Interjúk

Magyarország el fogja számoltatni ezt a kormányt

Ha szűken is, de elhozza a változást az áprilisi választás – mondja Kunhalmi Ágnes a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Az MSZP budapesti elnöke, akit a párt arcaként is szerepeltetnek, Karácsony Gergellyel párt alkotva azért küzd most, hogy visszaszerezze azokat a választókat, akik kiábrándultak ugyan a baloldal egymás ellen folytatott háborúja miatt a jelenlegi politikából, de nem mentek el máshova, és ha azt látják, van miért, visszatérnek. „A szavazók győzelmet akarnak” – fogalmaz Kunhalmi, aki szerint minden szereplő pontosan tudja, hogy csak közös erővel érhetik el a céljukat. Azaz, a tárgyalások ugyan lezárultak, de talán még sem fejeződtek be. Minden a baloldalon múlik; a Jobbikkal ugyanis lehetetlen bárminemű együttműködés.

 

Rendmániás?

Én? Haha… Nem, nem mondanám, legalábbis túlzás. Mire gondol pontosabban?

Úgy általában. Azért kérdezem, mert most azt láttam, hogy a kardigánt, amit most levett magáról, olyan nagyon gondosan hajtogatta össze, szóval nem csak úgy hanyagul tette el. Ez a jelenet nekem azt sugallta, hogy ön azt szereti, ha dolgok elvágólag működnek.

Vigyázok a dolgaimra. De inkább tisztaságmániás vagyok.

Csak azért kérdeztem, mert ebből akartam szellemeskedve áttérni arra, hogy miként viseli azt a rendetlenséget, ami a pártja körül tapasztalható volt…Vagy van.

A világ nagyon sokféle, minden ember egyedi, így egy ekkora közösségben benne van, hogy ideig-óráig káosz van. Ez persze zavaró lehet, de ha nyitottan állunk egymáshoz, sokat kommunikálunk egymással, figyelünk egymás szempontjaira, akkor előbb-utóbb megtaláljuk a középutat, a megegyezést. Azt tartom fontosnak, hogy közös értékek kötnek minket össze, legfeljebb az a vita tárgya, hogy a célokat, amelyekben a baloldalon egyetértünk, milyen úton lehet elérni. Ez normális, ezekből a vitákból lesz rendszer. Ha úgy tetszik, a káoszból lesz rend.

Az élet minden területén ön viseli a nadrágot?

Egyensúlyt kell találni mindenhol, minden helyzetben. Az fontos, hogy mindenki értse, mi miért történik és tudjon együtt élni a helyzettel.

Honnan jön ez határozott fellépés, a kemény hang?

A politika olyan világ, ahol előbb-utóbb mindenkit megtalálnak olyan helyzetek, ahol nem nagyon van jó döntés, ami mindenkinek ideális, csak kompromisszum. Ilyen helyzetben tudni kell dönteni és vállalni érte a felelősséget, aki erre a pályára lép, erre jelentkezik. Csak így működik, ha valaki azt a felelősséget akarja viselni, ami az ország irányítását jelenti. A magánélet lehet más.

Egyébként gyorsan dönt?

Általánosan talán mondhatom, hogy egyre kevésbé, igyekszem megfontolt lépéseket hozni. De gyorsan, igen.

Nagyjából így, ahogy a kérdésre válaszolt?

Ami fontos, hogy nálam okosabb emberekkel vegyem körül magam. Erre törekszem, amíg ez megvan, addig könnyebb tisztán látni.

Mennyire volt tudatos az ön politikai karrierje építésében, hogy egy fiatal és csinos nő, márpedig a szocialista párton belül nem sok ilyennel lehet találkozni.

Áh… Ezt ilyen tudatosan soha nem mérlegeltem, teszem a dolgom. Egyébként a szokatlan külső szerintem inkább hátrány a politikában. Nőként bizonyos értelemben nehezebb ez a pálya.

De miért?

Mert mindig könnyebb női politikusként legyinteni rád, azt mondani, hogy ő csak azért van itt, mert fiatal, mert nő, mert kvóta. Így nem az érveiddel, hanem a személyeddel vitatkoznak, azon meg nem lehet változtatni.

Biztos így van, ugyanakkor ön nem ment bele a gender-politikába, nem hallom erről beszélni, sem a női kvótákról, sem egyéb e témakörbe vágó akciók szereplőjeként. Ebben az értelemben tehát abszolút férfiasan politizál.

A társadalmi nemek szerepe, a nők előtt tornyosuló hátrányok nagyon fontos téma és nem a nők privilégiuma. Sok férfitársam foglalkozik az ebből adódó problémákkal a politikában, és ezt nagyon jó iránynak gondolom. Én az egyenlő bánásmódért, a női kvótákért bármikor síkra szállok. Ez összességében egy inkább jó irányba ható eszköz, természetesen az összes jogos kétséggel együtt. Végső soron minden embernek magának kell igazolnia, hogy alkalmas arra a feladatra, amivel megbízták. Egyébként annak sem vagyok híve, hogy tabusítsunk olyan szavakat, mint a „feminizmus” vagy a „feminista”. Szerintem ezeknek a szavaknak a negatív újrakeretezése, a megbélyegzése sokkal inkább egyfajta jobboldali kultúrharc eredménye, mint a valós probléma. Azt is érdemes látni, hogy a választói elvárásokban is van azért ellentmondás. Egyszerre vannak férfiasabb és nőiesebb karakterjegyek iránt is elvárások, ezeket pedig nem mindig egyértelmű összeegyeztetni. Ezt meg kell tanulni.

Ön most tanul?

Állandóan. Az élethosszig tartó tanulás elkerülhetetlen.

Úgy mondja, mint Woody Allen az Annie Hallban; a felnőttoktatás milyen fontos…

Ilyen világot építettünk magunk köré. Gondoljon csak a saját szakmájára. Amikor elkezdte, még nem volt internet, ma pedig már léteznek olyan szoftverek, amik egyszerűbb témákban, mondjuk tőzsdei eseményekről teljes cikkeket írnak meg, automatizáltan. Minden várakozásunknál gyorsabban fejlődik a világunk.

Váltsunk egy kicsit. Ön most hogyan határozná meg a saját politikai feladatait?

Az MSZP budapesti elnöke vagyok.

Arra vagyok kíváncsi, hogy mi a szerepe a pártban?

Azért felelek az MSZP-ben, hogy minél több emberrel megvitassuk a politikai programunkat.

Ön ennek az arca?

Minden MSZP-s képviselőjelölt az arca ennek a munkának.

Nekem úgy tűnik, nem biztos, hogy tudatos döntés alapján most egy páros alakult ki; fiatal szimpatikus politikusok, jó arcok, egy nő és egy férfi nő, a K und K-ra, a Kunhalmi-Karácsony párosra gondolok. Nem ezt a képet akarják felmutatni?

Gergely és én is baloldaliak, szociáldemokraták vagyunk. Évek óta együtt dolgozunk Magyarországért, ki-ki a maga választott helyén és módján, az emberek megbízásából. Hasonlóan is gondolkodunk. Mind a ketten mélyen hiszünk abban, hogy a közmunkás és az egyetemi tanár is jobb életet akar a gyerekének, az államnak pedig ezt kell segítenie; mindketten úgy tartjuk, hogy a pénzt az emberek tudásába és egészségébe kell fektetni. Mindketten hiszünk abban, hogy az állam soha nem fordulhat szembe az emberekkel úgy, ahogy az ma történik. Egyikőnk sem réved a múltba, mindketten a jövőért vállalunk felelősséget. És van mellettünk számos kiváló politikus, aki ugyanezt az értékrendet képviseli, aki ilyen országban gondolkodik.

A kérdésnek arra a részére nem reagált, hogy tudatos döntés alapján jutottak el az önök párosáig, vagy a véletlen hozta így?

Erre nincs egyértelmű válasz. Gergely és én is mélyen hiszünk abban, hogy 2018-ban új jövőt szabhat magának az ország, és abban is, hogy az általunk is képviselt közösség, az MSZP, a Párbeszéd, a baloldal ebben kulcsszerepet játszik majd. Innen nézve ez nem véletlen. A szerepvállalások összehangolása pedig tudatos tervezést igényel. Miközben van jelentősége a pártok identitásának, most a tét túlmutat azon, hogy kisebb nyitott kérdések miatt elszalasszuk a nagy változás esélyét. A demokrácia arról szól, hogy akár eltérő meggyőződésű emberek is képesek közösen tenni az országban élőkért. Mi ezt tesszük.

Meglehetősen sok időt dobtak ki az ablakon, és ennek megfelelően sok választót el is veszítettek. Visszaszerezhető a támogatók köre?

Igen, ha hiszünk a változásban, az bekövetkezhet.

Komolyan mondja?

Igen. A magyar választók nem tűntek el. Az ország többsége új jövőt akar szabni magának és minden magyarnak. Ma Magyarországban benne van egy valóban fejlődő, sokkal boldogabb ország lehetősége, ami egyszerűen nem jut el az érvényesülésig, mert cinikus politikusok a saját előrejutásuk érdekében ülnek a kormányban, és más nincs. Ezek a választók változást akarnak, többen vannak és tudják mit akarnak: erős, hitet adó alternatívát, egy másik, jobb életet. Az a felelősségünk, hogy ezt megteremtsük, aki ezt nem érti a baloldalon, az nem érti, mi veszi körül.

Nem is olyan régen, egy-két héttel ezelőtt még arról értekeztek egyes elemzők, hogy vajon bejut-e egyáltalán a parlamentbe az MSZP…

Szerencsére a választásokon nem a magyar politikai elemzők, hanem a magyar emberek döntenek. Ők pedig pontosan tudják, mit akarnak, a baloldal pártjainak pedig ehhez kell utat adni.

A kérdés az, hogy e cél érdekében képes-e az MSZP lezárni a belső csatáit, amelyeket a nyilvánosság előtt vív meg, illetve a partnerekkel folytatott háborúit is maga mögött hagyni?

Rajtunk nem múlik. Olyanok meg mindig lesznek, akik a nyilvánosságban akarnak csatákat nyerni egymás ellen. Én nem szállok be közéjük, nekik pedig jó mulatást kívánok hozzá. Én azon dolgozom, hogy kivívjuk a magyar választók többségének elismerését.

De a választók többsége azt is várja, hogy ne nyírják ki folyamatosan egymást…

Ezt én is várom, rendkívül unalmas ez az állandó belső gyomrozás a baloldalon. Szerintem ezt minden normális ember megunja egy idő után, nem is lehet ezen meglepődni. Nem is hiszem, hogy évtizedekig fenntartható ez a töredezett állapot.

Ön egyszer már beszélt arról, talán meg is bírálták érte, hogy a DK és az MSZP úgyis egyszer újra eggyé válik…

Ez az egész kérdés nagyon kevés ember ügye ahhoz képest, amennyi ember életéről szól Magyarország sorsa, a magyar politika jövője. Én készséggel elfogadom, hogy vannak a baloldalon pártok, akiknek egymáshoz képest is vannak eltéréseik, különbségeik, akik egyes szakpolitikai ügyekben erről vagy arról mást gondolnak, de elárulok egy titkot: az MSZP-ben is vannak viták. Ez normális, de ezeket szerintem megoldani kell, mert bármennyire is fontosak ezek a viták, az ország sorsa szempontjából eltörpülnek. Ma Magyarországon az a tét, hogy lesz-e jövője a ma születő gyerekeknek, lesz-e boldogulása tisztességes, dolgozni, fejlődni, tanulni akaró magyarok millióinak, vagy mindent ellop az Orbán-család. Ehhez a téthez képest ezek a viták értelmezhetetlenek.

És ön mit tud tenni a baloldal jövőjéért?

Most az a feladatunk, hogy eljussunk az új jövő kormányáig 2018-ban. Ezen dolgozunk.

Azt akartam kérdezni, hogy van-e önnek tárgyalási pozíciója, vagy döntési kompetenciája a baloldali pártok indulásában?

A pártok országos vezetői tárgyalnak, jelenleg van egy megállapodás az országos testületek között.

Ami a 106 egyéni körzetet illeti, ugye?

Igen.

De azt is mondták, hogy tovább kell tárgyalni, beszélni, az esetleges közös listáról…

Nem olyan bonyolult ez: a teljes közös indulás adja a legnagyobb esélyt, és ezt mindenki tudja az asztalnál. Minden más lehet egyéni, rövidtávú érdek.

Amikor korábban beszéltünk egymással, azt hangsúlyozta, hogy az ön számára a legfontosabb, hogy megnyerje a saját választókerületét, a XVIII. kerületet…

Nekem az a fontos, hogy a XVIII. kerület polgárai jobb, boldogabb életet élhessenek, és ehhez tegyen hozzá mindent az állam és a helyi közösség, amit tud. Ma ez nincs így, ma a XVIII. kerületben Mészáros Lőrinc cége csatornáz rosszul, a Dél-Pesti Kórházban meg 5 napos holttestet találnak. Ez nem maradhat így.

De most más feladata is van.

Az „is” egy fontos szó a mondatban. Nekem a politika az emberekről szól, a helyi sorsokról. Minden más körítés.

Milyennek látja a saját esélyeit?

Szerintem Magyarország változást akar, ez alól a XVIII. kerület sem kivétel. Bízom abban, hogy jövőre sikerül a kerületben is változtatnunk.

A választók kezében van minden döntés. Én minden esetre nem fekszem le egyetlen nap sem úgy, hogy valamit ne végeztem volna el a feladatim közül.

No és nem várható újabb sértődés azok részéről, akik most lemaradnak az indítottak listájáról?

Nem látunk a jövőbe, de az MSZP-s jelöltek az én tudásom szerint nagyobb felelősséggel állnak az ország sorsához, minthogy megsértődjenek. Én sem tettem 4 éve, amikor DK-s jelölt indult abban a körzetben, ahol eredetileg indultam volna. Azt hiszem, a pártok vezetői igyekeztek szavazók lelkivilágának megfelelő döntéseket hozni.

Milyen a szavazók lelkivilága?

Változást akarnak, győzni akarnak.

Ezt honnan lehet érzékelni?

El kell menni a piacra, vagy bármelyik boltba. Az emberek normálisan állnak ehhez az ügyhöz, értik a felelősségüket, talán jobban is, mint néhány politikus az ország érdekeit. Elégedetlenek és változást akarnak.

Ön hogyan gondolkodik a Jobbikról?

Egy fasisztoid párttal nem lehet semmit kezdeni.

Tehát nem hisz nekik?

Minek, a hazugságoknak? 2012-ben még listázni akarták a zsidókat, EU-zászlót égettek…mitől változtak volna meg? Mert találtak egy jó kampánytanácsadót? Ma két szélsőjobboldali párt van Magyarországon, ez pedig tragédia. Az egyik ráadásul kormányon. Ennek a fasizálódásnak megálljt kell parancsolni 2018-ban, mielőtt kontrollálhatatlanná válik. Ne fordulhasson többé elő, hogy előbb állítanak Horthy-szobrokat, mint hogy normális tankönyveket adnának a gyerekek kezébe.

Tehát álságosnak tartja azt, amikor a Jobbik a demokratikus értékek megvédéséről beszél?

Igen, pár éve még arról szónokoltak, hogy nem hisznek a demokráciában. Hazudnak.

Csak azért firtatom ezt, mert néhány éve maga Karácsony Gergely beszélt arról, hogy technikai kooperáció elképzelhető a Jobbikkal. Ráadásul, ahogy ön mondja, a szélsőségek a Fideszben ma már ugyanúgy megvannak.

Soha nem kormányoznánk együtt a Jobbikkal, ez erkölcsileg vállalhatatlan, nem is működne.

Mi lesz április 9-án?

Van előtte három és fél hónap, amit kőkeményen végig kell harcolni.

Az a kérdés, hogy mi lesz a választás eredménye?

A baloldal lehet, hogy szűken, de elhozza a választást. Magyarország el fogja számoltatni ezt a kormányt, a nyakára ült despotákat.

Ez a nyerést jelenti?

Ez változást jelent. Reményt az országnak egy új, felemelkedő jövőre. Magyarország jóléte lesz a tét. Ha senki nem ül otthon, aki elégedetlen, ha mindenki hajlandó elmenni, akkor és ott, azon a vasárnapon, ha mindenki él a születésével szerzett jogaival, hogy irányíthatja a saját sorsát, az ország új irányba indul április 8-án.

„Ha jó a buli”, akkor bemegyünk, „ha rossz a buli”, akkor hazamegyünk.

A magyarok többsége támogatná az euró bevezetését, a magyar kormány azonban egyelőre a távolabbi jövőbe halasztotta a döntést. Varga Mihály gazdasági miniszter szerint az ország csak 2020-ban lehet az euroövezet tagja, Orbán Viktor viszont úgy látja, hogy a következő évek „irgalmas vitája” lesz, hogy Magyarország csatlakozik-e egy mélyebb európai integrációhoz, vagy pedig önálló gazdaság és nemzetpolitikát kíván folytatni. Minden esetre a Szlovák gazdasági felzárkózást segítette az euró, de a lengyelek, és a csehes sem kérnek belőle. Pogátsa Zoltán közgazdász, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense viszont óvatosságra int, és egy köztes megoldást javasol.

 

Újra fellángoltak a viták, hogy kell-e nekünk, magyaroknak euró? Mitől lett újra aktuális ez a kérdés?

Azok újítják fel sokadszor a már lefolytatott vitát, akik még mindig abban reménykednek, hogy ha csatlakozunk az eurózónához, akkor az Európai Központi Bank, illetve az Európai Bizottság újabb esélyt kaphat Orbán Viktor megfékezésére. Lehet ugyanezt a gondolatot homályos, geopolitikai nyelven is előadni, leginkább az Európához való tartozást fontosságát hangsúlyozva, de a végén mindez Orbán kontrolljába torkolna. Pedig egy olyan döntést, amely évtizedekre meghatározza az ország pénzügyi rendszerét, nem politikai megfontolások alapján, sokkal inkább racionális közgazdasági elemzés után kellene meghozni.

Ilyen elemzés több is létezik. Van, amelyik szerint a pénzügyi feltételeknek jószerével megfelelünk, de a jegybank szerint előbbre való a gazdasági felzárkózás, majd csak utána jöhet a többi. Tényleg, ön szerint melyik a fontosabb?

A nemzeti bank véleménye szerint akkor kell az eurót bevezetni, ha elértük az Európai Uniós átlagfejlettség 90 százalékát.

Továbbá feltétel még a 4 százalékos a munkanélküliség, s a magyar bankrendszer is fejlett már…

Ez persze komplett értelmetlenség, ugyanis aki a monetáris politikához kicsit is ért, az pontosan tudja, nem az ország fejlettségétől függ a valutaövezethez tartozás. Sokkal inkább attól, hogy az ország gazdaság ciklusai – tehát a recesszió és a fellendülés – felveszi-e az eurózóna országainak a ritmusát. Az Európai Központi Bank ugyanis egységes kamatlábat állapít meg, ami a gazdasági ciklusokra kíván reagálni. Ha recesszió van, akkor leviszi a kamatlábat, hogy a megtakarítások felől a befektetések irányába tolja a tőkét, ha viszont fellendülésben van az eurózóna, akkor emeli a kamatlábat, hogy hűtse az inflációt. Viszont ha bármely ország gazdasági ciklusa eltér az unió államainak többségétől, akkor a nem megfelelő kamat tönkreteszi a gazdaságot. Tehát az euró bevezetésének előfeltétele, hogy a magyar gazdaság ciklusai szinkronban legyenek az európai országok periódusaival.

De azt is tudomásul kell venni, hogy a periféria országainak a felzárkózáshoz tartósan magas; majdnem dupla növekedést kellene elérni, mint a fejlett országoknak, különben az emberek elégedetlenek lesznek felzárkózás hiányában. Ha viszont magasabb a növekedés a felzárkózó országban, akkor más kamatláb is kell neki, mint a lassú növekedésű centrumban. Ez volt a probléma a déli perifériával, és simán lehet ez velünk is, ha belépünk.

Akkor nincs ideális állapot, vagy időpont?

Erre azt szokták mondani, hogy az eurózóna nem egy optimális valuta övezet. Komoly válságot láttunk az euróval fizető országok felében, a zóna szerkezeti problémáitól szenvedett Írország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Ciprus, Szlovénia, Finnország. Persze, az euróba szerelmes közgazdászok azt állítják, hogy az említett országok saját, meg nem oldott nemzeti, gazdasági nehézségeik miatt szenvednek. Ám ha szinte a teljes periféria, a zóna fele bajba jutott, akkor ennél többről van szó: kifejezetten az euró okozza a bajt. Ezért irtózatos felelőtlenségnek tartom, hogy az euró bevezetését pusztán politikai döntésnek tekintse bárki.

Az eddigi uniós tapasztalatok alapján kiszámítható, hogyan alakulnak a fizetések, milyen hatása lenne a megtakarításokra, lesz-e hatása a nyugdíjakra, az árakra?

Abban egyetértés van a közgazdászok között, hogy az eurózóna nem okoz inflációt. Pedig a turisták által terjesztett nézet szerint minden eurózónához csatlakozó országban azonnal 1 euróra növekszik a korábban csak 0,8 eurónak megfelelő helyi pénzbe kerülő kávé, ami nagyon magas inflációt sugall. Ugyanakkor, ha az egész gazdaság pénzromlásának mértékét tanulmányozzuk, az adatbázisokban akkor leszögezhető, hogy egyetlen frissen csatlakozó országban sem volt eddig magas infláció a belépéskor. Nem ez tehát a baj.

A bérek alakulása viszont egyáltalán nem függ össze az euró bevezetésével. Azt alapvetően az egyes vállalatok termelékenysége határozza meg, illetve a munkavállalók és a munkaadók közti alku.

Az viszont áldozat, hogy korábban szinte minden felzárkózó ország a nemzeti valuta leértékelésével stabilizálta időről időre a gazdaságát. A távol-keleti tigrisek ugyanúgy, mint a skandinávok. De miután az euró bevezetésével ez a hagyományos eszköz, a leértékelés elveszik, ezért a nehézségeket az úgynevezett belső leértékeléssel muszáj megoldaniuk, ami a fizetések csökkentését jelenti. Ez komoly feszültséggel járt már a portugáloknál, az olaszoknál, az íreknél, és a görögöknél is, ahol közel egy évtizede nem emelkedtek a bérek. Ugyanis ezek a gazdaságok csak így tudnak korrigálni. Ez elég nagy feszültséggel jár, Olaszországban egyenesen oda vezetett, hogy a banki hitelek 17 százaléka nem teljesül, mert sem a vállalkozók, sem a hétköznapi emberek nem tudják visszafizetni az adósságukat. Ez is olyan hatás, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Ezek szerint az a tapasztalata, hogy ahol bevezették az eurót, ott igazából nem örvend nagy népszerűségnek?

Szinte mindenütt voltak fenntartások már a bevezetés előtt is. Az aggodalom jogos, hisz az olaszoknál ma az egy főre jutó nemzeti jövedelem alacsonyabb, mint az euró bevezetése előtt. Az euró-barométer szerint az összes perifériás országban negatív az euró megítélése. Nyilván ez konkrét tapasztalatokon alapul, de persze vannak nyertesek is, leginkább Németország, ahol szeretik az eurót, s az ország nagyvállalatainak is előnyös.

Ugyanakkor rendre felvetődik, hogy az eurózónához csatlakozásnak vannak azért előnyei, annak ellenére, hogy némileg csökkenti a monetáris és a fiskális politika függetlenségét. Ön mit tart fontosnak?

Kétség kívül pozitív oldala is van annak, hogy az euró zónában nincs leértékelés, leértékelődés, mert nem gondolom, hogy egy országnak állandóan leértékeléssel kéne versenyképessé tenni a gazdaságát. Az ország, amely nem termel versenyképes terméket, az nem versenyképes, hiába adja az áruit olcsón. Viszont azt is látni kell, hogy olyan felzárkózás sehol nem volt a világon, ahol nem használták volna rendszeresen stabilizációs eszközként a leértékelést; akár a skandinávokat, akár a távol-keleti országokat nézem, olyan felzárkózás nincs, ahol ne lett volna időnként stabilizációs eszköz a leértékelés. Mindez a fejlődő országot távol tartja az eurózónától, hisz ha a finnek a Nokia bajba kerülésekor hagyhatták volna a márkát leértékelődni, akkor a telefonos céget meg tudták volna menteni. Miután a Nokia válsága idején már eurójuk volt, ezt az utat már nem választhatták.

Ami pedig a fiskális politikát illeti: az euró bevezetésének kritériumrendszere túlságosan szigorú, konzervatív. Nem lehet nagy államháztartási hiányokat csinálni, ami gyakorlatilag kizárja a keresletélénkítést. Pedig ha megnézzük, hogy mely országok élték túl recesszió nélkül a 2008-as válságot, akkor látjuk, hogy ez az USA-nak, Lengyelországnak és Kínának sikerült. Mindhárom ország kemény, anticiklikus gazdaságpolitikát folytatott, a távol-keleti ország a globális válság idején elképesztő mennyiségű pénzt öntött a gazdaságba keresletélénkítés címen, Tusk ugyanezt csinálta Lengyelországban, s persze Obamáék is az Egyesült Államokban.  Az eurózóna szabályrendszere az anticiklikus gazdaságpolitikáját gyakorlatilag megtiltja.

Itt több érv hangzott el az eurózóna ellen, mint mellette, ön tehát biztosan nem vezetné be az európai valutát?

Az eurózóna elsősorban stabilitást ad egy országnak, tehát legnagyobb előnye, hogy a piac stabilnak értékeli a bent lévő országokat. De

szerintem van itt egy logikai bukfenc, mert a dolog nem úgy működik, hogy ha belépek a zónába, akkor stabilnak minősít a piac, hanem fordítva: ahhoz, hogy beléphessek az európai pénzt használók közösségébe, ahhoz már stabillá kell válni;

tehát alacsony költségvetési hiány, csökkenő államadósság, alacsony infláció, alacsony kamat. Vagyis eleve teljesítenem kell azokat a kritériumokat, amelyekkel a piac számára bizonyítom a stabilitásomat. És csak ezután léphetek be az eurózónába.

Nekem az a véleményem, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha ma rögzítenénk a forintot az euró árfolyamához, s azt hosszú távon be is tartanánk. Ezzel majdnem, hogy tagjai lennénk az eurozónának, ahogy a svédek, és a dánok is, holott saját nemzeti valutájukat használják.

A piac beárazza ezt a helyzetet, s közben persze teljesíthetnénk a csatlakozáshoz szükséges kritériumokat, stabilan tartva a makro-mutatókat is. Ez majdnem olyan, mintha az eurózóna tagjai lennénk. Még az is elképzelhető lenne, hogy Magyarországon de facto lehessen használni az eurót, gyakorlatilag ez már néhány helyen, pl. benzinkúton meg is valósult. Az euró lehetne párhuzamos valuta, miközben hivatalosan a forint maradna a fizetőeszköz. Ez azért lenne előnyös, mert nem utasítaná el az ország az eurót, de nem is rohanna bele ész nélkül a zónába. Várjuk meg, hogy mi lesz hosszútávon, és ha majd jól működik a dolog, akkor kivezetjük a forintot. Ezzel a módszerrel megőrizhetnénk az önállóságot, s érezhetnénk az eurózóna okozta stabilitást is.

De nem félő az, ami sokszor felmerül, hogy kétsebességessé válik Európa, s ha nem kerülünk be az eurózónába, akkor szükségszerűen kimaradunk a fontos döntésekből, ami elodázza a felzárkózást?

Ezeket a mondásokat én komplett bulshitnek, marhaságnak tartom, nem tudok mit kezdeni ezekkel a ködös geopolitikai izékkel, mint mageurópa, meg periféria. Szlovákia, vagy a litvánok benne vannak az eurozónában, de egy pillanatra nem érzem, hogy ezzel ők „magországgá” váltak volna, miközben a dánok és a svédek nem tagjai, de ennek ellenére szerintem ők viszont nagyon fontos országok. Az, hogy Macron mit mond, arra nem szabad alapozni, mert ő szerintem öt perc múlva meg fog bukni. Ezzel szemben nekünk a hosszú távú közgazdasági valóságra kéne építeni, ami pedig az, hogy az eurózóna egy rosszul összerakott, és válságokkal terhelt monetáris övezet.

Szóval kimaradna?

Ezt nem mondtam, a kimaradást is, és az azonnali belépést is végletes megoldásnak tekintem. Szerintem a már említett árfolyamrögzítés lenne a jó megoldás, tehát fél lábbal bent, fél lábbal kint; azaz „ha jó a buli”, akkor bemegyünk, „ha rossz a buli”, akkor hazamegyünk.

Népszavazással el lehet dönteni az eurózónához csatlakozást?

Én népszavazás párti vagyok, előtte persze az kell, hogy a nyilvánosság előtt lefolytatott világos viták alapján szülessen a döntés. Fontos, hogy a magyar állampolgárok értsék, hogy milyen komoly a tét.

Azt mondja, hogy ha csatlakozunk az euróhoz, akkor nehéz felzárkózni. Azt elképzelhetőnek tartja, hogy a forinttal felzárkózik az ország Európa fejlett régióihoz?

A felzárkózás alapvetően nem a valután múlik, hanem az ország humán tőkéjén, technológiai szintjén, makrostabilitásán. De

ehhez egy jó oktatási, vagy egészségügyi rendszerre lenne szükség, amire a mainál sokkal többet kéne költeni.

Közben persze az államnak nem szabadna olyan baromságokra pazarolnia pénzt, mint a Belgrád-Budapest gyorsvasút, meg várfelújítás vagy stadionok, hanem az emberek tudására, egészségére kéne költeni. Ha ez megtörténne, akkor mindegy, hogy van eurónk vagy nincs. A felzárkózásunk szerintem azon múlik, hogy harminc év után lesz-e egy olyan kormánya az országnak, amely végre nem csak ellenzékben beszél arról, hogy beruház a humán tőkébe.

Ilyen szintű álhírgyártás nem volt a rendszerváltás óta

Teljesen összekeverednek az álhírek a valósággal a kormányhoz közel álló médiumokban, és sehol nem épült fel olyan állami hazugsággépezet, mint Magyarországon – ezt mondta a Független Hírügynökségnek Krekó Péter, a Political Capital ügyvezető igazgatója, az ELTE PPK adjunktusa.  Arról is beszélt, hogy az összeesküvés-elméletek összefüggenek, ahogy azt az Egyesült Államokban is látjuk: a politikaiak után jöhet az oltásellenesség és a globális felmelegedés tagadása. A magyar kormány szerinte azért nem küzd az orosz dezinformáció ellen, mert maga is terjeszti.

Krekó Péter
Fotó: FüHü

Amikor ilyen témáról beszélünk, különbséget kell tenni álhír és dezinformáció között. De mi a különbség?

A kettő szorosan összefügg: a dezinformáció részben álhírekre épül. Az álhír szándékosan megtévesztő, politikai vagy gazdasági számításból. Azonban, bár minden álhír dezinformáció, nem minden dezinformáció álhír. A dezinformációra építő újságírásnak az álhírterjesztésnél sokkal szélesebb a spektruma. Hogy erre mondjak egy jellegzetes példát: ha a Russia Todayt az embert bekapcsolja és nézi, akkor

az esetek 90 százalékában nem álhírt látni, hanem létező dolgokból kanyarítanak ki olyan részeket, amik önmagában megvezetőek.

Például ahogy a nyugatot lefestik: a nyugati politikát csak korrupciós botrányokon, szexbotrányokon, politikai bakikon, meg persze a menekültválságon keresztül láttatják.

Tehát a hanyatló Nyugat képét közvetítik?

Igen, olyan képet, mint amilyeneket a zombi-apokalipszis filmekben látunk: mindenki életveszélyben van, ahol az alapvető normák eltűntek, kaotikusak a társadalmak.

Ehhez nem is kell feltétlenül mindig álhírt gyártani, elég az egyoldalú közlés. Sokszor az eseteknek, amiket bemutatnak, van valóságalapja, de mivel kizárólag az egyik oldalát bontják ki a dolgoknak, az egész teljesen félrevezető. Például az amerikai egyetemekről a minap a Russia Todayben levetített filmben csak a hatalmas ivászatokat és a különböző megerőszakolási botrányokat emelik ki. Ezek valóban létező problémák – bár élek a gyanúperrel, hogy Oroszországban ugyanúgy megtörténnek, csak nincs belőlük botrány. Ugyanakkor ezzel nem írhatók le az amerikai egyetemek, mert amúgy a világ tudományos életének vezető műhelyei.

Amikor például a kormányhoz közel álló média tele van a nem létező Soros-tervvel, vagy rettegő nyugdíjasokról írnak, azt hova lehet besorolni?

Én a Soros-tervet teljesen egyértelműen az álhír kategóriájába sorolnám.

Ahogy a kormány erről beszél, abban elhanyagolható a valóság szerepe,

például ahogy a nemzeti konzultációban szerepel. Abból gyakorlatilag egy szó nem igaz. Ez klasszikus álhírgyártás.

A rettegő nyugdíjasokról ugyanazt gondolom: egyértelműen álhír kategória. Az más kérdés, hogy ha a kormány kialakítja a félelmet az emberekben, akkor a végén valóban retteghetnek, csak akkor már nem arról van szó, hogy a kormány kiaknázza a létező félelmeket, hanem kialakítja azokat.

Az álhírekben lefestett világ valósággá válhat.

Ez persze nem teljesen új, és nem is csak a Fidesz használta a politikában. Ilyen koncentrált médiaháttérrel, ilyen intenzíven és ennyire a valóságtól elrugaszkodottan ezt azonban még senki nem csinálta – természetesen a rendszerváltás óta.

Magyarországon a mainstream médiában vannak álhíroldalak? Mert ezekben az esetekben ugyan dezinformációról beszélhetünk, de vannak olyanok, amelyek tudatosan szinte kizárólag álhíreket tesznek ki?

Én azt gondolom, hogy vannak olyan médiumok, amelyek egyre inkább, gyakran tudatosan álhíreket terjesztenek. A közszolgálati médiában és a kormányközeli médiában. Ezeket mi együttesen government-organized médiának hívjuk, a government-organized NGO-k mintájára.

A government-organized NGO-k, vagyis rövidítve a GONGO-k azok az álcivil szervezetek, amelyeket valójában egyes kormányok hoznak létre vagy szponzorálnak, hogy a kormány érdekeit képviseljék.

Ilyen az állami és az államközeli oligarchák kezében lévő média. Ezekben egyre magasabb az álhírek aránya. Hasonló a logika, mint a Breitbartnál, ahol részben dezinformációs céllal, részben egyszerű politikai elfogultság miatt

a valós hírek néha szétbogozhatatlanul összekeverednek az álhírekkel.

Így az egész egy csomagként értelmezhető és nem biztos, hogy érdemes belemenni abba, melyik álhír és melyik nem, mert az egész az egy célrendszer szolgálatába van állítva, ami alapvetően a propaganda.

Ha már szóba került a Breitbart, ahhoz mit szól, hogy bizonyos magyar médiumok rendszeresen vesznek át akár a Breitbarttól, akár a Daily Callertől, vagy más hasonló oldalaktól cikkeket, mindenféle forráskritika nélkül?

Én ezt problémáknak tartom, ráadásul nem csak innen vesznek, hanem a Russia Todaytől, Sputniktól, néha már a Your News Wire is megjelenik, vagy az InfoWars, tehát az egyértelműen kamu oldalak.

Ezen gyakorlat mögött két tényező húzódik meg, melyeket nehéz szétszálazni.

Az egyik a nem professzionális újságírás, erős politikai nyomás alatt. Ilyenkor az újságírók tudják, hogy milyen hangvételű és tartalmú cikkeket kell írni, de nekik kell megoldani, hogyan csinálják meg, és beleakadnak ilyen oldalakba.

Feltételezhetjük azt, hogy néha nem tudatosan vesznek át tartalmat álhíroldalakról, csak azt hiszik, hogy ez igaz. Persze ez sem jó.

Máskor viszont egyértelműen nem létező „hírekről” kell írni az álhírgyártásra épülő politikai propagandagépezet szolgálatában. A végeredményben ez összekeveredik. A végeredmény egy olyan médiavilág, ahol alig lehet elválasztani a valóságot a kitalációtól. És az a cél, hogy ne is lehessen. Ezt nevezi az orosz rendszerre utalva Weiss és Pomerantzev „posztmodern diktatúrának”.

Fotó: FüHü

Az is az álhír-logikához tartozik az is, hogy szemben az újságírással, ha kiderül egy „hírről”, hogy nem igaz, nem korrigálnak.

Nem a valósághoz való viszony a fontos ugyanis, hanem a kiváltott hatás.

Ezért ez nem is tekinthető újságírásnak.

Ha már az InfoWarst mondta, idéznék egy napilapból, ahol úgy jellemezték: „jobboldali, Trumpot támogató portál”. Erről mi a véleménye?

Önmagában mind a két állítás igaz, csak nem bontja ki a valóság minden részletét: konkrétan azt, hogy ez egy obskúrus összeesküvés-elméleti oldal. Amit ráadásul érdemes hozzátenni, és ez egy rendkívül veszélyes eleme ennek az álhírekre és összeesküvés-elméletekre épülő birodalomnak, hogy kutatások is bizonyítják: a különböző összeesküvés-elméletek összefüggenek.

Ezeken az oldalakon az ezoterikus, tudományellenes, nem politikai tartalmú hülyeség is megjelenik.

Az összeesküvés-elméleti világnézet ugyanis összefügg: a politikai össszeesküvés-elmélet az oltásellenességgel például. Ha valamilyen irányból elindul ez az összeesküvés-elméletekre épülő álhírlogika, ami mindenben kételkedik, akkor ki tudja, hogy ennek mi a vége. Minél tovább megyünk ezen az úton, annál több mindent rombolhat. Egy idő után ennek nem lehet megálljt parancsolni. Jönnek az ufók, a belénk ültetett mikrochipek, a chemtrail. Ahogy az Infowarson is.

Még egyet idéznék az előbb említett cikkből: azt írták az RT-ről és a Sputnikról, hogy a cenzori hatalmaknak kínos tényeket közölnek, ezért világszerte népszerűek. Ehhez mit szól?

Fontos tudni, hogy aki ezt írta, azzal hencegett, hogy majd ő lesz a Russia Today magyarországi csatornájának vezetője… De úgy néz ki, a csatorna nem indul Magyarországon. És miért nincs rá szükség? Mert a magyar kormánypárti média gyakorlatilag pontosan azt közli, amit ők, ingyen és bérmentve. Vagyis miért fizessen arra az orosz állam rengeteg pénzt, amit a magyar kormányzati média ingyen és bérmentve megtesz.

Magyarországon nincs szükség olyan hagyományos információs háborúra, mint a régió sok országában, mert egyszerűen nincs ellenfél.

A kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt egyaránt oroszbarát. Ezeknek a médiumai (bár a Jobbiké kevésbé, mert ők kicsit kikerültek a pikszisből) örömmel és, amennyire mi tudjuk, többnyire önként – tehát nem közvetlen kívülről, csak felülről jövő nyomásra – terjesztik a dezinformációt. A különböző kamuoldalak nálunk nem okai a dezinformációnak, csak forrásai, de a politikai cél ugyanerre az eredményre vezetne, csak több álhírt kellene „saját gyártásban” megoldani.

Az igazi probléma azzal van, hogy a magyar kormánymédia ezt támogatja, miközben más, környező országokban, például Csehországban és Szlovákiában is, küzdenek ellene.

Nemzetközi szinten dezinformációs háború zajlik, mi pedig ebben mintha más oldalon állnánk, mint NATO-partnereink többsége.

Tehát arra gondol, hogy amikor átvesznek mondjuk a Sputniktól vagy az RT-től valamit, akkor sokszor nem is tudatosul bennük, hogy ezek álhírek? Vagy nem is foglalkoznak ezzel, lényeg az, hogy valami olyan legyen, ami beleillik a narratívába?

Hol ez, hol az. Ezeknél a médiumoknál sok az újonc, kevés a tapasztalt újságíró, mind az országos, mind a regionális médiában – a Fidesz helyesen ismerte fel, hogy ennek milyen közvélemény-formáló szerepe van. A nagy politikai tisztogatások viszont ritkán erősítik a profizmust. Amit tehát látunk, az az alacsony szakmai színvonal és az erős politikai nyomás együttes eredménye.

Fotó: FüHü

Ha politikai megrendelésre íródnak cikkek, melyekben a végkövetkeztetés eleve adott és rögzített, akkor a rutinosabb, régóta a szakmában dolgozó újságírók használhatják azt a klasszikus propaganda-logikát, hogy „nem baj, hogy nem igaz, a lényeg, hogy hasson”. A politikai meggyőződés, ha van, segíthet ezt megoldani. Az új, tapasztalatlan munkatársak pedig, akiknek nincs vagy csak nagyon halovány a szakmai háttere, valószínűleg könnyebben idomíhatóak és irányíthatóak – aki nem dolgozott még más médiánál, az normálisnak tarthatja, ami a kormányközeli médiában zajlik. Gyakran mesés fizetésekért.

A nyílt, propagandisztikus hazugságok felhasználása és ez a nagyon elfogult újságírás egymást erősítik.

Ez olyan helyzetet eredményez, hogy nehéz szétválasztani, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ez természetesen nem csak Magyarországon probléma. Sőt, a „post-truth” legalább annyira nyugati, mint keleti jelenség. Donald Trump például szándékosan hazugságot terjesztett, amikor a Britain First menekültellenes álhíreit retweetelte? Nem biztos, még ha a kampányban tudatosan éltek is az álhírek terjesztésének eszközével, masszív orosz támogatással.

Ha valaki nagyon akar valamiben hinni, akkor kikapcsol a kritikai érzéke.

Az USA-ban az álhírek burjánzásának kedvező politikai polarizáció nagyon felerősödött. Ennek eredménye az egyes médiumok presztízsének nagyon tudatos rombolása.  Nem véletlenül tweetel Trump sokat a CNN-ről, az MSNBC-ről, New York Timesről, és hívja ezeket fake news mediának, megfordítva és relativizálva az álhíreket. Ez nagyon tudatos stratégiának tűnik, amit nem csak az indulat vezérel. Emellett azonban szinte biztos, hogy van olyan információ, amiről azt gondolja, hogy igaz, pedig kamu oldalakról származik.

És akkor emlékezzünk Trump főtanácsadójának, Kellyanne Conwaynek a híressé vált mondására, hogy „ezek nem hazugságok, hanem alternatív tények”. Máris ott vagyunk egy olyan logikánál, ami maga a posztmodern pornográfiája:

mindenkinek lehet saját ténye, nem csak véleménye.

Sokan azok közül, akik a kamumédiát használják forrásként és az összeesküvés-elméleti univerzumban élnek, azzal szoktak érvelni, hogy a csúnya mainstream elnyomja őket, nem toleráns a más nézőpontokkal szemben. És ebbe a más nézőpontba az alternatív tényeket is beleértik. A post-truth világban annyira bezárkózik mindenki a saját véleményvilágába, hogy mindenki más típusú „tényekben” hisz, és elmosódik a tények és a vélemények közti különbség.

Ez tehát egy világtrend, amit a magyar kormány kiválóan kiaknáz. Nyilván nem függetlenül attól a tapasztalattól, hogy

választást lehet nyerni kamuhírekre alapozva

– mert részben ez történt Amerikában, és egyre inkább úgy tűnik, Nagy-Britanniában is. Mindkét helyen bizonyítható módon orosz segítséggel.  Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagyon professzionálisan dolgozó és a nemzetközi trendeket a kampányolásban maximálisan követő, egyébként pedig Oroszországhoz dörgölőző magyar kormány ehhez az eszközhöz nyúlt.

Kicsit visszatérve az orosz propagandához: több országban is küzdenek ellene, Lengyelországban az egyik fő prioritás, hogy mindenféle orosz befolyást próbáljanak megállítani, a cseheknél és a szlovákoknál különféle intézményeket is létrehoztak erre, az Európai Néppártnak is volt egy állásfoglalása, hogy meg kell állítani. Mi a helyzet Magyarországon?

Igen, a fideszes képviselők meg is szavazták, csak itthon teljesen mást csinálunk. Én nagy különbséget érzek más európai országok és Magyarország álláspontja között. Lehet azt mondani, hogy Csehországban és Szlovákiában sokkal több a szöveg, mint az akció – de legalább szöveg van. Magyarországon senki nem beszél arról, hogy lépéseket kellene tenni. Sőt,

a kormány azokat támadja, akik fellépnének az orosz befolyás ellen.

Magyarországgal kapcsolatban tapasztalataink szerint az általános vélemény, hogy orosz dezinformációs kérdésben nem lehet kivel beszélni a magyar kormányból, mert nincs, aki ezzel foglalkozna. Miért? Mert nem a megállításával foglalkoznak, hanem a terjesztésével. Nem lehet valaki egyszerre a barikád két oldalán.

Az RT propagandacsatorna nemrég került be a UPC programcsomagjába
Fotó: FüHü

Azok a kormánypárti politikusok, akik ezt régen ezt problémának tartották, már nem beszélnek erről a témáról. Szerintem politikai döntés született, hogy Magyarország az orosz dezinformációnak nem vesztese, hanem győztese lehet. Orbán Viktort Putyin azért látja fontos európai szövetségesnek, mert főleg az EU-n, és kisebb részben és a NATO-n belül képes lehet némi destabilizációra.  Illetve a régióban is.  Magyarország napi szinten segít Ororszországnak Ukrajna delegitimizálásában. Ez a diplomáciai háború, amit Ukrajna ellen folytatunk, egészen abszurd és aránytévesztő, még ha az oktatási törvénnyel valóban vannak is problémák. Kinek segít az, hogy a magyar kormány aktívan blokkolja Ukrajna euroatlanti integrációját – amiért emberek haltak meg a Majdanon? A magyar kisebbségeken biztos nem, hiszen láthatóan nem segíti az ügy rendezését. A magyar külpolitikát sem, mert csak jobban elszigetel minket. Moszkva külpolitikai céljait, Ukrajna távoltartását az EU-tól és NATO-tól viszont igen.

A Sputnik úgy hivatkozott egyszer Magyarországra, mint „a szankciók elleni faltörő kos”. Ezt a szerepet szánják a miniszterelnöknek. Orbán Viktor viszont úgy látja, hogy neki ebből politikai és gazdasági haszna származhat.

Nem arról van tehát szó, hogy bénázik a magyar kormány.

Hanem tudatosan az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit szerintem a NATO és EU szövetségesi tagságunk előirányozna.

Persze nem Magyarország az egyetlen problematikus ország: ott van például Ausztria, főleg most, az FPÖ-vel a kormányban, mely a külügyet, a hadügyet és a belügyet is felügyeli majd. Olaszországban nemsokára választások lesznek, ott a Berlusconi-féle párt, az Északi Liga és az Öt Csillag Mozgalom egyaránt terjeszti az orosz dezinformációt. És ott van Görögország, Ciprus, Bulgária, ahol hagyományosan erős az orosz befolyás. Nem csak Magyarország nem védett az orosz propagandával szemben. Viszont sehol nem épült fel olyan állami, orosz érdekeket kiszolgáló hazugsággépezet, mint Magyarországon.

Az önzés és az irigység miatt vagyunk pesszimisták

Beer Miklós, a Váci egyházmegye püspöke a Független Hírügynökségnek adott interjújában beszélt arról, hogy a menekülteket támogató hite miatt sokak szemében céltáblává vált, mocskolódó leveleket kap, hazaárulónak nevezik. Pedig csak a hitéhez ragaszkodik, az emberséghez. Meggyőződéssel vallja: az önzés és az irigység, ami sokakat megront. Nagyon nem örül a gyűlöletet kiváltó óriásplakátoknak, mint ahogy annak sem, hogy egyesek magát Ferenc pápát is támadják, amiért az elesettek, a szegények, a bevándorlók mellett emel szót. A püspök, aki az interjú előtt maga készített és tálalta a kávét a vendégnek, minden támadás dacára hisz abban, hogy képes átadni olyan hitet az embereknek, amelyet magukkal tudnak vinni és általuk kicsit jobb lesz a világ. És annak ellenére, hogy – ahogy ő fogalmaz – a társadalom humánmutatója rossz. A bokszoló bibliai tanításával vallja: jobb adni, mint kapni…

 

Az az érzésem, hogy ön nem örül annak, hogy felkapott püspök lett…

Nem, nem örülök neki.

Azért nem örül neki, mert alapvetően politikai okai vannak?

Hát… kicsit… Célpont lettem. Némiképp az zavar, hogy mindenki engem keres, püspöktársaim nem szívesen állnak kötélnek, én meg… Szóval régi elvem, hogy ahova hívnak, oda megyek, aki jön hozzám, azt szívesen fogadom.

Akkor mi az, aminek nem örül?

Annak, hogy azt hallom vissza, hogy bezzeg a Beer ezt mondja, bezzeg a Beer azt mondja. Így a kirakatba vagyok téve, és nem öröm.

De dönthetett volna úgy is, hogy nem, ezt nem vállalja.

Igen… Kétségtelen… Hát… én vállaltam ezt, így azt is, hogy céltábla lettem az utóbbi időben.

Az mit jelent, hogy céltábla lett? Mit jelent az, hogy céltábla lett? Azok körében, akik másként gondolkodnak, mint ön?

Igen… Most már talán nem zavar annyira, de amikor megkaptam az első kommenteket, úgy három-négy évvel ezelőtt, utána azért egy-két napig rosszul érzetem magam. Aztán rájöttem arra, hogy ez az arctalan facebook világ ez ilyen. Itt lehet mocskolódni, lehet mindent mondani. Most már próbálok ehhez hozzáedződni.

Ez azt jelenti, hogy hetvenéves kora környékén döbbent rá arra, hogy az emberek tudnak mocskosak is lenni?

Igen. Igen, ennyire nem éreztem sose. Durvasággal persze, hogy találkoztam korábban is, de ami igazán megdöbbentett, az az arctalanság. Bár akad olyan is, aki névvel támad rám.

Mi volt a legdurvább támadás? Már, ha a hivatása megengedi, hogy elmondja, kimondja…

Hogy hazaáruló… meg hát… meg hát…

Nyomdafestéket nem tűrő?

Olyan is… Meg, hogy szenilis vén bolond.

Őszintén szólva én nem vagyok járatos ebben a világban, így nem tudom, hogy egy pap, egy püspök egyáltalán káromkodhat e?

Nem illik…

De előfordul?

Hát… Nem szoktam káromkodni.

Mi a legdurvább szó, ami elhagyja a száját? A teremburáját?

Haha… Én tényleg nem szoktam durváskodni, inkább magamba fojtom a fájdalmamat, bánatomat.

Én nem látom ön gyomorbajos típusnak. Szóval mintha valahogy mégiscsak le tudná vezetni az indulatait, nem? Vagy nincsenek önben indulatok?

Elmesélek egy régi történetet. Egy csónaktúráról jöttünk haza… Jó pár évvel ezelőtt történt. Alig vártuk már, hogy kikössünk. Ott voltak a csónakbakok, amire kitesszük a hajót, mi meg nyugodtan sörözhetünk egyet. Körülnézek, nincsenek sehol a bakok. Aztán csak látom, hogy a közelben táborozó család feje, kisbaltával a kezében szeleteli a mi csónakbakunkat. Mi tagadás, elfogott a harci idegesség, és odamentem az emberhez: Drága uram, ripakodtam rá, honnan jött maga? Az erdőben van tűzifa és nem vette észre, hogy… egyre jobban felhúztam magam és hangom, a srácok ott mögöttem behúzott nyakkal figyelték, hogy ebből most mi lesz…

Utólag mérges volt magára, hogy ennyire indulatba jött?

Iiigen…

Örülnék, ha az én indulataim itt megállnának… De: azok a kommentek, amelyeket szóba hozott, megváltoztatták az ön mondandóját, a prédikációinak a tartalmát?

Elszomorít, hogy ennyire nem értenek az emberek. Hogy ennyire nem értik a vallási hitemet, a püspöki tisztemet? Igen, ez elszomorít. Meg, hogy az erkölcsi viselkedés lényegét ennyire nem értik. Én nem hiszem, hogy valaha nyilatkoztam volna olyat, ami a hitemmel ellentétes lett volna, vagy olyat, ami az emberi kapcsolatok értékrendjét sértette volna. Megdöbbent a csőlátás, az indulatos előítélet és a beskatulyázás.

Ebből számomra az is következik, hogy a pályatársai nem feltétlenül a hitüknek megfelelően nyilatkoznak. Nem várom öntől, hogy bírálja a püspöki kart, vagy az egyházat, de annyit talán, hogy van ilyen…

Azt nem feltételezem senkiről, a püspöktársakról végképp nem, de papokról sem, hogy a hitük alapigazságai ellen nyilatkoznának, vagy ezeket megkérdőjeleznék. Inkább az értékítéletekben nem mindenki egyformán helyezi el a hangsúlyokat. Maradjunk ebben.

A magyar papság körében sokan vannak olyanok is, akik nem fogadják el Ferenc pápa tanításait, például a menekültekkel kapcsolatban, vagy éppen a II. Vatikáni zsinattal szembemenve, a zsidóságot érintő súlyos támadásokat is elnézik.

Igen, ez nagyon fáj. Mint ahogy az is, hogy ötven évvel a zsinat után még mindig nem értik XXIII. János Pál tanítását, vagy VI. Pált, Benedeket, vagyis azt a vonalat, ami egy belső, katolikus egyházi reform volt. Elsősorban azokra gondolok, akik visszasírják a zsinat előtti liturgiai szabályokat. Ezek a bizonyos tradicionalisták, akik visszafordítják az oltárt, előveszik a régi ruhákat. Ami Ferenc pápát illeti: nos, az megint megdöbbentő számomra, hogy ennyire nem értik az ő megnyilatkozásait. Például az elváltak megítélésben. Pedig olyan bölcsen tud fogalmazni Ferenc pápa. Azt mondta egy konferencián: a házasságról csak úgy tudunk józanul gondolkodni és beszélni, ha magunk előtt látjuk a sínpárt, amin a vonat megy. Az egyik sínpár a világos beszéd az eszményről, a másik az irgalmas szív. Csak így megy előre a vonat, ha kettő együtt van Meggyőződésünk, hogy az Úristen ilyennek akarja a férfi és a nő kapcsolatát; egy férfi és egy nő életszövetsége, ez az eszme. De ahol kudarcot vallanak, ahol széttörik a szeretet-kapcsolat, ott irgalmat kell gyakorolni. Tehát fekete-fehéren, csak a szabályokat nézik. Azt kell mondanom, hogy csupán Ferenc pápát, az evangéliumot sem értik, Jézus tanítását. Aki a házasságtörő asszonyra azt mondja: az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül van. Ezt az irgalmas jézusi szeretetet képviseli, de világosan is beszél. Azt szokta mondani, hogy a legnagyobb csapda a keresztény és a vallásos emberek számára, elbújni a szabályok mögé. Elővesszük a törvénykönyvet és azt mondjuk: jaj, nem tehetünk semmit, mert ez van leírva. Egyszerűen azért, mert nem akarja vállalni a személyes döntés kockázatát. Támadják a pápát azzal is, hogy miért beszél mindig a szegényekről, a hajléktalanokról, a menekültekről… Szinte mosolyogtam, amikor írt valaki nekem egy e-mailt, hogy miért ilyen mellékes dolgokról beszél a pápa, ahelyett, hogy az evangéliumot hirdetné. Ez mutatja, hogy mennyire nem értik: evangéliumot, örömhírt csak úgy lehet hirdetni, ha konkrét emberi problémákról beszélünk.

Az ön személye is azáltal vált megosztóvá, hogy ezekkel az emberi problémákkal foglalkozott, jóllehet nem foglalt állást politikai értelemben sem a bal, sem a jobb oldal mellett.

Próbálom magam függetleníteni a politikai palettától. Nekünk, püspököknek az a dolgunk, hogy képviseljük a jézusi tanítást, a hegy beszédet. Ferenc pápa is ezt mondja. Nekem ez a dolgom, nem az, hogy tetsszen, amit mondok.

Akkor miként viszonyul ahhoz a gyűlöletkampányhoz, ami beborítja ma az országot, és nem kímél bevándorlót, cigányt… Miközben ön például szinte elsőként szólalt meg jó pár évvel ezelőtt a cigányok védelmében.

Erre szoktam az általam kreált kifejezést használni, hogy ugyanis a társadalmunk humán mutatója rossz. Nagyon veszélyes dolog az, amikor az alantas emberi ösztönre, vagyis az önzésre, irigységre rájátszik valaki. Hogy ugye nem akarod, hogy a te fizetésed csökkenjen, hogy kevesebb pénzed maradjon, és ne tudj új autót vásárolni, hogy ne tudjál külföldre utazni… Az önzés, alapösztönként ott van bennünk, ami lehúz bennünket. Az pedig a jézusi alaptanítás része, hogy akkor válunk emberré, ha ki tudunk lépni az önző érdekek rabságából. Én nem most kezdek el ilyenekről beszélni, amennyire tudom, mindig ezt képviseltem, amióta az eszemet tudom. Szomorú vagyok attól, hogy az önzés ennyi embert bénít meg. Hogy mennyi mindenkiből hiányzik – ezt persze csak viccként mondom – a bokszoló bibliai jelmondata, vagyis az, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Attól vagyunk, vagy lehetünk felszabadult emberek, ha tudjuk megosztani a jogainkat, a szellemi, anyagi, az időbeli lehetőségeinket. Sokat foglalkozom mostanság a statisztikai adatokkal. Olvastam, hogy a gazdagságot tekintve ötvenvalahányadik helyen vagyunk. A pesszimizmust tekintve ott vagyunk az első ötben. Fáj a szívemnek, hogy az én népem, miért ilyen pesszimista? Valószínűleg azért, mert az önzés, és az ebből fakadó irigység rontja el a kedvünket.

Ez a menekültekkel szembeni kampány is az önzés irányába visz?

Hát persze. Persze.

Nem akarom önt politikai nyilatkozatra bírni, de azért ebben benne van a kormány bírálata..

Hm… Hm… Tényleg zavartak ezek a plakátok. Ezek is úgy kezdődtek: ugye nem akarjátok, hogy idegenek romba döntsék az országot. Erre mit lehet válaszolni? Persze, hogy nem akarjuk. De nem erről van szó. A pápát is azért szidták, miért áll a menekültek oldalára. Én is ezért kaptam hideget-meleget; hogy a menekültek világnapján kiadtunk püspöktársammal egy nyilatkozatot. Pedig csak annyiról van szó, hogy aki bajban van, amellé oda kell állni. Ez egy jézusi alapelv, az irgalmasság.

Mekkora fájdalmat okoz önnek, hogy a statisztika azt is mutatja: a kormány kampánya nagyon hatékony, egyre többen válnak menekültellenessé, és ennek megfelelően az ön hangja meg egyre vékonyabb, egyre hatástalanabb…

Ez nagyon összetett dolog. Én is azt mondom, mindenki maradjon otthon, a saját hazájában. Ha otthon maradhat. Beszéltem afrikai emberekkel, akik azt mondják, nincs ivóvíz. Évente magyarországi területtel nő a sivatag, közben az én életem alatt háromszorosára nőtt a Föld lakossága. Ennyi embernek valahol életlehetőséget kell találni. Mert ezeknek az embereknek az életük van veszélyben. Nézem a képeket: beleülnek azokba a gumicsónakokba… Végiggondolták már azt, hogy mit élhet át az, aki vállal ekkora kockázatot; hogy hátha nem fullad a tengerbe, hogy hátha partot ér, víz és élelem nélkül? Ezekre azt mondani, hogy gazdasági bevándorló… Na, hát ezek zavarnak engem. A mi fiainkra lehet mondani, amikor Angliába mennek, hogy gazdasági bevándorlók? De ezek, akik az utolsó fillérüket is odaadják a gazember embercsempészeknek, hogy megmeneküljenek… Mindent beáldoznak, csak azért, hogy életben maradhassanak.

Mennyi időre van szüksége ön szerint Magyarországnak ahhoz, hogy kinője ezt az önzést?

Nagyon sok idő. Csak analógiaként szoktam mondani, hogy ötszáz év kellett ahhoz, hogy a reformáció kezdetétől eljussunk máig, leüljünk a protestánsokkal beszélgetni. Nem tudom, mennyi idő kell. Tulajdonképpen az egész történelmünket fel lehet így fogni, arról szól: kijöjjünk az őseredeti bűnből, az önzésből. A keresztény üzenet éppen erről szólna, hogy ebből kiemelkedjünk. Karácsony előtt örvendezik a szívem, amikor látom a jótékonysági akciókat, ilyenkor az emberek szelídülnek, megmutatják az elrejtett jóságukat. Meggyőződésem, hogy több jóság van emberekben, mint amennyit mutatnak.

Egy püspöknek muszáj naivnak is lenni?

Igen.

De az utóbbi időkben, az elmúlt hetekben pont nem ez az irgalmasság volt a jellemző, a jóság, a megértés, sokkal inkább a gyűlölködés, még a templomokból is ez hallatszott…

Nagyon fáj és küzdök ezzel a gonddal. És ilyenkor eszembe jut, mennyi idő kellett ahhoz, hogy a zsidó testvéreinkkel merjünk őszintén beszélgetni. Mondjam, hogy ezer év kellett hozzá? És tudom, hogy veszélyes vizekre evezek, de mégis kimondom: hinnünk kell abban, hogy a muszlim világgal is tudunk párbeszédet folytatni. Szomorúvá tesz, amikor ezt eleve kizárják. Szellemes mondást hallottam a muzulmán világról: azt mondták, ők tinédzserek, időre van szükségük, hogy a koránt megértsék, és ne csak a kiragadott, szélsőséges mondatokat ismételgessék. Talán nem lesz szükségük nekik száz évre, hogy elfogadják, tiszteljék a másikat. Ugyanazt az Istent keressük. Felnőtté kell válnunk a saját hitünkben.

Ön ugyan elmúlt hetvennégy éves, de időnként az az érzésem, hogy megőrzött valamit a gyermeki énjéből…

Szomorú lennék, ha nem így lenne.

Miért van itt a püspöki irodában egy működő játékvasút?

Valamikor, gyerekként, vágytam rá, hogy legyen nekem is egy villanyvasutam, és egy polgármester barátom meglepett vele. Azóta ez itt van a sublót alatt. Azért nem teszem el, nehogy megsértődjön. Játszani azért nem játszom vele, bár többen azt hiszik, hogy igen és folyamatosan hoznak hozzá kiegészítőket, épületmodelleket.

Az jutott eszembe, önt hallgatva, hogy talán még engem is hívő emberré tudott volna változtatni. De vajon mennyire tudja átadni másoknak az önben rejlő hitet?

Azzal kezdtük a beszélgetésünket, hogy mennyire bántanak a durva kommentek, amelyeknek az alaphangja az, hogy ez a vén hülye tűnjön már el végre. Ugyanakkor messzemenően ellensúlyozza a bántásokat az a sok kedves üzenet, amit kapok. Én hiszek abban, hogy eljut az emberekhez a jó szó és nagyon reménykedem abban, hogy az új nemzedék érzékenyebb lesz a szolidaritás gondolatára. Elmesélek egy történetet. Váratlanul meghalt a fogadott fiam, egy cigánygyerek – mit gyerek, ötven éves volt -, későn vették észre, kilyukadt a gyomra, és amikor eltemettük, a munkatársaim nekem kívántak részvéte és kitették a püspökség épületére a fekete zászlót. És tudja arra gondoltam, az emberekben benne van a jó, és ami adottság – én nagyon szeretem ezt a szót -, azt megosszuk.

Az a baj Püspök úr, hogy most én itt jól érzem magam az önnel folytatott beszélgetésben, fel is töltődöm általa, de utána sajnos ki kell mennem az utcára…

Én épp azt szoktam mondani a templomba járóknak: most itt vagyunk, de vigyetek innen magatokkal valamit az utcára, hogy egy kicsit jobb legyen a világ.

Orbán olyan, mint a fű: ma friss, holnap elporlad

Beszélni kell, szólni, mert az is cselekvés, mondja Iványi Gábor lelkész, az Oltalom karitatív egyesület elnöke a Független Hírügynökségnek adott karácsonyi interjújában. Azért kell beszélni, mert Orbán Viktorék a szemünk láttára fosztják ki az országot. Itt minden egyetlen ember érdekének van alávetve, állítja, egy olyan embernek, aki fáraónak, Istennek képzeli magát. Iványi, aki két gyermekét is megkeresztelte a miniszterelnöknek, soha nem volt bensőséges kapcsolatban vele. Azt már korábban is látta rajta, hogy nem tudja elviselni a vereséget, vagy ha ellentmondanak neki. Időben meg kellene őt állítani, és nem megvárni, amíg a személyiségének teljes nyomorúsága kiteljesedik.

 

Azt figyeltem meg, hogy ön egyre karakteresebben szólal meg az utóbbi időben. Miért?

Amióta ez az esztelenség van, sok mindent újra gondoltam. Például az egyik, a szónak a súlya. Vannak, akik azért nem szólnak, mert csak szólni lehet. Amikor az Isten a világot teremtette, akkor szólt és meglett. Ennek persze teológiai üzenete van, mert ezt én nem tudom természettudományosan megfogalmazni. A mi számunkra üzenete van, azt jelenti: beszélj, amikor beszélni kell. Még az ügyetlen beszéd is fontos, hatni képes. És a másik fele is igaz: minden hitvány beszédért egyszer az ember számot ad. Csordogál bele a méreg a közös folyónkba, de most nem ezt hangsúlyoznám, hanem a másik felét: ne mondjunk ilyet, hogy csak beszélni lehet. Tessék szólni. Az Örökkévaló sem egyetlen egy szóval teremtette a világot, hanem időről időre újabb szavakat mondott ki. Itt kezdődik a dolog. Amikor minden hazugság, minden tagadás, ami ebből lesz, az a szégyen, amit egy következő kornak el kell takarítani. Hogy végre legyen világosság. A világosság leleplezi a káoszt.

De miért gondolja úgy, hogy a beszéd segít?

Mert ki kell mondanunk azt, ami van. Még akkor is beszélni kell, ha azok, akikről szó van, röhögnek rajtunk, de a beszéd az egyetlen, amire az ember vállalkozhat az egészen beszűkült térben. Emlékszem, a pártállam idejében, amikor megalakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, egy bélyeg nagyságú hír jelenhetett meg róla a Népszabadságban. Arra is emlékszem, mennyire ünnepeltük ezt a kis hírt, hogy milyen ravaszak voltunk, apróhirdetés formájában jelentettük meg. Mellette egy másik hirdetés volt olvasható, hogy valaki keresi a fehér herélt macskáját. A herélt kandúr mellett is örültünk, hogy ott van a Szabad Kezdeményezések Hálózata, ami ugye egy ellenzéki tömörülés volt. Azért hangsúlyozom ezt, mert nem kell azzal foglalkozni, hogy mit biggyesztenek mellé, csak mondani kell.

De a beszéd az még sem cselekvés…

Én viszont azt mondom, hogy a beszéd mindig cselekvés. A Bibliára is azt mondjuk: az Isten igéje. Az ige mindig cselekvés. Ha a Jóisten nem akarja, hogy valami történjen, akkor nem szólal meg. Ha megszólal, abból lesz valami. Úgy kell tehát megszólalnunk, azzal a kitartással, hogy abból legyen valami. Meg tudjuk fogalmazni, hogy mit akarunk, mint ahogy azt is: mit miért nem akarunk. Nagyon sokat gondolkoztam mostanság Jeremiás próféta több ezer éves szavain. Akkor, amikor megvesz egy földet, Jeruzsálem elestének előestéjén, holott tudja, hogy az egész ország a babiloniak tulajdonába kerül, mégis egy élelmes unokaöccse rásózza a földet. Jeremiás mégis megveszi, csak azért, hogy a remény megmaradjon, hogy itt egyszer még olajfákat fognak ültetni. Lehet, hogy évszázadok telnek el közben, de az utókor látni fogja: ők legalább tettek valamit.

Látok itt az irodájában egy órát, ami visszafelé jár…

Izraelből való…

…Csak azt akartam kérdezni, hogy tekinthetjük-e jelképesnek, hogy ugyanis visszafelé megyünk az időben? Már ami a demokráciát, a szabadságjogainkat, az emberi jogainkat illeti?

A dolgok maguktól mindig visszafelé dőlnek. Ha nincs erőfeszítés, hogy előrevigyük, akkor maguktól kúsznak visszafelé.

Egy bölcs rabbi mondta egykor, épp az órával kapcsolatban, hogy vannak kerekek, amik visszafelé forognak, hogy a mutató előre tudjon menni.

Azt akarom egyébként mondani, hogy a dolgok maguktól elromlanak. A kutya, ha nem neveled, gondozod, elvadul, a házad, ha nem lakod rendesen, elpusztul. A múlt vizsgálata is azért érdekes, mert ott van benne, hogy mi történik veled, ha nem előrefele tolod a dolgokat.

De épp arról beszélek, hogy itt most mégis folyamatosan visszafelé megyünk. Elég, ha csak az ön személyes, illetve az ön által képviselt intézményekre, vagy munkájára, a szegények támogatására gondolok, egyre inkább ellehetetlenítik.

Nem képzelem magamat istennek. Valamikor véget fog érni az életem, és már nem fogom tudni folytatni, így azért imádkozom, hogy legyen valaki, aki jobban csinálja, mint én. Csinálja akkor is, ha ezt ellenszélben kell tennie. És tudja: nem azért csinálunk ilyen dolgokat, mert az megéri nekünk, vagy bárki hálás érte, hanem mert szükség van rá. Nyilván, ha nem lenne erre a tevékenységre szükség, sokkal boldogabban foglalkoznék nyelvészeti kérdésekkel, költészettel, vagy írással. Szóval nem olyan nagy tragédia, ha az ember az eredeti álmait félre tudja tenni, és egy szorító szükség igájába hajtja a fejét.

Mi volt az ön eredeti álma?

Ma már nem tudom. Azt tudom, hogy sok örömet jelentett nekem az irodalom, a természet… Vagy csak szemlélődnék, és élnék boldogan.

Amikor a beszélgetésünk elején a radikalizmusára utaltam, arról beszéltem, hogy korábban biztosan nem lehetett olyan kijelentéseket hallani öntől, mint például azt: Orbánéknak már rég a börtönben lenne a helyük. Hiszen, ha valami távol áll öntől, az épp az, hogy elvenni bárkinek a szabadságát.  Mi az, ami erre késztette önt?

Igaza van: nem vagyok börtönpárti. Senkinek nem kívánom, hogy elveszítse a legnagyobb kincset, a szabadságát. Tudom, miről beszélek, hiszen álltam büntetőeljárás alatt, voltam előzetesben, kaptam felfüggesztett börtönbüntetést. De még sem lehet mást mondani, ha egyszer vannak, akik a szemünk láttára fosztják ki az országot. Politikailag pedig megint mászik bele az ország a romlásba – az elmúlt száz évet tekintve már harmadszor -, aminek rendbetételéhez újra hetven, vagy száz év kell. És ez nem az ország érdeke, hanem egyetlen egy emberé, no meg az ő haramiáinak az érdeke, és ennek az egyetlen ember érdekének van alárendelve egy egész ország jövője, a nemzetek közösségében való megbecsültsége. Hogy konkrétumot is mondjak: most elindítják a bűnvádi eljárást a jobbikos Kovács Béla ellen.

Én nem tudom mennyi kárt okozott Oroszország és Magyarország között közlekedve, de nem hiszem, hogy többet, mint Orbánék a Paks2-vel.

Nem tudom mit jelent manapság kémkedni, hazát árulni, de azt látom, milyen undorító történet, hogy miközben egy közösség által biztosított haszonból élünk, közben ellenük dolgozunk, gondolok itt akár a NATO-ra, vagy az Európai Unióra. Mondok más példát is: ha valaki ülhet a börtönben, miközben semmit nem követett el – gondolok itt Császy Zsoltékra -, mert egyesek így akarnak politikai üzeneteket megfogalmazni, vagy mint Zuschlag, aki néhány millióért ült hét és fél évet, akkor tessék felszorozni, és kiszámítani, mennyit kell ülniük azoknak, akik háromezer milliárdot, a nyugdíjalapot, vagy a Fejér megyei földterületeket síbolták el.

Önről köztudott, hogy személyes jó viszonyban volt Orbán Viktorral, illetve a családdal. Akkoriban még ezek a személyiségjegyek nem voltak érzékelhetőek?

Nekem Orbán Viktorral soha nem volt bensőséges kapcsolatom. Udvarias, barátságos kapcsolat volt ez, messze nem tettem annyit érte, mint például Soros György. Ameddig egyébként nem jutott abba a helyzetbe, hogy ilyen kontroll nélküli hatalom került a körmei közé, addig az olyan megmozdulásai, amelyek nem voltak számomra rokonszenvesek, inkább mulattattak. Szóval, amíg az emberi gyarlóságok nem párosulnak hatalommal, addig csak mulattat, de amikor már hatalom is van, azt már nehezen viselem. Például, amikor még ellenzéki frakcióvezetőként belekeveredett a székházügybe, azt egyszerűen megemészthetetlennek tartottam. Aztán nagyon zavart a Kaya Ibrahim-féle történet, vagyis látszott – hogy a kérdésére válaszoljak -, mennyire rossz irányba megy Orbán. Most meg az van, vagy lesz, hogy az ügyészséggel és minden állami szervezettel a háta mögött, a maga hitvány rafináltságával újra kétharmadot szerez, aztán majd államelnökként, megemelt kompetenciákkal a Várba költözik, hogy onnan szemlélje egy miniatűr, mákszemnyi nemzet isteneként, hogy mi történik az országban. És nem érdekli, hogy az emberek gyökeret esznek, meg csigákat… Valószínűleg a gonoszság teljes kiterjedését is meg kell várni, hogy eliszonyodjon tőle az ember, de efelé halad. Szóval, amíg nem került ebbe a hatalmi helyzetbe, addig minden bogara, vagy önteltsége viselhető volt, épp úgy, ahogy a baráti társaságunkban is elviseljük a kellemetlen és neveletlen embereket. Én nem fociztam vele soha, de

hajdani egyetemi társai elmondják: elviselhetetlen volt a kispályás fociban, képes volt azon is erőszakoskodni, hogy nem róla ment ki a labda, holott nyilvánvaló volt, hogy róla ment ki. Ez az ő egész élete.

Hogy nem tudja elviselni, hogy ő hibázott, hogy másnak is van véleménye, hogy másnak is van a világról elképzelése. Ez a tulajdonsága vezet oda, hogy ő, meg a teljesen hitvány külügyminisztere oktatják ki a világot arról, hogy miként kell demokráciát építeni, országot kormányozni. Ő egyszerűen nem tudja elfogadni azt, hogy nem ő a Jóisten. Nem döbben rá, hogy olyan, mint a fű, ma friss és harmatos, holnap elszárad és kemencébe vettetik. Az embernek tudni kell, hogy mulandó és törékeny. Egy bélyegnyi történet lesz ő száz múlva Magyarországon. Nem az örökkévalóságnak dolgozunk, hanem a mának. Nekünk ma kell megetetnünk az embereket; nem lehet elvenni az ő nyugdíjalapjukat, a kenyerüket. Neki Magyarország dicsőségét kellene szolgálnia, azért hogy az emberek békében éljenek, ne legyenek kitéve zaklatásnak. Ez az, ami számára megteremtené a halhatatlanságot. Ehelyett az van, hogy mindenre lő, ami mozog, újabb és újabb ellenségeket talál. Ki tudta volna elképzelni, hogy az őt menedzselő Sorosból a legnagyobb közellenség lesz? Nem tudtuk volna elképzelni, hogy az ő Simicska barátja hasonlóképpen jár, nem tudtuk volna elképzelni, hogy a liberálisok, amely pártcsaládnak valaha ő az alelnöke volt, ma a sátánnal egy kategóriába kerülnek, hogy ő lesz a konzervatív oldal, saját beállítása szerint, eszményképe… És, ha elég hosszan élünk, akkor lesz még ebben fordulat. Selyemhernyó típusú ember, szoktuk mondani, ha lerágja egy fa tövét, nem érdekli, keres egy másik fát. Pedig a világ arra való, hogy amíg élünk, annak bölcs működését segítsük. Azt, hogy az emberek békében és boldogan éljenek benne. Ő nem ezért dolgozik.

Valaki azt mesélte nekem, hogy az ő fia, akit én annak idején megkereszteltem, és ma egy vallási csoport vezetője, arra a kérdésre, amely az apja jellemére vonatkozott, azt a választ adta, hogy ha majd nem lesz hatalmon, akkor talán meg fog térni.

Van ebben igazság. De abban, és amely felé ő halad, az ilyen típusú ember nem tud megtérni; ez a fáraó kategóriája a bibliában, aki tíz csapás ellenére sem tér meg; ahogy felocsúdik gyászából, üldözőbe veszi a menekülőket. Nem tud befogadni, nem tud megnyugodni. Ezért el kell venni tőle azt, ami lehetővé teszi számára azt, amit művel. Ez kell ahhoz, hogy rádöbbenjen, nem ő az Isten, hanem csak egy apró porszem. Ha ezt ő képes lenne elfogadni, akkor tudna hasznos dolgokat is csinálni. Mert most még a látszólag hasznos dolgok is kártékonyak, mert kétszer annyiba kerülnek, mintha tisztességesen valósítaná meg. És megy, megy az idő, az emberek arra várnak, hogy jöjjön egy hasonló nagy gazember, aki majd legyőzi ezt a gazembert, vagy jöjjön az Isten beavatkozása és akkor vigye el, egészen addig így lesz, amíg diákok, háziasszonyok, lúdtalpas papok rá nem jönnek, hogy nekik kell az ügyeket a kezükbe venni. Magyarországon azért nem történik semmi, mert hungarikummá vált a gyávaság. Addig nem lesz semmiféle változás, amíg valakire várunk. Másként fogalmazva: amíg az emberek rá nem jönnek, hogy nem egy istennel állnak szemben, akit imádni kell, akit újabb és újabb önfeláldozásokkal szolgálni kell, hanem határozottan el kell várni, hogy biztosítsa számunkra, erre a rövid időre, az életet. A Bibliában is így működik: szerződés van, a tízparancsolat, amit betartunk. A bibliát nevezik ó és újszövetségnek; szövetség, az, miben állapodunk meg: nem loptok egymástól, nem veszitek el egymás vagyonát , nem kínozzátok egymást, én adok nektek egészséget, esőt, a lehetőségeitek korlátlanok lesznek. Ha nem így csináljátok, az valamilyen módon mérget, átkot fog jelenteni. Fordítsuk le ezt a jelenlegi helyzetre: Mózes azt mondja szeresd a jövevényt, te is bevándorló voltál Egyiptomban. Noha ott bántottak, most azt a következtetést vonod le, hogy visszaadod? Nem: légy megértő és szeresd a másikat. Az ellenségeddel szemben is legyél korrekt, ne használd ki azt, hogy ő most kiszolgáltatott, ne zsákmányold ki. Sok törvény van erről a bibliában; még az adósodra is azt mondja, a világért le ne vedd róla a felső ruháját, mert azzal takarózik. Megteheted, hogy elveszed? Megteheted. Isten elvenné? Nem venné el, eszébe nem jutna. Ha szomjas, adj neki inni.

Emlékszem 14-ben, vagy 15-ben Borsodban, a legnagyobb nyárban elzárták a kutakat. Ez valami fertelmes ördögiesség. Mi értelme volt az utcai kutakat elzárni? Semmi másról nem szólt a történet, csak annak bizonyítására, hogy azt teszem veletek, amit akarok. Ha viszont én egy fáraó vagyok, mint hiszem magamról, akkor sokkal nagyobb a felelősségem. Nem azért beszélek istenről, hogy hitórát tartsak Önnek, hanem mert ezek kereszténynek mondják magukat. Jézus sem tett mást, mint a mózesi törvények szerint segítette a szegényeket.

Márpedig, ha valaki azt mondja keresztény, azaz Jézus tanítványa, akkor hogyan lehet, hogy szöges ellentétét teszi annak, amit Jézus tett.

Akkor azon kívül, hogy hazudik, miféle gyalázatba keveredik? És miféle mocskot ken rá erre a nyomorult országra. Nem az lett volna egy igazi szép kihívás, hogy a kiegyezés óta sorozatosan elszúrt dolgainkat végre rendbe tegyük? Mindig hazudoztunk és nyafogtunk, azt állítván, hogy bennünket ok nélkül bántanak. Mondhatta volna Orbán: itt az idő, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Itt az idő, hogy végre létrehozzuk a béke szigetét, jöjjön mindenki ide, akik egymással hadakozik, nálunk megtalálja a békéjét. E helyett, ha eljönnek ide, azt kell tapasztalniuk, hogy itt egy olyan vezetője van az országnak, aki azt hiszi magáról, hogy ő határozza meg hogy a Nap hol keljen fel. Itt tartunk most, 2017 Karácsonyán. És ezért kell szólnunk.

„Hagyományaink miatt nem tudunk demokráciát építeni…!”

„Az orbánizmus a magyar politika logikájából fakadó következmény”- írja legújabb könyvében, A magyar politikafejlődés logikája című kötet szerzője Csizmadia Ervin. A politikatudós szerint a rendszerváltás után kialakult „újfajta” viszálykodásra nem a jelen, hanem a múlt adja meg a választ. Ennek lényege, hogy a Fidesz nem azért lett ilyen, mert egy politikus, Orbán Viktor elvesztette a mértéket, hanem mert felélesztett egy, a magyar történelmet korábban meghatározó és reaktiválható mintát. Eközben a többi párt semmit nem tud erről a történelmi logikáról. A Független Hírügynökségnek adott interjújában Csizmadia Ervin beszél arról, hogy miért nem tartja autokráciának, vagy diktatúrának az Orbán rezsimet, szó esik Tisza Kálmán, Horthy és Kádár mai politikai és történelmi szerepéről, illetve az ajándékba kapott demokráciánk problémáiról.

 

Aki ismeri a magyar politikafejlődés logikáját, az sejthette, hogy 27 évvel a kelet-európai, s persze a magyar rendszerváltás után nálunk a kormány szinte leválthatatlanná válik, s létrejön az Orbán-féle autokrácia?

A rendszerváltás idején még alig ismertük a magyar politika fejlődés mozgatórugóit, számomra csak az utóbbi tíz évben vált világossá, hogy valójában mi történt az országban a rendszerváltás után. Ha összevetem ezt a magyar történelmi fejlődéssel, akkor azt látom, hogy a hazai politika változásában vannak visszatérő tendenciák, korszakok, és intézmények. Ilyen visszatérő elem – nem autokráciát mondanék – a monolit hatalom megléte, amelyik a történelmünkben rendre jelen volt, függetlenül attól, hogy milyen korszak volt. Tehát a politikai küzdelmekben nagyon gyakran megerősödik egy nagy kormánypárt, amely aztán rendre kisajátítja a hatalmat. Ez a logika ismétlődik az 150 éve, aminek természetesen megvannak a meghatározó okai.

Mire gondol, mik ezek az okok? 

A legtöbb kudarcunk oka, hogy Magyarország valójában nem nyugatos, csak szeretne az lenni, de ez szinte soha nem sikerül. Aminek az a magyarázata, hogy

máig nem sikerül a kapitalizmust meghonosítani, illetve az a fajta liberális demokrácia sem tud kialakulni, ami a nyugati lét alapja.

Ezt a két alapvető elemet tartom a nyugati fejlődés motorjának, tehát gazdasági értelemben a kapitalizmust, politikai értelemben pedig a liberális demokráciát, de nálunk ez csak csökevényesen van jelen, vagy épp szinte teljes mértékben hiányzik, így tehát meg sem tudjuk közelíteni a nyugati fejlettséget.

Vannak persze kiugrások, amikor ugyan közelebb lépünk a nyugathoz, ilyen volt a rendszerváltás utáni első 15 év, de utána megint visszaléptünk ugyanabba a folyóba, amibe a történelem során oly sokszor, vagyis kialakul a centralizált, monolit hatalom, mert a társadalom döntő része nem szabad polgár, nem is olyan vállalkozó, aki érdekelt a hatalom korlátozásában, az erős jogrend és a verseny fenntartásában. Ahol pedig alattvalók vannak, ott a politikában is aszimmetrikus pártverseny alakul ki, amelyben egy párt kiemelkedik a többi közül és megkaparintja a politikai főhatalmat. Vele szemben legfeljebb mikropártok jelennek meg, lásd a mai szétforgácsolódott ellenzéket. Visszatérő folyamat ez a magyar történelemben.

A magyar politikai elit, vagy a magyar választó akarja inkább, hogy autokrácia, vagy monolit hatalom legyen?

Az gondolom, hogy a választó, vagy a politikai elit is akarhat mindenféléket, de nem tudja felülírni az ország fejlettségét – legyen a hatalom bármilyen irányultságú – nem tudja elérni például, hogy az ország nyitottabb legyen a külföld iránt. Ez egy adottság.

Ezt laikusként elég nehéz elhinni, hisz ma az unió komoly pénzt biztosít ahhoz, hogy versenyképes kapitalizmus alakuljon ki, ami a nyitott gazdaság alapja. Legfeljebb a kormány érdeke az elzárkózás, nem gondolja?

Elég sokat írok a könyvemben arról, hogy a magyar progresszióban a felzárkózásra mindig megvolt az igény, de arra is, hogy távolságot kell tartani a nyugattól. Ez a kettősség végigkíséri a történelmünket. Szavakban a mai kormány is elfogadja az európai értékeket, de a gyakorlatban a brüsszeli bürokrata elittel szembe fordul. Ennek is hagyományai vannak. A mi fejlődésünk ugyanis nagyon más, mint a holland, amelynek polgárai évszázadokon keresztül más országokkal együtt alakították a történelmi viszonyaikat; állandó volt a bevándorlás, vagy a kivándorlás. Megtanultak más népek közelségében élni. A magyar fejlődésben pedig a más népektől való elzárkózás, az elkülönülés volt a meghatározó. A könyvben hivatkozom egy Prohászka Lajos nevű szerzőre, aki a XX. század közepén élt. Ő használ egy ilyen fogalmat, hogy „örök szeparatizmus”. Ami arra utal, hogy a történelemben mindig szerettünk elzárkózni, s külön utakon járni. Tehát az, hogy ma Orbánizmus van, az nem feltétlen Orbán Viktor találmánya, hanem építkezik egy nagyon régi hagyományra. Szerintem ezt a dolgot a magyar pártok vagy nem értik, vagy nem veszik komolyan. Pedig ez egy évszázados hagyomány, amitől a magyar nép nehezen fog tudni megszabadulni.

Ugyanakkor a magyar nép Szent István óta befogadó, integrálja a jövevényeket. A magyar állam nem egyszer támaszkodott a külföldiekre, néha még válság idején is képes volt idegen ajkúak befogadására. A zsidóság is szerves része lehetett a magyar történelemnek. Az elzárkózás – amikről ön beszél – inkább csak Orbán Viktor politikai látomása, aminek persze lehetnek gyökerei.

Valóban, az igaz, hogy Magyarország mindig soknemzetiségű ország volt, de az arányok állandóan változtak. A mai kormány nyilván attól fél, hogyha sok bevándorlót enged be, akkor megfordulnak a népességi arányok, amik természetesen módon kialakultak.

De a történelmi Magyarországon is előfordult, hogy az idegen ajkúak aránya magasabb volt, mint a magyarul beszélőké. Mégis békésen éltek egymás mellett. Akkor mégsem egyértelmű az a történelmi tapasztalat, hogy idegengyűlölő, elszeparálódó nemzet a magyar?

Kevesen tudják, hogy a soknemzetiségű ország a XIX. századi nacionalizmust sokkal nehezebben élte meg, mint mondjuk a nyugati országok, amelyek homogénebb lakossággal rendelkeztek. Nálunk a lakosság többsége valóban nem magyar anyanyelvű volt, s ha a reformkor irodalmát megnézzük, akkor Széchenyi komolyan felemeli a szavát a magyarosítás ellen. Tehát a nacionalizmus akkor problémaként vetődött fel, ma pedig inkább pozitív megközelítésnek számít.

Azt állítja, hogy a történelmi fejlődés logikája határozza meg egy ország fejlődését, ebből következően kimondhatjuk, hogy a rendszerváltás az ország múltja miatt nem lehetett sikeresebb? Nem felelősségáthárítás ez?

A magunkfajta kis országok számára a külső tényező szerepe mindig nagyon fontos. Ha tetszik, a nagyhatalmak szerepe meghatározó. 1945 után a keleti, az 1990-es rendszerváltástól, sőt, már előtte is a nyugati nagyhatalmak befolyása határozta meg Magyarország fejlődését. Nagyon leegyszerűsítve: a rendszerváltás mögött ott vannak a nyugati hatalmak, amelyek legyőzték a Szovjetuniót.

Amíg ez a nagyhatalmi struktúra fennáll – tehát a nyugat erős, az orosz pedig nem tényező – addig nagyon egyértelmű a rendszerváltás sikere. Ez a helyzet nagyjából a ’90 évek végéig állt fenn. A megváltozott nagyhatalmi struktúrában viszont már megelevenednek a régi magyar hagyományok. Ha valaki elolvassa Soros Györgynek a globális kapitalizmus válsága című könyvét, amit itthon 1999-ben adtak ki, abban Soros leírja, hogy ő Jelcin idején miként vett részt az orosz politika alakításában. Amikor Putyin kerül hatalomra, akkor Soros György már nem tényező.

Azt akarja mondani, hogy Orbán Viktor emiatt kezdeményezett plakátháborút Soros ellen?

Azt akarom mondani, hogy amerikai befolyás csökkenése, illetve az oroszok újra világtörténelmi tényezővé válása hat a magyar fejlődésre.

Tagjai vagyunk a nyugati klubnak, amit Európai Uniónak neveznek, s ránk mégis növekvő hatással van az orosz hatalom? Ezt pedig mi történelmi hagyománynak tekintjük? Nem lehet, hogy ez csak Orbán Viktor szerint igaz?

Véleményem szerint teljesen megváltozott az a nagyhatalmi helyzet, ami a magyar, vagy a kelet-európai rendszerváltást létrehozta. Ezt ismerte fel a magyar kormányfő, hisz a ’90-es években minden világos volt. A nyugat erősnek számított, a liberális demokrácia pedig emelkedőben volt. Fukuyama megírta a híres esszéjét, amelynek a címe a Történelem vége, ebben azt jósolta, hogy Oroszország szerepe nem nő, legfeljebb, akkor, ha demokratizálódásra képes. Ehhez képest az orosz hatalom a második évezred elejétől újra a világpolitika formálója lett, amit a magyar közönség a mai napig nem reagált le igazából. Mindezt nem pozitív, nem is negatív, tehát kritikus éllel, pusztán rögzíteni szeretném a tényeket.

A helyzetértékeléshez hozzátartozik a geopolitika újbóli megjelenése, 1990-ben, tehát a magyarországi rendszerváltáskor nem tudtuk, hogy az ország története a nagyhatalmi viszonyok terméke, néha úgy is érezhetjük, hogy játékszerei pusztán.

Nem lehet, hogy az oroszok attól lesznek erősebbek, ha a magyar kormányfő atomerőművet rendel tőlük, metró kocsit javíttat, s a szövetségeseit megcsalva tiltakozik az oroszok elleni embargó miatt, ami önmagában növeli a Putyin gazdasági és politikai befolyását?

A rendszerváltás elitje azt ismerte fel, miért szükséges nekünk a nyugathoz tartozni, Orbán pedig azt, hogy az oroszok erősödnek, s újra világhatalmi tényezővé válhatnak. Ezt egyébként nem a magyar miniszterelnök fedezte fel, hanem felismerték amerikai tudósok is. Viszont a magyar ellenzék erre az új geopolitikai helyzetre nem reagált, leginkább csak belpolitikával van elfoglalva, talán azért is van annyira rossz állapotban.

Van, aki szerint Orbán azért kezdett centralizálni, s szüntette meg a súlyok és ellensúlyok rendszerét, elvetve a jogállami demokrácia több elemét, mert a normális kormányváltást garantáló liberális demokrácia teljesítményével nem volt elégedett. Ugyanakkor ez a mai autokrácia is rosszul teljesít, hisz a térség éllovasából sereghajtók lettünk. Kiderül, hogy a teljhatalom sem képes eredményes működésre?

A mai kurzust érdemes úgy nézni, mint az eddigi magyar történelem tapasztalatainak összegzőit. A hagyomány szerint a magyarságnak nem is olyan fontos, hogy a nemzetközi versenyben helytálljon. Az elzárkózás és a szeparálódás hívei szerint nem az anyagi gazdagodás, hanem az ország szuverenitásának megőrzése, a magyar érdek és értékek képviselete a legfontosabb. A könyvemben Babits Mihályt idézem, aki 1939-ben azt írja, hogy

„a magyar nem is akarja megméretni magát a világban”.

Gondolom, ezt Babits nem elismerően írta!

Ő is csak rögzíti a tényt a nemzet karakterológiájáról, mondván: a magyar azért nem akar a nemzetközi versenybe bekerülni, mert a világ úgysem fogja őt elismerni. Úgy érzem, hogy ez a nagyon mély történelmi tapasztalat a Fidesz kormányzásában visszaköszön.

Ennek némileg ellentmond, a „merjünk nagyot álmodni!” szlogen.

Valóban, de ezt jóval korábban, talán még ellenzékben terjesztette a Fidesz. A mai ellenzék persze számon kéri az eredményeket, a teljesítményeket, de úgy tűnik, a választót viszont nem érdekli ez, megelégedett a kormány régi magyar mentalitást tükröző politikájával.

Miközben  körülöttünk a szomszéd országok egy versengő demokráciát működtetnek, sokkal jobb eredményekkel. Ez senkinek nem tűnik fel?

Ugyanakkor a V 4-ek között mi is ott vagyunk, ez pedig őrzi azt a magyar hagyományt, hogy nekünk elsősorban kelet- közép- európai népek között kell vezető szerepre szert tenni, mert a nyugat úgysem fog bennünket elfogadni. Ezt a Habsburg magyar monarchiában is így gondolták az akkori elitek, de 1919 után a Horthy-korszakban is.

Gyakran szóba kerül, hogy Orbán Viktor politikai előképe Horthy Miklós, avagy Kádár János is lehet, mindketten komoly hatalommal rendelkeztek, s évtizedekig uralkodtak…

Említhette volna Tisza Kálmánt is, hisz az ő pártja is 30 éven keresztül volt kormányon, az akkori ellenzék képtelen volt labdába rúgni. A mai ellenzék ugyanebbe a helyzetbe került, van néhány nyolc-tíz néhány százalékos párt, ezekből alig feltételezhető, hogy kormányképes erő válik.

Persze, de ez nem jöhetett volna létre, ha nem olyan választási törvény van, amilyet ráerőszakoltak az országra, ami szétdarabolja az ellenzéket!

A választási rendszereket mindig bírálja az ellenzék. Alkalmazkodni kellene hozzá.  Ha erre képtelenek, akkor felmerül, hogy a Fidesz távollétében hogyan tudna kormányozni a sok kispárt? A magyar politikában az általam monolitnak tartott pártok minden korban arra hivatkoznak, hogy az ellenzék széttöredezett; igazuk is volt ebben, de az ellenzéknek is, mert az érvényben lévő törvények miatt nem tudtak annyian kormányra kerülni. De életrevaló ötletnek tűnik, hogy a sok, szétfolyó, egymással is vitába keveredő kis párt helyett alakítsanak egyet, vagy két nagyobbat. Különben soha nem lesznek kormányképesek. Ráadásul tudni kéne olyan eszmei alternatívát nyújtani, ami megérinti a választókat.

Azt mondja, hogy az Orbán rendszer nem autokrácia, de ma mégis olyanok a törvények, amelyeket kétharmados többséggel meghozott a Fidesz, hogy az csak az uralmon lévő pártnak kedvez. S így a hatalomból békés, civilizált formában le sem váltható. Félő, hogy itt nem a történelmi hagyományok ápolása, hanem a diktatúra építése folyik. Nem gondolja?

Akkor fordítsuk meg a dolgot: mennyire volt erős az a demokrácia, amelyben ezt meg lehetett tenni? Miért nem volt a magyar társadalomnak kellő ellenálló képessége? Ezt tekintem én alapvető kérdésnek, s ha igyekszünk rá válaszolni, akkor sajnos arra a következtetésre jutunk, hogy már a ’90-es években meglévő demokrácia sem volt fundamentálisan stabil.

Spiró György azt szokta erre mondani, hogy nem kiharcoltuk, hanem ajándékba kaptuk a demokráciát.

Valóban, de a ’90-es évek köztársasága a kapitalizmus problémáival, lényegi elemeivel nem is szembesült. Talán azért, mert a magyar társadalom nem is tudna a vele mit kezdeni, értetlenül áll előtte, hisz nem képes a kapitalizmus logikája szerint élni, versengeni, vállalkozni, kereskedni, de az idők során nem is tanulta ezt meg.

Gazdaságilag tehát a ma működő rendszer félúton megrekedt a szocializmus és a kapitalizmus között, valahol a senki földjén. Eközben túl nagy teher helyeződött a demokráciára, amely egymagában maradt, az idők során deformálódott, s csak idő kérdése volt, hogy mikor fog átalakulni valamilyen más rendszerré.

Azt ön látja már, hogy mi lesz a fejlődés logikája a következő években, évtizedekben?  

Jósolni nem lehet, a könyvet azért írtam, mert szerettem volna jobban megérteni magunkat, s az egész ország előéletét, a hátunk mögött hagyott évszázadok élményeit. Ugyanis túlságosan leegyszerűsítettük a történelmi élményeink a feldolgozását. Ha pontosabban megismerjük a történelmünket, akkor reálisabb elvárásaink lehetnek önmagunkkal szemben.

Ma úgy látom, hogy nem fogunk tudni olyan demokráciát kiépíteni, amilyet szerettünk volna a rendszerváltáskor, mert a hagyományaink más útra visznek bennünket.

Nehezen érthető számomra mindaz, amit mond, hisz az ország derékhada elmegy az országból, s megállja helyét a kapitalista viszonyok között, igenis szeretne a világ élvonalába tartozni, nem pedig elszeparálódni, bármit is mondott Prohászka Ottokár. S még azt sem gondolom, hogy az oroszok keblein akar ezt az ország kikötni. Nem lehet, hogy a hatalom félreértelmezi az ország népének szándékát?

Történelmi hagyományainktól nem tudunk eltekinteni. Azt nem gondolom, hogy a mai kormány ne akarna valamit, hisz épp a V4-ek révén akarja felzárkóztatni az országot, s ha úgy adódik, akkor Orbán Viktor az Európai Uniót is meg akarja reformálni, lassan erre kell a kijelentéseiből következtetni. Mindenesetre a kormány bázisát nem azok adják, akik Európa-centrikusak.

A kormány bázisa 2 millió ember, a másik nyolcmillió nem azt akarja, amit Orbán Viktor; vagyis a többség nem unió ellenes, nem orosz barát, nem diktatúra párti. Még akkor sem, ha az ország történetében már voltunk olyan helyzetben, amit nem akartunk.

Ez téves megközelítés, mert a nyolcmilliónak a jó része soha nem szavaz, tehát a magyar lakosság közel fele, negyven százalék el sem megy szavazni. Akik elmennek, s az ellenzékre voksolnak, azok nyolc-tíz párt között osztják meg szavazataikat.

De ma egy ügyes választási, jogi trükkön is múlhat az ország jövője, nem pedig az emberek valós szándékain, hisz a többség kormányváltást szeretne.

Igen, de a mai kormánypártok hívei között van egy világosan körülhatárolható kétmilliós szavazótábor, akik onnan nem tágítanak. Az ellenzéknek pedig sok pártja van, és képtelen megszervezni önmagát. Vagy arra lenne szükség, hogy Magyarországon jöjjön létre egy-két olyan párt, amely képes az ellenzéki szavazókat képviselni, mint a görögöknél a Sziriza, a spanyoloknál pedig a Podemo. De sajnos az újonnan létrejövő politikai tömörülések is belesimulnak az elutasított pártok közé.

Az ország történelmét rendre külföldi erők befolyásolták, elsősorban a nyugat, amely a fejlődés irányába vitte az országot. Aztán jött a kelet, jött a diktatúra.  Ma úgy tűnik, hogy kis nyugati kitérő után kelet felé tartunk? Nem lesz ebből tragédia?

Ha a történelmi tanulságokat vesszük, akkor kinéz valami, de nem feltétlen tragédia. Inkább valamiféle rendszerváltás következhet be, hiszen az elmúlt 150 évben 25-30 évenként bekövetkezett valamiféle rendszerváltás, s minden nulláról kezdődött. Reménykedhetünk abban, hogy ha jobban megértjük magunkat, akkor rájön az ország, hogy mit kéne tenni.

Lehet, hogy meg kéne törni a történelem logikáját?

Igen, hogy elkerüljük a tragédiát, ezen dolgozik a Fidesz is. 2010-ben a Fidesz egy olyan tervvel lépett a nyilvánosság elé, ami Szél Kálmán-terv néven vált ismertté, aki nemcsak pénzügyminisztere volt egykor Magyarországnak, hanem miniszterelnöke is. Tevékenysége idején pedig kiválóan együttműködött a kormány és ellenzék. Valószínű valami hasonlóra készült a Fidesz, s persze az egész félresiklott, ahogy az a magyar történelem legsötétebb éveiben is előfordult. Nagyon nagy kérdés, hogy ezt a magyar történelmi trendet valakinek sikerül-e megtörni. Lesz-e olyan politikai erő, amelyik erre képes. Ma úgy látom, a Fidesz már nem is akarja, nem is képes rá.

Orbán Viktornak történelmi esélye volt 2010-ben arra, hogy egy modern Magyarországot csináljon?

Azokkal a szavazókkal, akiket maga köré gyűjtött, nem lehet egy modern Magyarországot teremteni. S azzal a bázissal egy jól működő kapitalizmust sem volt képes kialakítani, amihez kellene jóléti állam is, amire esélyünk sem volt. „Rosszléti állam” pedig nem tud modern országot teremteni.

Czakó Borbála: Több nő kellene a politikába!

Szerencsés az az újságíró, aki olyan interjúalanyra lel, aki egyszemélyben tud átadni egy sor, a XXI. század meghatározó problémáinak a kezelésében, alakításában szerzett tapasztalatot, globálisan és Magyarországra vonatkoztatva. Czakó Borbálával, a Világbank-csoport egyik tagjának, az IFC-nek a magyarországi képviselőjével, volt londoni magyar nagykövettel, a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF) vezetőjével, és a világ egyik vezető könyvvizsgáló, adó-, tranzakciós és üzleti tanácsadó cégének, az EY-nek a globális partnerével ennek ellenére sem volt könnyű interjút készíteni. Az újságíró rendre kiesik a szerepéből, mert az első perctől kezdve nem interjú, hanem inkább egy izgalmas, az élet fontos dolgaival foglalkozó beszélgetés résztvevőjévé válik. Czakó Borbála sok fajsúlyos – politikai, gazdasági – kérdésről, megoldandó problémáról fejti ki a véleményét, ezek közül – szemmel láthatóan – jelenleg a „nőkérdés” foglalkoztatja a leginkább.

 

Belepillanthattam a vezetési stílusába: beszélgetésünk közben ugyanis többször is hívta telefonon kolléganője, aki nem várt probléma megoldásában kért tanácsot, segítséget. Ön mosolygós nyugodtsággal, empátiával, a megoldásra fókuszálva magyarázta el a tennivalókat. Az embernek óhatatlanul az jut az eszébe, hogy ha ilyenek, akkor tényleg minél több női vezetőre lenne szükség. Mindenesetre Ön aktívan igyekszik ezt elősegíteni, több kezdeményezés útjára indításában is szerepet játszott. Ezek hogyan állnak?

Összességében az elért eredmények ellenére sem állunk túlságosan jól. De mielőtt belemerülnénk a részletekbe, szeretném leszögezni, hogy ugyan a köztudatban nőkérdésként jelenik meg az egyébként immár globális törekvés, hogy minél több nő vegyen részt – vezetői posztokon is – a politika, a gazdaság alakításában, elsősorban mégsem nőkérdésről van szó. Később persze beszélgethetünk a részletekről is, de valójában a cél az, hogy egyforma jogokat kellene biztostani férfiaknak és a nőknek, a cél ugyanis annak elősegítése, hogy a családok a mainál kiegyensúlyozott életet élhessenek. Vegyünk egy példát: a családbarát munkahelyet. Egy munkahely nem attól lesz családbarát, hogy csak a nőkre szűkítve tesszük lehetővé az otthonról való dolgozást, a férfiaknak is ugyanezt a jogot, lehetőséget kell biztosítani. Egyenlően – ez a kulcsszó.

Ennek ellenére általános a kvótákban való gondolkodás. A HBLF-nél, amikor néhány éve útjára indították a 20-20-20 Klubot, Önök is azt tűzték ki célként, hogy a nők aránya a vállalatvezetésben és az igazgatóságokban 20%-ra, vagy annál magasabbra növekedjen 2020-ra, s csökkenjenek a nők és férfiak között fennálló fizetéskülönbségek, azonos munkáért járjon egyenlő bér. Hogyan áll a mozgalmuk idehaza?

Sajnálatos módon nem igazán érzékelhető a javulás, dacára a folyamatos erőfeszítésnek. Sok cég csatlakozott, rendszeresen szervezünk vállalatvezetői fórumokat, próbálunk előre haladni. De látszik, hogy a folyamat lassúbb lesz, mint reméltük, aminek persze racionális magyarázata is van:

egy egész kultúraváltást kell végrehajtani ahhoz, hogy a férfiak jobban odafigyeljenek a női vezetőkre,

elhiggyék, hogy a női vezetőkre szükség van, belássák, hogy a női vezetők a cég eredményeire is jótékonyan hatnak.  Őszintén szólva, már a mozgalom elindításakor is 30 százalékos arányt kellett volna célul kitűzni, de az teljesen elérhetetlennek látszott. Így lett 20. De a 20 százalékot nem adjuk fel – optimista lévén azt mondom, hogy még van két évünk elérni. Elismerem, ehhez nagy változásokat kellene viszonylag gyorsan végrehajtani, de reménykedünk.

Áttörésben reménykedik?

Folyamatosan kell építkezni, változtatni. Úgy látom, hogy a brit rendszert kellene nálunk is átvenni – s itt visszacsatolok az előbb már érintett kvóta-nem kvóta kérdéshez: Nagy-Britanniában, a tőzsdei cégek esetében nem kvótában határozzák meg a kötelező 30 százalékot a vezetésben, hanem egyszerűen előírják, hogy ha nem éri el ezt az arányt, akkor választ kell adni az okára. Miként arra is, hogy milyen terveket dolgoztak ki az adott cégnél a 30 százalékos arány elérésére. Nem kényszerről van tehát szó, hanem együtt gondolkodásról. A brit cégek a nemek közötti egyenlőség megteremtése érdekében tett erőfeszítések terén amúgy is élenjárók, és van tapasztalatuk abban, hogyan lehet elérni az ilyen célokat. Ott van például az „azonos munkáért azonos bért” elérni hivatott program, amelynek egyik legfontosabb eszköze a kötelezettség, hogy nyilvánosságra kell hozni az egyes beosztási sávokban nyújtott tól-ig béreket.

Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy nyilvánosságra hoznák, hogy mennyit kap bérként és bónuszként X és Y, hanem egy keretösszeget ismerhet meg mindenki, s annak alapján az egyes nők (és persze férfiak is) le tudják ellenőrizni, hogy a saját kategóriájukban, a sávon belül egyenlően fizetik-e őket, illetve hogy egy fizetési sávban hány férfi és nő van. S a cégek ettől kezdve egyre inkább igyekeznek megfelelni ennek a követelménynek. Ez a módszer egyébként nagyon is megfelel az én ízlésemnek: én ugyanis

soha nem voltam a kényszer híve, szeretem beszélgetések és kompromisszumok árán rendezni a problémákat, a helyzetet.

Mit csinál a 20-20-20 Klub?

Egyrészt felhívjuk a figyelmet, másrészt a résztvevő cégeknek igyekszünk példát mutatni. A vállalatok elnökei és vezérigazgatói ugyanis a csatlakozáskor azt vállalják, hogy mindent megtesznek a saját cégükben a 20%-os női arány elérése érdekében. A fórumokon nem csak a nemzetközi legjobb gyakorlatok kerülnek terítékre, hanem az idehaza fellelhető példák, és a már elért sikerek is.

Hány vállalat képviselteti magát a Klubban, s munkájában hány férfi és hány nő vesz részt?

A HBLF-nek közel 100 tagvállalata van, a HBLF Nőfórum taglétszáma meghaladja a 200-at de HBLF EU Sokszínűségi Kartája révén is komoly erőket mozgatunk meg az esélyegyenlőség kérdésében. Sokan vagyunk, de nem elegen.

A HBLF határozottan felvállalta a nők egyenlőségének az ügyét, hiszen mint az Európai Unió Sokszínűségi Chartájának magyarországi képviselője egy újabb programon keresztül is ösztönzi ezt. Ezt hogyan képzeljük el?

Tavaly késő ősszel indult útjára ez az EU-s kezdeményezés, amelynek lényege, hogy – mint a neve is mutatja – a sokszínűség értékeit hivatott elterjeszteni a vállalati gyakorlatban. Sok uniós országban van már ilyen hivatalos képviselet, Magyarországon ezt a HBLF vállalta fel. De nem csak a HBLF tagvállalatai lehetnek a tagok, mindazok beléphetnek, akik egyetértenek a Charta céljaival. Ez egy nagyon hasznos a vállalatokat segítő munka, amely a többi között a legjobb gyakorlatok tapasztalatának a megosztásával is segít és profi tanácsadásra is van lehetőség. Idehaza és nemzetközi porondon is – pont most szervezünk innen egy, a témába vágó konferenciát Lisszabonban.

Megjegyzem, a sokszínűség eszméjének terjesztése nagyon is aktuális lehet idehaza, s nem csak az üzleti körökben. De gondolom, az üzleti szféra is tehet a maga módján a személetformálásért, nem?

Az üzleti szféra szerepe a sokszínűség kérdésében meghatározó, hiszen az így vezetett cégek profitábilisabbak, és jobb eredményeket érnek el mint versenytársaik. Aki ezt megérti, az ennek eredményeit az élet minden területén kamatoztatni fogja.

A sokszínűség magában foglalja nem csak a nők bevonását, hanem a különböző életkorú, társadalmi hátterű és tudású emberek közös foglalkoztatását, ami különböző perspektívákból közelíti meg az egyes problémák megoldását.

Láthatóan az esélyegyenlőség nagyon fontos kérdés az életében. Adódik a kérdés: Önnek, személy szerint milyen tapasztalatai vannak ezen a téren?

Azt szokták mondani, hogy a nők novembertől az év végéig már ingyen dolgoznak. Ez a bérezési különbség átlaga a férfiak és a nők között. Én magam az elmúlt 15-20 évben mindig törekedtem arra, hogy legalább annyit keressek, mint a férfi kollégáim. S ezt el is tudtam érni. Ehhez azonban elengedhetetlen az is, hogy információ birtokában legyek, tudjam, a férfiak nagyjából mennyit kapnak ugyanazért a munkáért, amit én is végzek. Elismerésre méltó, hogy már formálódnak olyan szabályok – a már előbb említett módon Nagy-Britanniában például –, amelyek kötelezővé teszik a munkaköri sávokban a nők, illetve a férfiak számára biztosított bérek nyilvánosságra hozatalát. A cél ezzel is a nemek közötti bérezési szakadék (gender pay gap) csökkentése. Nem azt kell publikálni, hogy ki mennyit keres, hanem azt, hogy az egyes kategóriákban, az egyes fizetési sávokba hány ember van besorolva, s hogyan viszonyulnak a bérek egymáshoz, illetve hány férfi és hány nő tartozik abba a sávba. A különbség kialakulásának az oka nem feltétlenül a tudatosságban, szándékosságban keresendő.

Itt jön be az, amit úgy hívunk, hogy „unconscious bias”, azaz a  nem tudatos előítélet.

Érdemes odafigyelni, például arra, hogy másként interjúvolnak a férfiak és a nők, s másként kapnak fizetési ajánlatot is. Sheryl Sandberg, a nők hatalomváltásáról szóló Lean in könyv szerzője, a nők egyenlőségéért küzdő aktivista, s nem mellesleg magas beosztású vezető (például a Facebooknál) tette közzé történetét, amikor örömmel elfogadta a számára felajánlott fizetést, ám egy férfi kollégája felhívta a figyelmét arra, hogy a férfiak részvényopciót is kapnak, kérjen ő is. Végül hosszú tipródás után – szégyellve ugyan magát, de kért és – kapott. Sokszor a nők nem is tudnak arról, hogy mit kaphatnának, mit érhetnének el.

Ezt lehet tanítani?

A HBLF 25. születésnapján szerveztünk egy nem tudatos előítélet tréninget. Mert az esélyegyenlőség megteremtése a cégek számára is fontos, s nem csak jogi, hanem üzleti megfontolásokból is. Amikor esélyegyenlőségről beszélünk, a nőket másként kezelik, s ezt nem vesszük észre. Több nő szerez egyetemi diplomát, és végez jobb eredménnyel, mint férfiak, de amikor elkezdenek dolgozni, már elkezdődik a leszakadásuk, az olló szétnyílása. Ez hasonló a bérezési szakadék kialakulásához: érdekes módon, ha az egyetemi vizsgán ugyanazért az eredményért egy fiúhallgató ötöst, a lány azonban csak négyest kap, azt mindenki igazságtalannak tartja. A bérek esetében egy hasonló különbség – 20-25 százaléknyi – a nők rovására azonban szinte természetes.

Nem lehet, hogy ez a gyerekvállalással függ össze?

Határozottan nem! Amikor az értékelések vannak, akkor a férfiak általában jobb eredményt érnek el, mert általában ők értékelnek – s itt belép a nem tudatos előítélet, ugyanis tudat alatt azt feltételezik a férfiról, hogy családfenntartóként neki nagyobb szüksége van a karrierre. De hangsúlyozom, ez nem csak a férfiakon múlik, hanem a nőkön is. Éppen ezért két fronton kell harcolni –

nem csak a férfiakat kell ráébreszteni a problémára, a nőket is.

És ez utóbbiakban emellett fel kell ébreszteni az igényt, és mentorálni kell őket. Rávezetni arra, hogy csak előítélet, hogy egy női vezetőnek a munkája miatt el kell hanyagolnia a családját, a gyerekeit. Saját tapasztalatom alapján határozottan állítom: könnyebben be tudtam osztani főnökként az időmet, a munkám végzésének az idejét azért, hogy a családdal, a gyerekekkel többet foglalkozhassak, mint azt beosztottként tettem volna.

Itthon hogyan alakul az egyenjogúság ügye?

A nálunk megtelepedett nemzetközi cégeknél jobban, mint a magyar tulajdonúaknál. Ugyanis az előbbieknél már a felvételi rendszer, és persze a vállalati kultúra is bátorítják a nők egyenlő foglalkoztatását. Nincsenek ugyan kvóták, de minden szinten figyelik az előléptetésnél, hogy megfelelő számú nő is magasabb pozícióba jusson. Sokat segítenek a nem tudatos előítélet tréningek – ha két egyforma teljesítményű jelölt van, akkor a nőknek adják meg az esélyt.

És mi a helyzet a magyar tulajdonú cégeknél?

A tőzsdén jegyzett cégeknél az igazgatóságokban alig van nő, vagy egyáltalán nincs is. A Figyelő Top 200 cége között a női vezetők aránya nem éri el a tíz százalékot.

És a politikában?

Az Országgyűlésben a női képviselők aránya kevesebb mint tíz százalék. Persze, az már más kérdés, hogy hányan akarnak politizálni, olyan-e a politikai közeg, amelyben a nők szeretnének részt venni. Azt szoktam mondani, hogy

a politikának jobb lenne, ha több nő lenne, de az már nem annyira biztos, hogy a nőknek jobb lenne a politikában való részvétel.

Általában véve politikusnak lenni nem olyan karrier, amelyre sokan vágynának ma Magyarországon – akár férfiről, akár nőről beszélünk. S nem is készülnek rá – tisztelet a kivételnek – Nagy-Britanniában például már Etonban, majd Oxfordban tanulnak, szakmaszerűen készülnek a politikusi karrierre nők és férfiak egyaránt. Hasonlóképpen az Egyesült Államokban is sokak számára karriercél a politikusi. Magyarországon nem látni ezt a szakmai igényt – sem a férfiak, sem a nők esetében. Sajnos idehaza sem a politikában, sem az üzleti életben egyelőre nem látom azt az erőt, amelyik tömegesen tudna pozitív hatást gyakorolni a női vezetők arányának jelentős emelkedésére. S itt visszacsatolnék a már taglalt sokszínűségre: a politikában is elkelne, ha sok nő venne részt benne, jóval pozitívabb hangulatot eredményezne. Mert a férfiak mást hoznak, mint a nők. Például sokkal kompromisszumkészebbek. Nem jobbak, mint a férfiak, csak mások. Meggyőződésem, hogy együtt sokkal jobb eredményeket tudnak elérni.

Ha már politikáról is szó esett: habár Ön – egy rövid, nagyköveti kitérőt leszámítva – soha nem mozgott közvetlenül a politikában, közvetetten meglehetősen régóta nemcsak ismeri annak szereplőit, de befolyása is van, és nem csupán a 12 éve megálmodott és útjára indított Pénzügyi Csúcs konferencia-sorozat révén. Így adekvát a kérdés: hogyan változott Ön szerint a környezet az elmúlt években?

Amikor a megrendeztük az első ilyen konferenciát, akkor nagy optimistán azt hittem, hogy egy idő után nem lesz rá szükség, mivel minden megoldódik. De máig szükség és igény is van rá – a következő Pénzügyi Csúcsot jövő ősszel tervezzük megrendezni. Úgy látom, hogy szükség van rá azért is, mert megmaradt egy előremutató és segítő, a legokosabb fejeket összehozó vitafórumnak, ahol több oldalról át lehet beszélni, hogy merre megy a világ, Európa és persze Magyarország. Mindig van aktuális téma, most például a brexit után kétsebességűvé váló Európa miatt is előtérbe került a magyar eurócsatlakozás kérdése. A Pénzügyi Csúcs sikerét egyébként annak tudom be, hogy megmaradt szakmai konferenciának, a példaként hozott eurócsatlakozás esetében például nem a pártpolitikai nézetek csapnak össze, hanem a szakmai érvek. S ez jó.

Ön szerint a mai magyar közegben van igény, s egyáltalán, van helye a szakmai vitáknak?

Hiszek abban, hogy van.

Ön hogy látja, merre megy az ország?

Válasszuk szét a politikát és a gazdaságot! Egyrészt van a politikai, másrészt a gazdasági érdek. Például a németekkel nem annyira jó manapság a viszonyunk, de gazdasági téren továbbra is ők a legnagyobb befektetők. Amíg a gazdasági érdekeik úgy diktálják, ez így is marad.

Bírálják sokan a keleti nyitás politikáját, de azt jónak tartom, hogy nem csak európai perspektívában nézzük magunkat.

A globális gazdaság változásai nyomán nem feltétlenül az USA marad a vezető hatalom – és erre valahol a kis országoknak is fel kell készülniük. Mindenki keresi a helyét a kialakulóban lévő új világban, nem csak mi. Ami a gazdaságot illeti, Szingapúrt szoktam felhozni példaként: ha jól csináljuk, mi is sok mindent el tudnánk érni ezen a téren, miként tette azt az ázsiai városállam.

És jól csináljuk?

Ők rendbe hozták az oktatást, és a jövőre felkészítő munkaerő-politikát alakítottak ki. Az oktatásban nem csak a matematikára és a szövegértésre helyezték a hangsúlyt, hanem elsősorban arra, hogy olyan alapot biztosítsanak, amelyek felkészítenek az új technológiákra. Olyan embereket kellene nálunk is képezni, akik rugalmasan képesek alkalmazkodni a munkaerőpiaci fejlődéshez. Több és jobb fizikus, matematikus, mérnök, kevesebb filozófus kell például – hogy sarkítsak.

De ez csak a felsőfokú oktatás. Mi a helyzet a középszintűvel?

Ma már rettenetesen sok diplomás végez, ezek egy része nem tud a szakmájában, a diplomájának megfelelő szinten elhelyezkedni. Majdnem ott tartunk, hogy ma egy főiskolai diploma az elhelyezkedésnél annyit számít, mint régebben az érettségivel párosuló szakmunkásoklevél. Fontos a jó minőségű, piacképes tudás elsajátítása, a gyakorlati oktatás.

Ön két- vagy inkább többlaki életet él, komoly munkája van az EY-nél, aktív a HBLF-nél, nemzetközi konferenciákat szervez és vesz részt a legkülönbözőbb tanácskozásokon. Hogyan van erre ideje? Egyáltalán, mennyit tölt távol londoni, illetve budapesti otthonától?

Arra törekszem, hogy egyre kevesebbet utazzak. Volt olyan időszak az életemben, amikor egy évben 200 napot voltam távol, most havi 2-4 utazásom van csupán, és már nem nagyon repülök akkora távolságokat. Viszont van még pár ország, ahova el szeretnék jutni.

Hogyan fér ennyi minden az életébe?

Azt szoktam mondani, hogy a munka nagy része józan paraszti ész és szorgalom: az a fontos, hogy az ember menedzselje az idejét, a munkát, ossza be, és ne essen pánikba.

Orbán lépései megjósolhatatlanok

Arra, hogy bárkit kizárjanak az Európai Unióból gyakorlatilag semmi esély nincs – nyilatkozta Valki László nemzetközi jogászprofesszor a Független Hírügynökségnek. Azt azonban nem tudja megjósolni a szakember, hogy Orbán Viktor egy esetleges nagyarányú győzelem után merre viszi az országot, hiszen az elmúlt években szinte teljesen megjósolhatatlan volt mit fog csinálni. A szakma, a nemzetközi jogászok és a megfigyelők meglehetős értetlenséggel állnak a magyarországi történések előtt, így például ahhoz, hogy mit művel a kormány a civilszervezetekkel vagy a CEU-val. Arra a felvetésre, hogy jogi trükköket hajt-e végre Orbán és csapata Valki László azt mondja: ezek nem trükkök, egyszerűen jogsértések.

Kicsit megijedtem, amikor felhívott és azt mondta, hogy Magyarországról akar kérdezni…

Jó, akkor kezdjük innen. Nem szívesen beszél Magyarországról?  A magyar jogrendszerről vagy a magyar kormány viszonyáról a nemzetközi joghoz?

A magyar kormány viszonya a nemzetközi joghoz nem kifejezetten könnyű téma, ez a kormány ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy mit mondanak a nemzetközi normák, és mit tartalmaznak azok a szervezeti előírások, amelyek az Európai Unió működését szabályozzák. Ez a folyamat elég hamar elkezdődött. Orbán Viktor 2010 óra folyamatosan azt magyarázza a világnak, hogy a magyar szuverenitás megőrzése az elsődleges cél, amelyet úgy lehet elérni, ha az ő saját elképzelései megvalósulnak. Nem törődik azzal, hogy az unió normái, amelyeket részben ő maga fogadott el, továbbra is érvényesek, és ma már egyetlen ország sem indulhat ki abból, hogy abszolút szuverenitást élvez. A szuverenitás fogalma még a XVI-XVII. században alakult ki, és akkor abszolút szuverénnek azt a monarchiát nevezték, akinek a tetteit, magatartását, döntéseit senki sem bírálhatta felül. De már akkor is voltak gondolkodók, mint például Jean Bodin, aki már 1576-ban kifejtette, hogy a szuverenitás ugyan abszolút, de van, ami korlátozza, nevezetesen a természetjog, az isteni törvények, a magántulajdon és a nemzetközi jog. Bodin már tudta azt, amit ma Magyarországon még nem érzékelnek pontosan:

ha egy ország nemzetközi szerződést köt, ezzel egyfelől a szuverenitását gyakorolja, másfelől valamit fel is ad belőle.

Magyarországon mostanság mintha valami mást érzékelnének: azt tudniillik, hogy nem kell olyan komolyan venni az uniós szerződéseket. Márpedig, amikor az integrációs szervezet létrejött, valószínűleg nem gondoltak arra, hogy lesz ország, lesznek országok, amelyek inkább a kibúvókat keresik. Vagy tévednék?

Az Európai Uniót annak idején úgy alapították, illetve a későbbiek folyamán úgy módosították az alapszerződéseket – például 2009-ben a lisszaboni szerződéssel –, hogy maguk a tagállamok nem akartak túl sok „fegyelmi” jogkört adni az uniónak. Ezért a legkeményebb szankciót kilátásba helyező 7. cikk alkalmazása csak elvben vezethet el a szavazati jog felfüggesztéshez, gyakorlatilag azonban a tagállamok vétójoga miatt erre nincs lehetőség. Ugyanakkor a bizottság kötelezettségszegési eljárásokat indíthat a jogsértő, illetve a közös döntéseket végre nem hajtó tagállamokkal szemben. Ez a szankciós rendszer működik, a bizottság nagyon sok ilyen eljárást indít, túlnyomórészt gazdasági-technikai kérdésekben. Csak nálunk és a lengyeleknél merült fel eddig az, hogy nem tartjuk be a jogállami normákat, és szerdán a bizottság meg is indította Varsó ellen a 7. cikk szerinti eljárást.

Egyetért-e velem abban, hogy Orbán Viktor fokról fokra bátrabbá vált az unióval szemben; ahogy rájött arra, hogy ez a szervezet lényegében olyan, mint a fogatlan oroszlán…

Én nem vagyok biztos abban, hogy Orbán Viktor csak mostanában kezdett keményebb politikát folytatni az EU-val szemben. Ne felejtse el, hogy már 2012-ben is élesen fogalmazott. Az Európai Parlamentből hazatérve például azt mondta Budapesten, hogy „sallerokat és kokikat” osztott ki az őt bíráló képviselőknek, később kijelentette, hogy „az olyan vezetői felfogással, mint amilyet az Európai Bizottság képvisel, még egy vidéki kócerájt sem lehetne elvezetni.” Ebben az évben adta elő a „pávatáncra” vonatkozó elképzeléseit is, amelyek azt jelentették, hogy még látszólag sem  veszi komolyan az európai intézmények kívánságait, elvárásait. Mindhárom kijelentése súlyosan sértő volt. Szóval én nem érzem azt, hogy az ő stílusa egyre rosszabb lenne, azt azonban igen, hogy egyre szélsőségesebb lépéseket enged meg magának. Például, amikor pert indított a belügyminiszterek tanácsa, azaz az unió ellen, mert az szerinte Magyarországra menekültkvótát akart rákényszeríteni. Pedig mindössze annyi történt, hogy Magyarországnak a menekültválság legnehebb esztendejében, 2015-ben 1294 menekültkérelem elbírálását kellett volna átvennie a legsúlyosabban érintett Görögországtól és Olaszországtól. A magyar kormányzat maga dönthetett volna arról, hogy elismeri-e a kérelmezők menekültstátusát vagy sem. A pert, amit indítottunk, természetesen elveszítettük. Ezek után a bizottság indíttatott ellenünk kötelezettségszegési eljárást, mivel nem tartottuk be a 2015-ben hozott határozatot. Ezt a pert is el fogjuk veszíteni.

De ez már bőven a választások utáni időszakra esik. Így aztán a kormány most is ugyanúgy beszél a kötelező kvótáról, mintha lenne ilyen.

Valóban nincs ilyen. Mindössze annyi történt, hogy most novemberben az Európai Parlament véleményt nyilvánított arról, hogy miként kellene a jövőben egy hasonló esetben eljárni, de szó sincs döntésről. Egyébként a parlament nem is jogosult döntést hozni, véleménye egyszerűen az Európai Tanács elé fog kerülni, abban pedig ott ül Orbán Viktor is, és nélküle elvi döntést sem lehet hozni.

Eredetileg onnan akartam indítani ezt a beszélgetést, hogy a jogrendszerről azt vélné a laikus, hogy szigorú szabályok szerint működik, de mintha Magyarországon inkább elképesztő rugalmasságot mutatna, nem?

A jogi normák azért tűnnek rugalmasnak, mert nem lehet rövid jogszabályokban kivétel nélkül minden esetre használható, egyértelmű normákat alkotni. Ezért például, amikor a Velencei Bizottság elkezdte vizsgálni a lex CEU-t, először azt tekintette át, hogy milyen regionális, azaz európai, továbbá milyen univerzális normák szabályozzák az oktatáshoz és az oktatási intézmények alapításához való jogot. Meglepő módon úgy találták, hogy az 1966-ban kötött univerzális emberi jogi egyezségokmány – amelyet a kádári Magyarország is elfogadott – szigorúbb megfogalmazást tartalmaz, mint az a hasonló európai egyezmény, amelyhez csak 1993-ban csatlakoztunk. Ezért többek között ennek és az Európa Tanács strasbourgi bíróságának az esetjoga alapján fogalmazták meg véleményüket. Nem mellesleg a nemzetközi jog súlyos megsértésének nevezték a lex CEU elfogadását. Mindezzel azt akarom mondani, hogy „rugalmasság” csak itthon tapasztalható, a Velencei Bizottság és más nemzetközi testületek alapos és széles körű jogértelmezési munkát végeznek.

Igen, de az Orbán-kormány folyamatosan igyekszik megteremteni, átírni, visszamenőleg érvényesíteni a maga akaratát, új és új jogszabályokat és értelmezéseket alkotva.

Magyar jogszabályokkal nem lehet kitágítani, megváltoztatni a nemzetközi jog kereteket.

A CEU-ügy viszont azt mutatja, hogy trükkökre mindig van ereje a kormánynak.

Ezek az én értelmezésemben nem trükkök, hanem egyszerűen jogsértések. Ezeknek a jogellenes voltát egy nemzetközi jogász viszonylag hamar érzékeli.

Nem arról van szó, hogy a magyar kormányt képviselő ügyes és ravasz jogászok olyan érvelést adnak elő akár Luxemburgban, akár Strasbourgban, amely a magyar alaptörvényre vagy más jogszabályokra hivatkozva a másik (többi) felet meggondolásra készteti. Hadd mondjak erre egy példát. Az előbb említett kvótaügyben a magyar beadvány önmagában jó jogászi teljesítmény volt, és a hazánkat kint képviselő jogászok is intelligens álláspontot fejtettek ki, mellőzve az itthon megszokott politikai szólamokat. A magyar belső jogra emlékezetem szerint nem is hivatkoztak. Ennek ellenére a luxemburgi bíróság kivétel nélkül mindegyik magyar érvet elutasította, és azt mondta, hogy azok nem egyeztethetők össze az uniós joggal.

Azt mondta, ezekről az ügyekről jól látható, hogy jogsértőek. De akik az ellenvéleményüket beadják, azok is jogászok. Ezek szerint mindig lehet találni olyan embert, aki a nevét adja az ilyen ügyekhez?

Akik ezeket a beadványokat készítették, a külügyminisztérium szakemberei, és a kormányt képviselő ügyvédekként jártak el. Ezt minden esetben természetesnek kell tekintenünk, minden ügyvéd minden perben a saját megbízóját képviseli.

Az ön tudását használta valamikor is a magyar kormány?

Ez a kormányzat nem. Korábban előfordult, hogy felkértek a közreműködésre, például a Bős-Nagymaros-ügyben, amelyben kollégáimmal először az Antall-kormányt, majd a Horn-kormányt képviseltük. Ott a saját nézeteink szerencsére nagyjából megegyeztek mindkét kormányzat álláspontjával.

Gondolom, vannak személyes kapcsolatai a nemzetközi jogban jártas kollégákkal, szerte a világban. Hogyan vélekednek ők arról, ami Magyarországon történik?

Elképedtek, amikor a sajtóból értesültek a nálunk történtekről. Arra, ami itt történik, lelkileg nem voltak felkészülve. Arra nagyjából számít a szakma, hogy például az új osztrák kormánykoalíció, amelynek egy szélsőjobboldali párt is tagja, olyan jogszabályokat is alkot majd, amelyek esetleg nem lesznek összeegyeztethetőek a nemzetközi joggal. Hiszen ez a Szabadság Párt, amely most csatlakozott a Néppárthoz, 2000-től egyszer már hasonló felállásban kormányozott Ausztriában. Arra azonban nem voltak felkészülve, hogy 2010-ben egy polgári középpárt Magyarországon ilyen lépéseket fog tenni. Ezek már az első pillanattól kezdve értetlenséget váltottak ki. Emlékezetes, hogy 2010-ben az új parlament úgy kezdte meg munkáját, hogy elfogadott egy Trianon-határozatot, amelynek szövege önmagában ugyan semmi kivetnivalót nem tartalmazott, csak éppen már a címében is vészjósló volt a környező országok számára. Aztán ugyanez a parlament elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt is. A kettőt együtt a revansizmus újraéledésének jeleként értékelték. Később az ilyen jellegű törvényhozást mellőzték, de komoly visszatetszést keltettek például a médiára vonatkozó normák, az Alaptörvény egyes rendelkezéseinek, valamint módosításainak elfogadása, avagy a bírák, ügyészek, közjegyzők nyugdíjkorhatárának leszállítása. Emlékezetes, hogy az utóbbi a magyar bírói kar tíz százalékának – zömmel vezetőinek – elbocsátásával járt. Az sem váltott ki osztatlan tetszést, amikor a Legfelsőbb Bíróságot Kúriának keresztelték át, menesztették az előbbi elnökét. Ezekről a döntésekről senki nem gondolta azt, hogy összeegyeztethetők lettek volna a jogállamisággal.

Ez az út meddig járható?

Elég sokáig. Az unióban pontosan tudják, hogy a budapesti kormány minden Magyarországot ért bírálatot, szankciót a saját hazai támogatottságának a növelésére fogja felhasználni. Ugyanakkor azt is látják az unióban, hogy a vétójog miatt nem tudnak elmenni az utolsó lépcsőfokig, a 7. cikk szerinti gazdasági szankciók alkalmazásáig, pedig ennek alapján már 2020 előtt is csökkenthetnék az uniós pénzügyi támogatások összegét. Kíváncsi vagyok, hogy a Lengyelországgal szemben elindított eljárás miként fog végződni.

A lengyel helyzet mennyivel rosszabb a magyarnál?

Nem rosszabb, más. Ott a bíróságok kormány alá rendelése játssza most a főszerepet. Nálunk mostanában már a civilszervezetek vagy a CEU elleni hadjárat. De ezek mondjuk a tételes jogsértések. Ugyanakkor

tapasztalunk Orbán Viktor részéről egy teljesen felesleges és érthetetlen szembenállást is az Európai Unióval.

Szerintem senkinek nem fűződhetett érdeke ahhoz, a miniszterelnöknek sem, hogy Magyarországon mindenütt kiplakátolják: Állítsuk meg Brüsszelt! Milyen érdeke fűződhetett Orbán Viktornak ahhoz, hogy – David Cameronnal együtt – nemmel szavazzon Jean Claude Juncker bizottsági elnöki megválasztásakor? Mindketten pontosan tudták, hogy a többiek hogyan fognak szavazni. Nem beszélve a Soros-plakátokról, amelyek kiragasztása orwelli magasságokba emelte a magyar belpolitikát.

Kimondható, hogy Orbán az unióból kifelé vezető útra tereli az országot, illetve, hogy az uniónak lassan elege lesz Magyarországból?

Ha elege is lenne a szervezetnek belőlünk, egyetlen olyan cikk sem található a két alapszerződésben, amely lehetővé tenné, hogy bármely tagállamot kizárják az EU-ból. A maximum az lehet, hogy a 7. cikk alapján megállapítják Lengyelországról – és később Magyarországról –, hogy „fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy súlyosan megsértette az alapszerződés 2. cikkében említett (jogállami) értékeket”.

És magyar részről? Magyar részről fennáll a veszélye, hogy távozunk az unióból?

Nem tudok erre a kérdésre válaszolni, mert Orbán Viktor elmúlt években tett lépései megjósolhatatlanok voltak. Ez a lépés mindenestre a kormány szempontjából is irracionális lenne, de nem lennék nagyon meglepve, ha a miniszterelnök egy nagy tavaszi választási győzelem után erre a következtetésre jutna. Sajnos van már példa a kilépésre is. Ehhez persze népszavazásra lenne szükség. De soha nem gondoltam volna, hogy az a magyar nép, amely sok mindenen ment már keresztül, teljesen abszurd döntéseket is elfogad.

„Nehéz megérteni, amikor ilyen erőteljesen kritizálják Brüsszelt”

Nem tud mit kezdeni a „Brüsszel” elleni kampánnyal, mert nem érti, ki ellen irányul – ezt mondta a Független Hírügynökségnek Zupkó Gábor, az Európai Bizottság Magyarországi Képviseletének vezetője. Arról is beszélt, hogy Európai Bizottság nem akar migránsokat betelepíteni, hanem meg akarja előzni a migrációt. Szerinte a megoldási javaslatok nagy részével mindenki egyetért, egy vita van, ez az oltalomra jogosult menekültekkel kapcsolatos szolidaritásról szól. A leegyszerűsített, néhány szavas kommunikáció viszont szerinte félrevezető.

Zupkó Gábor
Fotó: FüHü

Miért döntött úgy az Európai Bizottság, hogy több, Magyarországot érintő ügyben az Európai Bírósághoz fordul?

A kötelezettségszegési eljárások új szakaszba léptek, de én semmiképp nem nevezném a kötelezettségszegési eljárásokat egy-egy tagállam és az Európai Bizottság közötti együttműködés jelentős elemének. Ez normál ügymenet, az Európai Bizottságnak a szerződések őreként egyik kötelezettsége az, hogy figyelemmel kísérje, hogy az elfogadott európai szabályokat átültetik-e a jogrendjükbe, illetve, hogy az alkalmazásuk problémamentesen történik-e.

Nem lehet azt mondani, hogy a Bizottság utazik Magyarországra, az eljárások száma sem ezt mutatja.

Az eljárások egy konzultációval indulnak, amikor a Bizottság észrevételeket tesz: megpróbálják elkerülni, hogy az eljárás további szakaszba lépjen. 75 százalékban megegyezésre jut a Bizottság a tagországokkal. Magyarország esetében is nagyon sok olyan eset van, amikor ez megtörtént.

Az említett három esetben nem ez történt, itt újabb szakaszba lépett az eljárás, de ez sem jelent semmilyen válságot, az Európai Bíróság egy olyan intézmény, amely arra hivatott, hogy igazságot tegyen ezekben a kérdésekben.

Tudna mondani olyan példát, amelyben az utóbbi időben megegyezés született?

Friss hír, bár ez nem kötelezettségszegési eljárás, hogy az Európai Bizottság jóváhagyta az állami támogatást a debreceni repülőtérre. A múlt héten a különböző kereskedelmi láncok erőfölényével kapcsolatos panaszokban is a magyar kormány álláspontjának adott igazat az Európai Bizottság. Rendszeresen van ilyen. Az Európai Bíróságra került ügyekben is előfordult már, hogy a tagországnak adtak igazat.

Azt gondolom, hogy az európai intézményrendszer működik, ezeket az ügyeket sem alul-, sem túlbecsülni nem szabad. A magyar politikai közbeszédben ezek kiemelt témák, nyilvánvalóan az Európai Bizottságnak ezeket a kérdéseket sem politikai kérdésként kell kezelni, hanem az európai jogrend szempontjából.

Mik az Európai Bizottság kifogásai az egyes törvényekkel szemben?

Van ugye az Európai Unióban a négy fő szabadság, ezek egyike a tőke szabad mozgásáról szól.

Úgy gondolja az Európai Bizottság, hogy a civil szervezetekről szóló törvény egyes rendelkezései közvetett diszkriminációt valósítanak meg,

és aránytalanul korlátozzák a civil szervezeteknek juttatott külföldi támogatásokat. Tehát akadályozzák a tőke szabad áramlását, valamint megbélyegző hatással lehetnek, ez visszatarthatja az érintetteket attól, hogy magyarországi civil szervezeteknek támogatást nyújtsanak.

Ami a felsőoktatási törvényre vonatkozik: a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a főként magántőkével finanszírozott oktatási intézmények által kínált képzések gazdasági tevékenységnek minősülnek. A Bizottság úgy gondolja, hogy a módosított törvény sérti a szolgáltatásnyújtás szabadságát, és a belső piaci szolgáltatásokra vonatkozó irányelvet.

A Bizottság megbeszéléseket folytatott ezzel kapcsolatban a magyar kormánnyal, a Bizottság és a magyar hatóságok is fenntartották a véleményüket, tehát az Európai Bíróság majd dönt ebben a kérdésben.

Fotó: FüHü

Ezek nem egyszerű dolgok, az európai szerződések értelmezéséből eltérő dologra jutottak a magyar kormány és a Bizottság szakértői. Az Európai Bíróság az az intézmény, amely ezek értelmezésében segíteni fog.

Ezt lehet ahhoz hasonlítani, amikor két magánember, vagy két cég bírósághoz fordul?

Azért nem, mert az Európai Unió egy érték- és érdekközösség, amelyben a szereplők, tehát a tagállamok és az intézmények az egyezmények értelmében lojálisan együttműködnek egymással. Itt arról van szó, hogy

másképp értelmezik a szabályokat, amelyek betartását egyébként kötelezőnek ismerik el.

Bár úgy tűnik, mintha a bíróság előtt a két fél egymással szemben lenne, ez nem így van. Egy unióban nem lehet egymással szemben fellépni. Ugyanazon törvény eltérő értelmezése miatt fordulnak a bírósághoz, hogy jogkövető magatartást tudjanak tanúsítani.

Ha megnézzük a táblázatot, amit Juncker elnöknek az unió helyzetéről szóló beszéde kapcsán adott ki a Bizottság a 2017 szeptemberében folyamatban lévő kötelezettségszegési ügyekről, akkor az derül ki, hogy Magyarország egyáltalán nincs az élvonalban.

Forrás: Európai Bizottság

Azok a félelmek, vagy néha vádak, hogy az Európai Bizottság különösen figyel a magyarországi törvénykezésre és túlzott mértékben indít eljárásokat, egyáltalán nem igazak. A Bizottság kizárólag akkor lép fel, ha az európai jogszabályok megsértését vélelmezi.

A harmadik ügy, amelyik a bíróságra került, a menedékkérőkkel kapcsolatos. A kormány azt mondja, hogy az a legnagyobb baja az Európai Bizottsággal, hogy kötelező menekültkvótát akar rákényszeríteni az országra. Valóban erről van szó?

Ez egy egyszerű kérdésnek tűnik, de nem lehet egyszerű és rövid választ adni, bár éhezünk azokra, különösen a közösségi média korában, amikor egy üzenet akkor tud átmenni, ha három szavas. Sajnos a politikai kommunikáció is ebbe az irányba ment el, nem csak itthon. De a világ nem lett egyszerűbb, ezért nem tudok egyszerű választ adni.

Kezdjük azzal, hogy miben van teljes megegyezés. Idézzünk egy európai vezetőt, mondjuk a magyar miniszterelnököt, aki a múlt heti tanácsülés után azt mondta, hogy

a migráció külső dimenziójában egyetértés van. Meg kell próbálni megelőzni és a határokat meg kell védeni

– ebben egyetértenek az európai vezetők.

Ennek érdekében nagyon sok mindent tettek. Többek között partnerséget alakítanak ki afrikai országokkal, hogy olyan körülményeket teremtsenek, hogy el se induljanak az ott élők, ott tudjanak maradni, találják meg megélhetésüket. Ez egy hosszú távú program. Nagyon nehéz lesz, de Európa elkötelezett az iránt, hogy segítse ezeket az országokat ebben.

Mi a helyzet a háborús területekről érkezőkkel?

A krízisövezetekben, háborús területeken Európa aktív szerepet játszik a krízisek megoldásában és azoknak a menekülteknek az ellátásában, akik a környező országok menekülttáboraiban milliószámra vannak, például Törökországban, Jordániában. Az Európai Unió több milliárd eurót fordít arra, hogy ők ne továbbutazzanak, hiszen úgyis haza akarnak menni, de ahhoz olyan körülmények is kellenek: oktatás, egészségügyi és szociális ellátás.

A közös határok védelmében van szakmai együttműködés a tagországok között, ott a csempészhálózatok elleni fellépés, az olasz és a líbiai parti őrség megerősítése. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően időarányosan 60 százalékkal csökkent idén az érkező menekültek száma a tavalyihoz képest. Nem nullára csökkent, arra nem is lehet csökkenteni. Korábban, amikor nem beszéltünk a migrációs problémáról, akkor is érkeztek menekültek.

Ahol továbbra is vita van, az a menekültekkel való bánásmód. Ez nem egy európai jogszabályon, megállapodáson múlik, erről nemzetközi egyezmények szólnak:

ha valaki olyan területről érkezik, hogy oltalomra, védelemre szorul, akkor oltalmat, menekültstátuszt kaphat.

Na most, az európai országok egy határon belül vannak. A jelenlegi szabályok szerint a menekültügyi eljárás és a menekültek ellátása arra az országra hárul, ahova érkezik a menekült. Olaszország és Görögország igazságtalannak tartja ezt, hiszen egy olyan közösségben vagyunk, amelynek a szolidaritás az alapelve. Más országok is támogatják ezt, azt mondják: nem kívánják, hogy így legyen, de ha bármilyen oknál fogva olyan mennyiségű menekült érkezik a területükre, amit ők már nem tudnak ellátni, akkor ezt a terhet szeretnék megosztani a többi tagországgal.

Néhány ország, így Magyarország is, azt gondolja, hogy ennek nem kellene így lennie. Erről továbbra is folyik a vita. Ez nem azt jelenti, hogy az áthelyezésről beszélő országok szeretnének behozni valamilyen számú menekültet külföldről és kötelezően elosztani őket. Ez egy téves, leegyszerűsített koncepció, tudomásom szerint

egyetlen tagország vagy európai intézmény sem támogatja, hogy kívülről migránsokat telepítsenek be kötelező jelleggel.

Ez a problémának egy leegyszerűsített, félrevezető és félreérthető interpretálása, ami ellen fontos küzdeni, mert meg kell különböztetni a menekültek problematikáját, akiket nemzetközi egyezmény alapján el kell látni. A velük kapcsolatos szolidaritásról folyik a vita, nem arról, hogy milyen típusú külső betelepítési programot kellene esetleg megvalósítani. Nem szabad a kettőt összekeverni.

Fotó: FüHü

Vannak olyan tagországok, akik úgy gondolják, hogy a demográfiai problémáikat migrációs úton kell és lehet megoldani, ez az adott tagország saját programja. Magyarországnak is van vendégmunkás-programja, Szerbia és Ukrajna felé, volt letelepedésikötvény-programja, de ezt nem szabad összekeverni a menekültügyi problémákkal.

Tehát a kérdésére visszatérve:

az Európai Bizottságnak nincs olyan javaslata, hogy Európán kívülről, programszerűen arra nem jogosultakat betelepítsünk és kvótaszerűen elosszunk.

Olyan javaslata van, hogy, ha mindent megteszünk, és mégis oltalomra jogosult menedékkérők érkeznek nagy számban az Európai Unió területére, akkor a szolidaritásnak meg kell jelennie. De a program első számú eleme az, hogy megpróbáljuk megelőzni a migrációt. Háromszavas üzenetekkel csak félrevezetni lehet, vagy félreértéseket keletkeztetni.

Az Európai Bizottságnak van javaslata erről a szolidaritási programról, de ki hozhat róla döntést?

Az Európai Bizottság nem döntéshozó szerv. Az európai intézményrendszer bonyolult, de sokak állításával szemben rendkívül demokratikus. Az Európai Bizottság döntéselőkészítő és -végrehajtó szerv, illetve, amikor másokra vonatkozik a végrehajtás, akkor azokat ellenőrzi.

A jogszabályokat elfogadó, jóváhagyó intézmények az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament. Tehát

olyan európai jogszabály nincs, amit az általunk demokratikusan megválasztott kormányok és EP-képviselők jóvá ne hagytak volna.

Ezért szoktuk azt mondani, hogy az Európai Unió mi vagyunk, a döntéseket az általunk megválasztott kormányok és képviselők hagyják jóvá.

Magyarország részéről a stratégiai döntések meghozatalában a miniszterelnök vesz részt, a különböző ágazati jogszabályok jóváhagyásában a miniszterek, illetve, ahol az Európai Parlamentnek együttdöntési joga van, ott az általunk megválasztott képviselők.

Visszatérve a menedékkérőkre: a magyar kormány azt mondja, hogy azért akarnak a „brüsszeli bürokraták” migránsokat betelepíteni Magyarországra, mert „a Soros-tervet” valósítják meg, és az Európai Bizottságban is dolgoznak olyanok, akik ezt a tervet akarják megvalósítani. Mit gondol erről?

Egyrészt, a saját terveiről Soros urat kell megkérdezni, ahogy a Soros-tervről aktívan kommunikáló szervezeteket is, hogy mit gondolnak. Én is itt élek, hallom a leegyszerűsített, polarizálttá vált politikai közbeszédet, ezzel együtt én nem akarok ennek részese lenni.

Az Európai Bizottság munkaprogramja teljesen nyilvános, bárki tanulmányozhatja, mi van a napirenden. Olyan programokat támogatunk, amelyek megelőzik a további migrációt, segítik a menekülteket, ahol most vannak, a krízisterületek környékén, megerősítettük a visszatérési programokat, küzdünk a csempészhálózatok ellen. Végezetül, ha ezen intézkedések ellenére, a nemzetközi jog alapján oltalomra szorulók valamely tagországba nagyobb számban érkeznek, mint ahogy ott meg tudnak küzdeni a helyzettel, akkor van olyan javaslat, hogy a többi tagország segítsen.

Fotó: FüHü

Erről most folyik egy vita, ahogy én a jelenlegi tervet nézem, talán június környékére jut el odáig a dolog, hogy valamiféle kompromisszum kialakuljon. Még egyszer: ez nem migránsok betelepítéséről szóló program, hanem arról, milyen szolidaritást mutatnak az egyébként egy határon belül élő országok.

Tehát az Európai Bizottságnak nincs ilyen, titokzatos terven alapuló programja?

Nem szeretnék viszonyulni ahhoz a leegyszerűsített politikai közbeszédhez, amelynek része egy úgynevezett Soros-tervről szóló vita. Beszéljünk a migráció problémáiról és kihívásairól. Az Európai Bizottság konkrét problémákat kíván megoldani és a működésének egyik legfontosabb alapelve, hogy

külső befolyástól mentesen működik, kizárólag az európai polgárok érdekében.

Bár, ahogy Ön is mondta, Magyarországgal szemben átlag alatti a kötelezettségszegési eljárások száma, a magyar kormány mégis támadja „Brüsszelt”. Mi az Európai Bizottság véleménye erről?

Van egy kettősség, ami számomra is néha dilemmát okoz. Az európai uniós tagság támogatottsága rendkívül magas Magyarországon, az első háromban van az ország. A magyar politikai palettán nem is találunk olyan pártot, amelyik jelenleg euroszkeptikus jelszavakkal kampányolna. Mindegyik jelentős politikai erő az Európai Unióban képzeli el Magyarország jövőjét. A magyar kormány is a 27 azon tagország közé tartozik, amelyik kifejezte, hogy az Európa előtt álló kihívásokat a legjobban az Európai Unió keretei között lehet megoldani.

A különböző kormányzati szervekkel rendkívül konstruktív a Bizottság együttműködése,

a különböző tanácsi formációkban a legtöbb kérdésben, 97 százalék fölött Magyarország a többséggel együtt szavaz.

Magyarországra folyamatosan érkeznek a különböző uniós támogatások, amelyek nagyrészt hatékonyan kerülnek felhasználásra, épülnek-szépülnek az utak, kórházak, oktatási intézmények, több százezer magyar munkája függ attól, hogy ilyen sikeres Magyarország az egységes piacon.

Ez az egyik oldal, és valóban, van egy elég erőteljes kritika úgymond Brüsszellel kapcsolatban. Erre azért nehéz válaszolni, mert

nehéz megfogni, hogy mi az a „Brüsszel”.

Ha az Európai Unióról beszélünk általánosságban, az mi vagyunk. Ön is az Unió polgára, én is az vagyok. Az Unió intézményrendszerében ott vannak az általunk választott politikusok, a magyar miniszterelnök a brüsszeli stratégiai döntéshozatali szervezet tagja, magyar képviselő az EP alelnöke, a Bizottságnak korábbi magyar miniszterelnök-helyettes a tagja. Tehát ott vannak a magyarok a brüsszeli döntéshozatalban.

Nehéz megérteni, amikor ilyen erőteljesen kritizálják „Brüsszelt”. Érteni vélem azt, hogy a magyar kormány fel kíván lépni azokkal az erőfeszítésekkel szemben, amelyek további hatásköröket adnának európai intézményeknek, nem támogatja mondjuk egy szövetségi Európa kialakítását. Abban az aktív vitában, amely Európa jövőjéről szól, nem egy brüsszeli központú Európát képzel el, hanem a tagországok szerepét kívánja erősíteni. Csak egy kicsit számomra leegyszerűsített formában.

Ez a vita régóta folyik: vannak olyan országok, vezetők, akik sokkal erősebb, mélyebb integrációt akarnak és több hatáskört adnának az EU szerveinek, és vannak olyanok, amelyek sokkal több tagállami hatáskört tartanának meg. Sokat beszéltek arról is, hogy ez akár az úgynevezett többsebességes Európához is vezethet, hogy lesz egy olyan „mag-Európa”, amelynek tagjai szorosabban együttműködnek, mint a többiek. Ez reális lehetőség?

Azt gondolom, hogy változik ennek a vitának a dinamikája. Egy éve, a brexit-döntés után sokkal pesszimistább párbeszéd folyt Európáról. A 27 tagország nyílt elkötelezettsége a tagság iránt jó alapot szolgált az Európáról szóló vitára, ami most egy dinamikusabb gazdasági környezetben zajlik. Európában ma többen dolgoznak, mint bármikor, alacsony a munkanélküliség, a gazdasági növekedés meghaladja az Egyesült Államokét.

Most egy sokkal progresszívebb vita folyik,

egy olyan, ahol mindegyik ország az Unióban képzeli el magát, vannak olyan területek, ahol el is kezdték mélyíteni az együttműködést, például a belbiztonság vagy a védelem kérdésében. Felmerült, hogy lesz-e egy mag-Európa, amiből többen kimaradnak, de erre jó választ adott Jean-Claude Juncker, amikor feltette és megválaszolta a kérdést, hogy mit is jelent az, hogy mag-Európa: ahol a négy szabadság érvényesül, amelyik ország Schengennek a tagja, ahol bevezették az eurót – ennél mélyebbet nehéz elképzelni.

A kilépő Egyesült Királyság, valamint Dánia kivételével minden tagország kötelezettséget vállalt arra, hogy valamikor bevezeti az eurót. Magyarországon érvényesül a négy szabadság, az ország Schengen része, és

senki nem kérdőjelezi meg, hogy valamikor be fogjuk vezetni az eurót, arról van vita, hogy mikor.

A Bizottság olyan körülményeket szeretne teremteni, ahol mindenki a mag-Európa része lehet, és ha most nem is kíván csatlakozni hozzá, akkor később teheti ezt meg. Vagyis úgy valósulhat meg a több sebesség, hogy senki nem marad le, és később felszállhat a vonatra.

Fotó: FüHü

Nem látom reálisnak, hogy kialakuljon egy másodosztályú Európa, de azt sem, hogy egy föderalista Európa kialakuljon. Az Európai Bizottság el szeretné kerülni, hogy olyan területekbe beleszóljon, amit tagállami szinten sokkal hatékonyabban meg lehet oldani, nem szeretné agyonszabályozni a mindennapjainkat.

A visegrádi országok vezetői nemrég találkoztak Juncker-elnökkel, és tettek egy felajánlást, hogy támogatják a határvédelmet. A V4-országok közül több, elsősorban Lengyelország és Magyarország erősen ellenállt annak, hogy a többség által támogatott menekültügyi programjavaslatokat megvalósítsák. Hogy fogadták most ezt a döntést, ez lehet egy lépés afelé, hogy közelebb kerüljenek a kompromisszumhoz?

A V4-tagországok 80-90 százalékban helyesnek tartották a menekültválság megoldására tett javaslatokat, támogatták őket, hozzájárultak a megvalósításukhoz. Egy pont van, a váratlanul nagy számban érkező menedékkérők biztonsági átvilágítás utáni áthelyezése. Ezzel nem értettek csak egyet.

De erről beszélnek a legtöbbet.

Igen, de

ne essünk abba a hibába, hogy csak a konfliktusról beszélünk.

A menekültkérdés a megelőzésről, a megoldásról, a határok megvédéséről szól, mindezek után, ha mégis érkezik oltalomra jogosult menedékkérő, a velük kapcsolatos szolidaritásról van csak véleménykülönbség. Ezt mutatja ez a felajánlás is, amelynek előkészítésében a Bizottság aktív szerepet vállalt.

A líbiai tengeri határ megvédésében van egy Olaszország által koordinált fellépés, ehhez járult hozzá anyagilag a négy ország. Ezzel is mutatva, hogy szolidárisak Olaszországgal Európa megvédésében. Ez egy mindenki által elismert lépés volt, bár többen hozzátették, hogy ez nem jelenti, hogy nem kell végrehajtani a szolidaritás többi dimenzióját. De ebben a dimenzióban ez egy komoly szolidaritási felajánlás volt.

Hogy állnak most a brexit-tárgyalások? A hírek szerint hétről-hétre változott a helyzet, hol arról lehetett hallani, hogy teljesen megakadtak, utána pedig, hogy előrelépés történt.

Most ott tartunk, hogy új szakaszba léptek a tárgyalások. Rendkívül érzékeny szakaszon vagyunk túl, amelynek végén Nagy-Britannia kifejezte, hogy teljesíti az eddig vállalt pénzügyi kötelezettségét. Hiszen például az európai költségvetés hétéves ciklusokban gondolkodik, az elfogadásánál ott volt Nagy-Britannia is, az alapján lett tervezve. Hogy távozik az asztaltól, az nem jelenti, hogy amit megrendelt, ne kellene vállalnia.

A másik ilyen az ír-északír határ problémája. Szeretnénk elkerülni, hogy ez a praktikusan megszűnt határ visszakerüljön bármilyen módon. Erre még a konkrét javaslatot várni fogjuk Nagy-Britanniától, hiszen az, hogy nem lesz tagja a vámuniónak, komplex javaslatot igényel.

A harmadik ilyen az uniós polgárok kérdése, akik már ott vannak, ott dolgoznak. Erre megnyugtató vállalást sikerült tenni:

maradhatnak továbbra is.

Lehet, hogy lesz valamilyen regisztrációs kötelezettségük, de alapvetően nem változnak a lehetőségeik.

Mindenkinek az az érdeke hosszú távon, hogy rendezetten menjen a kilépés, és utána egy partnerség legyen Nagy-Britannia és az Európai Unió között. Egy biztos: az Európai Unióval való legjobb minőségű partnerség az, ha valaki tagja az Uniónak.

Arra van esély, hogy a közeljövőben bővüljön az Unió? Jelentkezők ugye vannak…

Pont ezért mondtam, hogy sokkal optimistább vita folyik az Unióról, mint másfél-két éve, amikor borúsabb volt a környezet. Jobban fut a gazdaság, arról is beszélünk, hogy a Nyugat-Balkán országai számára valós perspektívát kell nyújtani. Úgyhogy én elképzelhetőnek tartom, hogy a következő parlamenti-bizottsági mandátum alatt esély nyíljon arra, hogy újabb tagok nyerjenek felvételt.

Parragh László: Büntetnek minket

A jelenleginél nagyobb optimizmus a vállalkozók körében csak egyszer volt azóta, hogy az MKIK GVI konjunktúrajelentéseket készít: 2006-ban, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok – mondja Parragh László. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Független Hírügynökségnek nyilatkozva magyarázatként kifejtette: örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, a várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak. Mikroszintre lebontva nagy a szórás, de „a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen”. Ami az egyik legnagyobb gond, az a szakképzett munkaerő kérdése, de Parragh szerint kettőn áll a vásár: hiába képeznek az elegendőnél is több szakmunkást, ha a vállalkozások nem fizetik meg őket, akkor külföldre szegődnek. Szerinte a megoldást a magasabb bérek jelentik. Nem hisz a nemzetközi versenyképességi jelentésekben, mint mondja: „egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza”.

 

A tagság a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában (MKIK) ugyan nem kötelező, mégis elmondható, hogy rálátása van a magyar vállalkozói szférára. Egyáltalán, hány tagja van jelenleg, illetve mekkora az ipari és kereskedelmi vállalkozások száma ma Magyarországon, azoké amelyek regisztrációs adót fizetnek a kamarai szolgáltatások fejében?

A vállalkozások száma meghaladja az egymilliót Magyarországon, ezek közül hatszázezer sorolható abba a körbe, amelyet regisztrálunk, önkéntes tagjaink száma mintegy 25 ezer. Tagként csak azokat tarjuk nyilván, akik a tagdíjat ténylegesen befizették.

S ha már regisztrációs díj. Mennyi pénz gyűlik össze évente?

A 23 területi kamara által évente beszedett regisztrációs díj körülbelül 2,5 – 3 milliárd forint s ennek 10 %-a kerül a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarához, a többit helyben használják föl. Ez az MKIK költségvetésének töredéke, így erős csúsztatás az a rendszeresen hangoztatott állítás, hogy az MKIK ebből él.

Mennyire egyszerű beszedni így, pár év múlva? Más szóval, mennyire szokták meg a magyar vállalkozások a kötelező regisztrációs adó fizetését? Mert a bevezetésekor, 2012-ben nagy felzúdulás volt, sokan azt mondták, hogy tulajdonképpen egy új adóról van szó, hiszen nem kapnak érte semmit cserébe.

Ma is sokan berzenkednek még, de e mögött én egy erős hangulatkeltést is érzek, hiszen egy működő vállalkozás számára évente 5 ezer forint nem jelenthet valós megterhelést. Ez néhány doboz cigaretta vagy energiaital ára. Ha pedig valaki végignézi a szolgáltatásainkat, rögtön láthatja, hogy – vállalatmérettől függetlenül – mindenkinek sok mindent nyújtunk a képzéstől kezdve a Széchenyi kártyán át a kereskedelemfejlesztésig bezárólag.

Miután pedig a gazdaságpolitikára való ráhatásunk sem elhanyagolható, az elmúlt évek adó- és bürokráciacsökkentő lépései minden vállalkozás számára nagyságrendekkel nagyobb megtakarítást jelentenek.

A regisztrációs díj bevezetése sokat lendített a kamara helyzetén – gondolom én. Mennyire könnyítette meg az életét a szervezetnek? Mire futja a befolyó pénzből? Mennyire fedezi a vállalkozók kiszolgálását, a szolgáltatás minőségének javítását, illetve körének bővítését?

Bevételeink szerkezete rendkívül sokrétű. Önkéntes tagdíj, regisztrációs díj, különböző tanfolyamok, képzések díjai, mesterképzés, származási bizonyítvány, Választott Bíróság bevételei, államtól átvállalt feladatok, EU-s források… Hosszan sorolhatnám. A regisztrációs díj ad némi tervezési biztonságot.

Akárhogyan is, Önöknek van rálátásuk a magyar vállalkozói körre. Hogy látják, milyen a hangulatuk? Hogyan érzik ma magukat Magyarországon?

Erre nem tudok, ugyanis nem lehet egyértelmű, fekete-fehér választ adni. Vannak olyanok, amelyek köszönik, jól vannak, kiválóan boldogulnak, másoknak rosszabbul vagy egyenesen rosszul megy. Ez mindig az adott vállalkozás helyzetéből, gazdasági pozíciójából fakad. Miután több mint egymillió vállalkozás van, a szórás rendkívül nagy. Talán úgy lehet választ adni a kérdésre, ha részekre bontjuk az egészet, a tipikus vállalkozási csoportokra. E logika mentén vannak tehát a külföldi tulajdonú és/vagy exportra termelő közép- és nagyvállalatok, amelyek köszönik szépen, remekül boldogulnak. Miként azok a cégek is  – legyenek akár nagyon kicsik –, amelyeknek sikerült megtalálniuk egy piaci rést. Ugyanakkor a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen. Átlagot vonni – mint látható – nagyon nehéz és felesleges, félrevivő lenne.

Ám Önöknek vannak objektív eszközeik is, hiszen folyamatosan és rendszeresen mérik a vállalkozói kör hangulatát. Az mit tükröz?

Valóban, az MKIK Gazdaság-és Vállalkozáskutató Intézete (MKIK GVI) rendszeresen elkészíti a konjunktúra felmérését, ami a cégektől jött válaszokból áll össze, s így egy eléggé objektív, átfogó és hasznos képet ad a szféra hangulatáról és várakozásairól. Az értékét és a hitelességét ennek a kutatásnak az adja, hogy 1998 óta tartósan azonos metodikával készül – évek óta azonos alapon méri a hangulatot. Tudván tudva persze, hogy

a jelenlegi magyar közgazdaságtudomány politikával erősen átitatottá vált, ha megszólal egy-egy kutatóintézet, egy-egy kutató, akkor előre be lehet lőni mondandójának az irányát, hangsúlyait. Egyik oldalon sincs teljesen objektív vélemény,

ugyanakkor a GVI felmérése szerintem az, hiszen konkrét véleményekből – a vállalkozóktól jött konkrét visszajelzésekből – alakul ki. Ennek igazát úgy is be lehet bizonyítani, ha összehasonlítjuk a GVI előrejelzéseit a később bekövetkező valós gazdasági folyamatokkal. Persze, megpróbálhatnánk csűrni-csavarni az eredményeket, vagy akár befolyásolni azokat pusztán azzal, hogy jeleznénk a várakozásainkat, de nem tesszük, örülünk, hogy van egy olyan műhelyünk, amely eredményesen és objektíven végzi a feladatát.

Akkor az eredeti kérdés: hogyan érzik magukat a vállalkozások?

Az MKIK-GVI konjunktúrajelentésnek az alakulása kedvező képet mutat: az elmúlt 25 évben a cégek a mostanit tartják a második legjobb időszaknak, a második legoptimistábbak a jövőt illetően. Óriási optimizmus van ma a vállalkozói körökben.

Mikor voltak a legoptimistábbak?

2006-ban, akkor, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok. És örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak.

Mennyire tükrözi a konjunktúraindex a valóságot? Pontosabban, mennyire vág egybe a más csatornákból érkező jelzésekkel? Egyáltalán, milyen egyéb csatornákból gyűjtik az információkat a vállalati hangulat megállapítására?

Egybevág a két további csatornából bejövő információkkal: egyrészt az MIKIK közgazdasági igazgatójának, Kompaktor Emíliának az irányításával folyó elemzések adataival – ők olyan kérdésekre keresik a választ, azokat a témákat kutatják, amit mi kérünk tőlük. A másik ilyen csatorna szubjektívebb, s esetlegesebb: a vállalati szférából érkező konkrét visszajelzések tömkelege. Folyamatosan kapjuk ugyanis a jelzéseket – például e-maileken keresztül vagy személyesen jönnek be hozzánk egy-egy konkrét, gyakorlati kérdéssel, megoldandó problémával. Ezek az információk nagyon hasznosak és szintén a rendelkezésünkre állnak.

És akkor ebből a háromból próbálnak kialakítani egy képet?

Úgy tartjuk korrektnek, ha megpróbáljuk összehangolni a három csatornából nálunk összefutó információhalmazt.

És e három összehangolása után hogyan látja, mi ma a vállalkozók legnagyobb problémája? A piaci szereplőket úgy tudom jelenleg a munkaerő kérdése izgatja a leginkább. Jól látom?

Valóban, s ezt visszaigazolja az MKIK GVI december elején megjelent „Rövidtávú munkaerő-piaci prognózis – 2018” jelentése is. E szerint 2017-ben 24 százalékponttal több vállalat bővítette a létszámát, mint ahány csökkentette. Ugyanez az arány – ez is fontos – egy évvel korábban 21 százalékpont volt, ami önmagában is a munkaerőkereslet erősödésére utal. Jövőre is további erősödést vetít előre a felmérés, ami annak ellenére is jelentős, hogy általában a foglalkoztatásra vonatkozó javuló tendenciák kevésbé bizonyulnak erősnek, mint ami megfigyelhető az üzleti helyzet javulásánál.

Ez azonban csak a létszámbővítés makromegközelítése. Hogyan áll mindez mikromegközelítésben? Más szóval, mennyire jelent problémát a munkaerő fellelése? Merthogy erre panaszkodnak sokan a vállalatok közül.

A szakképzett munkaerő kérdését tartják a legnagyobb problémának. Van egy angol mondás, „It takes two to tango”, amit talán úgy lehetne a legjobban lefordítani, hogy „kettőn áll a vásár”.  Önmagában ezt a problémát a piac nem tudja megoldani, ebben nekünk is szerepet kell vállalnunk. Bár ambivalens volt, mégis úgy láttuk, s azt mondtuk már tavaly, hogy kell egy bérfelzárkóztatási program.

Ugyanis a szakképzett munkaerő rendelkezésre állásának a legnagyobb akadálya az, hogy nem fizetik meg rendesen, s emiatt vállalnak nagyon sokan külföldön munkát, bár megjegyzem: azt ugyan nem mondhatjuk, hogy a trend megfordult volna, de azt igen, hogy a kivándorlás üteme lassult.

A vállalkozásoknak is megvan tehát a szerepe abban, hogy kapjanak megfelelő munkaerőt. Hiába képezünk ki mi például négyszer annyi szakácsot, mint amennyire elvben szükség volna idehaza, mégis szakácshiány van, mivel a szakácsoknak külföldön négyszer akkora pénzt kínálnak, mint a hazai munkaadók. És persze, hogy a sajtó azzal van tele, hogy szakácshiány van Magyarországon. Ez azonban már bér kérdése.

És mi a helyzet a munkaerő tudásával? Nagyon sok bírálat éri a szakmunkásképzés átalakításának az eredményét, azt, hogy lebutított tananyagot adnak csak át, hogy nem gondolkodó és a munkaerőpiac változásaihoz, a kor által megkövetelt igényekhez alkalmazkodni képes szakmunkásokat bocsátanak ki az új rendszerben.

Ami a szakmunkásképzést, az utánpótlást illeti, szeretném egy nem túlságosan gyakran idézett szempontra felhívni a figyelmet. A demográfiára. Ugyanis erre vezethető vissza annak ténye, hogy a képzésből öt év alatt nagyjából százezer gyerek esett ki, ezen belül 84 ezer a szakképzésből és 16 ezer a gimnáziumi rendszerből. Az elvárás csökkent, a keret ugyanakkor megmaradt a szakképzés területén. Ez abszurdum szerintem. Miként az is, hogy nagyon álságos a helyzet – mindenki igyekszik PC, azaz politikailag korrekt módon kezelni az oktatásban az ezért vagy azért hátrányos helyzetű gyerekek bent tartásának a problematikáját, erre is megnyugtató megoldásra lenne szükség. Ami pedig

a szakmunkások Ön – és nem csak Ön – által „lebutítottnak” minősített képzését illeti: azt kell mondjam, hogy a vállalkozói réteg igényeit szolgáljuk ki ezzel – ezt a hozzánk érkező visszajelzések is mutatják. Mi tejes mellszélességgel kiállunk e mellett!

Mi várható jövőre Önök szerint? Milyen olyan változásokra számíthatnak a vállalkozók, amelyek segítik vagy éppen nehezítik a dolgukat?

Ami a kamarát illeti – felfogásunk szerint mi akkor végezzük jól a munkánkat, ha nem látszunk. Rengeteget dolgozunk, a háttérben lobbizunk, s így a decemberi ünnepek előtt elárulhatom, hogy a kormánnyal egyeztettünk minden olyan kérdésben, amely érinti a vállalkozói kört Magyarországon.

Mondana példát?

Vegyük az adórendszert. El kell felejteni a söralátét-adóbevallást. Ma már minden szükséges információ összefut az adóhatóságnál, a NAV-nál. Ennek nyomán sikerült elérni, hogy megszűnjön a háromszintű adóbevallás, s hogy a NAV készíti el azt helyettünk. Megfordult a bizonyítási teher is.

Mennyire kiszámítható a közeg a vállalkozók számára? Mert sok bírálat érte például a kormányt amiatt, mert sokszor visszamenőleges hatállyal hozott törvényeket.

Erre egy kérdéssel válaszolnék: mikor volt az előző kormányok alatt precedens arra, hogy már év közben elfogadják a következő évre vonatkozó költségvetést? Emlékszem azokra az időkre, amikor december 31-én, az utolsó utáni pillanatban szavaztak róla az Országgyűlésben.

Ez adja a vállalatok részére a kiszámíthatóságot?

Egy jelentős részét feltétlenül. No meg az, hogy nincsenek évközi adóváltozások. Mindez fontos üzenetet jelent: a kiszámíthatóság és a stabilitás üzenetét.

És mennyire hat vissza a vállalkozások működési körülményeire a versenyképességünk romlása – ami  gyakorlatilag minden globális rangsorban látható, kezdve a davosi Világgazdasági Fórum rangsorával a Világban Doing Business rangsorán át a nemzetközi szervezetek és neves nemzetközi piaci tanácsadók, elemzők véleményééig.

Egyrészt, a magyar gazdaságban stabilitás van és fenntarthatóság; másrészt nincs olyan makroadatunk – például a foglalkoztatás, az államadósság, a forint ereje, a külkereskedelem, a folyó fizetési mérleg, stb. – , amelyben ne állnánk jól. Ami pedig a versenyképesség alakulásának a kérdését illeti: nem fogadom el a romlásról hangoztatott véleményeket, jelentéseket. Ezek zöme ugyanis szubjektív, egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza.

Azt mondja ezzel, hogy politikai megfontolásokból adnak romló képet a magyar versenyképességről?

Igen, de a taktika nem válik be, mert a reálgazdasági szereplők nem a rangsort nézik, hanem a valós helyzetet, s a saját konkrét területükön nyíló lehetőségeket. Amikor egy multi dönt, akkor a saját szűkebben vett területét és persze a saját érdekeit vizsgálja. És folyamatosak a multik befektetései nálunk.

Tegyük hozzá, van csábítóerő rendesen: például az egyedi kormánydöntéssel odaítélt egy munkahelyre vetített állami támogatás átlagos összege 2006 óta a háromszorosára, 12 millió forintra nőtt. Azaz egy munkahely megteremtéséért, és fenntartásáért pár évre egy befektető 12 millió forintot kap az államtól.

Ennek ellenére azt mondom, hogy komoly energiákat kell fordítanunk a nemtelen és politikai indíttatású támadások kivédésére ezen a téren is. Például éppen most kaptam egy olyan jelentést, rangsort, amely  szerint az üzlet biztonsága szempontjából Magyarországot Jemennel, Szomáliával és Ugandával egy súlycsoportban emlegetik. Mondja, ezt mennyire lehet már komolyan venni?

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!