akkor már egyáltalán nem térdelt mellette a diadalittas vadász, Semjén Zsolt.

Magyarország sorban áll

Ma, október 16-án van az Élelmezés Világnapja. Mint más napokon, most is meleg ételt osztanak a rászorulóknak. Ünnepekkor és gyakran hétköznapokon is hosszú sorok kígyóznak ilyenkor az utcán – kilátástalanság, reménytelenség, szomorúság, amerre csak a szem ellát.

Valódi látványosság ez ma Magyarországon, csak idő kérdése, hogy az ételosztás belekerüljön a hozzánk érkező külföldi turisták bédekkereibe.
Szegénység van ma Magyarországon, nyomorúság. Politikailag inkorrektül ezt így mondják: rászorultság.

Az MTI nem szokott beszámolni arról, hogy hosszú sorokban állnak az ételre váró emberek. Erről se kép, se hang. Bizonyára nem akarnak ünneprontók lenni, de az sem kizárt, hogy szakmai szempontok vezérlik őket: számukra nem hír, hogy Magyarország szegény.

Talán mert a kereszténydemokrata Harrach Péter azt nyilatkozta néhány évvel ezelőtt, hogy sok gyerek azért megy el reggel éhgyomorral az iskolába, mert náluk életforma, hogy nem reggeliznek. Nyilván jó helyről tudja ezt, a környezetében sok nem-reggeliző gyerekkel találkozik. Ők mondhatták neki, hogy úri passzió náluk a rosszul táplálkozás. Nem azért nem esznek, mert nincs mit, hanem mert vigyáznak a vonalaikra.

Néhány éve Kriza Ákos, Miskolc fideszes polgármestereként, azzal utasította a vissza a krisnások ajánlatát, hogy húsvétkor ételt osztanának a városban, hogy náluk nincs erre szükség, menjenek oda ételt osztani, ahol igény van az ilyesmire.

Magyarországon ma már nem csak az szegény, akinek nincs fedél a feje fölött, vagy nincs munkája. Úgy is lehet szegénynek lenni, hogy az ember lakik még valahol, és dolgozik. Tisztes szegénységnek hívják az ilyet, pedig valójában ugyanúgy tisztességtelen, mint a nyomor.

Sokféle ember szokott beállni az ételre várók közé: régóta reménytelenek, és olyanok is, akik csak mostanában lettek azok. Nem csak a végleg leszakadtak, de olyanok is, akik még valamennyire tartják magukat. Viseltes, de tiszta ruha van rajtuk, és a gyerekeiken. Erre futotta, vasárnapi ebédre, vacsorára már nem.

Ezt nem akarja látni a hivatalos Magyarország, mert nem illik az általuk festett képbe. A gyereknek vásárolt 70 milliós budai lakásból belezavar a panorámába a Blaha Lujza téri sor, és a Dunakeszin, a miniszter szüleinek megfeszített munkájából összespórolt 167 millió forintos kulipintyó is fényévnyi távolságra van az ételre váró emberektől. A helikopterrel vidéki lagziba utazó minisztert, a kedveséről (azóta felesége) és annak családjáról bőkezűen gondoskodó jegybankelnököt is bizonyára mélységesen irrtálják az ilyen képek.

Ki magánrepülőn száll fölé, annak térkép e táj.

A vak is látja, hogy Magyarország jobban teljesít. Aki mást gondol, magára vessen, amiért a saját szemének hisz, és nem annak, amit mondanak neki. Tessék tudomásul venni: az, hogy emberek tömött sorokban ételre várnak, csupán egy kedves népszokás, nemzeti magyar hungarikum.

Tessék oszolni emberek, ne bámészkodjanak, nincs itt semmi látnivaló!

A kedden induló portál margójára csalóka, megtévesztő elnevezés a SZER

Félrevezető a web-oldal címe! Hogy mennyire szándékos, nem tudom. Lehet, hogy csak egyszerű reklámfogás, hiszen ha alaposabban megnézzük, – szinte „a sorok között olvasva” – hamar és könnyen feltűnik a különbség. Nem a Szabad Európa Rádió (SZER) folytatja a jövő hónapban 27 éves elhallgatását követő „újjáéledését”, hanem egy internetes, multimédiás web-oldal a „Szabad Európa Magyarország”. Tetszik érezni az óriási különbséget? Ehhez szeretnék hozzászólni, felidézve az egykori müncheni hangulatot, a SZER végét, aminek a mostani multimédia nem a folytatása!

Az alapvető realitás: az a Rádió, ahol dolgoztunk, és a nyugati értékeket próbáltuk közvetíteni Magyarországra, már közel 30 éve nincs. Be kell látni, az akkor, illetve azóta született új nemzedéket nem érdekli néhány vénember nosztalgiázása. Ráadásul egy olyan történelmi időszakról, amit – gondolom – senki sem kíván vissza. ELMÚLT.

Ahogy a Vasfüggöny is megszűnt, úgy a SZER is. Emlékeztetőül,

az RFE (Radio Free Europe) a hidegháború szüleménye, azzal a végső céllal, hogy „megszűnésünk jelzi majd, hogy sikeres és jó munkát végeztünk, mert nincs ránk többé szükség”

A véget persze nem úgy képzeltük el, ahogy bekövetkezett. Sőt, egyáltalán nem tudtuk elképzelni, pláne úgy, hogy holnaptól nincs Rádió és nincs munkahelyünk. Különben, ez egy folyamat volt, rengeteg belső feszültséggel. A szerkesztőség eleve kettészakadt, amit a magyar osztály vezetősége nem akart, vagy nem tudott kezelni, pláne, megakadályozni. Már a budapesti iroda megnyitása előhozta az alapvető problémát: menni vagy maradni. Sokan (köztünk jómagam is) a maradás mellett voltunk, mert a magyarországi „kollégák” valójában felhígították volna a SZER (addigi) szellemét, ami különben be is következett.

Az külön pech volt, hogy Ribánszki, az emberekhez, a menedzseléshez abszolút nem értő Leventére bízta az osztály irányítását. Ettől függetlenül az osztály bezárása előreprogramozott volt. 1992 nyarán a második időszakát kitöltő és leköszönő republikánus George Bush sr. elnök sajtótitkárságán keresztül figyelmeztette utódját (bárki legyen is az), hogy a Szabad Európa Rádió és Szabadság Rádiót (RFE/RL) nem szabad megszüntetni, mert a kommunizmus (az egypártrendszerű proletárdiktatúra) nem szűnik meg egyik napról a másikra. Legalább még tíz évig működtetni kell ezeket a soknyelvű adókat, hogy az egykori rabnemzetek átállását segítsék a demokráciára (és a kapitalizmusra).

Az 1993. február 20-án beiktatott új elnök, a demokrata párti Bill Clinton, egyfajta gesztusként, mondván „Kelet-Európa népei felszabadultak”, még ugyanaz év őszén elsők között szüntette meg a magyar osztályt, azaz a magyar nyelvű adást.

Megjegyzem a SZER továbbműködését Budapest sem támogatta, a müncheni munkatársak csoportos átvételéről a magyar kormány hallani sem akart. Amikor ez szóba került, Antall miniszterelnök is ellenezte a SZER Magyarországra telepítését, mondván: nincs szükség egy (kormányellenes) kritikus („szadeszes”) adóra, azaz az árokásás, az ellenséges „jobb-és baloldal”-ban való gondolkodás az első perctől ott volt a hazai közgondolkodásban. A német-osztrák nagy koalíció (Groko) mai napig ismeretlen fogalom kishazánkban.

Érdekességként: a budapesti Rádiónak 2.000 alkalmazottja volt, a magyar nyelvű müncheni SZER-nek kb. 120 ember, beleértve a külsősöket és a „kiszolgáló” személyzetet is.

Az elmúlt 30 évre jellemző, hogy az észt osztály vezetője (aki a mellettem lévő szobában dolgozott) Toomas Hendrik Ilves Észtország államelnöke lett. A lengyel osztály vezetője, igazgatója, Jan Nowak-Jeziorański pedig szobrot kapott Varsóban.

A SZER magyar osztályáról, annak kiemelkedő alakjairól van valahol emlékmű, megemlékezés? Akár Magyarországon, akár Münchenben. Emlékeztetőül: 1989-ben „kitört a szabadság”. Igaz, mint ilyenkor, mindenki másképpen képzelte a folytatást. Egyik kollégánk visszatérő szava volt:

„Anyám, nem ilyen lovat akartam”.

Ami valóban változott a hidegháborús időkhöz képest, hogy ma már nincs Vasfüggöny, bárki bárhova utazhat, bármikor elhagyhatja az országot, és bármikor visszatérhet! Ez a valódi vívmány, az alapvető emberi jogok biztosítása. Ami problémás, az a hatalom megszerzése és megtartása. Ekörül zajlanak a szinte naponkénti politikai csatározások.

Tessék megérteni, a most kedden (szeptember 8.) kezdődő multimédiás vállalkozás nem rádió, azt rövidhullámon nem lehet hallgatni, sőt az interneten sem lehet fogni, hallgatni, mint rádiót. Ez valami egészen más, amit úgyszintén az Egyesült Államok üzemeltet. Ez egy online multimédiás szolgáltatás, mely híreket, cikkeket, audio podcastokat és videós tartalmakkal látja el az internettel rendelkező lakosságot. Ha nincs internet szolgáltatás, akkor „Szabad Európa” sincs. Valójában rosszabb a helyzet, mint az „átkos”-ban, hiszen akkor maximum zavarni lehetett az adást, manapság pedig „egy gombnyomásra” el lehet hallgatatni. (vagy ne adjak tippeket?)

Magyarország független, szabad ország, a NATO és az EU tagja. Vannak bizonyos hiányosságok, a hatalom sajátosan értelmezi a nyugati demokrácia, jogállamiság és alkotmányosság hazai gyakorlatát, amiben talán az Egyesült Államok segítségünkre siethet. Nem tudom, Magyarországon mennyire követték a tavaly indult bolgár és román adást, pardon hírszolgáltatást, ott ugyanis a kormány és az ellenzék, különös tekintettel a civil (NGO) szervezetekre, közös megállapodással indították el ezt a multimédiás web-oldalt, vagy ha úgy tetszik online hírközlést.

Főtéma: a korrupció elleni harc, ebben kérték az amerikaiak segítségét. Feltételezem, hasonló lesz a magyar internetes oldal célja és alapelve is.

A Magyar Idők esete Ókovács Szilveszterrel és a Billy Elliot-tal

Amint arról a Független Hírügynökség is beszámolt szokatlanul éles pengeváltás zajlott a napokban a kormányhoz közeli Magyar Idők hasábjain. Azért is volt különös ez a vita, mert látszólag a Sir Elton John által írott és az Erkel Színházban bemutatott Billy Elliot című musicalről szólt, ám a csak kicsit is figyelmes olvasó számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a darab csak ürügy, és a vitázó felek egészen másról beszélnek.

A történet röviden: a Magyar Idők közírója (ők nevezik így N. Horváth Zsófiát) az ötvenes éveket idéző stílusban és hangvételben támadja a darabot. A fő baja vele, hogy mint írja, homoszexualitásra neveli a gyerekeket, és ez szembemegy az állam céljával. (sic!)

Bármi is legyen az állam célja, tegyük hozzá. Merthogy egy államnak sokféle célja lehet – például az, hogy a polgárainak minél jobb életet biztosítson – de a nemi identitásba demokratikus viszonyok között nem szokása beleszólni. (Nem is tud, tegyük hozzá…) Ám a Magyar Idők cikkíróját ez nem érdekli, mert szerinte a kultúrában még nem történt meg a rendszerváltás, ugyanis, ha megtörtént volna, akkor ilyen darabokat nem mutathatnának be az Erkel Színházban.

Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója védelmébe vette a Billy Elliot című darabot, és válaszcikkében leírta, hogy szó sincs arról, hogy homoszexualitásra buzdítanák a nézőket, köztük a gyerekeket. Neki is négy gyereke van, mely személyes megfogalmazással vélhetően arra utalt, hogy mennyire távol áll tőle a „buziság” mint olyan.

Majd példákat hozott az operairodalom történetéből, olyan darabokat és szerepeket, ahol nők férfinak öltöznek, vagy épp fordítva.

Ókovács Szilveszter látszólag tehát szembemegy a Magyar Idők által megidézett kormányzati világképpel, valójában azonban nem lázad, hanem magyarázkodik. Megmagyarázza, hogy ő és a színház nem úgy gondolta, ahogyan azt a Magyar Idők (újságírója) feltételezi, nem az volt a szándékuk a darabbal, hogy a melegséget propagálják. Ami egyfelől igaz, merthogy nyilván nem ez volt a szándék, másfelől viszont nem magyarázkodni kellene, hanem helyére tenni a dolgokat.

Például elmagyarázni N. Horváth Zsófiának, hogy a nemi identitás nem elhatározás, de még csak nem is nevelés kérdése. Utóbbival – már amennyiben nevelésnek lehet nevezni – ideig-óráig ugyan el lehet fedni bármiféle nemi irányultságot, ám a lényeg ettől nem változik.

A Magyar idők cikkébe, ha csak egy félmondat erejéig is, de sikerült belekeverni a „migránsokat”, miszerint azért is káros a „buziságra” nevelés, mert hazánkat idegen invázió fenyegeti. Jó lett volna, ha Ókovács Szilveszter erre a kitételre is válaszol. Hogy nem kellene ostobaságokat írni, és megfelelési kényszertől hajtva minden bajunk, gondunk okozójaként a nálunk még nyomokban sem fellelhető migránsokat feltüntetni.

Ez a vita nem az Erkel színházról, és még kevésbé a világon és Magyarországon nagy sikerrel játszott Billy Elliotról szól, hanem arról, hogy a Magyar Idők megregulázná a művészeket, meghatározná, hogy mit szabad nekik, és mi az, amit nem. Ókovács Szilveszter nem az írás sanda szándékával vitatkozik, hanem a „buzizás” vádjával szemben védi magát és a színházát. Ily módon látszólag bátor védekezése épp a lényeget fedi el: azt, hogy az államnak nemcsak az emberek hálószobájában, de a színházi próbákon sincs keresnivalója.

Nemzeti sebek, amiket az idő nem gyógyít

75 év. Ennyivel ezelőtt honfitársaink még azt hihették, minden rendben lesz… de azután minden megváltozott. Három emberöltő, háromnegyed évszázad. Hosszú idő, de úgy látszik, a tisztánlátáshoz nem elég. – írja Sermer Ádám Facebook bejegyzésében.

Talán az időnek ehhez semmi köze – egy nemzet lelkiismeretének tisztulásához az idő önmagában még kevés. Nem az eltelt idő, és nem is a miatyánk nem volt eddig elég, hogy tovább léphessünk, hanem a valódi megbánás. Anélkül elfogadni a magyar történelmet és felvállalni hazánk múltját egyszerűen nem kivitelezhető.

Az úgy nem működik, hogy a nemzettudatunk szelektíven, csupán a számunkra kedves eseményekről vesz tudomást.

Sajnos.

Sajnos be kell lássuk, hogy nemzettudatunkban összekapcsolódunk a második világháború nyilasaival ugyanúgy, mint a szovjet megszállás során munkába álló III/3-as ügynökökkel is.
Ez persze távolról sem jelenti, hogy minden magyar állampolgár neonáci, vagy kommunista lenne.

Azt viszont kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ha fontos közösségszervező erőként tekintünk a nemzet fogalmára – én büszke patriótaként így teszek – akkor tetszik, nem tetszik a szélsőségek mindkét pólusával is egy közösséget alkotunk. Egy sokszínű, egészségesen működő társadalomban a szélsőségek marginális létezése nem jelentene komoly veszélyt, de Magyarországon a helyzet jelenleg nagyon más, ezért égető szükség lenne végre a múltunk őszinte lezárására.

Mert ahol egy autoriter hatalom ráteszi a kezét a tudományra, a kultúrára és az oktatásra…
Mert ahol egy autoriter hatalom vallási nézeteket próbál ráerőltetni egy egész társadalomra…
Mert ahol egy autoriter hatalom elkezdi táborokban átnevelni a gyermekeket…
Mert ahol egy autoriter hatalom bírósági ítéletek, és ezáltal a jog fölött állónak érzi magát…
Mert ahol egy autoriter hatalom személyi kultuszt épít a vezetője köré…
Mert ahol egy autoriter hatalom az állampárt rendezvényére kivezényli tapsolni a honvédségi vezérkart…
Mert ahol egy autoriter hatalom rasszizmust táplál és egymás ellen fordítja az állampolgárait…

… ott végül mindig egy diktatúra születik.

Hogy ez a diktatúra hazánkban még végérvényesen nem jött létre, arra október 13. jó példa, de napról napra egyre közelebb kerülünk a végkifejlethez, ezért szükséges mielőbb cselekedni.

30 év nem volt elég ahhoz, hogy felfogjuk, milyen tragikus árat kellett fizetnünk a kommunizmus és a szocializmus látszatáért. Rendben, ez történelmi léptékben nézve felfogható egy lassú tanulási időszakként, melynek egyszer az lesz a vége, hogy végül már senki sem fog Kádár-nosztalgiával keseregni a kapitalizmus nehézségein.

De úgy fest, 75 év sem volt elég ahhoz, hogy megértsük, ha ez a nemzet hagyja, hogy megosszák, akkor mindig tragédiákkal kell számoljon. De

a legnagyobb probléma, hogy sem 30, sem 75 év nem volt elég, hogy a magyar társadalom vállalja és elfogadja 20. századi múltjának legborzasztóbb szakaszait is.

Talán tényleg nem az időn múlik.

Egyre többször hallani újnáciktól az antikommunizmust, és radikális újbaloldali szélsőségesektől az antifasizmust, mint egyfajta furcsa önigazolást. Meggyőződésem, hogy ezek a párhuzamok nem valódi érvek, inkább csak valamiféle kicsavart önigazolási kísérletek.
Én például egyenlő távolságra (pontosan nem mérhető, de a végtelenhez konvergál) vagyok mind a szélsőséges baloldali eszméktől, mind a szélsőséges jobboldali eszméktől. Bár választási együttműködést egyik szélsőséggel sem tudnék elképzelni, de sem az antifasizmusomat, sem az antikommunizmusomat nem fogom feladni azért, mert bármelyik esetén azonos álláspontra kerülök egy másik szélsőséggel.

Liberális vagyok, és egyaránt elfogadhatatlannak tartom a szélsőbaloldali utópisztikus hazugságok oltárán feláldozott egyéni szabadságjogok lehetőségét, mint a szélsőjobboldali fajelméleti rendszerek gondolatát.

Talán éppen amiatt, mert mindkét szélsőség távol áll tőlem – de én tisztán látom, hogy a 20. században hazánkban milyen pusztítást okozott az önkény, a diktatúra – bármelyik oldalról is származott.

Számomra az is egyértelmű, hogy igazán nagy pusztítást és máig sem begyógyuló sebeket a magyar nemzet testén éppen azért tudott ejteni mind a fehér, mind a vörös terror, mert Magyarország mindkét esetben szövetségese volt a diktatúráknak, a magyar nép egységesen nem ellenállóként, hanem nagyon sok esetben a rendszer szerves részeként aktivizálódott.

Többször is próbáltunk az ördöggel cimborálni, aztán valahogy mindig nagyon rövidet húztunk, majd gyáván mutogattunk a mások által már legyőzött gonoszra, hogy mindenről ő tehet.

Hazánk emlékezetpolitikája mindaddig kényes téma fog maradni, ameddig ezt a fájó nemzeti felelősséget nem vállaljuk.

Nemzetként diktatúrákkal, és diktátorokkal, nácikkal és kommunistákkal szövetkeztünk, ami több esetben is honfitársaink százezreinek került végül az életébe.

Addig nem rendeződhet az emlékezetpolitika, addig nem lehet valódi nemzeti együttműködés, amíg egy széles társadalmi réteg nem hajlandó tudomást venni a magyar zsidótörvények, a nyilasok, a megbújó néma- és az aktív pusztító antiszemitizmus és rasszizmus hazai valóságáról, viszont válaszként előszeretettel kommunistázik. Ahogy addig sem rendeződhet az emlékezetpolitika, és addig sem lehet valódi nemzeti együttműködés, amíg egy széles társadalmi réteg nem hajlandó tudomást venni az ÁVÓ-sok, a III/3-as ügynökök, a besúgó panel-szomszédok, a Kremlbe jelentéseket küldözgető magyar honpolgárok történelmi felelősségéről, viszont válaszként előszeretettel nácizik.

Mindkét esetben megértem a viszolygást, de ez nem így működik.

Az áldozatok emléke mindkét esetben azt követeli, hogy ne próbáljuk eltagadni a bűnösök felelősségét.

Nemzeti szinten csak úgy lesz esélyünk, hogy a lelkiismeretünk tiszta lehessen, ha egyszer végre szembenézünk a történelmi valóságunk szégyenteljes szakaszaival is.

Ha ez az őszinte szembenézés valaha megtörténne, annak sok jelét fogjuk egyértelműen érzékelni, én most mégis kiemelek két nagyon fontos szimbólumot. Ha szabadon hozzáférhetővé válik minden 1990 előtti ügynökakta, valamint a Szabadság térről eltűnik a történelemhamisító nácikra mutogató emlékmű, akkor biztosan tudhatjuk, hogy a folyamat elindult, és talán tényleg többé nem ismétli magát történelmünk egyik borzalmas időszaka sem.

Ezeken a sebeken az idő nem fog segíteni, ezeket csak a valódi megbánás és felelősségvállalás gyógyíthatja be egyszer.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem tudok mást kívánni, mint nyugalmat és békét az áldozatoknak, megbékélést a hozzátartozóknak, és mielőbb nyilvánosságra hozott ügynökaktákat a múlt lezárása és a szembenézés jegyében.

Kövér házelnök büntet

A képviselői tiszteletdíj a parlamenti demokrácia alapvető intézménye, hiszen ez garatálja az országgyűlési képviselők függetlenségét. A képviselőnek nincs „főnöke”, a közhiedelemtől eltérően a frakcióvezető vagy a pártelnök sem az, a képviselők függetlenek. Nyilvánvalóan nem főnöke a képviselőknek a házelnök sem.

Amikor az új Magyar Köztársaság létrejöttekor, az 1990-es választással megalakult a demokratikus Országgyűlés, a képviselők jogállásáról szóló törvény rendelkezett a képviselők juttatásairól és kedvezményeiről, de nem ismerte a képviselők büntetésének, tiszteletdíj-elvonásának intézményét. Azután valamikor a kétezres években bevehették azt a szabályt, hogy a szavazásoktól való igazolatlan távollét bizonyos mértéke esetén a tiszteletdíj egy részét elvonták. Szerintem már ez sem volt helyes, ez is sértette a képviselői függetlenséget.

Amit azonban a Fidesz a 2012-ben megalkotott „országgyűlési törvénnyel” az országgyűlési képviselők büntetéseivel bevezetett, az gyökeresen ellentétes a képviselői függetlenség elvével.

(Hozzá kell tenni: míg korábban a házszabály vagy a képviselők jogállásáról szóló törvény kormány és ellenzék egyetértésével született, a Fidesz az ellenzék egyetértése, sőt megkérdezése nélkül vezetett be új szabályozást.) Az, hogy a házelnök, aki a magyar gyakorlatban mindig a vezető kormánypárt politikusa, illetve a parlamenti többség dönt egyes – jellemzően ellenzéki – képviselők megbüntetéséről, tiszteletdíjuk – sokszor több havi tiszteletdíjuk – elvonásáról, nyilvánvalóan szemben áll a demokratikus parlamentarizmus elvével.

Kétségtelen, hogy a Fidesz ellenzéke az elmúlt években számos esetben tett olyan lépéseket a parlament ülésein, melyekkel akadályozta a normális működést. Szerintem ilyennek kizárólag az elnöki pulpitus elfoglalása, az ülésvezetés fizikai akadályozása volt tekinthető. Ez az egyedüli eset, amikor a képviselők megbüntetésének egyáltalán létjogosultsága lehet. Kövér házelnök azonban nemcsak ebben az esetben szabott ki milliós, olykor több milliós büntetéseket, hanem olyankor is, amikor tárgyak felmutatásával, transzparensek használatával, hovatovább a szokásos parlamenti szóhasználattól eltérő kifejezésekkel, minősítésekkel fejezték ki képviselők véleményüket, adtak nyomatékot az ellenoldallal szembeni bírálatnak. Ilyen esetekben a „büntetés” teljesen elfogadhatatlan: ha az ilyesmi – mint Kövér és az őt követő, döntéseit megerősítő fideszes többség állítja – „a Ház tekintélyét” sérti.

Ha a képviselők effajta fellépése szembekerül a közönség ítéletével, akkor az érintett képviselő tekintélye, elismertsége látja annak kárát, és nem „a Házé”.

Ha viszont a közönség számottevő részének ítélete egybeesik a képviselők által elmondottakkal, annak illusztratív alátámasztásával, akkor ez legfeljebb a megbíráltak „tekintélyét” veszélyezteti, összhangban a „rendbontó” képviselő szándékával, és ha Kövér házelnök illetve a fideszes többség ezzel szemben lép fel, akkor kétségtelenül a parlamentarizmus alapjait teszi kérdésessé.

Újabb szintet lépett legutóbb Kövér házelnök, amikor Gyurcsány Ferencet amiatt büntette, hogy a fideszes államtitkár neki adott válasza közben többször közbeszólt. Kövérnek is tudnia kell: a parlamenti közbeszólás, közbe kiabálás a parlamentarizmus örök kísérőjelensége.

Nincs parlament közbeszólás, közbe kiabálás nélkül. Ezt bármilyen módon megtorolni a parlamentarizmust teszi kérdésessé.

Sok vita folyik manapság arról: vajon demokrácia van-e még Magyarországon, vagy a Fidesz már felszámolta azt. A választások létezését szokták leginkább a demokrácia megléte melletti érvként emlegetni, a független hatalmi ágak Fidesz-ellenőrzés alá vonását, a sajtószabadság korlátozását, az ellenzék lehetőségeinek szűkítését a demokrácia felszámolása melletti érvként. A büntetések lehetőségének a fideszes országgyűlési törvénybe való felvétele majd kiterjesztése, illetve

Kövér és a fideszes többség általi alkalmazása kézenfekvő érvet ad azok kezébe, akik szerint a demokráciát már felszámolták Magyarországon, s akik közé magam is tartozom.

Populizmus kontra szakértelem V.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a „konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

Pártok

Mint a nyulak. Jobb hasonlat nincs rá, az ország jó része azon dolgozik, hogy megalkossa azt az erőt, amelyik végre majd hatalomra jutva megteremti az „igazi”, politikusok nélküli Magyarországot.

Mindenki undorodik a politikusoktól, mert a politikusok csúnyák meg rosszak, ezért maga is politikusnak áll, pártot alapít, és indul a választáson. Érdekesség, hogy a FIDESZ-KDNP oldal sziklaszilárdan 2,8 millió ember, azon az oldalon senkinek eszébe nem jut, hogy újabb illiberális pártot alapítson, a tortát mindenki az ellenoldalon szeletelgeti. Így alapítanak pártot például Kétfarkúék, a bukott igazságügyminiszter volt férje, a volt Összefogás volt miniszterelnök jelöltje, a volt… illetve van MSZP volt elnöke, és akkor a jelentéktelen, megszűnt meg egyéb pártokról, úgymint Szocialisták és Demokraták Pártja, Nép Pártján párt, Második Reformkor, ISZOMM, MOMA, satöbbi, még nem is ejtettünk egy szót sem.

Vannak régi nagy pártok, melyek ma már sehol sincsenek. Ezek közül kettőt Orbán úgy számolt fel, hogy szövetkezett velük (MDF, Kisgazdák), ők nem vették észre, hogy a baráti tűznél nincs veszélyesebb, mert az közelről jön, az SZDSZ meg önmagát számolta fel, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a magyar néplélekkel az ő megengedő életszemléletük nem korrelál. Az élet ezt a megállapítást igazolta is, mert íme, az illiberálisok már 14 éve ülnek tort a liberalizmus hazai teteme felett, trónra segítve az erős vezetőt, aki megvédi gyermekeinket az átkozott szabadosság fertőjének borzalmaitól. Jelenleg ugyan nem úgy látszik, hogy sikerül megvédenie, sőt mintha ellenkezőleg, a támadót védené, de azért bizakodjunk, emberek! Pár évtized, és minden jobb lesz! Hogy minél lesz jobb, az még nyitott kérdés, de ezt a kérdést majd az unokáink megválaszolják. Ők ugyanis ott lesznek, és látni fogják, méghozzá közelről, amilyen pechjük van. Pártot alapítani jó dolog. Látszik belőle, hogy van karizmánk, meg tudunk embereket szólítani, és van mondanivalónk is, amennyiben mi majd megmutatjuk! Ha megválasztanak. Minden párt esetében ez utóbbi a gond, az előbbi egy cseppet sem, bőven elég hozzá az, hogy mi majd mások leszünk, mint a mai levitézlettek! És ez nagyon igaz, mert aki már volt hatalmon, az mind követett el hibát, amelyet aztán éjjel-nappal lehet emlegetni, azaz a levitézlettség náluk adott. Ilyen például az MSZP, a FIDESZ, a DK (leánykori nevén szintén MSZP) és a KDNP. Az első magyarországi „Majd mi megmutatjuk” párt, az LMP – mint ez a nevéből is következik – ugyanúgy azért alakult, amiért az összes többi, hogy deklarálja, lehet más a politika, és ezzel alternatívát adjon azoknak, akik Orbánt is meg Gyurcsányt is rühellik, ám sajnos az LMP népszerűségéből kiderült, hogy az ilyenek nincsenek sokan. Nem kellett a népnek az alternatíva. Alakultak azért még egyéb pártok bőven szintúgy abból a hitből táplálkozva, hogy ha mi pártként se nem a Gyurcsány, se nem az Orbán vagyunk, akkor majd özönlik hozzánk a nép! De nem özönlött. Egyikhez sem.

A fentiekből világosan látható, hogy a magyar nép vagy nagyon kényes ízlésű egy társaság, vagy igazából fogalma sincs róla, hogy a választáskor miről van szó, így aztán a „Hagyjatok engem békén!”  jelszót hangoztatva otthon marad. Ez persze nem igaz, hiszen olyan, hogy magyar nép, nincsen, hanem csak magyar emberek vannak, mégpedig ilyen is, olyan is, meg amolyan is, bármiféle egységes megítélés használata tehát rasszista hülyeség.

A magyar nép egyedeinek politikai vélemény szerinti eloszlását a közvélemény kutatások mutatják, ezért a sommás (= igaztalan) megállapítások helyett használjuk inkább ezt. Tehát:

  • FIDESZ-KDNP, azaz az Orbán hívők: 26 %; magyarázatot nem igényel.
  • DK, azaz a Gyurcsány hívők: 12 %; ez sem.
  • Mi Hazánk (szélsőjobboldal) választói: 6 %. A rigorózusan vallásos és a lehető legeslegnacionalistább ország hívei. Esetleg királyt is választanának, ha hatalomra jutnak. Kompromisszumképtelenek, ezért az általuk favorizált MH magányos küzdő, hacsak Orbán nem kerül nagy bajba, mert akkor elképzelhető az együtt indulásuk. Lehet persze, hogy utána megszűnnek, mert Orbán szövetsége életveszélyes.
  • Momentum szavazók: 6 %. A mai SZDSZ, lehet mondani. A divatos „Válasszunk valami újat” jelszó komoly oldala, amelynek szavazói a régi SZDSZ-esekhez hasonlóan nagyon kényesek, nagyon válogatósak, és majdnem annyira kompromisszumképtelenek, mint a Mi Hazánk. Hajlamosak mindenkit elküldeni a francba, aki egy kicsit is nem tetszik nekik. Nagyon kellemetlen szövetségesek – ha ugyan szövetséget kötnek bárkivel.
  • A Magyar Kétfarkú Kutyapárt szavazói: 6 %. Ők azok, akik szerint az ország sorsa vicceskedéssel is befolyásolható. Nincsenek tisztában vele, hogy nem, de ami a nagyobb baj, hogy a párt sem. A divatos „Válasszunk valami újat” jelszó komolytalan oldalát képviselik, és a létezésük nem egy öröm az Orbánt leváltani akaróknak, ugyanis szövetséget valószínűleg nem kötnek senkivel, csak elviszik a szavazatokat.
  • MSZP szavazók (a ténylegesen baloldaliak): 3 %. Az MSZP a legrutinosabb párt, mind a politizálást, mind a kormányzást illetően, de mára már szinte teljesen kihaltak a szavazói, az ifjúság körében meg az MSZP nem divat.
  • LMP szavazók: 3 %. A „Válasszunk valami újat” jelszó idős hívei, akik már nem akarnak valami még újabbat választani. Bőven elég nekik a régi új.
  • A Párbeszéd – Zöldek szavazói: 2 %. Egy baráti kör pártot imitálva.
  • Bizonytalanok: 29 %. Az ország legnagyobb azonos politikai álláspontú választói csoportja. Ha párttá alakulnának, simán nyernék a választást.

Végigtekintve a fenti listán a FIDESZ leváltásához biztosan rendelkezésre álló szavazatok összege elméletileg: 12 (DK) + 3 (MSZP) + 2 (Párbeszéd-Zöldek) = 17 %. A bizonytalan szavazatok aránya: 6 (Momentum) + 3 (LMP) = 9 %, a biztos szavazatokkal együtt elméletileg 26 %, azaz az állás a FIDESZ-KDNP 26 %-át tekintve döntetlen. Elméletileg.

Az elméletiség hangsúlyozása két okból szükséges. Először is a pártok miatt, másodszor a szavazóik miatt. A pártokat illetően azért, mert noha a DK, MSZP és Párbeszéd-Zöldek szövetkezés biztosra vehető, a Momentum és az LMP csatlakozása hozzájuk nagyon is bizonytalan, a szavazókkal meg az a gond, hogy biztosan lesz olyan DK-s szavazó, aki semmiképpen sem szavaz egy Donáth Annát is magába foglaló konglomerátumra, és ez fordítva  is igaz, csak ott nem Donáth a visszataszító erő, hanem Gyurcsány. Ezért mondható, hogy még bőven van tennivaló, ha az ellenzéki pártok le akarják győzni Orbánt.

A pártok nagy baja, hogy nem csak politikai erőként, hanem munkahelyként is működnek, azaz vannak, akik innen kapják a fizetést. Mesterségük a politika, alkalmazójuk a párt. Ez abszolút érthető, az a kor már rég elmúlt, mikor a politika gazdag polgárok és arisztokraták hobbija volt, aki dolgozik, az megérdemli a fizetést. A pártok ugyanakkor csak annyi embert tudnak eltartani, amennyire népszerűek, azaz ahány emberüket be tudják juttatni a különböző parlamenti és önkormányzati helyekre, ugyanakkor, ha összefognak, előzetesen kell megsaccolni, hogy mennyi szavazatot hoz az egyik, mennyit a másik, azaz hogy egyenként mennyire népszerűek, ezért a fizetős posztok elosztása előzetes alkuk alapján dől el, ami sok személyes sértődést indukál. Ha pedig nem mindenki érzi úgy, hogy a pártjától megkapta azt a helyet, amit megérdemel, és ami egyáltalán az egzisztenciáját biztosítja, akkor baj van. Erről szokták a becsületes, nyílt tekintetű ostobák írni, hogy „Ne homályos hátsó szobákban dőljön el a jelölés!” Hát hol a jófenében, tessék mondani? Nyilvános veszekedések során? Egy-egy előválasztás megszervezése, meghirdetése, lebonyolítása sokkal több pénz és fáradság, mint amennyi haszna van, mivel a szavazóknak csak egy töredéke megy el előválasztani, akik a kisebb sarzsik esetén nem is ismerik a vetélkedő aspiránsokat, és hogy torz eredmény születik, amely senkinek sem jó, abban mindenki biztos lehet. Miniszterelnök jelöltek esetén az előválasztás igen, hatodik alabárdos jelülése esetén nem.

A választás utáni időszakot a fenti okból kilépések, médián keresztüli szidalmazások, számonkérések és egyéb, a pártok életét felforgató kellemetlen esemény tarkítja, a kilépések sokszor új párt születéséhez is vezetnek, amely aztán természetesen nem viszi semmire, de a sértettség, a düh és az utálat sokáig megmarad. Természetesen nem csak a választások után, hanem már az alkudozás alatt kezdődik ez a folyamat. Na, így fogjon össze az ember, ha még a saját pártjában sem bízhat… hajh de ismeri ezt Gyurcsány Ferenc!

Összefoglalásként a következők mondhatók az Orbánt ténylegesen leváltani akaróknak:

  • Az ellenzéki pártoknak, akivel csak lehet, mindenkivel össze kell fogni.
  • Akivel összefogtak, azokat nyilvánosan tilos bírálni. Kifogás esetén telefonálás, személyes megbeszélés, vezérkari tárgyalás, ha tetszik, de a közönség előtt semmit!
  • A saját szavazóknak meg kell magyarázni, hogy az másik pártban általuk utált személyeket is el kell fogadni a közös cél érdekében.
  • El kell menni a független lapokhoz, és megbeszélni az ellenzéki propagandát velük. Amelyik lap erre nem hajlandó, az nem is akarja Orbánt leváltani. El kell nekik mondani, hogy az ellenzéki propaganda az összefogott ellenzéki pártok és jelöltek megvédése a FIDESZ hazugságok ellen, valamint programjaik ismertetése, azaz a NER lapokkal ellentétben hazudni nem kell, de a fenti két feladatot folyamatosan és messze hangzón hirdetve kell végezni, a legkisebb szünet nélkül. Mellékesen a lehető legkevesebbszer szabad csak leírni, hogy az ellenzék hülye. Az ilyen leírások javasolt száma: 0.
  • Szövetséget kell kötni az úgynevezett mértékadó értelmiséggel a program kidolgozásában való részvétel érdekében, mert ha az értelmiségi részt vesz valamiben, a saját munkáját csak nem fogja utólag pocskondiázni, bár a pocskondiázásra nagyon hajlamos.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, rendkívül sajnálom, de más esély nincs. Sok békát kell közben lenyelni, mert minden pártban vannak ostobák, de ezen a lenyelési hajlandóságon fog eldőlni, hogy Magyarország ellenzéki pártjai és szavazói képesek-e megfordítani a jelenlegi, a középkorba visszavivő folyamatot, és újból elindulni a XXI. század felé, vagy nem.

Az ugyanis az ország érdekében kötelező. Lenne.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK