Interjúk

Zsákmánnyá vált az egész média

Polyák Gábor médiajogász, a Corvinus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Mérték médiaelemző műhely munkatársa szerint Orbán Viktornak a 2008-as gazdasági válság is segített abban, hogy sutba dobja a korrektséget, és kialakítson egy csaknem teljesen egyoldalú médiarendszert Magyarországon. Meggyőződése, hogy az elmúlt héten Orbán számára Brüsszelben meghúzták a határokat, hogy pontosan mit és hogyan nem tudni, de biztosan történt valami. Azaz, mondja az egyetemi oktató a Független Hírügynökségnek nyilatkozva, lehetséges, hogy nem tesz a magyar miniszterelnök újabb lépéseket a még független média ellen. Legfeljebb hagyja őket maguktól meghalni.

Ha az elmúlt harminc év, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, talán a legneuralgikusabb terület mindig is a média világa volt. Ön szerint most érkeztünk a mélypontra?

Az nagy kérdés, hogy nem csal-e a mi perspektívánk, nem fogunk-e túl sok mindent a médiára. Az biztos, hogy a médiáról mindig élénk politikai vita folyt…

Különösen a médiában

Így van, különösen a médiában. Ez pedig egy önmagáét erősítő folyamat, de hogy ez mennyire volt a széles tömegek számára valódi probléma, azt talán egyedül, csak ebben a mostani helyzetben válik érthetőbbé. Most, amikor ilyen brutálisan nyílt propaganda eszközök jelennek meg minden felületen, lehet arról beszélni, hogy a hétköznapjainkat és a tényleges politikai döntéseinket a média hogyan befolyásolja. Eddig ez a mi belterjes, de mivel a médiában zajló vitánk volt, ennek megfelelően elég hangosnak is bizonyult. De ha már a rendszerváltástól tartó ívre kérdezett: ez számomra három szakaszra osztódik. Az első, a politikai váltás ideje, amelyet én még nagyon kicsi gyerekként éltem meg, azt a korszakot tehát nem saját emlékeim alapján fogom összerakni, aztán jött a médiaháború időszaka. Igazán nem kellett sokat várni arra, hogy rájöjjenek: a média a politika számára fontos zsákmány, nagyon gyorsan világossá vált, hogy a politikusok ezen a területen nem hajlandóak kompromisszumra, nem hajlandóak egy olyan megoldást kialakítani, ami hosszú távon egy egészséges működést hozna létre. Minden politikai szereplő állást foglalt amellett, hogy mi a média dolga, és nem a média határozta meg önmaga számára a feladatait.

Egyetértek önnel, a kezdeti, talán ma már romantikusnak tűnő évek után mindenki zsákmányként kezelte a médiát. Ugyanakkor ilyen mértékű gesztustalanság még soha korábban nem volt jellemző.

A folyamatnak van egy iránya, ami elvezet 2010-ig, ezután pedig minden borul, és ez a harmadik szakasz, amit említettem. 1995-ben még volt egy

fontos pillanat, amikor elfogadták a médiatörvényt. Nem volt tökéletes, sőt, teli volt kompromisszummal, de mégis csak tudtak közösen mondani valamit arról, hogyan gondolják el a magyar médiapiac működését. És, amit mondtak, az egy nyugat-európai médiapiac volt.

Hagyjuk békén a sajtót, nyissuk meg a piacot a rádiók, televíziók számára, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi lesz, ha bejönnek a külföldiek, szóval volt egy olyan pillanat, amikor azt hihettük: a magyar médiarendszer olyan lesz, mint bármely más európai rendszer.

A kijózanodás persze nagyon hamar jött, mert az ORTT, meg a kuratóriumok olyan mértékben kerültek a politika fennhatósága alá, hogy – bár arra vigyáztak, hogy egyik oldal se tudja a maga felé billenteni a rendszert – a politika és nem a szakma vált meghatározóvá.

Ezt a nem túl jó rendszert aztán a Fidesz még inkább meghekkelte; 2010 után végleg kisajátította. A Fidesz számára ugyanis fontos tapasztalat volt a 2002-es kudarc, amikor is szerintem némiképp túlértékelte a média szerepét a vereségben. Aztán következett a 2008-es gazdasági válság, ekkor ugyanis végleg felborult a médiapiac. A média gazdasági alapjai ugyanis abszolút ingataggá váltak, emiatt a befektetők úgy döntöttek, hogy elhagyják ezt a régiót. Itt maradt egy csomó termék gazdátlanul, amelyeket valakiknek át kellett venniük.

Orbán Viktor számára ez egy óriási szerencse volt: pont egy olyan pillanatban akarta átalakítani a média rendszerét, amikor az többségében eladóvá vált.

Az átalakításhoz arra is szükség volt, hogy Orbán sutba dobja azt a politikai korrektséget, amely ügyel arra, hogy a másiknak is jusson.

Igen, ennek világos jele volt, hogy amikor – még az új médiatörvény elfogadása előtt – a parlament létrehozta a médiatanácsot, átalakította a közmédia felügyeletét. Legkésőbb a médiatanács létrehozásának pillanatában rá kellett jönni, hogy nincs több alku; hiába hitték azt a szocialisták, hogy a hetven-harminc arány élni fog, a médiatanácsból minden más párt képviselőjét kitette a Fidesz, még a KDNP-s jelöltet is. Ott csak fideszes tagok ülhettek, és ülnek a mai napig, illetve most már az idők végeztéig.

Én ugyan a 2006-2010 közötti időszakot a médiamutyi időszakának hívom, de az azért annyival mégis egészségesebb volt, hogy a politikai szereplők legalább egymással kötöttek alkukat.

És abból csak kijött egy médiapiac, olyan amilyen, nyilván a befektetők alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, de legalább piac volt. 2010 után nem csak a közszolgálatiság, mint fogalom veszett ki a magyar média működéséből, a piac is kiveszett. Az egészet átvette egy nagyon határozottan egyoldalú politikai irányítás, zsákmánnyá vált lényegében az egész média.

Van bárhol a világban, demokráciában, hasonló rendszer?

Bizonyos értelemben megelőztük a korunkat, másfelől ez a spanyol, portugál és dél-amerikai diktatúrák rendszerét idézik. Ezekben a diktatúrákban mindig volt magántulajdonú média, kereshetett pénzt a tulajdonos, szórakoztathatta a közönséget, de politikai értelemben csak egy kiszolgáló intézmény volt. Itt most nincs meg mögötte az az erőszak, amely azt a rendszert életben tartotta.

Ami persze nem is hiányzik…

Én is csak objektíve említem; nem jön a fekete autó, és ennek ellenére működik, szinte bámulatos módon.

És mennyiben előztük meg a korunkat?

Talán Orbán ráérzett a kor ízére, de a populizmus térnyerése Nyugat-Európában is nagyon hasonló hangokat hozott, mint amit Orbán Viktor is gondolt erről a világról, bár ilyen mértékben sehol sem tudják uralni ezt a területet. Magyarország tragédiája, hogy egy ilyen piacon, ahol gyakorlatilag meg lehet számolni a piac szereplőit, meg lehetett csinálni egy teljes nagytakarítást. Trump talán még rosszabbat gondol a médiapiacról, mint Orbán, de azon a piacon lehetetlen végrehajtani ilyesmit. És nem csak azért, mert nagy, hanem mert van egy másfajta újságírói szocializáció is. Az természetesen nagy kérdés, hogy azok az újságírók, akik korábban a közmédiában, vagy az utóbb a Fidesz által uralt lapokban dolgoztak, megtették-e azt, amit megtehettek volna. Meg az is kérdés, hogy maga az újságíró társadalom a helyén kezelte-e a saját problémáját. Azok után, hogy a Népszabadság bezárása után az összes magyar létező újságíró nem állt ki az utcára, és nem üzente meg Brüsszelnek, hogy ez így nem megy: itt a politika eldöntheti, hogy egyik napról a másikra beszántja legnagyobb példányszámú napilapot, nos ez egy gigantikus méretű válságtünet.

facebook

Hát igen, de mit tegyen Brüsszel, ha itthon csak háromezren tartották fontosnak, hogy tüntessenek a Népszabadság bezárása miatt. Szerintem éppen ezért tehetik meg azt, amit akarnak, alázhatják meg a szakmát. És nem tudjuk, hogy mindez hogyan folytatódik. Ön szerint elékezett a magyar miniszterelnök a média átalakításának végéhez?

Ma én egy picit optimistább vagyok. Szerintem Orbán múlt heti brüsszeli útja fordulatként értékelhető. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történt, nem tudjuk hol húzták meg a határokat, de meghúzták határokat. Vagyis, ha Orbán végig gondolja, hogy érdemes-e továbbmenni ezen az úton, ezzel a lendülettel, akkor lehet, hogy rájön: nem. Lehet, hogy hagyni kell az egész rendszert úgy ahogy van, meg kell nézni, hogy a hvg még meddig húzza, vagy 444 meddig húzza… A piaci viszonyok itt most annyira eltorzultak ugyanis, hogy itt piaci alapon, úgy hogy képesek legyenek megfizetni rendesen az ott dolgozó munkatársakat, nos ez hatalmas kihívás. Lehetséges, hogy anélkül, hogy Orbán Viktor bármit tenne, még csak az indexet sem kell bántania, vagy RTL sem – az feltehetően túl nagy kockázat lenne -, a rendszer annyira sérülékennyé vált, annyira megszűnt a gazdasági stabilitás, hogy most már tényleg a közönségen múlik, kit tart életben és kit nem.

Vagyis Orbán annyiban válik progresszívabbá, hogy hagyja maguktól meghalni a szereplőket.

Igen, bár lehetséges, hogy fontos szempont a miniszterelnök számára, hogy benntart a rendszerben néhány ellenzéki médiát. Összességében azonban az biztosra vehető, hogy Orbán látványosan – vagy máshogy sem – nem fog visszavonulni. Nagy kérdés például most az, hogy létrehozza, hozatja-e a sajtókamarát.

Ön szerint Orbánnak véglegesen és végletesen megosztotta az újságíró szakmát? Lenne ma esélye egy olyan akciónak, amikor minden kolléga kiáll tiltakozni mondjuk az ellen, hogy Kövér László kitilt médiamunkásokat a parlamentből?

Nem tudom, hogy ilyen helyes akció lenne-e, de hogy a ma még létező, teljes újságíró társadalomnak valamit lépnie kellene, méghozzá egyszerre és együttesen, abban egészen biztos vagyok. Hogy ez mi lenne, nem tudom, csak azt, hogy egy szakma nem hagyhatná leszalámizni magát. Nekem hiányzik az, hogy újságírók képesek legyenek kimondani: mi vagyunk az újságírók. Az nem újságírás, hogy egyesek magas fizetésekért tolják a Fidesz-propagandát.

Deklarálni kellene, hogy ennek a szakmának vannak etikai és szakmai szabályai, amelyeket mi be akarunk tartani.

Említette, hogy a populizmus több helyen teret hódít, az azonban eléggé hungarikumnak tűnik, hogy nálunk törvényekkel teremtik meg a lehetőséget a Fidesz-hatalom bebetonozására, így a médiában is, lásd például a közterületi reklám területén hozott törvényeket.

Azért olyan sok helyen nincsenek hatalmon a populisták. Ennyiben tehát Orbán Viktor jelentősen megelőzte a korát. A populista politika egyelőre megmaradt ebben a régióban olyan tényezővé válni, amely a hatalom birtokosa lett. Orbán, aki kisebb megszakítással 2010 óta kétharmaddal kormányoz, így az ő kezében olyan eszközök vannak, amelyeket sokan irigyelnek tőle. Vannak persze még olyanok, akik tudnak törvényt alkotni a céljaik elérése érdekében, de ők már annyival előbbre vannak, hogy nekik már erre sincs szükségük.

Az egyébként, hogy bármely szakmát szinte pillanatok alatt át lehet rendezni, meg lehet alázni, az nem csak a szakma szégyene, hanem az Európai Unió gyengesége is.

Elképesztően értékválságos az az Európai Unió, ahol minden meg tud történni.

Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy némiképp túl van értékelve a média jelentősége. Viszont ha arra gondolok, hogy – például a migráns-válság esetében – a félelemkeltésben mekkora szerepet játszott, akkor azt kell hinnem, hogy ebben téved, vagy nem?

Nem vitás, hogy az egy fontos tényező, hogy Orbán lényegében a média minden szegmensét az uralma alá hajtotta. De azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy milyen az a közeg, ahol az ilyen alaptalan uszítások hatni tudnak.

Nyilván van egy komoly társadalmi válság, amelynek tüneteit nem látjuk pontosan, nem látjuk milyen függőségek alakulnak ki a különböző településeken,

hogy mit jelent, ha egy városban egy vállalkozó olykor-olykor kap egy megbízást az önkormányzattól, meg az közmunkás, aki jobban érzi magát attól, hogy emberek között van, és valami hasznosat csinál. Ezek a függősék fontos alapjául szolgálnak annak, hogy egy önmagát rosszul érző társadalom ennyire elfogadja ezt a kiszolgáltatottságot.

Mennyi idő alatt tud kiszabadulni egy szakma ebből a béklyóból? A rendszerváltás időszakára gondolva, elég gyorsan, nem?

Nem volt az illúzió? Kellő mélységű volt az az átalakulás? Én attól tartok, hogy akkoriban sok mindent elmulasztottunk a fejekben.

Azt gondolom, hogy amíg a tanárok nem mernek arról beszélni az iskolákban, hogy mi az a demokrácia, és az mért jobb bármilyen rendszernél, amíg generációk nőnek fel abban, hogy a politika az valami más, a politika lop, csal, hazudik, ahhoz nekem semmi közöm, addig nem lesz rendben ez az ország.

Az újságírók is, volt olyan pillanat, amikor nagyon fontosnak érezték magukat, amikor az eseményeknek nem csak a peremén, hanem az alakítójaként volt jelen, és közben nem figyelt arra, hogy mi változott. Nem tette meg a szakma hogy leüljön és szembe nézzen önmagával: mit tettünk mi az elmúlt évtizedekben. Ezek az aktusok mindig elmaradtak, mert fájdalmat okoztak volna. Ha most is elmarad, akkor csak görgetjük a rendszerváltás hiányosságait és biztos, hogy összeomláshoz fog vezetni.

De mikor lesz ebből szembenézés? Az optimista lénye mit mond?

Ilyen szempontból nem vagyok optimista. Azért nem, mert most rosszabb helyzetben vagyunk, mint a rendszerválás előtt voltunk. Akkoriban nem voltak ennyire vonalas szerkesztőségek, mint most.

Azt gondolom azért is rosszabb a helyzet, mert az a mozgás felfelé mutatott, ez viszont lefelé.

Csak az a baj, hogy ez utóbbinak, azaz az újságírói szabadság elvesztésének, vannak lelkes propagandistái. Ők biztos, hogy nem fognak szembenézni önmagukkal.

Ön miért ilyen bátor a rendszer kritikájában?

Én olyan emberek mellett dolgoztam, akik kitartottak mindig az elveik mellett, mint például Majtényi László. Nagyon sokat tanultam tőlük.

Ettől még van önnek egzisztenciális fenyegetettsége azáltal, hogy elmondja a véleményét.

Eddig viszonylag olcsón voltam bátor.

Az egyetem, mint intézmény nagyon meg van sanyargatva, nem nagyon tud ugrálni, de ahol én dolgozom, a Corvinuson, meg a Pécsi Egyetemen, akármit csinálok, nem szólak rám. Szóval ez még egy burok, ami azért furcsa, mert annak az államnak a pénzén élek, amit bírálok. De mit tehet egy egyetemi oktató, aki tíz éven keresztül mondott valamit, amit őszintén hitt, az egyik napról a másikra megszűnt valóságnak lenni. Tehát, amit én előadtam, az 2011-re megszűnt létezni. Ki az, akinek dolga megvédeni azokat az értéketeket, amelyekben felnőtt, ha nem egy egyetemi oktatónak. És a diákok ezt el is várják, nem hülyék, látják, hogy mi folyik itt. Mernek kérdezni, mernek beszélni, mernek beszélgetni. És mernek gondolkodni is. Persze nem mindenki. A közöny ugyanis óriási, és nagyon nehéz áttörni. De ha egyszer sikerül áttörni a közönynek ezt a falát, akkor ez a generáció végrehajtja azt, amit ez elődeik nem tudtak.

Csúszik az „évszázad legrosszabb beruházása”

0

Akár 2032-ig elhúzódhat az új paksi erőmű építése. A magyar embereket évtizedekre eladósító gigantikus hitelmegállapodás megkötésekor a kormány még 2023-at jelölte meg céldátumnak. Az LMP követeli, hogy a kormány hivatalosan is valljon színt és adjon magyarázatot a csúszásra.

Mint közleményükben írják, a kormány tagjai lassan többet járnak Moszkvába, mint a saját minisztériumaikba, mégis számos konfliktuspont lehet továbbra is az orosz és a magyar fél között a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatban. Az LMP határozott meggyőződése, hogy az évszázad legrosszabb beruházása irtózatosan drága és veszélyes a magyar embereknek, ezért az alapvető cél továbbra is az, hogy a paksi bővítési beruházást állítsák le.

A pártot az is érdekelné, hogy mi a további csúszás valódi oka, mennyi közpénzt fordítottak eddig a projektre, és milyen konfliktuspontok vannak a Roszatommal és az orosz bürokráciával.

Tarlós: végállomás?

Sajtóhírek szerint már nem indul újra Tarlós István a főpolgármesterségért. „Lesz még egy beszélgetése a miniszterelnökkel 2019-ről, de 70 évesen újabb 5 éves ciklust valószínűleg nem vállal – nyilatkozta a városvezető. Ha igaz a hír, az meglehetősen fenyegetően hangzik a város jövőjét illetően, ha Fidesz közeli politikus kihátrál a megméretés elől, akkor a kormány hadat üzenni készül a fővárosnak. Mit gondol erről Gy. Németh Erzsébet, a Demokratikus Koalíciónak a Közgyűlésbe delegált képviselője?

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Ön is úgy látja, hogy komolyra fordulhattak azoknak a politikai lépéseknek az előkészületei, amelyek Budapest „megrendszabályozásáról” szivárognak ki?

Konkrét tervezetről ugyan én sem tudok, de a háttérben bizonyára folynak már az egyezkedések, készülnek azok a jogszabály módosítások, amelyek várhatóan ellehetetlenítik majd a fővárosi önkormányzatot.

A Századvég kapta azt a megbízást, hogy mérje fel, hogyan fogadna a főváros egy olyan változást, ami megvonná az itt lakóktól a főpolgármester közvetlen megválasztásának jogát. Tarlós István már korábban számos alkalommal jelezte, hogy ha a kormány további jogköröket von el a város vezetésétől, ő nem vállalja a tisztséget. Ha most megpedzette, hogy 2019-ben visszavonul, akkor ő már tudhat valamit.

De azt is mondta, hogy még „beszélni fog erről” a miniszterelnökkel.

Persze, ezt sem lehet kizárni, de nem gondolom, hogy meg tudja győzni Orbán Viktort arról, hogy ne „büntesse meg” Budapestet a kétharmados vereségért.

A kormány már telefonos közvélemény-kutatásban szondáztatja a város lakóit,

mi azért indítottunk aláírás-gyűjtést, hogy fel tudjuk mutatni, Tarlós biztosan nem csak a maga pozíciója védelmében ágál a városvezetés jogainak csorbítása ellen, tőle függetlenül a budapestiek sem kérnek a kormány gyarmatosításából. Egy ilyen akcióval talán meggondolásra lehetne bírni a miniszterelnököt: ha valakit a kormány kinevez a főpolgármesteri pozícióra, az nem polgármester, hanem helytartó lesz a város vezetőjeként.

Vannak már ennek konkrét jelei?

Említettem, hogy már olvasható a kormány honlapján olyan információ, ami ezt erősíti. Egy „kormány-közeli közvélemény-kutató” – a Századvég – már megkezdte a felméréseket. Van olyan konkrét kérdésük is, hogy

mit szólna, ha nem a lakók választanák meg a főpolgármestert, vagy a kerületi polgármesterek közül két éves rotációban nevezné ki a kormány a város vezetőjét.

Budapest egy egységes város, elfogadhatatlan volna, ha mondjuk Debrecen vagy Fényeslitke közvetlenül megválaszthatna vezetőjét, de a fővárosi polgárok ezt nem tehetnék meg. Ezzel az önkormányzatiság lényege szenvedne csorbát.

Tarlós azzal érvelt, hogy nem szívesen adná át az ellenzék kezébe Budapestet. Fennáll ennek a veszélye?

Ez a tőle megszokott szöveg. Nem gondolnám, hogy az ő regnálását követően „összedőlne a világ”, hiszen az elmúlt években csak látvány beruházásokra került sor. Asszisztált a miniszterelnök Várba költözéséhez, nem rendítette meg, hogy ezért a Liget feldúlásával fizetett a város. Említhetném a Duna Arénát, aminek jószerével a közelébe sem mehetnek a budapestiek. Nem erre lett volna szükségünk.

Javítani kellett volna a közlekedést, a város tisztaságát, felszámolni a barna- és rozsdaövezeteket.

A rengeteg, most folyó felújítás, mintha éppen azt szolgálná, amit ön is hiányolt.

Ezeknek a beruházásoknak nagy része azért zajlik most, mert korábban a város vezetése képtelen volt megfelelően előkészíteni a munkálatokat. Szerintem egyetlen budapesti lakos sem boldog attól, hogy az önkormányzati választás előtti évben rázúdítottak a városra egy olyan akadály-dömpinget, ami megkeseríti mindenkinek az életét. Rendelkezésre állt volna már az előző nyolc év, mégsem éltek a lehetőséggel. Nem zárom ki, hogy persze a felújítás-dömpingben van egyfajta megfelelési kényszer is, ami most több bosszúságot okoz, mint amennyi örömet, majd ha vége lesz.

MTI Fotó: Veres Nándor

Elterjedtek olyan szóbeszédek is, hogy a kormányzat következő államosítási akciójának a színházak lesznek az áldozatai. Ön hallott már erről?

Erről még nem hallottam, de nem volnék meglepve.

A színházak az utolsó olyan „tulajdonai” ennek a városnak, amelyekre még nem vetett szemet az állam.

Az oktatási intézményeket, a kórházakat, a rendelőket már mindet elvették a várostól, feltételezhető, hogy nemcsak a főpolgármester, hanem a színház igazgatók kinevezési jogát is magához szeretné vonni a kormány. Miért pont ezt ne? Ezzel az utolsó olyan terület is elveszítené az önállóságát,

ahol a hatalom számára oly gyűlöletes liberalizmus még virágzik.

Beleillik azoknak a lépéseknek a sorába, amely a kultúra értékeinek átformálását célozza.

Van akkora ereje az ellenzéknek, hogy ezeket a lépéseket, vagy legalább egy részüket, meg tudják akadályozni?

Én az utóbbiban hiszek. Budapest nem támogatta ezt a kormányt. Nem kért az újabb Fidesz kétharmadból, sőt, helyileg éppen ellenkező kétharmad mellett döntött. Azt gondolom, határozott fellépéssel sok mindent meg lehet majd akadályozni, de pontosan tudom, a Kossuth-téren birtokolt kétharmaddal szinte mindent meg lehet oldani.

Kigyakorolom azt, hogy itt tudjam hagyni ezt a földi létet

Vásáry Tamás, Kossuth-díjas zongoraművész, karmester, aki augusztusban lesz 85 éves, legközelebb szeretne nem ide leszületni az anyagba, ahol minden korlátolt, sok a szenvedés, majd következik a megöregedés és végül a halál. A világ legnagyobb hangversenytermeiben, a legjobb zenekarokkal koncertezett, változatlanul bámulatosan aktív, mégis azt mondja, neki hiányzik innen valami.

  • Elképesztő dolgokat mondott arról, hogy 3000 éve mi történt velem.
  • Magas, női hangon, rajta keresztül Ildikó jelentkezett.
  • Minden rossz csak arra való, hogy az ellentéten keresztül tudjam megtapasztalni a jót.
  • A földi ember számára nagy segítség, ha jeleket kap a szellemi síkokról.
  • Magányos maradtam az életem végére, se élettársam, se gyerekeim nincsenek.

A 85 év már elég sok. De tudni lehet rólad, hogy hiszel a túlvilágban. Mit jelent neked ez az életkor?

Néha még az előző életeimbe is belelátok. 10 évvel ezelőtt, az egyike a legnagyobb indiai asztrológusoknak, megmondta, hogy mi volt, ami 3000 évvel ezelőtt nekem nagy problémát jelentett. 4 óra hosszat beszéltem vele, és elképesztő dolgokat mondott arról, hogy 3000 éve mi történt velem.

És mi történt?

Elbuktam egy beavatáson. És ez folyamatosan nyomasztott. Én hiszek az ezotériában. Ez azóta egyértelmű, amióta meghalt az első feleségem, és utána kétszer 4 órán keresztül beszéltem a lelkével. Ez Sao Paulóban történt. Ott éltek a szülei. Amikor Ildikó meghalt, az édesapjának írt a jordán emír, aki a dél-amerikai emigráns katolikusságnak volt a feje, hogy „Kedves barátom, olvastam, hogy meghalt a kislányod, amennyiben szeretnétek beszélni vele, nekem megbízható médiumaim vannak.” Erre az első repülőgéppel elmentem Sao Paulóba. Bementünk abba a szobába, ahol az előző évben a pápa is meglátogatta az emírt, akinek egy saját alapítású, 2000 személyes iskolája volt. Ott, egy 35 éves médiummal találkoztam, akinek annyi kultúrája nem volt, hogy azt tudta volna, ki Einstein, ki Mozart. Beszélni kezdett hozzám magas, női hangon, rajta keresztül Ildikó jelentkezett. Biztos, hogy Ildikó volt, mert olyanokat mondott, amiket csak ő tudhatott. Arról kérdeztük, hogy mi van ott a túlvilágon, és ő beszámolt erről. Azóta is sokat olvastam ebben a témában és sokan voltak, akik személyesen is meséltek nekem a halál utáni élményekről.

Nem szokták rólad mondani, hogy „jó, jó, nagy művész a Vásáry, de kicsit bekattant? „

Ez természetes. Én olyan dimenziókról beszélek, amelyekről már réges-régen bebizonyították, hogy vannak, de komoly tudós emberek is túl gyakran elvetik ezeket, mert nem tudják összeegyeztetni saját tanaikkal. Ahogyan a semmiből létrejön egy picike sejt, mely olyan kicsi, hogy még elektromikroszkóppal sem látható, mégis olyan fontos információkat tárol, amely meghatározza, hogy milyen lesz a születendő gyermek. Ez felfoghatatlan a racionális agy számára. De ez a valami rajtunk és a világmindenségen keresztül el akarja érni a boldogságot. Hogy éri el? Úgy, hogy meg kell magát ismernie. És hogyan lehet valamit megismerni? Csakis tapasztalaton keresztül. De mondhatok én Neked bármit, amíg Te meg nem tapasztalod azt, addig az nem lesz igazán a Tied. És hogy lehet valamit megtapasztalni? Az ellentéteken keresztül, mert soha nem fogod tudni, hogy mi a fény, amíg nem láttad az árnyékot. Nagyon sok boldogságot, gyönyörűséget átélhetsz a Földön, de a vége mégiscsak a halál lesz. Ennek alapján én azért vagyok optimista, mert tudom, minden rossz csak arra való, hogy az ellentéten keresztül tudjam megtapasztalni a jót.

De akkor, ha meghal az első feleséged, erre azt mondod, ez azért van, hogy elérd a végső boldogságot?

Pontosan.

Ezt nem mondod komolyan?!

Dehogynem. Hiszen ha megkérdezlek téged, mire vágysz, akkor kiderül, csupán egyetlen dologra, a tökéletes, örök boldogságra. És ezt a földi életben nem fogod tudni teljes mértékben megtapasztalni, mert csak a rossz dolgokon keresztül érheted el a végső jót.

Mindaz, amit elmondtál, gondolom, valamilyen módon tükröződik abban, ahogy zongorázol, vezényelsz.

Hát igen. A világnézet mindenben megnyilvánul, amit tesz az ember.

A földi ember számára nagy segítség, ha jeleket kap a szellemi síkokról, ilyen jelek a véletlenek, melyek valójában nem is véletlenek.

De, ha semmi nincs véletlenül, vagyis minden eleve elrendelt, akkor ilyen alapon nem is érdemes cselekedni. Mondok egy ad absurdum példát. Tudom, hogy az ötvenes években becsukták az édesapádat. Kodály Zoltán segítségével, akinek tanársegédje is voltál, elmentél a belügyminiszterhez is azért, hogy őt kiszabadítsad. Annyit sikerült elérned, hogy megígérték, nem kínozzák meg. Ha minden úgy alakul, ahogy meg van írva, hogy mondjuk, édesapádat megölik, akkor ilyen alapon úgyis megteszik, no, de akkor mi értelme van elmenni a belügyminiszterhez?

Mert itt élünk a Földön, és most éppen ez a feladatunk, hiszen rajtunk keresztül fejlődik minden. Az a fontos, hogy ahol éppen vagy, ott a maximumot nyújtsd, azokon a lehetőségeken belül, amik adottak. Egyrészről van a predesztináció, tehát minden úgy történik, ahogy kell, másrészről van a szabad akarat, miszerint azt csinálhatod, amit akarsz.

És ez a kettő hogy fér össze?

Úgy, hogy mindenki szabadon választhatja meg azt az utat, ami neki ki van jelölve. Azt a szerepet, ahol éppen vagy, be kell tölteni. Van egy nagyon szép indiai mondás, ami szerint

inkább élj egy tökéletlen életet, ami a tied, mint egy tökéletest, ami valaki másé. És, hogy mi a tökéletes élet? Ha azt éled meg, ahol éppen vagy.

Miután a Royal Festival Hallban koncertet adhattál, ettől rögtön beindult a világkarriered. Egyik városból röpködtél a másikba, a legjobb hangversenytermekben léptél fel, a legnevesebb zenekarokkal. Mégis, korábban beszéltél már nekem erről, boldogtalan voltál. Kimerítő volt az utazó élet, a repülőtereken való várakozás, túl nagy volt a stressz. Ezek szerint ezen a diadalúton nem a saját utadat jártad? Miközben világszerte ünnepeltek, a híres Deutsche Gramophon még 2014-ben is adott ki lemmezt veled.

Persze.

De akkor ez nem a saját utad volt?

Dehogynem.

Mégis azt nyilatkoztad, hogy nem érted el, amit akartál. Mit nem értél el?

Azt, hogy az operában zeneigazgató legyek.

És ezt miért nem tudtad elérni?

Mert a sorsunk irányított. Vannak dolgok, melyek egyszerűen nem jöhetnek létre az életünkben,  máskor meg egycsapásra megy minden. Példa erre az, hogyan csináltam én világkarriert, amikor nem sokkal korábban még semmim nem volt Belgiumban, ahová emigráltam. De szinte egy véletlen folytán, a Deutsche Grammophon egy Liszt lemezre kért fel, amit el sem akartam vállalni, de miután megcsináltam, és óriási sikere lett, már jöhetett a Royal Festival Hallban a koncert, és aztán már megnyílt előttem minden kapu. Kivéve az operaigazgatás, aminek már többször csaknem az ajtajában álltam, de mindig kútba esett a látszólagos lehetőség külföldön és Magyarországon is. És, ha most megkérdezed, hogy ez szerintem miért volt így, akkor erre az a válaszom, valószínűleg azért, hogy meg tudjam írni az eddig 3000 oldalas élet regényemet. Operaigazgatás mellett erre nem lett volna időm, ahogy arra sem, hogy kiteljesítsem a zenei aktivitásomat.

Július 25-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon vezényled majd az általad alapított Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekart, ami csak nyaranta játszik, Európából mindenfelől jönnek a tagjai.

És mindig újak jönnek. Néhány gyerek jár vissza még egy-két évig. De a tagok 80 százaléka újonc. Tíz nap alatt kell egy zenekart csinálni olyanokból, akik még nem ültek zenekarban sose.

Ez miért jó?

Ez zenekari gyakorlat. A Zeneakadémiának is van zenekara, amiben a fiatalok gyakorolnak. Erre azért van szükség, mert, ha valaki hegedűsnek tanul, egyáltalán nem biztos, hogy szólistaként fog megélni. Mindig hihetetlen kihívás nekem ez a nyári akadémia, bár sokszor igen nagy meglepetések érnek. Volt például egy remek francia fuvolás lány, de zenekarban meg sem tudott moccanni. De olyan is volt már, aki egy szinkópát nem tudott lejátszani.

No, de akkor hogyan szól a zenekar?

A végén jól szól. Mindig adunk koncertet Debrecenben, Budapesten, valahol még vidéken, és utána megyünk külföldre. Már voltunk Párizsban, Brüsszelben, Prágában, Milánóban, és mindenütt felállt a közönség, úgy tapsolt.

A talentumos karmester rossz muzsikusokkal is jó koncertet tud csinálni?

Igen. A tehetség ott van bennük, csak felszínre kell hozni és tanítani őket. Vannak karmesterek, akik állandóan csak sztárzenekarokat vezényelnek, de azokat könnyű feladat dirigálni. Ha az első feleségem édesanyja, – aki semmit nem konyított a zenéhez –  egy fakanállal odaállt volna a Chicagói Szimfonikus Zenekar vagy a Berlini Filharmonikusok elé, akkor is csodálatosan játszottak volna. Hogy mitől még csodálatosabbak egy jó karmesterrel, azt már csak az tudja megállapítani, aki nagyon ért a zenéhez.

Szóval összességében annak a 85 évnek, amit itt a Földön éltél, mi a tapasztalata?

Mindössze annyi, hogy legközelebb szeretnék nem ide leszületni az anyagba, ahol minden korlátolt, sok a szenvedés, majd következik a megöregedés és végül a halál.

Erre aspirálok, és majdnem azt mondhatnám, hogy meg is van rá a lehetőségem, mert nem tudtam azokat a bizonyos dolgokat elérni, amelyek nagyon idekötnének a Földhöz. Tulajdonképpen magányos maradtam az életem végére, se élettársam, se gyerekeim nincsenek. Ezért, most kigyakorolom azt, hogy itt tudjam hagyni ezt a földi létet. Nekem valami hiányzik innen.

 

A Fidesz a szolgálólányává tette a jogot

Hosszú időre lesz szükség ahhoz, hogy a jogállamiság újra uralkodóvá váljon Magyarországon – nyilatkozta Bárándy Péter ügyvéd, volt igazságügy miniszter, a V18-as csoport tagja a Független Hírügynökségnek. Ma az ügyészség teljes mértékben a vezetője által meghatározottan működik, de olykor a bíróságokra is megpróbál nyomást gyakorolni a hatalom. Úgy látja, hogy változás esetén mindkét szervezet tagjai azonnal képesek a normál üzemmódban, demokratikusan működni. Ő maga nem akar már miniszter lenni, de tenni a demokratikus rendszer kialakításáért kötelessége.

 

Vissza akar térni a politikába?

Nem a kérdést akarom minősíteni, de ezt a felvetést nem tartom egy értelmes dilemmának. Nem közhelyeket akarok mondani, de hát a polgárok a politikával mindig érintkeznek,  ha még jogász képzettségűek is, akkor pláne, ha meg volt hozzá némi közük, mert mondjuk a felső igazgatásban részt vettek, akkor különösen. Ilyen módon az ember sosem vonul ki belőle teljesen. De, ha arra gondol, hogy pártpolitikai szerepet, netán képviselőséget vállalnék-e, akkor erre nemleges a válaszom. Szóval azt kizártnak tartom, hogy csak politikai tevékenységet folytassak.

Szerintem ön pontosan tudja, miért tettem fel a kérdést. A V18-as csoport tagjaként találkoznia kellett azzal a kritikával, hogy ez a társaság csak arra jött létre, hogy saját karrierjét építse újra.

Ez egy marhaság. Már csak azért is, mert, ha valaki netán a politikai felső vezetésben részt akarna venni, az nem egy vád. Teljesen rendben van, ha valaki ilyen elhatározásra jut. Ennek a csoportnak a tagjai azonban azt vallják, hogy a jelenlegi elhatározásuk nem ez. Vád csak az lehetne, ha kimutathatóan hazudnának, ez a tizenegy ember, vagyis a V18 tagjai komolyan gondolják, hogy a választók mobilizálását tekintik feladatuknak, azt tehát, hogy éljenek az emberek a jogukkal és menjenek el szavazni.

Azért van egy alfejezete a csoport elképzelésének, jelesül az, hogy lehetőleg változás legyen április 8-án…

Igen, de ez is egy bevallott cél, hiszen a felhívás mellékleteként megfogalmazott nyolc pont azt feltételezi, hogy aki elolvasta, és elment szavazni, az magáénak is tekintette az általunk közzétett gondolatokat.

Óvatosan fogalmaz, amit meg tudok érteni, hiszen mindent, amit lehet, kiforgatnak. Például azt is kiforgatták, hogy ön elvállalta Ahmed védelmét, azaz – állították – egy terrorista mellé állt oda, miáltal a V18-at is a terroristák védő szervezetként aposztrofálták.

Aki a törvény előtt áll, az igényt tarthat védelemre, és ha az ember ügyvéd, akkor éppen ezt az igényt elégíti ki. Ez egyébként ennek a támadó mondatnak a megfogalmazójára is igaz. Ha a törvény előtt áll (Németh Szilárd, Fidesz alelnökről van szó – A szerk.). Az ügyvéd nem terroristát véd, hanem valakit, akit gyilkossággal, vagy terrorcselekménnyel gyanúsítanak, vádolnak. Azért védi, hogy ezzel elősegítse a törvényes és igazságos ítélet születését.

A konkrét ügyben okozott-e önnek fejtörést, hogy elvállaljon egy olyan ügyet, amelyről tudható volt, hogy a kormánypárti politikusok kereszttüzébe kerül, hiszen az aktuális politikai vezetés mindenképpen terroristaként akarja láttatni azt, akit ön véd.

A politikus lássa a másik embert annak, ami a lelkiismerete által megengedett, engem ez soha nem érdekelt. Bármilyen kormány volt és bárminek akart láttatni egy terheltet, az engem soha nem hatott meg. Ez az ügy egyébként rendkívül érdekes. És itt már megszólal az ügyvédi lelkiismeret is, mivel azt látja az ember, hogy a politikai hatalom, az országban jelenleg uralkodó hatalmi csoport, pressziót kíván gyakorolni az igazságszolgáltatásra, és eléggé el nem ítélhető módon, de nagyon felismerhetően kinyilvánítja ezt az akaratát.

Az ügy, csak emlékeztetőül, arról szól, hogy az arab elkövető megdobálta rendőröket a kerítésen át, és felbujtotta a többieket is.

Felbujtásról nincs szó, a vádirat nem említ ilyet, de egyébként erről az ügyről van szó. Emeltek egy kerítést, egyik napról a másikra, útját állítva az emberáradatnak, azoknak, akik tengereken keltek át, többszáz kilométert utaztak és gyalogoltak, és hirtelen egy kerítéssel, valamint egy rendőrsorfallal találták szemben magukat. Ennek a tömegnek az egyik tagja volt ez a bizonyos Ahmed, akit eljárás alá vontak Magyarországon. A videókon látható, hogy az ő cselekménye nem emelkedik ki a többiek közül. Ezt a cselekményt kell beilleszteni azokba a folyamatokba, amelyek itt lezajlottak, és én úgy látom, hogy mind az első, mind pedig a másodfokú bíróság ezt tisztán látja. Vagyis, valamilyen sablonba bele fogja illeszteni ezt a magatartást. De szeretném megismételni: egy ilyen eljárás nem okozhat dilemmát egy hivatásosan eljáró ügyvédnek, mert azt kell éreznie, hogy ha valahol, akkor itt nagyon nagy szükség van rá, hogy az általa elérhető mértékben közreműködjön abban, hogy a kormányzati befolyásolási akarat ne érvényesüljön.

Elég világosan kirajzolódik az, hogy a kormányzat pressziót igyekszik gyakorolni a bíróságra annak érdekében, hogy bizonyítva lássa: terrorcselekmény történt, megtámadták Magyarországot. Vajon tud-e akkora nyomás nehezedni a bíróságra, hogy ez az akarat érvényesüljön?

Ez mindig egy veszély. A nyilvánvaló nyomásgyakorlástól egy kultúrállamban a kormány, vagy kormányzati tényező elzárkózik. Ha mégis megteszi, az nagyon rossz minősítést eredményez. Egy egészséges társadalomból ez erőteljes ellenérzést vált ki. Az igazságszolgáltatásban évtizedek óta működő szakemberként reménykedem abban, hogy a hatásgyakorlás csekély módon fogja érinteni a bíróságokat, ebben a konkrét ügyben is.

Azért láttuk mi már ennek az ellenkezőjét is, például a vörösiszap ügyben…

Igen, ez így van. De a nyomásgyakorlásnak nagyobb a veszélye, mint ahogy ez első ránézésre látszik. Első ránézésre csak azt észleljük, hogy a bíróság a kormány akaratának megfelelően elítél valakit, aki nem bűnös. De az ellenkezője is elképzelhető ily módon, hogy nem ítéli el akkor sem, ha bűnös. És van egy harmadik hatás is, ami a legnagyobb kárt okozza: az igazságszolgáltatás függetlenségébe vetett hit vész el azokból, akik egyszer majd szembe kerülnek a bírósággal. Ez felborítja a társadalomban az egyik legfontosabb és legkonstansabb intézményrendszerbe vetett hitet. Ez pedig borzasztó nehezen visszaállítható érték. Márpedig ha az igazságszolgáltatásba vetett hit elvész, ha elvész, hogy ott az igazság kiderítésére törekednek, akkor szinte érdektelenné válik, hogy milyen ítéleteket hoznak; egyszerűen nem lesz alkalmas a bíróság a társadalmi rend és béke helyreállítására.

Önben megvan még a hit?

Meg.

Annak dacára, hogy látjuk, miként működik az ügyészség, hogy az igazságszolgáltatásnak, a bűnüldözésnek bizonyos területei erőteljes kormányzati befolyás alatt állnak?

Megvan bennem a hit egyes ügyészek tisztességes működésében, de nincs meg bennem a hit az ügyészség tisztességes működésében. És megvan bennem a hit a bíróság, mint szervezet tisztességes működésében, noha látom azt, hogy van néhány elgyávult bíró, aki törekszik eleget tenni, vagy nem szembemenni a kormányzati törekvéssel. Szocializációs a különbség: a bírót hosszú éveken át arra szocializálják, hogy csak a törvénynek és a lelkiismeretének engedelmeskedjen, és hogy a munkájának a legnagyobb értéke a függetlenség. Ez három nagyon szép pillér: független vagyok, lelkiismeretes és csakis az írott jog vezérelheti a magatartásomat. Ebből nehéz olyan bírót faragni, aki a percemberkék óhaját hajlandó teljesíteni. Olyan rendszert kell működtetni, olyan társadalmi hátteret, hogy ne csak a hősök legyenek jó bírók. Akkor jó a rendszer, ha a leggyávább bíró is e három értéket tartja mindig szem előtt, és azzal a jó érzéssel megy haza, hogy ő bátor. Most nem ez a helyzet. Ami az ügyészséget illeti, ott más a szocializáció, az egy félkatonai szervezet. A jogszabály szerint ugyan a törvényesség őre, de mert erős a hierarchia, ezért a vezetőnek az elvárása lecsorog a legalsó szintig. Itt valószínűleg igen nagy feszültség van az emberi lelkekben is, mert jelen van az, hogy én, mint ügyész a törvényesség egyik őre és elősegítője vagyok, másrészt meg kell felelnem a kívánságnak, ami az utóbbi időben politikai kívánság. Talán nem teljesen alaptalan a reményem, hogy az ügyészség dolgozói ettől a helyzettől szenvednek, és egy valamikor bekövetkező változás után, amikor a politika leszokik arról, hogy megrendeléseket adjon, meglepően gyorsan állnnak át a normális menetrendre.

És mi a helyzet az Alkotmánybírósággal?

A személyi állományának a kialakítása miatt ma nem egy önálló tényező az állami szervezetben. Hogy egy klasszikust idézzek: a kormányzat működésének inkább a motorja, mint a féke.

A Fidesz által kialakított rendszerben a jogot a kormányzat igyekszik maga felé hajlítani, nem koherens jogrendszer van, hanem a kormányzati akaratnak megfelelő törvényalkotás. Hogy lehet ebben a szisztémában működni, már ha igazam van?

A kérdés olyan állítást tartalmaz, ami igaz. Ez a jog, ez is egy klasszikustól származik, a hatalom szolgálólányává vált. Pedig a hatalomnak a jog által megszabott keretek között kellene működnie.  Ha a jog funkcionálisan működik, akkor biztonságot ad a társadalomnak, vagyis a leírott jog a jogállamiság legalapvetőbb pillére, és ha azt betartom, akkor jogszerűen járok el, és minden hatóság is így fogja megélni. Kiszámíthatóságot is jelent: változások esetén is lehet tudni mi történik, mert, megismétlem: kiszámíthatóan, alkotmányosan, a jogállamiság követelményeinek megfelelően. Előre tudok hozzá alkalmazkodni, meglepetés nem érhet. És jelent igazságosságra való törekvést is, nem pedig valamelyik csoport érdekeit szolgálja. Ez a hatalom nem tiszteli az írott jogot, például a visszamenőleges hatály alkalmazásával, a kiszámíthatóságról ne is beszéljünk, hiszen álságos képviselői, egyéni előterjesztéseket látunk, amik pillanatnyi igényeken alapulnak, az igazságosság esetében pedig azt kell mondanom, hogy azt szinte elfeledett igényként élhetjük meg. Arról beszélek, amikor egy-egy érdekcsoportnak megfelelően születnek törvények, például a trafiktörvény. Ilyen igények fogalmazódnak meg a bíróságokkal szemben, és ebből származnak olyan elviselhetetlen dolgok, hogy az egyik politikus név szerint bírál vezető bírót.

Minderre összefoglalóan is pregnáns példa a mostani, Állami Számvevőszék-féle ügy. Vannak fideszes politikusok, akik helytelenítik, hogy az ÁSZ döntésével szemben nincs jogorvoslat, viszont a törvényeket épp a Fidesz alkotta. Ráadásul úgy – és erről már beszéltünk -, hogy megkeresi, azt a joghelyet, ahol érvényesíteni tudja az akaratát, ha nem talál ilyet, akkor alkot egy újat.

Ez valószínűleg a konkrét ügyben is így történt. De ennél rosszabb a helyzet: az Állami Számvevőszék, amely az országgyűlésnek alá rendelve működik, nem hozhat ilyen büntető határozatot. Az a feladata, hogy vizsgálódjon, készítsen jelentést, és azt továbbítsa a megfelelő szervezetnek. Nem arra van kitalálva, hogy büntetőhatározatot hozzon, az intézményrendszernek ez a csoportja nem működhet így. A fő baj nem az, hogy nincs jogorvoslati lehetőség a határozatával szemben, hanem az, hogy nem is hozhat ilyen határozatot.

Ön használta a szolgálólány kifejezést. Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a magyar társadalom, a jogrend, a fékek és ellensúlyok rendszere kiszabaduljon ebből a szolgálólány szerepből?

Kell egy olyan változás, amely a hatalom szemléletváltozását hozza el.

Ez lehet akár a Fidesz is?

Tőlem akárki lehet, ha valami csoda folytán észhez térne és elkezdeni demokratikusan és plurálisan működni, korszerűen gondolkodni, de erre kevés esélyt látok. Csodaszámba menne. Bár valaha a Fidesz és annak vezetője liberális, szabadságszerető, annak eszméjét hirdető szervezet és személy volt. Ebből sajnos az lett, ami: egy áporodott, ókonzervatív, diktatórikus hajlamokat felmutató és láthatóan olyan rendszert áhító és létrehozó személy és szervezet. Adjuk meg a lehetőséget, hogy ez akár vissza is változhat.

Ennek egyelőre csekély az esélye.

Igen, csekély.

Akkor, változás esetén, mennyi idő kell a szolgálólány szerep megszüntetéséhez?

Hát… A bíróság pillanatok alatt rendbe tudna jönni, mint ahogy szerintem az ügyészség is. A rendőrség ugyancsak, mert ők is arra nevelődtek, hogy a bűnöst üldözzék és ne a bűntelent, akkor is, ha azt bárki valósította meg. Ezt szeretik. A jogi környezet rendbehozatala borzasztó hosszú idő. Tönkretenni mindig gyorsabb. Az alkotmányt létrehozni nagyon hosszú idő, mert csak úgy lehet létrehozni, hogy a társadalom többsége elfogadja.  Nem lehet „ájpeden” Brüsszel és Budapest között leírni egy szöveget, és akkor az lesz az alaptörvény; nem, ez adott esetben több parlamenti cikluson át tartó, esetleg népszavazásba torkolló folyamat. Ezt csak így szabad megalkotni. Természetesen az alaptörvény legbotrányosabb szakaszait azonnal meg kell szüntetni, de ez csak technika. Ami az alatta lévő jogrendszert illeti, azt hosszú és keserves munka lesz rendbe hozni.

Ebben a keserves munkában ön vállalna szerepet?

Szerep az is, amit most a V18-as csoportban vállaltam. Szerep az is, amit védőfeladatként az interjú során megemlített ügyben vállaltam, hogy megfékezzem a vadállatokat. Ha szolgálhatja egy jogász a jogállamiságot, akkor kötelessége, hogy ezt tegye. Köszönöm, miniszter már voltam. Nem most kell elérnem, hogy egész életemben excellenciás uramnak szólítsanak.

Excellenciás uram, köszönöm.

Az autoriter rendszerek beszariak – Interjú dr. Fleck Zoltán jogásszal, szociológussal, az ELTE professzorával

  • A Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság lényegében állami felügyelet alá kerül

  •  Nincs szükség erre az új bíróságra

  • Akkor vezetik be, amikor virágzik a diktatúra

  • Politikailag szabad szöveg az alkotmány

  •  A hatalom bebetonozása a cél

   

Az a tapasztalatom, hogy az emberek nem nagyon értik, mi is az a legfelső közigazgatási bíróság, illetve miért is lenne baj nekik, ha ez létrejönne…

Ez szakmai kérdés, és azért nehéz megérteni, mert olyan jogintézmény, amely létezik a jogállamokban is, de a jogalkotó nem magyarázza el értelmesen miért van rá szükség ma Magyarországon. Ráadásul, amiről beszélünk, az nem teljesen új, közigazgatási bíráskodás természetesen létezik most is. Tudni kell, hogy szakmailag különválasztják a büntetőügyeket, a polgári ügyeket és a közigazgatási ügyeket. Jelenleg ez utóbbiak közé tartoznak szervezetileg a munkajogi ügyek. A  közigazgatási ügyek azok, amelyekben, az állami hatóság által hozott döntés jogszerűségét vizsgálja felül a bíróság.

Mondana példát?

Ha mondjuk adóügyben kiszabnak az állampolgárra egy bírságot, és azt ő jogszerűtlennek tartja, ezért bírósághoz fordul. Vagy például az építési hatóság elutasítja az engedély kiadását, de nagyon sok állami hatóság van, amely döntéseket hoz, piacfelügyelet, közpénzek feletti döntések, hogy csak egy-két példát említsek.

A közigazgatási bíróg már a nem jogállami rendszerekben is létezett, jogállamokban pedig azért kapott szerepet, mert elvi jelentősége van annak, hogy minden állami döntést független bíróságon lehessen megtámadni, nagyon kiterjedt a modern államok működése, életünk számos részét közvetlenül érinti.

De akkor mi ez a mostani terv?

Amíg nem áll fel a Legfőbb Közigazgatási Bíróság, addig a Kúriának egy erre szakosodott tanácsa dönt az ilyen ügyekben. Olyan tanács, amiben a Baka András elnököl, vagy éppen a Darák Péter. Ők például a közigazgatási kollégium tagjai, ismert személyiségek.

Ismert ellenségek

Igen… Vagy inkább a politikai rezsim által teremtett ellenségek, bizonyos értelemben. De más értelemben nem azok. Egy bíró esetében különösen furcsa ilyesmiről beszélni,

a kormányzati tevékenység a folyamatos ellenséggyártásra épül.

Eddig tehát a rendes bíróságnak volt hatásköre, a Kúriának, és ezek a döntések jelentős méretékben befolyásolták a többi határozatot.

Még akkor is, ha Magyarországon nincs precedens jog?

Ténylegesen természetesen van. A Kúria döntése hat az egész szakmai területre. Most ezt a felső szintet, azaz a Kúriának a közigazgatással foglalkozó részétől veszik el a végső döntéseket hozó, meghatározó szerepet és cserélik ki egy külön bíróságra az említett ügyeket illetően. Ez a tétje ennek a tervnek. Olyan különbíróságra, amelynek a vezetőjét a mostani politikai rendszer vezetője fogja kiválasztani. Ismétlem: kiszedik a Kúria hatásköre alól, és adnak neki egy új profilt. És ezt

az új profilt, a felső bíróság esetében a mostani kétharmad közigazgatási főbírója fogja meghatározni. Nem lehet kétségünk arról, hogy itt milyen irányokat akarnak megszabni. Mert egy olyan esetben, ahol az egyik oldalon az állam van, a másikon pedig – a végső döntésre hivatott szerv – egy olyan testület, amelynek élén olyasvalaki áll, akit politikai szempontok alapján, nem tiszta szándékkal az állam nevez ki, nehéz elképzelni, hogy az állam ellen hozzanak ítéletet.

Minden ilyen átalakítás azzal az előnnyel jár a politikai döntéshozó számára, hogy szabadon megválaszthatja a személyzetet. Nem lehet szakmai szándékokat feltételezni, e döntés mögött tisztán politikai célok vannak.

Amúgy, feltételezve, hogy nincs hátsó politikai szándék, szükség van egy ilyen bíróságra?

Nem hiszem, hogy szükség lenne rá, legalább is szakmai indokok nincsenek. Még Handó Tünde is, egy őszinte pillanatában azt nyilatkozta, hogy nem látszik a szükségessége egy ilyen bíróságnak.

Azért gyanús a külön bíróság felállítása, mert a diktatúrák, vagy az autoriter rendszerek ezt egy nagyon jó eszközként tudják használni,

mégpedig két okból. Egyrészt akkor vezetik be, amikor már virágzik a diktatúra, jó nevezzük autoriter rendszernek, és nyugodtan kinevezheti a saját embereiket, vagyis megvannak már a rezsimhez hű káderek; így volt ez a Franco-rendszerben és a dél-amerikai katonai diktatúrákban, ide telepítették a kényes ügyeket. Másrészt ezzel a közhatalom működésének ellenőrzését hatékonyan semlegesítik, illetve ezeket a döntéseket saját politikai céljaik alá rendelik. 

Fogalmazhatunk akkor úgy is, hogy a hatalom nem hajlandó vesztesként levonulni semmilyen pályáról.

Ez minden szinten jól látszik. Például egy olyan ártalmatlan ügyben, amelyet a Kúria hozott az országgyűlési mandátumokkal kapcsolatban, a miniszterelnök úgy reagált, mint egy sértett egy kisgyerek, akinek elvették a labdáját. Egyszerűen képtelen elviselni a jogállami döntéseket.

A jelenlegi rezsim zsigerileg autokratikus.

A miniszterelnök kijelentésének, annak tudniillik, hogy a Kúria elvett a Fidesztől egy mandátumot, van a szervezetre hatása? Megjelenik a bírókban a félelem?

Hogy félnek, vagy sem, azt én innen nem tudom megítélni. Természetesen lehet ilyen hatása, hiszen soha nem történt meg az, hogy egy ilyen nyilatkozatra a szakma élesen reagált volna. Vagyis kiszolgáltatva érzik magukat, tegyük hozzá: teljesen jogosan.  Ezért nincs egy határozott fellépés az ellen, hogy a bírói hatalom függetlenségét nem lehet ilyen módon megtámadni.

Hasonló volt a helyzet, amikor a miniszterelnök a választási bizottság vezetőjének szólt be, mert megszavazta az óvodásokkal való kampányolás ügyében a büntetését.

Igen, hasonló  megalázás volt az is. A Kúria döntése kapcsán azt is mondta Orbán Viktor, hogy a Kúria intellektuálisan nem nőtt fel a feladatához, ez tiszta megalázás, ilyet nem mond egy európai politikus.

Nem miniszterelnök, politikus sem?

Politikus sem, mert a bírói autonómiának az a mentális értelme, ami nem pusztán intézményes garanciákból áll, hanem a tiszteletből. Vitathatjuk a döntést, de azt nem mondhatjuk, hogy hülyék vagytok. Mert, amit Orbán mondott lényegében azt jelenti, hogy nem értenek a dologhoz, csak én értek hozzá. Nem más ez, mint hatalmi arrogancia. Persze, hogy az ilyesminek az az üzenete, hogy félhetnek a bírók. Minden hatalmi arrogancia, olyan helyzetben különösen, amikor a hatalomnak megvan a lehetősége arra is, hogy megváltoztassa az alkotmányt egyik napról a másikra, az el is küldhet embereket, megváltoztathatja a bíróg működési feltételeinek az alapjait, hozzányúlhat bármihez, attól miért ne félnének az emberek? Dehát

az autokratáknak éppen az a célja, hogy féljenek, csak úgy tud működni.

Nem arról van szó, hogy ön, és mindazok, akik így gondolkodnak, ragadtak le egy romantikusan kezelt államszervezetnél, idillikus jogállami rendszernél, amelyet már rég túlhaladott az idő?

Persze, csak ezt a romantikus képzetet úgy hívják, hogy jogállam. Lehet azt mondani rá, hogy korszerűtlen, de azért a jogállamban bizonyos elvekhez tudjuk magunkat tartani.

Az autoriter rendszerek, és a Fidesz hatalom is ilyen, tudatosan leépítik a hatalommegosztás konstrukcióját és logikáját. Amikor ugyanis politikusok, akik éppen kiszolgálják a végrehajtó hatalmat, bárhol is üljenek éppen, azért panaszkodnak, mert a parlament szuverenitását féltik a bírókkal szemben, akkor nyilvánvalóan a kormányzati hatalmat akarják növelni.

Régen felbomlott az az egyensúly, amikor is a parlament ellenőrzi a kormányzat munkáját, egy kétharmados kormánypárti jelenléttel  ugyan mit ellenőriz az országgyűlés? De korábban is baj volt ezzel, korábban sem tudott a parlament jól működni, még a nem ilyen túlsúlyos politikai döntéshozó vezetés mellett sem. Ezért

sok országban igyekeztek a jogalkotást és az alkotmányozást elválasztani egymástól, hogy még egy kétharmados többséggel se lehessen össze-vissza rángatni az alkotmányt, legalább ez maradjon meg a növekvő kormányzati túlsúllyal szemben.

A magyar jogalkotó azonban elkövette azt a hibát, hogy meghagyta ennek lehetőségét a nagyarányú győzelem esetére. Emiatt teljesen sérülékennyé vált az alaptörvény szövege, bármikor hozzá lehet nyúlni, az alkotmánymódosításnak semmilyen jogi gátja nincsen, politikailag szabad szöveg.

Az tehát már régen nem működik, hogy a parlament ellenőrzi a kormányzati munkát, bizottságai és egyéni képviselőkön keresztül.

A harmadik hatalmi ág, vagyis a bíróság természetesen növelte jelentőségét ebben a helyzetben, hiszen nem maradt más érdemi ellensúly. Ezért autonómiája, függetlensége kulcskérdés a jogállamokban.

A legújabb alaptörvénymódosítás most azzal is korlátozni akarja ezt a hatalmat, hogy kötelezővé teszi a bírónak, hogy a politikai természetű és általában korlátozott látókörű indoklást tekintse magára nézve kötelezőnek.

A bírói hatalom autonómiájának alapja a jogértelmezés autonómiája.

Közhelyszerűen

azzal vádolják a bíróságokat, hogy bizonyos kérdésekben szabadon értelmezik a jogszabályokat. Ez sok ok miatt nagyon problémás, hiszen nyilván nem szabadon, hanem a jogi normához kötve, csakhogy a jog olyan szintjeit is figyelembe veszik, amelyek zavarják a kormányzatokat: alkotmányos elvek, európai bírói gyakorlat.

Persze nagyon álságos az az érv is, hogy a bírói hatalom átveszi a jogalkotás hatáskörét az alkotmánybíráskodás képében. Hiszen a Fidesz-uralom legelső közjogi ténykedése volt az alkotmánybíráskodás felszámolása. Hétköznapi nyelven szólva: elfoglalták azt az intézményt. A formálisan még létező Alkotmánybíróságtól ma már semmi olyan nem várható, ami szembe menne a kormányzat akaratával.

Szép lassan, de következetesen kiépült a lenini hatalom egységének elve.

A jogi tankönyveket is át kell írni?

Azokat nyilván nem lehet átírni, illetve persze mindent át lehet írni, azt azonban tudni kell, hogy ebben az elmúlt kétszáz évben, azaz a francia forradalom, vagy inkább a felvilágosodás óta eltelt, az a folyamatos jogkiterjesztésnek a folyamata. Ebben a folyamatban a második világháború fontos tanulság volt, főként Németországban, Ausztriában és Közép-Európának ebben a részében, és azt kell mondanom, hogy ezek a visszahajlások, amelyeket Magyarországon is látunk, csak átmenetiek. Ez az optimista forgatókönyv. A pesszimista az, hogy időlegesek ugyan, de a méretük jelentős. Az átmenetiség éveket, évtizedeket jelenthet.

Lehet akár negyven év is.

Lehet.  A demokráciákról szokták mondani, hogy sok sebből véreznek, de jobbat még nem találtak ki, és ez így van a jogállam, a hatalommegosztás esetében is; fékek és ellensúlyok, autonómiák, ezek együttesen egy kiegyensúlyozott rendszert alkotnak, aminek a felbomlasztása időlegesen mehet, de zsákutcát jelentenek.

Ez is az optimizmusát sugallja.

Igen azt, bár hosszú távú optimizmus. Ki fog ebből vergődni a világ, nagyon remélem, hogy nem az egész európai jogi kultúra kerül válságba. Sajnos ezek a modern politikai rendszerek tele vannak korrupcióval, hatalmi visszaéléssel, az Unió döntéshozói rendszere problémás, nem tud védekezni az autoriter belső erőkkel szemben.

Félnek a dominóelvtől, attól, hogy az orbánizmus terjed, ezért talán képesek lesznek felismerni és megelőzni egy újabb történelmi veszélyt.

thatóan a választók is meg vannak zavarodva, egy sor helyen – kivéve nálunk – olyan eredményt hoztak a választások, hogy szinte alig tudnak kormányt alakítani.

A válságok lehetnek termékenyek. Az európai politikai mezőben én látok most egy fordulópontot; kezdik felismerni, hogy azok a logikák, amelyek lehetővé teszik, hogy egy diktatórikus hajlamú tagállami vezetőt visszatereljék a helyes útra, hiszen az egész Európai Uniót veszélyeztetik nem járhatóak, mert alapvetően ott is a párt alapú megfontolások érvényesülnek. Az tehát, amíg szavazatot hoz, addig szükség van rá. Ezzel kezdeni kell valamit, például

válsághelyzetben képesnek kell lenni a partikuláris megosztottságok fölé emelkedni az európai értékek megőrzése céljából. 

 Miért van az, hogy az emberek alig-alig rezdülnek attól, ha demokratikus jogaikat csorbítják?

Nagyon sok tényezője van annak, hogy kulturálisan miért nem beágyazott a demokrácia, illetve a jogrendszer tisztelete.  Itt van például ez a Stop Soros törvénycsomag, amelyet valójában hiba így nevezni, mert láthatatlan módon alárendeljük magunkat egy primitív ideológia nyelvi uralmának. Azt látni kell, hogy ez egy politikai felület, a migráció kérdésének egydimenziós kezelése egy nagyobb politikai célt szolgál. Ez nagyon jól működik befelé, mert

az emberek félnek a változástól, félnek az idegenektől, el lehet velük hitetni, hogy ez veszélyes.

Nagyon könnyű tehát azt a médiafelületet létrehozni, amely bemutatja a terroristától való félelmet, az idegentől való félelmet, sőt a Nyugattól való félelmet. Ezekre az érzelmekre rá lehet játszani, de nem ez a hatalom lényege. Azt is megkockáztatom, hogy nem a “Stop Soros” az egésznek a lényege, hanem az ilyen típusú hatalomnak a hosszútávú bebetonozása. A média csaknem totális elfoglalása és elhülyítése után a civil szervezetek és a civil autonómiák felszámolása része a hatalom paranoid megerősítésének és terjeszkedésének. És ez az egyébként átlátszó logika működik, még a nyugati politikai mezőben is. Mi a probléma, kérdezik tanult európai politikusok, a keresztény Európával, hiszen egész Európa keresztény gyökerű, a liberális hegemónia, mint ideológia, tényleg sok kárt okozott, és ez ellen küzdeni kell, mi tehát a baj az orbáni érveléssel? És mi a baj a jurisztokráciával, hogy itt a bírók döntenek fontos kérdésekben. Csakhogy azt is érezzük, hogy a nyugat-európai akusztikája ezeknek a vitáknak más, mint a kelet-európai.

Ha egy kelet-európai autokrata beszél keresztény államról, akkor itt annak kirekesztő tartalma van: köznapi értelme szerint nem zsidó, a közjogi értelme szerint pedig az állam és egyház elválasztásának megkérdőjelezése; ha azt mondja egy kelet-európai autokrata, hogy a bíróságnak túl nagy a hatalma, akkor nem azt gondolja, hogy finomhangolásra van szükség a hatalmi ágak viszonyában, hanem azt, hogy tapossuk földbe az autonómiákat. Ha egy kelet-európai mondja azt, hogy liberális hegemónia van, akkor nem azt érti alatta, hogy ki kell egyensúlyozni a politikai erőviszonyokat és kezelni kell a neoliberális kapitalizmus következményeit, hanem azt, hogy liberális zsidó uralom van és ezt meg kell szüntetni, “őrségváltás” kell a kultúrában.

Nem tudom világos e: más nyelvet beszélünk. Mintha a nyugat-európai politikusok most kezdenék felismerni, hogy itt van két nyelvezet. És ez azért van így, mert eddig mintha nem értették volna ezeket a perifériákát, nem ismerték eléggé a történelmi, kulturális folyamatokat. Itt volt a héten Magyarországon egy amerikai professzor, Daniel Kelemen – az apukája magyar volt – , arról tartott előadást, hogy Európában van egy autoriter egyensúly, mégpedig azért, mert a brüsszeli politikai központnak szüksége van az autoriter rendszer szavazataira, ezért hagyja is létezni őket, ameddig pártpolitikai hasznot tudnak hajtani. Ez

az Európai Néppárt működési logikája, lehet, hogy undorodnak ettől a keleti bagázstól, de egyelőre hasznot hoznak. Ez az igazi gyarmati helyzet, nem annyira érdekes az itt élő európai polgárok szabadsága.

Akkor tehát van egy nemzetközi környezet, amely ezt hagyja működni, és ugyanakkor van itthon egy demokratikus gondolkodási deficit…

t igen, elég veszélyes elegy. De azt egyelőre nem lehet tudni, hogy hol van az a vörös vonal, amit már egy ilyen pártlogikában sem engednek átlépni.  Ilyen lehet például az igazságügy területe. Ez a külső vörös vonal, de van egy belső is; hogy melyik az a pont, amely már az itthoni társadalomnál is elfogadhatatlan, kiveri a biztosítékot. Ez a fontosabb, de még kevesebbet tudunk róla.

Azt valóban nem lehet látni, hogy mivel lehet megingatni ezt az autoriter rendszert.

Ezt sose lehet tudni.

Az autoriter rendszerek rugalmatlanok, rosszul reagálnak a konfliktusokra, nem szalonképes kifejezést fogok használni: beszariak.

Az ilyen rendszerek általában félnek, és van is mitől félniük. Azért, mert lényegében tudják, hogy az egész egy jogszerűtlen alapon áll, aki részt vesz benne gyakorlatilag fél lábbal a börtön szélén áll, tehát zsarolható… Így a rendszer reakciói kiszámíthatatlanok, a legkisebb ellenállásra is képes hisztérikusan reagálni. Ráadásul a magyar autoriter rendszer is olyan, amelyben a döntéseket egy személy hozza. És nincs törékenyebb dolog, mint az ember, aki hajlamos arra, hogy rosszul reagáljon, hibás döntéseket hozzon, előítéletei működtessék. Ráadásul, a rendszer természete olyan, hogy egyre inkább olyanokkal veszi körbe magát, akik nem mondanak ellent, mert nem tudnak vagy mernek, ezért az egész működési struktúra úgy épül fel, hogy mindenről a nagyfőnököt kell megkérdezni, de nem lehet neki megmondani, hogy valami nem jó. Ezért elképesztően nagy az esélye a hibázásnak, mert senki nem meri megmondani, hogy rossz a döntés. A szakirodalomban régóta ismert jelenségről van szó, borzasztó hibákat követhet el az a vezető, aki nem hajlandó meghallgatni az ellenérveket.

Az ön által elmondottaknak egyik szép példája az, amit a választási bizottság elnökének mondott…

Ráadásul azt a miniszterelnök maga tette fel a honlapjára. Nem véletlen volt, hogy beszólt Patyi Andrásnak, üzenni akart vele másoknak.

Mit taníthat mindezekből ? Mégis egy állami egyetem professzora…

 A történelmi példák nagyon jól működnek, többnyire értik a hallgatók a párhuzamokat. Hogy csak egy példát említsek: hogyan épült fel a kádárizmus döntési struktúrája…

Jósolni nehéz, de mégis: mikor állhat itt helyre valamelyest egy jogállam?

Azért is nehéz jósolni, mert a korábbi állapotokhoz képest is, amikor a nemzetállamok domináltak, most egy sokkal komplexebb térben élünk. Teljesen bizonytalan például, hogy az Európai Unió és a nemzetállamok struktúrája hogyan fog viszonyulni egymáshoz; lehet hogy ez sokkal inkább függ a francia-német politikától, mint a belpolitikától; lehet, hogy az olasz választások, vagy a görög helyzet sokkal meghatározóbbá válik a magyar demokrácia jövőjét illetően, mint a Fidesz ellenzékének a feléledése, de említhetném azt: miként dönt a Néppárt, miként döntenek az uniós pénzekről, vagy mi történik a civilekkel. Felébrednek-e, hogy azok után, hogy már az ügyvédi kart is megtámadták  a pártlapban, akkor most már muszáj valamit lépni. Ezek olyan folyamatok, amelyeket nagyon nehéz előre modellezni, és nem tudjuk milyen szikra lobbantja be őket. Van ennek egy mikro, azaz emberi része, aztán van egy makró, azaz az európai folyamatok, és van egy még nagyobb, hogy mindezt elsöpri egy új gazdasági világválság, amely hozhat egy újabb autoriter hullámot, nem pusztán Kelet-Európában.

Azt mondják, hogy az ilyen rendszereket nem lehet választásokon leváltani.

Akkor igen, ha előtte már megroppannak. A megroppanás nem mindig látványos. De ez még messze van. Megismétlem: az autoriter rendszerek beszariak, úgy tűnnek mintha erősek lennének, közben törékenyek.

Vagy az a következő fokozat, hogy inkább diktatúrába vált?

Ez a nagy kérdés. Azért, mert itt nem teljesen putyinizmus, vagy erdoganizmus van, kialakultak bizonyos lavírozási technikák. Az orbánizmus különbözik ezektől, itt nem lőnek le újságírót, nem börtönöznek be embereket, vagy legalábbis sokakat nem politikai okokból, az egyetemi oktatók sem veszítik el az állásukat, azért mert politikai véleményük van. Most az a tét, hogy melyik irányban indulunk el. Az első húsz év azt mutatta, hogy a nyugati civilizáció irányába megyünk, az orbáni rendszer ezt erősen megkérdőjelezte; történelmi szempontból elképesztően paradox a helyzet: Putyin és a Kínai Kommunista Párt a legfőbb barátja ennek a rendszernek, sok egyéb borzasztó és embertelen rezsim mellett.  Csakhogy ez az ország kulturálisan még sem teljesen Kelet-Európa. Mégis inkább állunk közelebb egy provinciális, féldemokratikus Ausztriához. A kulturális mintáink, az intézményes reakcióink, a társadalmi elvárások azért nem keletiek.

Az aspirációink nyugatiak, mentalitásunk a közép-európai bizonytalanság hagyományos elemeit hordozza.

Ezzel a kompország effektussal küzd az ország hosszú történelmi korszakokon át.

Lengyel László: Az Orbán elleni lázadás benne van a levegőben…!

„A választók egyértelműen el akarják zavarni Orbán Viktort, ennek érdekében a túlnyomó többség átszavazni is hajlandó az esélyesebb versenytárs jelöltjére!”- nyilatkozza a Független Hírügynökségnek Lengyel László a Pénzügykutató Rt elnöke. A közgazdász új jelenségnek tartja, hogy a választó felismerte: a kezében van a döntés, és az ellenzéki pártokat is képes rákényszeríteni a kormány elzavarására, mert a választó ma már a győzelmet akarja.


A legfrissebb Medián felmérés ismét kétharmados Fidesz győzelmet mutat. Ez vajon végleg elveszi az ellenzéki reményt, vagy inkább együttműködésre kényszeríti a pártokat?

Feltétlen az egyezkedés irányába tolja a pártok vezetőit. Ha viszont nem jönne létre megállapodás, annak drámai következményei lesznek. Nemcsak a választás végeredményére, hanem a politikusok jövőjére nézve is. A választók ugyanis egyértelműen el akarják zavarni Orbán Viktort, ennek érdekében a túlnyomó többség hajlandó átszavazni a versenytárs esélyesebb jelöltjére is. Ez a választói nyomás kényszeríti a politikusokat a kétségbeesett egyezkedésre.  Ha az ellenzék győzhetne, de megállapodás híján elmulasztja, akkor azokat a pártvezetőket saját tagsága is lapátra teszi. Minderre a kispártok kicsit későn ébredtek rá, ezért időzavarba kerültek; nekik már sem a megegyezés, sem a megállapodás elutasítása nem hoz politikai hasznot.

A Lehet Más a Politika halogató tárgyalási stratégiájára gondol, ami pártszakadással is járhat?

Igen, mert végül az utolsó pillanatban az Együtt megegyezett a kölcsönös visszalépésekről a baloldal többi pártjával, s ezzel elkerülte a teljes megsemmisülést; ha pártként nem is jut az országházba, de néhány képviselőjük bekerülhet.  A megállapodások elmulasztása miatt az LMP, de megkockáztatom, más okból még a Demokratikus Koalíció is kieshet a parlamentből. Ugyanis a héten nagy port felvert Medián felmérés egyértelműen jelezte a hirtelen megnőtt választási kedvet. Ha a kevéssé aktív falusi szavazók száma 68 százalékra emelkedett, akkor a „kétharmados kormánypári győzelem réme” a városokban még inkább urnához viszi a szavazókat. Ha magas lesz a részvétel, akkor a kis pártok nem tudják megszerezni a bejutáshoz szükséges többletszavazatokat, tehát a létük a tét.

Meglátjuk, hogy a pártok egyezkednek-e vagy sem. De vajon a választókat nem ijeszti meg a kétharmados Fidesz győzelem, vagy őket is inkább doppingolja?

Feltétlenül! Pár hónappal ezelőtt még csak a kétharmad megakadályozása lehetett az ellenzéki szavazó célja. Azonban a hódmezővásárhelyi ellenzéki győzelem megcsillantotta számukra a reményt. Innentől kezdve elhitte az ellenzéki szavazótábor, hogy ha egyszer sikerült, akkor mindenhol lehet győzni, s ebben a hitben éltek az emberek. A Medián kijózanító kutatásának eredménye láttán a szavazók a pártokat kezdték hibáztatni, mondván: „elszúrták a disznók, még azt sem tudom, ki a közös jelölt”. Ennek hatására tovább nőtt a választói nyomás, s persze az indulat. Elkezdték utálni még a kedves, vicces Kétfarkú kutyapárt jelöltjeit is, „akik nem restellnek elvenni szavazatokat az ellenzéktől! Na, ne hülyéskedjünk már, dühöng az elveszett 1-2 százalék miatt az Orbánt leváltani akaró tömeg”.

Ugyanakkor a Fidesz győzelemben reménykedőket elkényelmesíti a Medián felmérése, hiszen a kormánypárti szavazók a biztos siker tudatában nehezen mozgósíthatók.

Végül a Medián után jött egy optimistább felmérése, a Publicus Intézeté, ami újra megcsillantotta a reményt. Persze csak akkor, ha mindenki elmegy szavazni. Az ön húsvéti jegyzete is a szavazókhoz, elsősorban a fiatalokhoz szólt. Kiábrándult már a pártemberekből?

Nekem személyesen már régen elegem van a pártvezetőkből, ezért kezembe sem vettem volna a tollat. Az viszont már valóban újdonság, hogy a szavazótól függ valami. Nemcsak visszaigazol, hanem dönt is! Eldönti, hogy vagy Orbán, vagy az ellenzék! Nem Vona Gábor számít, vagy Gyurcsány Ferenc, Karácsony Gergely vagy Szél Bernadett. Őket megszólítani tökéletesen értelmetlen. Itt ugyanis nem a pártok, hanem a választók összefogása a lényeg. Azt nem is szeretném, hogy a pártvezetők, Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor egymás nyakába boruljon, mert komolytalan, és hiteltelen lenne. De hogy adott választókerületben egyetlen jelöltet képes kiállítani az ellenzék a kormány ellen, az elfogadható, illetve kötelező! Ha a Jobbikos javára lépnek vissza, az nem a politikai ízlésem szerint való, de ha adott választókerületben Vona pártja képes megdönteni Orbán rendszerét, az szerintem politikai értelemben is helyes. Egy másik helyen a Jobbikos szavazó tudja majd nehezebben elfogadni a baloldal jelöltjét, de a rendszerváltás érdekében el kell fogadnunk egymást. Nincs más lehetőség.

Ezt a fiatalok nálam hamarabb megértették, véleményem szerint a Momentumot is azért nem támogatja jelentősebb mértékben az ifjúság, mert nem voltak képesek ezt a nézetet képviselni. Először minden erőnek össze kell fogni, hogy a történelem szemétdobjára lehessen dobni Orbán rendszerét, csak utána lehet az egymással versengő pártok programjait a szavazókkal elfogadtatni.

Úgy gondolja, hogy azért nagy az átszavazásai hajlandóság, tehát a Jobbik táborának 30 százaléka azért kész átszavazni a szocialistákra, s fordítva, mert ma nem egymást, hanem Orbánt tartják a fő ellenségnek?

Pontosan! És ebben semmi ideológia nincs, és olyanféle értékközösséget sem szabad keresni, mint korábban Kelet-Magyarországon, hogy a társadalmi egyenlőtlenség összehozta a baloldali és a Jobbikos szavazókat. Itt másról van szó: a pártok szavazóit – egyébként néha eltérő okok miatt – zavarja az Orbán rendszer! A mai rendszerváltó pártok közös ügye, legyenek azok jobb-, vagy baloldaliak, hogy ez a rendszer velejéig korrupt. Mészáros hirtelen jött milliárdjairól, Kósa Lajos hihetetlen ezermilliárdjáról, Tiborcz István milliárdos lámpabotrányáról, Farkas Flórián cigányoktól ellopott milliárdjairól beszél egyaránt a baloldali és Jobbikos szavazó. Nem is csoda, hisz Orbán Viktor és udvartartása szétlopta az országot, tehát ez az elsődleges dolog, amiben mindenki egyetért.

A pártok mennyire felelősek azért, hogy a hétvégi választások bármilyen eredményt hozhatnak? A kormánypárt kétharmados győzelme épp úgy elfordulhat, mint az ellenzék kétharmados győzelme.

Nagy a felelősségük, leginkább a Fidesz felelőssége borzasztóan nagy. A Fidesz kiviszi Európából az országot. Ezt tudnia kell az egész Fidesznek. Ennek ellenére Orbán Viktor ellen nem tört ki semmiféle lázadás, pedig ennek a lehetősége megvan a pártban.  Mindenki tudja, hogy a lázadás szelleme már jó ideje parázslik. Ennek a kifejezője Simicska Lajos, aki a legbelsőbb körből lett a legnagyobb ellenség, vagy ha úgy tetszik lázadó. A lázadás igényét mutatja, hogy a korábbi orbáni sajtó jórészét felszabadítva, jobboldali újságírók elég jó színvonalú, kritikus munkát végeznek. Kiszálltak tisztességes jobboldali értelmiségiek is. De maga a párt nem lázadt fel se a korrupció erkölcstelensége, se a tekintélyelvű Európa-ellenes politika miatt. Látják, hogyan semmisíti meg egyes szakmák, az önkormányzatok autonómiáját. De tűrnek. 1953 és 56 között ellenállás bontakozott ki a kommunista pártban Rákosi ellen, ahogy 1987-88-tól az MSZMP-ben a Kádár-rendszer ellen: a reformkommunistáké. A Fideszben nincsenek „reform-Fideszesek”. Ez egyszer még nagyon sokba fog kerülni a Fidesznek. Orbán Viktor magával rántja majd egész rendszerét, s bedönti majd az egész pártot is, aminek becsületét ma még megmenthetné egy zendülés. De akik látják, mi történik, gyávák a szembefordulásra, ezért jön az összeomlás. Ahogy korábban Gyurcsány magával rántotta az egész szocialista pártot, a baloldalt, amit igazán a mai napig nem hevertek ki. Ezt kockáztatják a Fideszben is, ahol egyelőre összetartás van. A tetejében a legnagyobb hazugság, egy erőszakos kampányban a migránsozás, a sorosozás mellett kell kiállniuk.

Egyelőre azonban még ott tartunk, hogy az ország dermedten nézi, ahogy bizonyos köröket Orbán Viktor megpróbál megfélemlíteni. A táboron belül is van ok az ijedtségre. Korábban már beszéltem arról, hogy a Fidesz felfalja saját gyermekeit. Lám, az „ősfidesz” szinte minden tagja eltűnt, már. Na jó: Kósa Lajos még van, de mindenki másnak nyoma veszett, akivel Orbán Viktor kezdett.

Az ellenzéki politikusok, akik jórészt csendben végignézték a mai rendszer kiépítését, s ma már dühösek. Nem késő?

Az utolsó ellenzéki politikus, aki hitt a győzelemben, aki le akarta győzni Orbán Viktort, az Botka László volt. Sajnos nem tudott szövetségi politikát csinálni, a pártvezetők el is buktatták, a választók el is vesztették a remény. De a hódmezővásárhelyi diadal visszahozta. Rákényszerítette az ellenzéki politikusokat, hogy egymás legyőzése helyett Orbánéban gondolkodjanak, mert a választó ma már a győzelmet akarja! Vagyis ha az ellenzék győz, akkor nem a pártok, hanem a szavazók győznek.

Az a közvélemény kutatás bizonytalanságában nem jelenik meg, hogy ha győz is az ellenzék, senki nem tudja, hogy ki fog itt kormányozni, s persze program sincs.  Igaz, a Fidesz programját sem ismerjük. Nem ez a sötétbe ugrás okozhat zavart?

Ha győzne az ellenzék, akkor a kormányra kerülő pártok három opcióból választhatnának.  Alakíthatnak kormányt politikai szereplőkből, de ehhez szükség lenne olyan mindenki által elfogadott szereplőkre, akik képesek kormányozni; nemcsak a kormányfő személyét kéne kitalálni, hanem a miniszterekét is. Kéne olyan ember is, aki tud költségvetést csinálni, a másik vinné a külügyeket, vagy a belügyet, stb.

Karácsony Gergelynek van árnyékkormánya, ott akadnak erre alkalmas emberek!

De azokat el kellene fogadni a koalíciós félnek is, feltehetően a Jobbiknak, ami a szocialista politikusok esetében cseppet sem könnyű. De megcsinálható, hisz a szomszédos Szlovákiában is hasonló típusú koalíció működik. A másik megoldás a kisebbségi kormányzat lehetne, tehát az egyik párt – feltehetően az erősebb – kisebbségből kormányozna, a másik pedig kívülről, szavazataival segítené. Ez Európában mindennapos gyakorlat. A harmadik megoldás a szakértői kormányzás. A politika lenne a megrendelő fél, a szakértők pedig igyekeznének megoldani a kormányzás, a demokratikus átmenet feladatát. Az uniós partnereknek minden bizonnyal az utóbbi megoldás tetszene a legjobban, mert ez hatékony, s hozzáértőkkel tudnának tárgyalni.

Nyilván minden szempontból fontos lenne a stabilitás. Ez megteremthető?

Igen, bár azt tudni kell, hogy két veszély van: az egyik az utca. Orbán nem szokott beletörődni a vereségbe, kiviszi embereit az utcára. Azonnal kell valaki belügyminiszternek, aki képes parancsolni a rendőrtábornokoknak és rendet teremteni az utcán. A másik, hogy a Mészáros-, Matolcsy- stb. birodalmak pillanatok alatt összeomolhatnak, hiszen gazdasági buborékok. A hódmezővásárhelyi győzelem után a „Mészáros részvények” azonnal a mélybe zuhantak. Mészáros Lőrincnek a megszerzett bankjaihoz és vállalkozásaihoz képest semmilyen háttérvagyona nincs. Tehát ha főrészvényesként az MKB-t fent kéne tartania, akkor elég nagy bajban lenne, mert hitelből gazdálkodik. A részvényei Orbán bukására leértékelődnének, akkor Mészáros Lőrincet elsöpörné a gazdaság.

Minden mesterségesen létrehozott vagyon bedőlne?

Itt láncreakciókról van szó. Láttuk a Questor összeomlását. Nincs mögöttük se tőke, se szakértelem. A mai „oligarchák” nem valódi tőkések, mert ezek csak ellopták a pénzt, de nem tudják működtetni! Ha valaki megveszi a Balaton déli partjának szállodáit, azokat fent is kell tartani, működtetni kell, amihez tőkére van szükség. De a tőke nem azonos az ellopott pénzzel!

És nyilván több hasonló helyzetet kezelni kell majd a kormánynak, de ennél sokkal fontosabb a már említett költségvetés, amihez azért szerencsére van szakértelem az országban. Ezért én elsősorban a szakértői kormányzást tartom elképzelhetőnek.

A húsvéti publicisztikájából kihagyta, hogy mi lesz itt, ha nem lesz kormányváltás. Gondolja, hogy a dolgok mennek tovább az „orbáni úton”, vagy lehet konszolidáció?

Az eddigi gyakorlat szerint Orbán Viktor minden választási győzelem után újabb háborúkba és foglalásokba kezdett. 2014-ben sem konszolidálta az előző ciklus történéseit, hanem elkezdte kivégezni azokat, akikkel korábban osztozkodott. Elvette a vagyonukat, vagy megpróbálta. Egyebek mellett a Simicskával való összeveszés is akkoriban történt. Aztán végső formát öltött a médiastratégia, Orbán közölte, hogy a Népszavánál és a 168 óránál nagyobb portfóliója az ellenzéknek nem lehet. Lényegében ez azt jelentette, hogy 50 ezernél nagyobb tömeget el sem érhetnek azok, akik a világot Orbántól eltérően látják. De tovább rohamozott Brüsszel ellen és végig vitte az illiberális demokráciát.

Egy újabb győzelem esetén fokozott lendülettel folytatná a térfoglalást. Neki fog rontani a maradék oligarcha tulajdonosoknak. Csányi Sándor helyében én nagyon ideges lennék, mert vannak földjei, amivel már most elkezdtek szórakozni, de óriási falat az OTP is. Mindez csak néhány példa arra, mi minden válhat prédává. De megtámadhatják az RTL klubot is, az egyetlen komoly médiumot, ami nincs a kormányzat befolyása alatt. A civil intézményeket eddig is fenyegette, a maga törvényes jogtalanságával igyekszik majd megsemmisíteni. Mindazokat a szerveződéseket, amelyek a múltból még megmaradtak, elteszik láb alól, az önkormányzatoknak a maradékát is felszámolják, s ezzel a maradék autonómiát megszüntetik. Vagyis ha a Fidesznek kétharmada lesz, akkor feltehetően befejezik, amit az előző nyolc évben elkezdtek. Megakadályozzák majd, hogy az ellenzék létezni, vagy bármivel támadni tudjon. Ez pedig a putyinizmusnak az a formája, amikor az ország 75 százaléka „önként és kéjjel” kiálltja, hogy éljen a vezér, éljen Putyin! Na, ez az igazi veszedelem!

Ha így lesz, akkor már másnap be kell ásnunk magunkat, védelmeznünk kell a szabadság kis köreit, meg kell találnunk egymást, hogy megőrizzük a demokratikus és európai Magyarország reményét.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK