Interjúk

Emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Bánsági Ildikó, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas, kiváló tagja, fel tudja húzni magát tévénézés közben, akár olyanokat mond a képernyőn lévőnek, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De nem akar politizálni, mert nagyon rossz a véleménye. Most a Játékszínben, a Mennyei hang! című produkcióban, azt a gazdag nőt, Florence Foster Jenkinst alakítja, aki igen pocsékul, iszonyúan hamisan énekelt, de még a Carnegie Hallban is felléphetett.


Játszottál már ennyire tehetségtelen embert, mint amilyen Florence?

Hát nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, bár szerintem a Sok hűhó semmiértben Beatrice is elég tehetségtelenül szerzi meg végül is a Benedekjét.

De ő csak megszerzi, Florence meg soha nem tanul meg énekelni.

Nem tud megtanulni, mert beteg. A nemi bajtól elállítódik a belső hallás. Én ezt nem tudtam, most hallottam.

Szifilisze volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani.

És emiatt ő csodálatosnak hallotta magát, időnként még bele is trafált a hangokba. Annyira egyszerű lenne a történet, hogyha valaki baromi rosszul énekel és amiatt, hogy nagyon sok pénze van, mégis énekes maradhat.

De azért a sok pénz nyilván kellett ahhoz, hogy énekelhessen, hiszen például a Carnegie Hallban csak nem léphetett volna fel, ha nem béreli ki.

Fotó: Juhász G. Tamás

A Carnegie Hallt tényleg ő fizette meg a férje, volt pénzük, de előtte ez a nő a lelkét kitette azért, hogy ifjú zenészeket bemutasson, menedzseljen. Volt egy házuk és először csak oda hívott meg mindenkit, ahol házi koncerteket tartottak és elnézték, hogy ő is énekel egyet, mert a barátai voltak. Az ott felfedezetteket pedig megtapsolták, és egyengették az útjukat. Igen sok jót cselekedett ez a nő, ezért elnézték neki, hogy énekel egyet-egyet.

Nyilván pokoli nehéz lehetett megtanulni azt, hogy mellé énekelj.

Ez főleg színészi, nem énekesi munka. Úgy volt, hogy először megtanultam például egy az egyben az Éj királynőjének az áriáját.

De egy az egyben nyilván Te sem tudod elénekelni az Éj királynőjének az áriáját, hiszen nem vagy operaénekes.

De el tudom énekelni.

Ki tudod énekelni azokat a szörnyen magas hangokat?

Ha rágyúrok erre, még az F-eket is ki tudom énekelni véletlenszerűségből, néha. Ezt én nem tudtam, nehogy azt hidd, hogy ezzel büszkélkedem. Dékány Magdi néni, aki engem énekelni tanított, mindig mondta, hogy nekem van négy oktávom és hogy miért nem operaénekes lettem. Ezt én viccnek vettem, nem gondoltam, hogy tényleg így van. De aztán, amikor elkezdtem énekelni Lakmé Csengettyű áriáját, ami a koloratúráriák királynője, mert annyira nehéz, akkor még szerettem is ezzel kiragyogni. Bagó Berci rendező könyörgött, hogy legyek szíves rondán énekelni. Azt mondta, hogy „ez túl szép Ildi, ne csináld”! Tetszett, hogy néha meg tudom mutatni, hogy ezek a hangok nekem megvannak. Szenvedélyesen próbáltam Florence-t, mert én magam is ugyanolyan hülye vagyok, mint ő.

Milyen értelemben?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Naiv vagyok, idealista, lelkesedni tudok, hogy operát énekelhetek én, Bánsági Ildikó, így, ennyi évesen. Amikor felkértek erre a szerepre és mondtam, hogy de ettől én félek és mondták, hogy de igen, igen, meg tudom ezt csinálni, olyan öröm tört ki a lelkemből, hogy azt nem tudom neked elmondani, hogy igen, ez még hiányzik a palettámról. Egy földöntúli állapotba kerültem, hogy ez biztosan nem véletlen, hogy én operát fogok énekelni. De hát én nem vagyok énekes. Ha véletlenül jó hang süvít a fejem közepébe, akkor extázis van, ez olyan élmény!

Egyébként Te amúgy is extázisos színész vagy, nagyon beleéled magad a figurába, hihetetlenül felpörögsz. Nem tudsz rögtön civilbe visszakapcsolni.

Ez azért darabfüggő is, nagyon ritkán van azért ilyen örömet jelentő szerepem. Például Az ügynök halála előadása után nem pörgök, bár persze hat rám és már előtte két nappal halálfélelmem van.

Mitől?

Attól, hogy ritkán megy. Most tíz napig nem ment, holnap viszont igen, és ezért én már ma bent voltam szöveget összemondani. Ráadásul egy szinkron után, tökre elfáradtam, tök kész vagyok.

De Az ügynök halálában a feleség szerepétől miért félsz? Az próza, ilyet Te játszottál eleget. Attól tartasz, hogy elfelejted a szöveget?

Ritkán megy a produkció és nincs bebeszélve, bejáratva a szöveg. Van, amikor az ember csak „hajózik” és megy előre. De amikor nem rögzült kellőképpen a szöveg, akkor ez nem így van. Akadnak bizonyos szavak, amik fontosak és valamiért mégis ki akarnak esni a fejemből. Ilyenkor megyek a kutyával a Duna parton és mondom a szöveget.

Olvasod magadnak?

Nem, nem, a fejemben van a szöveg, azt mondom és közben még olyan dolgokat is keresek, amik fél évvel, egy évvel ezelőtt nem jutottak eszembe a szöveg kapcsán. Egy csomó dolgot az ember még felfedez a saját előadásaiban.

Ilyenkor esetleg a Duna parton jól nekimész a szembejövő járókelőknek?

Nem megyek nekik, de néha meglepődnek, amikor énekelek. Amikor a Mennyei hang szövegeit mondogatom és egy dal következik a szerepem szerint, akkor bizony dalra fakadok akár a Duna parton is, miközben csendben jönnek szembe a biciklisták.

Azt nem mondod komolyan, hogy a Duna parton, kutyasétáltatás közben például az Éj királynője áriáját énekeled.

Persze, hogy énekelem! Több szerepemet a Duna parton tanultam meg. Mindig várom azt, hogy ne legyen semmi, ne kelljen tanulnom semmit.

Azért azt nem lehet mondani, hogy Te most halálra játszod magad.

A Nemzetiben tartott nemzetközi színházi találkozó miatt tényleg keveset játszottam, alig játszottunk egy hónapig, de most például felújítottuk Az ügynök halálát, a Pogánytáncot. Lassan vége az évadnak, de közben meg már castingra kell menni.

Milyen castingra mész?

Nem én megyek castingra, hanem a férfiak jönnek hozzám castingra.

Te már benne vagy a tutiban?

Hát én már tavaly csináltam a Csak színház és más semmi és a Korhatáros szerelem című tévésorozatokat is. A Csak színházban tavaly mindössze tíz forgatási napom volt, egy tök lüke színésznőt játszottam, aki botoxol, akinek kiesik a mandula, kifolyik a víz a szájából, mert rossz orvoshoz jár. Egy helyes, komikus szerep volt. Most már huszonöt forgatási napom lesz, megnövelték a szerepemet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, mert még nem tudtam végigolvasni, de szerepem szerint most azt célzom meg, hogy férjhez megyek. Egyik pasival ugratom a másikat. Ezeket a pasikat castingoljuk. Megnézzük, a kémia hogyan működik köztünk.

Az nem fáj, hogy mozifilmet nem forgatsz? Szabó István korai filmjei alapján úgy nézett ki, hogy Te leszel az egyik legjobb, legfoglalkoztatottabb filmszínésznő. De aztán ez máshogyan alakult.

Fotó: Juhász G. Tamás

Az a baj, hogy amikor a pályára kerültünk, azután nem sokkal kinyílt a világ és Szabó Istvánék elkezdtek kint dolgozni. Mi meg itthon maradtunk. Pista néha azért hívott még, szinkronokat is csináltam nála. Fehér Gyuri pedig, akivel még sokat dolgoztam, meghalt. Pista időnként mondja, hogy úgy szeretne velem dolgozni, de sajnos nem jut olyan téma az eszébe, amivel engem meg tud kínálni. De azt is mondja, ha nekem eszembe jut, akkor szóljak. Hál’ istennek, hogy Meryl Streep rendezőjének eszébe jut valami róla. Fájdalmas az, hogy valaki téged megszeret a Bizalom című filmben, vagy a III. Richard tévéfilm változatában, és akkor ő követne téged, de nem tud, mert jönnek a sokkal fiatalabbak. Ha megyek a közértbe, érzékelem, mennyire szeretnek. Most örülnek, hogy a két sorozatban végre látnak.

Mennyit észlelsz a világból? Teljesen a színház közegében élsz, vagy azért olvasol újságot, nézel híradót?

-Én mindent nézek.

És fölhúzod magad?

– Nagyon.

Miből áll az, amikor te fölhúzod magad?

Kikapcsolom a tévét, aztán mégis visszakapcsolom. És mondom a magamét.

Üvöltözöl a tévével?

Olyanokat mondok, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De, ne politizáljunk, mert nagyon rossz a véleményem. Nem akarok a politikába egyáltalán bekerülni, miközben én el vagyok könyvelve valami felé. De én emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Nem azért vagy elkönyvelve, mert az MMA tagja vagy?

Nem azért. És ez is nagyon fájdalmas dolog, tudod? Mert, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, odajöttek hozzám a szinkronban, és azt mondták, hogy végre közülünk is kapott valaki. És én nem értettem akkor, hogy mi az a közülünk. Az MMA meg úgy lett, hogy fölhívott Marton Éva operaénekesnő, és megkérdezte, hogy „nem jössz közénk?” Komolyan mondom, úgy meg voltam hatódva, hogy ő felhívott, hogy rögtön azt válaszoltam, „dehogynem, megyek!” De én ezt egyáltalán nem politikailag gondoltam. Beszélgettem ott egy kedves nővel, hogy hasznomat veszik-e? Ugye, nem az agyamról vagyok híres, hogy ezt mondjam. És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálok a saját környezetemben valamit segíteni. Egy csomó dologban nem értek egyet, ami felé megy a pályánk. Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezeken segíteni?

Mikre gondolsz?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Én például szeretném, ha minden színházban lennének olyan szerződések, amikben pontosan legyenek meghatározva, hogy mettől meddig legyen próba, hány órát lehet használni a színészt. Básti Lajos, amikor a Haláltáncot játszotta, amiben többféleképpen kellett meghalnia, azért, hogy hiteles legyen, elment például a pszichiátriára, a tüdőgondozóba. Tudta, hogy ez egy felkészülést igénylő munka. Ma már rohanunk ide-oda, nincs időnk feltöltődésre. A fiatal tehetségeket pedig nem ismeri meg a nagyközönség, mert már nincsenek olyan újságok, tévéközvetítések, amikből felfigyelhetne rájuk. Rengeteg dolgot kellene csinálni! Elég sok minden nincs jól. Komolyan el is határoztam magamnak, hogy én majd mikor hagyom abba, mert nem akarok szerencsétlenül vergődni ezen a pályán. Látom, hogy arra, aki 29 évesen eljutott oda, hogy baromi jó lett, nagy örömmel nézem, két perc múlva ráküldenek egy 22 évest. Igen sok igazságtalanság van. El kéne érni, hogy időben tudjuk, mit játszunk. El tudjam olvasni a színdarabot nyáron. Rá tudjak készülni. Ez már nem divat. Majd összeáll az, ha reggeltől estig próbáljuk, gondolják. Tudnék mondani olyanokat, hogy na, de hát nem lehet, mert vagy az egészet abbahagyod, vagy, ha nem, akkor próbálj ott, helyben valamit tenni. Ha majd nem tudok, akkor azt mondom, hogy csókolom, feladtam.

Kár lenne, mert nagyon jó vagy.

De, ha kivész az emberből a játék öröme, akkor nem tudsz mit csinálni.

Remélem, hogy nem vész ki belőled…

Nem, nem vész ki, de tudod, a mi színházunkban is mondtam, hogy a színész szeretne repülni, a közönség és a saját örömére. De nem akarok pesszimista színben feltűnni. Mert mond meg, tulajdonképpen mi a bajom? Túl vagyok egy sikeres bemutatón, mindjárt itt van a nyár, forgatok is, itt van a családom. És a Macskajátékban Giza leszek. Erre már tudok készülni.

Zsákmánnyá vált az egész média

Polyák Gábor médiajogász, a Corvinus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Mérték médiaelemző műhely munkatársa szerint Orbán Viktornak a 2008-as gazdasági válság is segített abban, hogy sutba dobja a korrektséget, és kialakítson egy csaknem teljesen egyoldalú médiarendszert Magyarországon. Meggyőződése, hogy az elmúlt héten Orbán számára Brüsszelben meghúzták a határokat, hogy pontosan mit és hogyan nem tudni, de biztosan történt valami. Azaz, mondja az egyetemi oktató a Független Hírügynökségnek nyilatkozva, lehetséges, hogy nem tesz a magyar miniszterelnök újabb lépéseket a még független média ellen. Legfeljebb hagyja őket maguktól meghalni.

Ha az elmúlt harminc év, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, talán a legneuralgikusabb terület mindig is a média világa volt. Ön szerint most érkeztünk a mélypontra?

Az nagy kérdés, hogy nem csal-e a mi perspektívánk, nem fogunk-e túl sok mindent a médiára. Az biztos, hogy a médiáról mindig élénk politikai vita folyt…

Különösen a médiában

Így van, különösen a médiában. Ez pedig egy önmagáét erősítő folyamat, de hogy ez mennyire volt a széles tömegek számára valódi probléma, azt talán egyedül, csak ebben a mostani helyzetben válik érthetőbbé. Most, amikor ilyen brutálisan nyílt propaganda eszközök jelennek meg minden felületen, lehet arról beszélni, hogy a hétköznapjainkat és a tényleges politikai döntéseinket a média hogyan befolyásolja. Eddig ez a mi belterjes, de mivel a médiában zajló vitánk volt, ennek megfelelően elég hangosnak is bizonyult. De ha már a rendszerváltástól tartó ívre kérdezett: ez számomra három szakaszra osztódik. Az első, a politikai váltás ideje, amelyet én még nagyon kicsi gyerekként éltem meg, azt a korszakot tehát nem saját emlékeim alapján fogom összerakni, aztán jött a médiaháború időszaka. Igazán nem kellett sokat várni arra, hogy rájöjjenek: a média a politika számára fontos zsákmány, nagyon gyorsan világossá vált, hogy a politikusok ezen a területen nem hajlandóak kompromisszumra, nem hajlandóak egy olyan megoldást kialakítani, ami hosszú távon egy egészséges működést hozna létre. Minden politikai szereplő állást foglalt amellett, hogy mi a média dolga, és nem a média határozta meg önmaga számára a feladatait.

Egyetértek önnel, a kezdeti, talán ma már romantikusnak tűnő évek után mindenki zsákmányként kezelte a médiát. Ugyanakkor ilyen mértékű gesztustalanság még soha korábban nem volt jellemző.

A folyamatnak van egy iránya, ami elvezet 2010-ig, ezután pedig minden borul, és ez a harmadik szakasz, amit említettem. 1995-ben még volt egy

fontos pillanat, amikor elfogadták a médiatörvényt. Nem volt tökéletes, sőt, teli volt kompromisszummal, de mégis csak tudtak közösen mondani valamit arról, hogyan gondolják el a magyar médiapiac működését. És, amit mondtak, az egy nyugat-európai médiapiac volt.

Hagyjuk békén a sajtót, nyissuk meg a piacot a rádiók, televíziók számára, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi lesz, ha bejönnek a külföldiek, szóval volt egy olyan pillanat, amikor azt hihettük: a magyar médiarendszer olyan lesz, mint bármely más európai rendszer.

A kijózanodás persze nagyon hamar jött, mert az ORTT, meg a kuratóriumok olyan mértékben kerültek a politika fennhatósága alá, hogy – bár arra vigyáztak, hogy egyik oldal se tudja a maga felé billenteni a rendszert – a politika és nem a szakma vált meghatározóvá.

Ezt a nem túl jó rendszert aztán a Fidesz még inkább meghekkelte; 2010 után végleg kisajátította. A Fidesz számára ugyanis fontos tapasztalat volt a 2002-es kudarc, amikor is szerintem némiképp túlértékelte a média szerepét a vereségben. Aztán következett a 2008-es gazdasági válság, ekkor ugyanis végleg felborult a médiapiac. A média gazdasági alapjai ugyanis abszolút ingataggá váltak, emiatt a befektetők úgy döntöttek, hogy elhagyják ezt a régiót. Itt maradt egy csomó termék gazdátlanul, amelyeket valakiknek át kellett venniük.

Orbán Viktor számára ez egy óriási szerencse volt: pont egy olyan pillanatban akarta átalakítani a média rendszerét, amikor az többségében eladóvá vált.

Az átalakításhoz arra is szükség volt, hogy Orbán sutba dobja azt a politikai korrektséget, amely ügyel arra, hogy a másiknak is jusson.

Igen, ennek világos jele volt, hogy amikor – még az új médiatörvény elfogadása előtt – a parlament létrehozta a médiatanácsot, átalakította a közmédia felügyeletét. Legkésőbb a médiatanács létrehozásának pillanatában rá kellett jönni, hogy nincs több alku; hiába hitték azt a szocialisták, hogy a hetven-harminc arány élni fog, a médiatanácsból minden más párt képviselőjét kitette a Fidesz, még a KDNP-s jelöltet is. Ott csak fideszes tagok ülhettek, és ülnek a mai napig, illetve most már az idők végeztéig.

Én ugyan a 2006-2010 közötti időszakot a médiamutyi időszakának hívom, de az azért annyival mégis egészségesebb volt, hogy a politikai szereplők legalább egymással kötöttek alkukat.

És abból csak kijött egy médiapiac, olyan amilyen, nyilván a befektetők alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, de legalább piac volt. 2010 után nem csak a közszolgálatiság, mint fogalom veszett ki a magyar média működéséből, a piac is kiveszett. Az egészet átvette egy nagyon határozottan egyoldalú politikai irányítás, zsákmánnyá vált lényegében az egész média.

Van bárhol a világban, demokráciában, hasonló rendszer?

Bizonyos értelemben megelőztük a korunkat, másfelől ez a spanyol, portugál és dél-amerikai diktatúrák rendszerét idézik. Ezekben a diktatúrákban mindig volt magántulajdonú média, kereshetett pénzt a tulajdonos, szórakoztathatta a közönséget, de politikai értelemben csak egy kiszolgáló intézmény volt. Itt most nincs meg mögötte az az erőszak, amely azt a rendszert életben tartotta.

Ami persze nem is hiányzik…

Én is csak objektíve említem; nem jön a fekete autó, és ennek ellenére működik, szinte bámulatos módon.

És mennyiben előztük meg a korunkat?

Talán Orbán ráérzett a kor ízére, de a populizmus térnyerése Nyugat-Európában is nagyon hasonló hangokat hozott, mint amit Orbán Viktor is gondolt erről a világról, bár ilyen mértékben sehol sem tudják uralni ezt a területet. Magyarország tragédiája, hogy egy ilyen piacon, ahol gyakorlatilag meg lehet számolni a piac szereplőit, meg lehetett csinálni egy teljes nagytakarítást. Trump talán még rosszabbat gondol a médiapiacról, mint Orbán, de azon a piacon lehetetlen végrehajtani ilyesmit. És nem csak azért, mert nagy, hanem mert van egy másfajta újságírói szocializáció is. Az természetesen nagy kérdés, hogy azok az újságírók, akik korábban a közmédiában, vagy az utóbb a Fidesz által uralt lapokban dolgoztak, megtették-e azt, amit megtehettek volna. Meg az is kérdés, hogy maga az újságíró társadalom a helyén kezelte-e a saját problémáját. Azok után, hogy a Népszabadság bezárása után az összes magyar létező újságíró nem állt ki az utcára, és nem üzente meg Brüsszelnek, hogy ez így nem megy: itt a politika eldöntheti, hogy egyik napról a másikra beszántja legnagyobb példányszámú napilapot, nos ez egy gigantikus méretű válságtünet.

facebook

Hát igen, de mit tegyen Brüsszel, ha itthon csak háromezren tartották fontosnak, hogy tüntessenek a Népszabadság bezárása miatt. Szerintem éppen ezért tehetik meg azt, amit akarnak, alázhatják meg a szakmát. És nem tudjuk, hogy mindez hogyan folytatódik. Ön szerint elékezett a magyar miniszterelnök a média átalakításának végéhez?

Ma én egy picit optimistább vagyok. Szerintem Orbán múlt heti brüsszeli útja fordulatként értékelhető. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történt, nem tudjuk hol húzták meg a határokat, de meghúzták határokat. Vagyis, ha Orbán végig gondolja, hogy érdemes-e továbbmenni ezen az úton, ezzel a lendülettel, akkor lehet, hogy rájön: nem. Lehet, hogy hagyni kell az egész rendszert úgy ahogy van, meg kell nézni, hogy a hvg még meddig húzza, vagy 444 meddig húzza… A piaci viszonyok itt most annyira eltorzultak ugyanis, hogy itt piaci alapon, úgy hogy képesek legyenek megfizetni rendesen az ott dolgozó munkatársakat, nos ez hatalmas kihívás. Lehetséges, hogy anélkül, hogy Orbán Viktor bármit tenne, még csak az indexet sem kell bántania, vagy RTL sem – az feltehetően túl nagy kockázat lenne -, a rendszer annyira sérülékennyé vált, annyira megszűnt a gazdasági stabilitás, hogy most már tényleg a közönségen múlik, kit tart életben és kit nem.

Vagyis Orbán annyiban válik progresszívabbá, hogy hagyja maguktól meghalni a szereplőket.

Igen, bár lehetséges, hogy fontos szempont a miniszterelnök számára, hogy benntart a rendszerben néhány ellenzéki médiát. Összességében azonban az biztosra vehető, hogy Orbán látványosan – vagy máshogy sem – nem fog visszavonulni. Nagy kérdés például most az, hogy létrehozza, hozatja-e a sajtókamarát.

Ön szerint Orbánnak véglegesen és végletesen megosztotta az újságíró szakmát? Lenne ma esélye egy olyan akciónak, amikor minden kolléga kiáll tiltakozni mondjuk az ellen, hogy Kövér László kitilt médiamunkásokat a parlamentből?

Nem tudom, hogy ilyen helyes akció lenne-e, de hogy a ma még létező, teljes újságíró társadalomnak valamit lépnie kellene, méghozzá egyszerre és együttesen, abban egészen biztos vagyok. Hogy ez mi lenne, nem tudom, csak azt, hogy egy szakma nem hagyhatná leszalámizni magát. Nekem hiányzik az, hogy újságírók képesek legyenek kimondani: mi vagyunk az újságírók. Az nem újságírás, hogy egyesek magas fizetésekért tolják a Fidesz-propagandát.

Deklarálni kellene, hogy ennek a szakmának vannak etikai és szakmai szabályai, amelyeket mi be akarunk tartani.

Említette, hogy a populizmus több helyen teret hódít, az azonban eléggé hungarikumnak tűnik, hogy nálunk törvényekkel teremtik meg a lehetőséget a Fidesz-hatalom bebetonozására, így a médiában is, lásd például a közterületi reklám területén hozott törvényeket.

Azért olyan sok helyen nincsenek hatalmon a populisták. Ennyiben tehát Orbán Viktor jelentősen megelőzte a korát. A populista politika egyelőre megmaradt ebben a régióban olyan tényezővé válni, amely a hatalom birtokosa lett. Orbán, aki kisebb megszakítással 2010 óta kétharmaddal kormányoz, így az ő kezében olyan eszközök vannak, amelyeket sokan irigyelnek tőle. Vannak persze még olyanok, akik tudnak törvényt alkotni a céljaik elérése érdekében, de ők már annyival előbbre vannak, hogy nekik már erre sincs szükségük.

Az egyébként, hogy bármely szakmát szinte pillanatok alatt át lehet rendezni, meg lehet alázni, az nem csak a szakma szégyene, hanem az Európai Unió gyengesége is.

Elképesztően értékválságos az az Európai Unió, ahol minden meg tud történni.

Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy némiképp túl van értékelve a média jelentősége. Viszont ha arra gondolok, hogy – például a migráns-válság esetében – a félelemkeltésben mekkora szerepet játszott, akkor azt kell hinnem, hogy ebben téved, vagy nem?

Nem vitás, hogy az egy fontos tényező, hogy Orbán lényegében a média minden szegmensét az uralma alá hajtotta. De azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy milyen az a közeg, ahol az ilyen alaptalan uszítások hatni tudnak.

Nyilván van egy komoly társadalmi válság, amelynek tüneteit nem látjuk pontosan, nem látjuk milyen függőségek alakulnak ki a különböző településeken,

hogy mit jelent, ha egy városban egy vállalkozó olykor-olykor kap egy megbízást az önkormányzattól, meg az közmunkás, aki jobban érzi magát attól, hogy emberek között van, és valami hasznosat csinál. Ezek a függősék fontos alapjául szolgálnak annak, hogy egy önmagát rosszul érző társadalom ennyire elfogadja ezt a kiszolgáltatottságot.

Mennyi idő alatt tud kiszabadulni egy szakma ebből a béklyóból? A rendszerváltás időszakára gondolva, elég gyorsan, nem?

Nem volt az illúzió? Kellő mélységű volt az az átalakulás? Én attól tartok, hogy akkoriban sok mindent elmulasztottunk a fejekben.

Azt gondolom, hogy amíg a tanárok nem mernek arról beszélni az iskolákban, hogy mi az a demokrácia, és az mért jobb bármilyen rendszernél, amíg generációk nőnek fel abban, hogy a politika az valami más, a politika lop, csal, hazudik, ahhoz nekem semmi közöm, addig nem lesz rendben ez az ország.

Az újságírók is, volt olyan pillanat, amikor nagyon fontosnak érezték magukat, amikor az eseményeknek nem csak a peremén, hanem az alakítójaként volt jelen, és közben nem figyelt arra, hogy mi változott. Nem tette meg a szakma hogy leüljön és szembe nézzen önmagával: mit tettünk mi az elmúlt évtizedekben. Ezek az aktusok mindig elmaradtak, mert fájdalmat okoztak volna. Ha most is elmarad, akkor csak görgetjük a rendszerváltás hiányosságait és biztos, hogy összeomláshoz fog vezetni.

De mikor lesz ebből szembenézés? Az optimista lénye mit mond?

Ilyen szempontból nem vagyok optimista. Azért nem, mert most rosszabb helyzetben vagyunk, mint a rendszerválás előtt voltunk. Akkoriban nem voltak ennyire vonalas szerkesztőségek, mint most.

Azt gondolom azért is rosszabb a helyzet, mert az a mozgás felfelé mutatott, ez viszont lefelé.

Csak az a baj, hogy ez utóbbinak, azaz az újságírói szabadság elvesztésének, vannak lelkes propagandistái. Ők biztos, hogy nem fognak szembenézni önmagukkal.

Ön miért ilyen bátor a rendszer kritikájában?

Én olyan emberek mellett dolgoztam, akik kitartottak mindig az elveik mellett, mint például Majtényi László. Nagyon sokat tanultam tőlük.

Ettől még van önnek egzisztenciális fenyegetettsége azáltal, hogy elmondja a véleményét.

Eddig viszonylag olcsón voltam bátor.

Az egyetem, mint intézmény nagyon meg van sanyargatva, nem nagyon tud ugrálni, de ahol én dolgozom, a Corvinuson, meg a Pécsi Egyetemen, akármit csinálok, nem szólak rám. Szóval ez még egy burok, ami azért furcsa, mert annak az államnak a pénzén élek, amit bírálok. De mit tehet egy egyetemi oktató, aki tíz éven keresztül mondott valamit, amit őszintén hitt, az egyik napról a másikra megszűnt valóságnak lenni. Tehát, amit én előadtam, az 2011-re megszűnt létezni. Ki az, akinek dolga megvédeni azokat az értéketeket, amelyekben felnőtt, ha nem egy egyetemi oktatónak. És a diákok ezt el is várják, nem hülyék, látják, hogy mi folyik itt. Mernek kérdezni, mernek beszélni, mernek beszélgetni. És mernek gondolkodni is. Persze nem mindenki. A közöny ugyanis óriási, és nagyon nehéz áttörni. De ha egyszer sikerül áttörni a közönynek ezt a falát, akkor ez a generáció végrehajtja azt, amit ez elődeik nem tudtak.

Már a 2014-es választás is illegitim volt!

Az új kormány tovább növelheti hatalmát a következő ciklusban is, az ellenzék pedig eszköztelenül figyelheti, amint Orbán Viktor megszerezni igyekszik a bíróságok és az önkormányzatok feletti uralmat is. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Elek István közíró, politikus arról is beszél, hogy a Fidesz állampárti berendezkedését legfeljebb az Európa Unió képes átmenetileg korlátozni, ami legfeljebb kerülőutakra kényszerítheti az Orbán-kormányt. Eközben zavartalanul folytatódik majd a haverok feltőkésítése! Mindez azért következhet be, mert az ellenzék semmit sem tanult az elmúlt nyolc év bukásaiból.

 

Az államfő a parlament, illetve a kormány legitimitását hangsúlyozta, az utca népe ennek épp az ellenkezőjét. Ön szerint a következő négy évben az utca, vagy a parlament lesz a politizálás színtere?

Ez nem vagy-vagy kérdése. Ha lesz komoly eredménye az ellenzék politizálásának, akkor az csak úgy képzelhető el, ha a parlament és az utca együttműködve lép fel.

Még akkor is, ha az utca nemcsak a kormánnyal elégedetlen, hanem az ellenzék választási teljesítményével is?

Az utcának azért kell nyomást gyakorolni az ellenzéki pártokra, hogy mielőbb állapodjanak meg a rendszerváltó minimum világos programjában. Továbbá hogy tisztázzák, milyen technikai együttműködéssel lehet az Orbán rezsimmel szemben hatékonyan fellépni. A parlamenti ellenzéki pártoknak nyitniuk kell az utca felé, hiszen az ő felelősségük ez a gyalázatos választási eredmény. Ráadásul ez már a második súlyos kudarcuk. Újra kell tehát gondolniuk a stratégiájukat és persze a választási taktikát is, tudomásul kéne venni, hogy ebben a formálódó állampárti rendszerben egyfelől egyre korlátozottabbak a pártok önálló politikai mozgásának lehetőségei, másfelől meg egyre értelmetlenebbek is. Alkalmazkodniuk kell ehhez a rendszerhez, s ez csak úgy vezethet sikerre, ha az ellenzéki pártok hézagtalanul össze tudják illesztetni az erőiket, s képesek a rendszerváltó minimumprogram nevében fellépni.

Mire gondol konkrétan?

Arra, hogy az ellenzéki társadalomnak a legfontosabb, vagyis rendszerváltó követelései érvényesítésével semmi oka várni a normális rendben négy év múlva következő országgyűlési választásra.  A békés akaratnyilvánításnak és nyomásgyakorlásnak számos formája lehetséges még ma is.  Lehet tüntetni, petíciókat fogalmazni és népszavazási kezdeményezéseket indítani, aktivista hálózatot építeni, vitafórumokat teremteni, az ellenzéki média hatókörét bővíteni. párbeszédet kezdeményezni egymással és a sokak számára érthetetlen okokból a fennállóra szavazókkal.  Az ellenzéki pártok persze tapasztalják, hogy egy illegitim rendszerben, korlátozott demokrácia lehetőségei között működnek, de a gyakorlati politikájukat mégsem akarják a helyzethez igazítani. Fel kéne erősíteniük a társadalom hangját akkor is, ha az ellenzékkel szemben is nagy a tömegek elégedetlensége.

A kormány folyamatosan bizonygatja hatalmának legitimitását, ön szerint – aki volt a miniszterelnök tanácsadója – azért van erre szüksége, mert Orbán Viktor tovább szűkítené a demokratikus mozgásteret?

Szerintem nemcsak az idei, hanem már a 2014-es választás is illegitim volt. Ugyanis a ma működő állampárti rendszer kialakítására, ami 2011-12 között lényegében megtörtént, nem volt felhatalmazása az Orbán kormánynak, függetlenül attól, hogy kétharmados többsége volt. A rendszerváltó pártok fejében addig meg sem fordult, hogy valamelyik politikai erőcsoport önkényesen szakíthat a demokratikus konszenzussal, és átírhatja a játékszabályokat. De Orbán Viktor hatalomra került pártja a 2010-es győzelem után megbénította a hatalommegosztás szabadelvű demokráciára jellemző rendszerét, megszállta a független nemzeti intézményeket, benne a közszolgálati médiát, és kormánypárti előnyszerzés érdekében önkényesen átalakította a választási rendszert is. Minderre semmilyen felhatalmazása nem volt a miniszterelnöknek és pártjának, tehát az alaptörvény létrehozásával betetőzött t rendszer eleve illegitimnek tekintendő. Ezért mondom, , hogy természetesen már a négy évvel ezelőtt parlamenti választás is csak illegitim lehetett. .

Miközben a héten megalakuló Orbán kormány ott folytatja, ahol abbahagyta, programjáról alig van információ. Ön szerint lehet tudni, hogy mit akar az újonnan megalakuló Orbán kormány?

Folytatni akarja, amit eddig csinált. Ha van rá lehetősége, akkor intézményes garanciákkal igyekszik a hatalmát tovább növelni. Lassan már csak olyan korlátokban lehet bízni, mint az Európai Unión belül tervezett költségvetési szigorítás, vagy a Magyarország ellen indított eljárás, ami az uniós szavazati jogunk felfüggesztésével zárulhat. Ez némileg korlátozhatja, vagy kerülőutakra kényszerítheti az Orbán-kormányt. Közben pedig lényegében zavartalanul folytatódik a kormánykörökhöz közelálló érdekcsoportok, kliensek, családok, haverok „feltőkésítése” azzal az ideológiával, hogy létrehozzák a nemzeti burzsoáziát.

Ha ezt az ellenzék meg akarja akadályozni, akkor az utcára különösen nagy szüksége lesz, hisz a parlamentben teljesen eszköztelen a kormány nehéz- fegyverzetével szemben. Lehet, hogy Orbánnak igaza van, hogy az ellenzék megérett a bukásra, hisz nem is akart nyerni a választáson?

Méltánytalan lenne azt mondani, hogy az ellenzék nem is akart nyerni. Nyerni mindenki akart. Csak győzni nem akart, illetve nem volt képes felfogni, hogy ebben a választási rendszerben mi az elengedhetetlen feltétele a győzelemnek.  . A választás előtti mozgolódás az ellenzéki együttműködés érdekében, és a visszaléptetések sorozata a választók nyomására kezdődött el. Az ellenzéki szavazók jelentős része ugyanis a pártelitekkel ellentétben világosan érezte, hogy a tagoltan fellépő ellenzék katasztrófális vereség felé sodródik. És levonták ebből a következtetést, elkezdték sürgetni a minél szélesebb, rendszerváltozást szolgáló ellenzéki együttműködést.  Ezt a szavazói elégedetlenséget, sürgetést érezve szólaltunk meg mi is jó néhányan, és kezdeményeztünk az együttműködést segítő akciókat, volt politikusok, közírók, civil aktivisták,, ami még tovább erősítette ezt az igényt.  Majd következett az ügynek újabb lökést adó hódmezővásárhelyi siker, de ez is kevésnek bizonyult, hogy az ellenzéki pártok legalább az utolsó utáni pillanatban képesek legyenek megragadni az esélyt. Ma is azt állítom, hogy közös rendszerváltó minimumban megegyezve és az egyéni választókerületek kétharmadára kiterjedő visszaléptetésekkel sikerülhetett volna az ellenzéknek legalább az egyszerű többséget megszereznie. De képtelenek voltak átlépni az árnyékukat.

Az ön egykori pártja történelmi bűnt követett el, mert a fővárosban nem lépett vissza az ellenzék javára. Ha ez megtörténik, akkor ma nincs kétharmada Orbánnak. De ez a bűn kódolva volt az alapszabályban, hisz az LMP döntéshozói emiatt nem tudtak a visszalépésekről dönteni. Működhet így egy párt?

Valóban, az alapszabály rugalmatlanná teszi a pártot, mert a gyors döntések meghozatalát lehetetlenné teszi.  Bár az LMP elnöksége a társadalmi nyomás hatására Hódmezővásárhely után a korábbi stratégiát félretolva a Jobbiktól a DK-ig terjedő széleskörű visszaléptetést javasolt. Ez a szóba jöhető felek elzárkózása folytán végül nem jött létre, de a jelek szerint a gondolattal szemben az LMP hangadói körében is erős volt az ellenállás, ami főként a budapesti visszaléptetések korlátozásában nyilvánult meg, és így valóban döntő mértékben járult hozzá, hogy a Fidesz-KDNP nem csupán többséget szerzett, hanem kétharmadot.

Ennek politikai következményeire ön már korábban is felhívta a figyelmet. Teljesen hatás nélkül maradt?

Valóban, az LMP-ben már 2012-13 fordulóján is amellett érveltem, hogy – elfogadva a párt összes indokolt fenntartását a 2010 előtti baloldali pártokkal, Gyurcsánnyal, az MSZP-vel szemben –, tudomásul kell venni, hogy a Fidesz-KDNP szembefordulása a 89-90-es politikai rendszerváltás konszenzusával, a liberális demokráciával, új helyzetet teremtett. Az elveit megőrizve, az értékelkötelezettségét fenntartva az LMP-nek is vállalnia kell az Orbán rendszer megváltoztatásában való aktív közreműködést. Vagyis legalább a korlátozott időre szóló, rendszerváltást szolgáló politikai együttműködésre késznek kell lennie a hagyományos baloldal pártjaival. A többség süketnek bizonyult erre a kompromisszumra is. A kisebbség pedig válaszul kivált és létrehozta a Párbeszédet. Vagyis az LMP belerokkant az elvhűség vagy együttműködés hamis dilemmájával való küzdelembe. 2014-ben a kormánypártok az érdekeikhez igazított új választási rendszerben a háromosztatú ellenzékkel szemben a 2010-esnél jóval kevesebb szavazattal is újra kétharmadot szereztek. A politika megújításának ígéretével induló LMP pedig örülhetett, hogy egyáltalán ismét bejutott a parlamentbe.  A Fidesz-KDNP újabb kétharmada azt bizonyítja, hogy semmit sem tanultak a 2014-es kudarcból, se ők se a többiek.

Ehhez képest Schiffer András látszólag mondvacsinált okok miatt távozik a pártból, hisz az igazi kudarc az együttműködés megtagadása volt. Nem gondolja?

Kétségtelen, hogy az „együtt nem működés” stratégiájának kulcsszereplője, vezetője Schiffer András volt. A 2016-os visszavonulása szerintem politikája kudarcának hallgatólagos elismerése. Szép lett volna, ha legalább most, a kilépésekor felhasználja az alkalmat, és őszintén szembenéz azzal az elhibázott stratégiával, ami 2012 ősze óta a párt fejlődésképtelenségének legfontosabb oka.  A kiválók és a pártban maradók közösen, egymás ellen küzdve akkor játszották el először az LMP történelmi esélyét, hogy az új rendszerváltás eszmeadója, kovásza és ösztökélője lehessen. Különös mód ezt a szerepet 2018 előtt ismét felkínálta nekik a történelem, de ők ezzel sem éltek. Rendületlenül folytatták Schiffer András 2016-os háttérbe húzódása után is ugyanazt az együtt nem működési stratégiát. A társelnökök hódmezővásárhelyi győzelem utáni nyilatkozatai egy pillanatra elhitették velem, hogy a legvégén mégis képes lesz a párt a saját és az ellenzék esélyeit egyaránt jelentősen növelő radikális szemléleti fordulatra, De ez sajnos elmaradt. Hiába küldözgettem nekik én is az utolsó napokban is az üzeneteimet, megerősítő tanácsaimat, hogy legalább mentsék, ami még menthető, akár egyoldalú visszalépésekkel is. A katasztrófa bekövetkezett, és ennek a felelősségét nem háríthatják el maguktól, Hiszen a kormánypártoknak a Budapesten ajándékba kapott mandátumok nélkül bizonyosan nincs kétharmaduk.

Az ellenzék ma teljesen lefegyverzett, Márki- Zay körül viszont kezd kibontakozni egy összefogás.  Ön is látja ennek a jeleit?

Valami ilyesmire céloztam, amikor a parlamenten belül lévő, illetve az onnan kiszoruló ellenzék együttműködéséről beszéltem. Az előrelépés azon múlik, hogy a parlamenti ellenzékkel is elégedetlen társadalom képes lesz-e valamiféle ellenzéki mozgalom megszervezésére. Nyilvánvalóan kulcsszerepet kellene ebben játszani azoknak, akik a közelmúltban a legszélesebb ellenzéki együttműködés hiteles képviselőiként váltak ismertté. Jelesül mások mellett Márki- Zay Péternek is, akit persze máris fenyeget a kormányzati hatalom. Az komoly kérdés, hogy a parlamenten kívüli civil mozgolódásoknak képesek- e valakik célt szabni, irányt adni. Ha ez nem történik meg idejekorán, akkor a Millához, vagy más korábbi civil mozgalmakhoz hasonlóan ezek is elerőtlenednek, szétesnek.

Orbán a választási hadjárat során nem árulta el, hogy mire készül, de elégtételt helyezett kilátásba a bírálóival szemben. Plusz itt van a Stop Soros-csomag. Ezt minden további nélkül még ebben a hónapban elfogadják?

Valószínű, ámbár ha az uniónak fel kell mutatni némi engedményt, akkor még igazíthatnak a jogszabályon.

Tehát a civil szervezetek könnyen bajba kerülhetnek, s vele a társadalom is. De karnyújtásnyira van a Kúriával kialakult konfliktus, ami már korábban is elkezdődött. Milyen ország lesz itt egy év múlva?

Még nem tudjuk, mi lesz az önkormányzati rendszerrel. Főként a főváros átszervezése lehet sürgető, hisz Budapest most is a Fidesz ellen szavazott. Itt tehát várható egy látványos visszacsapás. A bíróságokkal kapcsolatban voltak már erőteljes törekvések. Csakhogy a befolyás megszerzésével kockáztatják az uniós támogatást.

Úgy gondolom, amin lehet, még húznak a rendszer eresztékein.  Ahol lehet, megpróbálnak még pozíciókat szerezni, így a média világában is. Lenyelhetik az RTL Klubot, tovább tökéletesíthetik a Habony Árpád-féle kormánypárti bulvárt. Folytatódik a közpénzből finanszírozott befolyásolás, újabb kormányzati levelek születnek, konzultációkat tervezhetnek. Tehát a már kiépült állampárti rendszert a látszatdemokrácia eszközeivel is tovább fogják erősíteni.

Az, hogy az Európai Unió intézményei mozgolódni látszanak, s elindíthatják Magyarország szavazati jogának felfüggesztését, ez mennyire lehet fék a diktatúra megszilárdításában?

Nem tudom. Két évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy az unió eljut a 7-es cikkely szerinti eljárás küszöbéig. Persze Orbánék is sokkal messzebbre mentek, mint reméltem. Szíjártó Európa Parlamentben előadott „autokratikus performansza” azt mutatja, hogy már a minimális kulturális külsőségekre se adva ostorozzák az unió többségét. Nem tudom, hogy ez hova vezet.

A korábbi illiberális demokrácia helyett a miniszterelnök kereszténydemokráciáról kezd beszélni. A kettő látszólag kizárja egymást, ebből következik bármilyen változás?

Nem számítok erre. Az ok leginkább az lehet, hogy Orbán a Néppárti vezetőknél volt raporton, de változtatni nem fog. Fogalmi átfestése ez a saját törekvéseinek. Túl kihívó volt az „illiberális demokrácia” kifejezés, túl sok támadási felületet adott, de nem gondolom, hogy a szóhasználat-váltás tartami változással járhat. A dolog lényege nem is változhat, hisz Orbán Viktor politikája valóban illiberális demokráciát teremtett.

Tényleg megbuktatnák a szocialisták Karácsonyt Zuglóban?

A szocialista párt a leghatározottabban rémhírnek nevezte azt, hogy Karácsony Gergely zuglói polgármester megbuktatására, illetve a helyi képviselőtestület feloszlatására készülnek. A Független hírügynökségnek az MSZP kerületi elnöke, Tóth Csaba nyilatkozik.

 

Hogy jutott eszükbe, hogy feloszlassák a zuglói közgyűlést, ha Karácsony Gergely nem meneszti a városrész Fideszes alpolgármesterét?

A testület feloszlatását senki nem vetette fel, ez biztosan nem igaz.

Az sem igaz, hogy a Fideszes alpolgármester, Rozgonyi Zoltán menesztését kérték Karácsony Gergelytől?

Ez viszont igaz, mert már az alpolgármester kinevezésével sem értettünk egyet.

Úgy éreztük, hogy a polgármester felrúgta a korábbi politikai megállapodásunkat. Egyébként pedig mi azt sem támogattuk, hogy Rozgonyi Zoltán feleljen a kerület költségvetéséért.

Viszont nem tartja ésszerűnek, hogy ha a kerületben a választók 8 szocialista jelölt mellett 7 Fideszes képviselőt is beválasztottak, akkor a helyi ügyek kevesebb konfliktussal intézhetők, hisz a választók felének akarata megjelenik a kerület vezetésében is?

Nézze, Zuglóban a baloldal egyértelmű győzelmet aratott a választásokon, a fővárosban a második legnagyobb támogatást szereztük meg. A kerületben élők jogosan kérdezték, hogy az MSZP-Párbeszéd listavezetőjének, miniszterelnök-jelöltjének miért van szüksége Fidesz által delegált alpolgármesterre, miért kell a kormánypárttal helyi szinten együttműködni.

Viszont ez nem önkormányzati, hanem országgyűlési választás volt, nagy különbség. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Illetve az is tény, hogy Zuglóban nem utolsó sorban Karácsony miatt népszerű a baloldal.

Viszont ha az MSZP-Párbeszéd vezetőjeként kiállt amellett, hogy semmilyen együttműködés nem képzelhető el a Fidesszel, akkor azt helyi szinten is be kell tartani.

Még akkor is, ha a kerület parlamentjének számító testületben nagyon kiegyensúlyozott, 8:7-es a képviselői arány?

Ez nem indokolja, hogy az alpolgármesternek Fideszesnek kell lenni, hisz annak már politikai súlya van. A helyi politikában viszont pártállástól függetlenül lehet jó ügyet támogatni, az együttműködés nem politikai jellegű, hanem szakmai. Az arányos testület pedig csak segít a jó döntések meghozatalában.

Viszont van szocialista alpolgármester is, miközben a testületben a pártnak nincs nagyobb súlya.

Csakhogy Karácsony Gergely nem a Fidesz, hanem az MSZP támogatásával lett polgármester.

Igen, de az is igaz, hogy az MSZP több esetben a Fidesz összefogásával szavazta le Karácsony Gergely előterjesztését. Ezt elegánsnak tartja?

Ez nem igaz, mi Karácsony Gergelyt egyszer sem szavaztuk le. Kétségtelen, vannak ügyek, amiket helyben, pártállástól függetlenül megszavazhatnak a képviselők; adott esetben, ha a kerület számára fontos, akkor lehet azonos állásponton szocialista, fideszes, vagy jobbikos honatya is. Ebben az esetben leszavazhatják a polgármestert.

De a polgármester leszavazása politikai döntés is.

Persze, de olyan példát is tudok, hogy a szocialista képviselő előterjesztését Karácsony a Fidesszel együtt szavazta le.

Most mégis az a helyzet, hogy az MSZP Zuglóban a saját miniszterelnök-jelöltjét próbálja nyomás alá helyezni azzal, hogy ha a képviselői mandátumát leadja, akkor feloszlatják a testületet.

Nincs ilyen, ez nem igaz. Visszautasítom, szó sincs erről. A kérésünk az volt, hogy a jövő évi önkormányzati választás előtt értelmetlen és szükségtelen helyben a Fideszre támaszkodni. Egy hónappal ezelőtt tíz százalékkal több szavazatot kaptunk, mint egy éve, s bízom benne, hogy Zugló jövőre is baloldali kerület marad.

Mi történik akkor, ha Karácsony Gergely azért nem váltja le a Fideszes alpolgármestert, mert számít arra, hogy a kormány bőkezűbb lesz a kerülettel?

A kormány eddig is szűkmarkú volt Zuglóval, hisz a polgármestert ellenzékinek könyvelte el, s az alpolgármester eddig sem volt képes pénzt szerezni. Pusztán ezért tehát teljesen indokolatlan a maradása.

Ha ennek ellenére hivatalban marad az alpolgármester, akkor mi történik?

Semmi, ez egy politikai döntés lesz. A polgármester, Karácsony Gergely akkor a jövőben is igénybe tudja venni a Fidesz politikai támogatását. Mindez kicsit ellentmond annak, hogy az MSZP-Párbeszéd közös listáját vezette, s egyelőre még tagja a parlamenti frakciónak is. Ezt pedig mindenki úgy értékeli, ahogy akarja. Ennyi történhet. Mi semmiképp nem kezdeményezzük majd az önkormányzat feloszlatását, eddig sem volt ilyen szándékunk.

Most zsebből megy a pénzosztás

Kormánypárti képviselőnek készült, amikor úgy döntött: huszonnyolc év után otthagyja a polgármesterséget. Aztán, hiába egyeztek meg viszonylag gyorsan az ő személyében az ellenzéki pártok, máshol ez nem sikerült, és a civakodásoknak köszönhetően a Fidesz újra kétharmaddal nyert. Hajdú László, a XV. kerület június 7-én leköszönő polgármestere, aki most a Demokratikus Koalíció színeiben nyert országgyűlési mandátumot, most is úgy látja: a Fidesszel szemben csakis összefogással van esély. A Független Hírügynökségnek nyilatkozva azt állítja: a parlament alakuló ülésén a visszafogottság jellemezte a képviselőket; a Fidesz politikusain is azt látta: tudják, hogy nem megérdemelt a parlamenti kétharmaduk. A kerületet annak ellenére jó kondícióban hagyja hátra, hogy állami pénzhez alig-alig jutottak; a Fidesz világában ugyanis zsebből megy a pénzosztás.

 

Jól van?

Ahogy egy leköszönő polgármester, megválasztott képviselő lehet. Mondhatom, hogy jól vagyok, de le kell magamban tisztázni, miként is készüljek fel az új életemre. Szóval, ebben az életkorban, amiben én vagyok, elértem ugye hetvenedik évemet, fel kell készülnöm erre az utolsó váltásra.

Utolsó?

Igen, végigcsinálom ezt a négy évet a parlamentben, utána egészen biztosan visszavonulok. Tudja, hetven évet betöltve az ember már másként számol, bár az aktivitásom, a fizikai, szellemi állapotom teljesen rendben van.

Miért indult egyáltalán az országgyűlési választásokon?

Mert az én személyem körül rajzolódott ki az a konszenzus, amely ahhoz kellett, hogy biztosan a baloldalé legyen a mandátum. Ha nem vállalom, akkor itt is hónapokig tartott volna a vita. Így aztán elfogadtam, hogy nekem kell itt indulnom. Akkor még azt hittem, reméltem, hogy másutt is lesznek gyorsan megállapodások, mindenhol egy jelölt lesz, vagy egy valóságosan esélyes személy, így én sem tehetem meg, hogy a polgármesterség biztos egzisztenciáján töröm a fejem, hanem hozzájárulok ahhoz, hogy tudjunk kormányt váltani.

Hát ez nem sikerült.

De az én példám éppen azt mutatja, hogy ha megvolt és időben megköttetett az összefogás, akkor igen is lett volna esély a váltásra. Enélkül nem mehetett. Most azt látjuk, hogy a Fidesz a kétharmadát ennek a civakodó ellenzéknek köszönheti.

Az országgyűlési képviselőség, most, a történtek után, nyilvánvalóan sokkal fajsúlytalanabb szerep, mint a polgármesteri poszt. Akkor is elfogadta volna felkérést, ha tudja, hogy így alakul?

Talán igen, mert azt láttam, hogy megegyezés csak az én személyem körül alakul ki. És itt nem az én személyem, egzisztenciám számított. Ha a közösségnek az a véleménye, hogy a Hajdú Lászlóban bíznak meg, akkor nem tehettem volna és nem is tehettem mást, mint elvállaltam a feladatot.

De őszintén megmondom: azzal kevésbé számoltam, hogy ellenzéki képviselő leszek, hittem benne, hogy nyolc év után eljött az a pillanat, hogy leváltható a Fidesz.

Ez egyszerűen benne volt a levegőben, és a szavazati arány is mutatja, hogy nem volt irreális az elképzelés, hiszen az ellenzék több szavazatot kapott, mint a kormánypárti oldal. Így jutott mégis kétharmadhoz újra Orbán. Történelmi hiba történt, úgy gondolom.

De nem először.

Nem sajnos. Ahhoz pedig, hogy valaki a történelmet megértse, szükség van némi felkészültségre is.

Ha ugyanis csak az egyéni ambíciók mozgatják az ellenzék szereplőit, akkor Orbán Viktorék még sok cikluson át fognak ebben az országban kétharmaddal kormányozni.

Lehetséges, hogy nagyobb mértékben kellett volna támaszkodni az olyan emberekre, akik a maguk területén megvívtak már, és sikeresen tették, a Fidesszel szemben.

Minden ellenzéki párt hazardírozott, ez volt a baj. Azt remélték, hátha mégis bejön az elképzelésük, és külön-külön is lehetnek eredményesek. A kétharmad két három, nem túl jelentős megállapodással elkerülhető lett volna. De még a Fidesz megszorítása is elképzelhető lett volna, úgy azonban nem lehet, hogy folyamatosan egymással szembeni feltételeket fogalmaztak meg a pártok.

Április 8-ának most ez az üzenete: ha ezt így folytatják, akár abba is hagyhatják. Ha tehát változatlanul gyanúsítgatják egymást és előítélettel fogadják a másik párt képviselőjét, akkor ez az ellenzék méltatlan arra, hogy hatalmat kapjon ettől a néptől.

Az nem fordult meg a fejében, hogy a kialakult eredmény ismeretében visszaadja a mandátumot?

Nagy nyomást helyeztek rám, e-mailben, telefonon, személyesen, a május  1-i majálisunkon, hogy ne vegyem át a mandátumot. Nézze, egy politikusnak akkor kell dönteni, amikor a helyzet ezt adja. Márpedig a döntést akkor kellett meghoznom, amikor elvállaltam az indulást, és nem akkor, amikor kiderült a végeredmény.

Erkölcsileg nem tehetem meg, hogy miután majd huszonháromezer ember rám szavazott, egyszer csak azt mondom nekik: kösz, de én most hátat fordítok nektek.

Ezt nem lehet megtenni. Nem fér össze az erkölcsi értékrendemmel. Akkor, amikor elvállaltam több párt jelölését, egyszersmind döntöttem is.  Vagyis bármennyire nem számoltam azzal, hogy ellenzéki képviselő leszek, de a lehetőségek között akkor is benne volt ez az eredmény. Ellenzéki lettem, így jártam, eszerint kell dolgoznom. Tehát nem fordult meg a fejemben, hogy polgármester maradok, de kétségkívül nagy nyomás nehezedett rám.

Túl van az első parlamenti napján, amely azért sok bíztatót nem ígért az ellenzéknek…

Nem kezdő országgyűlési képviselő vagyok, tizenhat évig ültem már a parlamentben, kettős szerepben – akkor még lehetett – : polgármesterként és képviselőként. Megéltem tehát már alakuló üléseket, eskütételeket, és azt láttam, hogy ez a mostani rendkívül visszafogott volt. Benne volt a levegőben, hogy a velünk szemben ülők is érzik: baj van az ő legitimitásukkal. Komoly baj van. Nagyon lehetett érezni. Mint ahogy azt is, hogy az ellenzéki pártok ott lévő képviselői mintha egy frakciót alkotnának. Mintha érzenék: egymásra vannak utalva. Az a benyomásom, hogy lesz jobb együttműködés, valamilyen kontrollt tudunk kialakítani a kormány felett. Külön-külön ugyanis erre semmi esélyünk nincs. Ez a visszafogott ünnepi hangulat azt üzente számomra, hogy valamit tanultak ezek a képviselők az elmúlt időszak történéseiből. Ráadásul bent a teremben is jól hallható volt a tömeg tüntetése, a diktátorozás. Amiből muszáj levonni a következtetést: azt ugyanis, hogy itt most nagyon sok ember érzi úgy, hogy be van csapva. Az ellenzék részéről is, de a kormánypárt választási manipulációi miatt is, aminek még lehetségesek rosszabb változatai is. Nagyon erősen fogalmazódik meg az utcán, hogy nem volt tiszta ez a választás, a kétharmad nem valóságos tartalmú támogatottság, hogy más szabályok szerint játszik a Fidesz. És az is, hogy ilyen versenyszabályok mellett nem lehet korrekt eredményre jutni.

Azt mondja, hogy a parlament alakuló ülésén a visszafogottságot érezni lehetett. Ehhez képest egyedül Gyurcsány Ferencet, az ön frakcióvezetőjét nem tapsolták meg. Érez-e-, ennek fényében, olyan törekvést, hogy jobb- és baloldalról egyaránt ki akarják tolni a színpadról a DK elnökét?

Nehéz nekem úgy véleményt mondanom, hogy a Demokratikus Koalíciónak nem vagyok a párttagja. Voltam én párttag, a szocialistáknál, huszonegy éven keresztül, egészen addig, amíg ki nem zártak, ráadásul úgy tették ezt, hogy nem követtem el semmit. A DK-ba engem befogadtak.

Gyurcsány Ferenc közelségében csak pár napja dolgozom, de azt gondolom, hogy akár emberként, akár a párt főnökeként, akár politikusként gondolok rá jól teljesít, és számomra teljesen megalapozatlan az, ami vele szemben zajlik.

Azt kell mondanom az őt érő indokolatlan támadások alapján, hogy a magyar politikai kultúra ilyen. Akit kinéz magának azt le karaktergyilkolja. És sajnos erre van bőven média is, hogy megfelelő segítséget nyújtson. A politikai kultúránkat jól mutatja a migránsozás is; lényegében nem tudjuk megfogalmazni, hogy mit is jelent itt és most Magyarországon a migránsveszély, ennek ellenére egy egész országgal el lehetett hitetni egy sor hazugságot, mint ahogy Gyurcsány Ferenccel szemben is. A forgatókönyv ugyanaz.

Önt is megpróbálták, ha úgy tetszik le karaktergyilkolni, de nem tudták, pedig mindent elkövettek ön ellen itt a kerületben: fegyelmit  indítottak, megvádolták, mégis talpon maradt ön is, meg a kerület is. Van-e ebben valami átemelhető tanulság?

Valóban, 2006 óta, László Tamás fideszes képviselő megjelenése óta egyre agresszívabb Fidesz-csapat működött itt Rákospalotán. Korábban egy csapatot alkottunk, még kirándulni is együtt mentünk a fideszesekkel. Azóta viszont  ez a párt elment a szélsőségek irányába. Nálunk van Jobbik, de az igazi szélsőséget a Fidesz képviseli, bár van közöttük több olyan is, aki szégyelli, ami itt zajlik. A gyűlöletkeltés leckéjét a társaik ugyanis nagyon megtanulták. Tudja az az érdekes, hogy némelyikükkel, ha az utcán találkoztunk, szinte bocsánatkérően mondták: nem tehetnek mást. Az elit elvárja tőlünk, mondják, hogy ezt tegyük, ezeket a kliséket alkalmazzuk. Szóval ezt kell kapnod tőlünk.

Kvázi: ne haragudj, hogy leszúrunk?

Igen, pontosan. Nekem volt két fideszes alpolgármesterem is, láttam rajtuk, hogy szenvednek amikor parancsra kellett olyan dolgokat végrehajtaniuk, amelyekkel egyáltalán nem értenek egyet. Hogy példát is mondjak: az egyik alpolgármesterem terjesztette be, hogy induljon ellenem fegyelmi.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy ezt miért teszi, kiváltképp, hogy tudja: amivel vádol, az nem is igaz, azt válaszolta: azért öregem, mert ez a parancs. Hamis, hazug állításokat, a politikai többséggel akartak átnyomni a testületen. Mindegy volt, hogy egy mondat nem volt belőle igaz, egyetlen állításuk sem állta meg a helyét, ha egyszer a feladat az, hogy ezt az embert – azaz engem – le kell járatni, akkor ütni, verni kell. Ezt nem hiszem, hogy demokráciának hívják.

Erre még csak azt sem lehet mondani, hogy ez a politikai kultúra alsó szintje, ezzel a viselkedéssel kapcsolatban ki sem szabad ejteni a kultúra szót. Ez a vásári piac szintje. Szerencsére ezt a rákospalotai emberek is érezték: dugig megtöltötték a termet a testületi ülésekre, de még az utcán is tüntettek mellettem. Ők mentettek meg a legalább ötszöri durva támadástól, nekik köszönhetem, hogy a helyemen maradhattam. Sőt: a mostani választási sikerem egy része is annak köszönhető, hogy a palotai emberek együttérzőek voltak a sok nemtelen és igaztalan támadás után. A számokból érzékelhető, hogy még a Fidesz-szavazók egy része is rám adta a voksát. Egyébként a gyűlöletkeltésre épülő politikában nagyon nehéz túlélni a támadásokat, nekem sikerült.

Milyen állapotban hagyja itt az önkormányzatot?

Nagyon jó pénzügyi pozícióban vagyunk. Közel egymilliárd forint szabadfelhasználású tartalékpénzt hagyok hátra, emellett pedig folyamatban van hárommilliárd értékű beruházás. A lekötött pénzünk összességében több, mint ötmilliárd forint, és ez a kerületekre nem jellemző, még a fideszesekre sem, pedig oda mennek tao-pénzek. Ide nem jönnek. Oda mennek ilyen-olyan pénzek, ide nem jönnek. Ha pályázunk, azt elutasítják. Illetve sokszor még arra sem veszik a fáradtságot, hogy elutasítsák. Mindenhova próbáltunk pályázni, legfeljebb egy-két milliós kérvényeink jártak sikerrel. És tudja, miért van így? Nem azért, mert jó, vagy rossz egy koncepció. Hanem mert az itteni fideszes országgyűlési képviselőnek nincs meg a partjában a kellő respektje, súlya.  Ezen múlik. László Tamás soha nem jutott el oda, ahol osztják a pénzt. Míg mások milliárdokat kaptak – Újpest például négy-hat milliárdot -, nekünk nem adtak pénzt. Vagyis,

ha valakinek nincs meg a megfelelő kapcsolati rendszere a pártjában, akkor nincs pénz. Korábban ez nem így működött, még az első Fidesz-kormány alatt is normatív módon lehetett pénzhez jutni. Most zsebből megy a pénzosztás, ha sok jó kapcsolatod van, sokat kapsz, ellenkező esetben az is lehet, hogy semmit sem kapsz.

Azt mondják: azért nem adnak, mert DK-s a polgármester. De könyörgöm: az itt élők is magyar emberek. Ez a nyolcvanvalahányezer lakos nem választhat mást? Büntetni akarnak? Budapest most mindenesetre elég kemény választ adott. A választók a büntetéseket visszajelezték a fülkében.

És mi van az utódlással?

Próbáltam gondoskodni a megfelelő utánpótlásról. Van itt egy olyan képviselő asszony, aki még csak negyven éves, de már ötödik ciklusában képviselője a XV. kerületnek. Két diplomája van, beszél idegen nyelveket, rendezett a magánélete, és ismeri a kerületet. Németh Angélának hívják, és benne úgy tűnik sikerült is megállapodni az MSZP-vel, a DK-val, és talán nem állít ellenfelet sem a Jobbik, sem az LMP. Egyébként a választásokig ő fogja vinni a polgármesteri jogköröket a választásokig, azaz valamikor szeptember végéig.  Jó esély van tehát arra, hogy megtartsuk ezt a helyet.

Önnek mikor kell lemondania a polgármesterségről?

Az utolsó határidő június 7-e. Azon a napon fogok lemondani, addig viszont nem élhetek a képviselői jogosítványaimmal, fizetést nem kapok, és nincs szavazati jogom sem. Erre a harminc napra szükség is van, hogy úgy tudjam átadni a kerületet, hogy hosszú távú megoldás legyen: Németh Angéla mindenképpen az lenne. Egy önkormányzat működésében ugyanis a legfontosabb a stabilitás.

Ha lesz önkormányzat.

Ha lesz önkormányzat.

Hadházy nem adja fel

Az LMP korábbi társelnöke az egyetlen, aki tegnap nem tette le a képviselők számára kötelező esküt a parlament alakuló ülésén. Azt mondja: annak lett volna akár nemzetközi visszhangja is, ha valamennyi ellenzéki párt egységesen, összefogva, távol marad az alakuló üléstől, és nem teszi le a kormánypárti képviselőkkel egy időben az esküt.

 

Egyelőre sem szavazati joga, sem fizetése, és bizottsági helyet sem kaphat.

Tisztában voltam ezzel, amikor a távolmaradás mellett döntöttem. A korelnök úr nyitott kapukat döngetett, amikor ezzel fenyegetett. Le fogom tenni egy alkalmas időpontban az esküt, de semmilyen tisztségre – sem a pártomban, sem a frakcióban – nem szándékozom pályázni.

Tudható, mikor készül esküt tenni?

Ahogyan most is el akartam kerülni, hogy egy időben kelljen esküt tennem a Fidesz padsoraiban helyet foglaló tisztességtelen, korrupt politikusokkal,

nem fogok ugyanazon a napon esküre jelentkezni, amikor a miniszterelnök és a kormány tagjai

teszik majd le a hivatali esküjüket. A mandátumomat felvettem, a törvény elegendő időt hagy arra, hogy megtaláljam a megfelelő időpontot.

Folytatni fogja az előző ciklusban elkezdett korrupciót leleplező kampányát?

Meggyőződésem, hogy folytatnom kell tovább. Ahová eljutnak ezek az információk, főleg a fővárosban, ahol még van működnek ellenzéki orgánumok is, ott elgondolkodnak az emberek, vajon ilyen politikusokra kell-e bízni az országot. Vidéken, ahol csak a közmédiából tájékozódhatnak az emberek, persze más a helyzet.

Nem érzi, hogy szélmalom harcot folytat?

Egyáltalán nem. Jelenleg negyven feljelentésem fekszik a hatóságok előtt, ebből tizenkettőben nem tudták megtagadni a nyomozást. Az OLAF által feltárt visszásságok közül öt esetben folyik eljárás. Az az érzésem, hogy az új kormány hamarosan nekimegy majd azoknak a még tőle független médiumoknak, amelyek nem tartoznak az irányítása alá. Nem akarja a Fidesz, hogy legyen az országban olyan sajtótermék, amelyben megjelenhetnének a nyomozások leleplező eredményei. Ezért is gondolom, hogy az ellenzék számára a következő időszak egyik legfontosabb feladata lenne mindent elkövetni azért, hogy

Magyarország is csatlakozzon az európai ügyészséghez, és kiharcolja a közmédia függetlenségét.

Gondolja, hogy ehhez elég erős a mai ellenzék?

Önmagában biztosan nem. De ha maga mellé akarja – és tudja – állítani a civileket, a Mi vagyunk a többség hívó szavára utcára menni is hajlandó tömegeket, talán nem reménytelen.

A nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy hisz az ellenzéki erők összefogásában.

Nem abban az összefogásban hiszek, amit a választások előtt tapasztaltunk. Abban azonban igen, hogy a tömegek támogatásával ki lehet kényszeríteni bizonyos változásokat. Abban is hiszek, hogy egészen más lett volna a parlament alakuló ülésének nemzetközi visszhangja, ha

az ellenzéki pártok tiltakozásul hajlandók lettek volna egységesen távol maradni a „szertatástól”.

Ha később, egy adandó alkalommal, külön tettünk volna mindannyian esküt. Számos fórumon elmondtam, hogy a Fidesz kétharmados győzelmének is az együttműködés hiánya volt az oka. Nagyvonalúbban kellett volna támogatnunk egymást, de ennek minden pártban elsősorban azok a politikusok voltak a gátjai, akik akarva, akaratlanul a Fidesz malmára hajtották a vizet. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen „borítékkal” bárkit megvettek volna, pusztán vélt pártérdekekre hivatkozva gátolták a megállapodásokat.

Mit gondol, a következő négy esztendőben képesek lesznek ezeken a pártérdekeken felülemelkedni az ellenzéki pártok?

Ha nem, akkor négy év múlva sem lesz esély a mai kormányzó pártokat leváltani. De nem valamiféle újabb összefogásra gondolok. Kivétel nélkül

minden ellenzéki pártnak meg kell újulnia

és szembe kell néznie önmagával, a múltjával, a jelenével. A mostani vereségnek is – a szabad közmédia hiánya, az aránytalan kormánypropaganda mellett – a megújulás elmaradása volt az elsődleges oka.

Ez igaz az LMP-re is?

Arra is.

Lázár Jánosnak több Mészáros Lőrince is van…

Újabb korrupciós ügyet fedezett fel Hódmezővásárhelyen a „zöld dossziéjával „ismertté vált Horváth András. Az egykori adószakértő szerint hozzá nem értő vállalkozókat bíztak meg a városi parképítéssel, holott a System Service szakemberei eddig elsősorban villanyszereléssel foglalkoztak. Illetve ők telepítették azokat a kamerákat, amelyekkel Márki- Zay Péter polgármestert korábban megfigyelték. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Horváth András az eddig vizsgálatairól is nyilatkozik.

 

Ingyen és bérmentve végzi a hódmezővásárhelyi önkormányzat átvilágítását. Tisztán politikai szimpátiából dolgozik?

Mint minden, ez is sorszerű az életemben. Még a választások előtt beszélgettünk hárman, Hadházy Ákossal, és Márki-Zay Péterrel. Alaposan kiveséztük a közbeszerzési rendszert, hisz valamennyien a korrupció ellen harcolunk, így szinte észrevétlenül kialakult közöttünk a bizalmi viszony. Felmerült, hogy ha Péter megnyerné a hódmezővásárhelyi választást, akkor segíthetnék a polgármesteri hivatalt átvilágítani. A győzelme után természetesen nem hagytam cserben, pedig nehéz ilyen nagy távolságból dolgozni. Folyamatosan dőlnek ki a szekrényből a csontvázak, s a már kirobbant botrányok után jönnek majd még az új ügyek. A napokban bukkantunk rá a „Zöld Hódmezővásárhely” elnevezésű programra, amely meghívásos pályázat, de a három cég közül azt hirdették ki győztesnek, amely soha nem dolgozott a területen. Az a System Service Kft. kapta a megbízást, amely nem parképítéssel, hanem villanyszereléssel foglalkozik. Nem mellesleg ez a cég szerelte fel Márki-Zay Péter megfigyelését szolgáló kamerákat, s a városban eddig 600 milliót költöttek el kamerák telepítésére.

A villanyszerelők aligha képesek parkot építeni, fásítani, virágot ültetni, de ezt a feladatot kiadhatják alvállalkozóknak?

A megbízást már megkapták, de egyelőre felfüggesztettük. Ugyanis a System Service tevékenységi körében a parképítés vagy a virágültetés nincs is benne. A korábbi városvezetés ennek ellenére hívta meg a céget a feladatra, s mit tesz isten, meg is nyerte. Ebben az esetben nemcsak a ló lába, de az egész ló kilóg! Ezért rövid időn belül arról is dönthet a város, hogy a megbízást visszavonja.

Gondolom, a közbeszerzésről szóló jogszabály nem tartalmazhat olyan paragrafust, hogy mi a teendő, ha a pályázó nem ért ahhoz a feladathoz, amelyet el kell végeznie.

Persze, hisz a közbeszerzés lényegét sérti, hogy hozzá nem értőknek adnak megbízást. Sajnos, nagyon gyakori, hogy olyanok nyernek, akiknek a munka elvégzésére nincs meg a képességük. A közbeszerzési törvény sajnos lehetőséget ad erre, ha a pályázó másnak a kapacitására támaszkodik. Itt tehát egy kiskapu van a törvényben.

Pedig sok mindent láthatott, mielőtt a híres „zöld dossziét” összeállította, illetve amióta Hadházy Ákosnak segít feltárni a százmilliárdos kormányzati visszaéléseket. A System Service ügyében már van döntés?

Egyelőre még nem kaptunk meg minden dokumentumot. Nem adták át nekünk azt a megbízást, amely tartalmazza, hogy a munkálatokat milyen „műszaki tartalommal” kell elvégezni. Amíg ezt nem adják át, addig a polgármester nem írhatja alá a szerződést.

Viszont azt biztosan tudja, hogy milyen összegről szól a szerződés?

Ez is 600 millió forintos projekt, ahogy a kameratelepítés is 600 milliós volt.

Nem teljesen értem, hogy a polgármesteri hivatalban nem ismerik a hiányolt feladatokat?

Azt is tudni kell, hogy ezt a megállapodást Lázár János kedvenc közbeszerzési tanácsadója, az „Ész-Ker” bonyolította a várossal.  Nem mellékes, hogy ugyanez az Ész-Ker milliárdos közbeszerzési szerződéseket kötött a Miniszterelnöki Hivatallal is, magával Lázár Jánossal írták alá a megállapodást. De ez egy másik ügy, amelynek a részleteit próbálom kideríteni, de már most látszik, hogy ott is lesznek gondok. Azt is tudjuk már, hogy a Bajkai ügyvédi iroda, az SBGK ugyancsak milliárdos szerződéseket köthet.

Beszélnek arról, hogy Hódmezővásárhelyen egy teherautónyi hivatalos irat eltűnt a polgármesteri hivatalból. Ez igaz?

Erről videó felvételek is készültek. Ezek a filmek bizonyítják, hogy kis furgonba pakoltak be a pincéből egy köbméternyi iratot. De a polgármester hiába kérdezte a hivatalban az illetékeseket, senki nem mond semmit. Nincs arról papír, hogy iratokat selejteztek vagy kivittek volna a hivatalból. Úgy tűnik, ebben az ügyben akkor lesz bizonyosság, ha majd hiányozni fognak bizonyos iratok.

Volt már olyan eset, amikor hiába keresett valamilyen iratot?

Igen, miután a hivatalban nem találták, azt mondták: nincs meg! Aztán néhány nap múlva előkerült. Még az előtt, hogy eltűnése miatt feljelentést tettünk volna.

Ismert, hogy melyik cégről van szó?

Igen, a Kupola 2000 Kft. ügyéről már korábban beszéltem. Az említett vállalkozás három éve úgy kapott megbízást kukák beszerzésére, hogy előtte bt-ként működött, de alig volt bevétele. De amikor a Kupola 2000 először Kft.-vé alakult, azonnal nyert egy közbeszerzést, 1.2 milliárd forintért vásárolt be kukákat és járműveket a köztisztasági cég számára. Miközben korábban soha nem végeztek hasonló feladatot!

Ezért mondta azt, hogy Lázár Jánosnak is van Mészáros Lőrince?

Igen, ez az irányított közbeszerzés „előnye”, hiszen ezek győztese már akkor eldől, amikor a tendert még ki sem írták.

Azok a cégek, amelyek nem kapnak megbízást, vagyis akik vesztesek, nem fordulnak bírósághoz?

Erre a legtöbb esetben nincs már mód. De azért a veszteseket is igyekeznek időnként kárpótolni, néha kisebb megrendelésekhez ők is hozzájuthatnak. A legtöbb esetben azonban úgy tűnik, hogy a győztes cég bennfentes információhoz jut, tehát előre pontosan tudja, hogy mekkora ajánlattal nyerhet. Az is egyértelműen látszik, hogy az uniós közbeszerzések nagy összegű építőipari közbeszerzéseit verseny nélkül, az Ész-Ker bonyolítja. Ezekben az ügyekben feljelentéseket is tettünk.

Azt tudjuk, hogy az Elios ügy működési elvét Hódmezővásárhelyen dolgozták ki. Az ön érzése szerint az a nagyobb szabálytalanság, hogy túlszámlázták a munkát, vagy a városban esténként uralkodó sötétség?

Jöttem már haza éjszaka, de nem emlékszem, hogy sötét lenne a városban. A túlárazásokat érzem inkább problémának, a miniszterelnök veje, Tiborcz István és Hamar Endre elég szép hasznot ki is vett az Eliosból. Azt viszont kicsit viccesnek érzem, hogy Lázár János tanácsot kért volna a huszonéves, gyakorlatlan vállalkozóktól.

Elképesztő, hogy időnként 50 százalékos „alkotmányos költségről” beszélnek, vagyis egy épület árának fele a korrupció. Nem fog leomlani?

Csak azért nem, mert elég alaposan túlárazzák a költségeket. Aki a közbeszerzést megnyeri, az lefölözi a hasznot, majd tovább adja alvállalkozónak, aki kis haszonnal elvégzi a munkát. Ezek a vállalkozók, illetve a bérükhöz nem jutó munkások Hódmezővásárhelyen is azt tervezik, hogy inkább külföldön vállalnak munkát. Azt persze senki nem tudja, hogy mi lesz, ha megszűnik az uniós pénzbőség.

Az egyik vizsgálat azt is kimutatta, hogy a Fidesz Hódmezővásárhelyen több tízmilliót költött ennivalóra. Ezt hogy sikerült?

Arról van szó, hogy a vásárhelyi önkormányzat 16 hónapra bruttó 48 millió forintos keretszerződést kötött reprezentációra. Az étel-ital szolgáltatásokat a város legjobb vendéglője, a Fekete Sas vendéglő és Bónus István további vendéglői biztosították a Fideszes önkormányzati képviselőknek. Bónus egyébként résztulajdonosa a Lázár János földjén épült batidai vadászkastélynak is. Így aztán közpénzen buliztak a helyi Fideszesek Hódmezővásárhelyen, de az elszámolásokból nem derült ki, hogy végül is mit ettek-ittak. A számlákat látva, egyértelmű, hogy azokat nem lett volna szabad kifizetni. Úgy látom, hogy ez bizony felveti hűtlen kezelés gyanúját.

Ha ön ezeket a gyanús ügyeket néhány hét alatt feltárta, a helyi ellenzék nem tehette volna meg néhány éve alatt?

Tudtommal a szerződések nyilvánosak. Talán nem adtak ki minden dokumentumot, de erre a kérdésre aligha nekem kell válaszolni.

Tízparancsolat helyett őrült lopás

A Fidesz szavazók igen jelentős része, afféle hívőként válik a párt rajongójává. Ahogy nem lehet bírálni az Örökkévalót, az Istent, az ő köreikben nem válhat a kritika tárgyává a Fidesz, Orbán Viktor pedig végképp nem ezt nyilatkozta Gábor György vallásfilozófus a Független Hírügynökségnek. Szerinte Kásler Miklós egyfajta megfelelésből beszél a Tízparancsolatról, de ezt csacska módon teszi.  Orbán Viktor Igazi diktátori tempójából érkezik ez a baljós üzenet: ha én úgy gondolom, még az udvari bohócból is lehet miniszter, aki olyanokat beszél, amiért az általános iskolás gyerekünkre is rászólnánk. Gábor György szerint az orbánmizmusnak még a félidejénél sem tartunk, ami azt is jelenti, hogy továbbra is az ellenségképzés lesz az egyik legfontosabb tevékenysége. Ami pedig a kereszténydemokrácia építését illeti: amit a magyar miniszterelnök tesz az ennek épp az ellenkezője.

 

Azt gondolom, hogy eljött a te időd…

Na… Várjál csak, a depressziómra gondolsz?

Nem egészen. Hanem arra, hogy most egy olyan minisztert kaptál, aki tényleg a te területedbe mászott bele.

A Professzor úrra gondolsz?

Persze. Azt reméltem, hogy én leszek az első, aki nálad rákérdez erre a tízparancsolatos ügyre, de mi tagadás, már hallottalak nyilatkozni, mások is nálad kötöttek ki. Szóval azt reméltem, hogy rajtad keresztül megértem, amit mond az új miniszter.

Én is szerettem volna megérteni, annál is inkább, mert az új miniszter úr, akiről nem tudom, milyen orvos, ám azt tudom, hogy jó szervező, és jó menedzser, de közben egynémely kijelentése aggodalomra ad okot. Mégpedig azért, mert ő felel a romokban heverő egészségügy mellett a romokban lévő oktatásért is, valamint a kompetenciájához tartozik a kultúra is, és azt kell tapasztalnom, hogy miközben duzzadó önbizalommal hivatkozik Bibliára, tízparancsolatra, ezt hibásan, tévesen, rosszul teszi. Nem akarom én őt bántani, sértegetni; ha valaki derék amatőrként mond csacskaságokat, az nem olyan nagy baj, de ha ezt már miniszterként teszi, akkor nevetségessé válik.

Mert mit hibázott Kásler professzor? Ugye ő azt mondta, hogy ha az emberek betartanák a tízparancsolatot, akkor kevesebb lenne a haláleset.

Szegény feje nem tudja, hogy a héber Bibliában három tízparancsolat van: Mózes 2. könyvének 20. fejezete, Mózes 5. könyvének 5. fejezete, s egy némileg eltérő szöveg Mózes 2. könyvének 34. fejezete. Melyikre gondol vajon?  Ezekről egyébként súlyos viták voltak egészen a 19. századig, hogy melyik lehetett a három közül az eredeti. Kásler professzor eközben nem tudja, hogy mi az a tízparancsolat, illetve, hogy melyikről beszél. Nem vagyok orvos, de nehezen tudom elképzelni, hogy ha valaki például nem készít magának faragott képeket, istenszobrokat, akkor megússza a rákos, daganatos megbetegedést. Ezek szörnyű mondatok, és nem pusztán azért, mert ostobák, hanem mert ezekkel a kijelentésekkel az egész szakmáját nézi le, az egész orvostudományt, amely azért az utóbbi években elég szépen fejlődött. Külföldön mindenképpen, idehaza nem tudom hogyan. De lenézi az orvosokat, akik nem a tízparancsolat alapján gyógyítanak, hanem a legkorszerűbb eszközökkel, a legjobb gyógyszerekkel. És lenézi a betegeket is, sőt, többet mondok: kifejezetten káros, amit tesz, hisz azok a betegek, akik valamilyen súlyos betegségben szenvednek, ettől kezdve ők és az értük aggódó szeretteik is úgy vélekedhetnek, hogy maguk tehetnek arról, hogy ilyen állapotba jutottak: vagyis ezzel komoly lelkiismereti terhet rak az amúgy is súlyos betegekre a leendő emberminiszter.

A tízparancsolatból különben melyik pontokra gondolhatott az új miniszter?

Például, hogy ne gyilkolj, mert valóban, ha nem gyilkolsz, akkor nem fog meghalni a másik. Szándékosan használom a gyilkolás szót, mert a héber nyelvű tízparancsolatban is így szerepel, a ne ölj, az egy rossz fordítás. Amúgy az ma már közhely, hogy a legtöbb betegségnek lehet lelki eredete, vagy pszichés-mentális vonzata. Ez is egy szakma, amely ennek feltárásával foglalkozik, de szerencsére nem úgy, ahogy ezt Kásler professzor elképzeli.

Kiváltképp, ha valaki hipochonder

Ja, mint én. Nem kicsit, nagyon. Szóval tudjuk ezeket a lelki összetevőket, de ezt nem lehet a tízparancsolatra kivetíteni. Ez kínos és nevetséges leegyszerűsítés. A tízparancsolat az ókori zsidóságnak, és ma már mondhatjuk, hogy az egész civilizált emberiségnek az alaptörvénye. Mondanám, hogy az alkotmánya, ha egyáltalán szabad még ezt a szót használni. Nem csupán egy népet, hanem az egész civilizált emberiséget alkotta meg ez az alapszöveg. Vagyis a civilizáció ezekre a parancsolatokra épül. S habár sokszor nem tartjuk be az egyes parancsolatokat (ki ezt, ki azt), globálisan betartja az előírtakat az emberiség, mert ha nem így lenne, ha folyton-folyvást megszegnénk, s ha nem minősülne egyik-másik ige be nem tartása devianciának, akkor már rég nem lenne az emberiség. Már rég felkoncoltuk volna egymást, nem lenne magántulajdon és így tovább, s mi sem beszélgetnénk itt most békésen, egymást meghallgatva, egymásra odafigyelve. Szóval a tízparancsolat rettenetesen fontos szöveg, de hogy ennek bármiféle kapcsolata lenne a halálos betegségekkel, az kifejezetten ostobaság.

Meglepte a Professzor önt?

Bizonyos értelemben nem. Nem, mert beleilleszkedik abba a trendbe, ahogy a magyar kormány, és más kormányok is a világban, egyre inkább a vallást, a hit érzületét próbálják politikai erőforrássá tenni.

Épp azt akartam kérdezni, hogy vajon milyen elvárásoknak akar megfelelni egy új miniszter, amikor erre a területre lép?

A tendencia megfigyelhető, például az oktatásban, ahogy az állam egyre inkább lerúgja magáról az iskolákat, és azokat megkaparintják az egyházak; ahogy az állami iskolákba beköltözött kötelezően választható tantárgyként a hittan; a kultúrában is preferált elemekké váltak a szakrális vonatkozások. Arról van szó, hogy Carl Schmitt nyomán meg kell képezni az ellenséget, azt az ellenséget, amelyhez képest, vagy amivel szemben én meghatározom, identifikálom önmagam. Ez azért fontos, mert nálunk boldogabb országokban a politika egy racionális diskurzus, ahol elmondod az álláspontodat az élet különböző területeiről, a másik is elmondja, és ez értelmes és racionális vitákat gerjeszt. Ezekből születhet racionális kompromisszum, vagy olyan helyzet, ahol a választó dönt kettőnk közül. Az ellenség viszont kiiktatja a politikai ellenfelet, hiszen ebben a pillanatban te ellenséggé válsz, azaz törvényen kívül helyeződsz. Olyasvalaki leszel, akivel azt teszek, amit akarok, hiszen én képviselem az egyetlen és igaz ügyet. Ebből következően te a rossz ügyet, vagyis egyenesen a sátánt képviseled. Te válsz a megtestesedett legfőbb rosszá. Ez a gondolkodás a vallási gondolkodásba illik bele. Ennek a lényege pedig az, hogy nem racionális. Ezzel természetesen nem minősítem, tehát nem azt mondom, hogy rossz, csak annyit, hogy ráción túli. Ebből a mezőből tehát a ráció kikerül, a politikai ellenfél ellenséggé válik, miáltal minden megtehető vele, alkothatok rá direkt törvényeket is, máglyára is küldhetem – a világtörténelem sok megoldást ismert mindebből. Mindennek mélyén pedig a legfőbb ellenséggé a szekuláris világ válik, az a világ, amely az erkölcseit, életszemléletét, gondolkodását, értékeit nem feltétlenül óhajtja transzcendens alapokra helyezni.  Ez az a világ, amely ugye szét akarja választani az államot és az egyházat, s ez az a világ, amely transzcendencia híján – az ő szemükben – romlott, erkölcstelen, dekadens; ez a szekuláris világ jelenti a legnagyobb veszedelmet. Hadd emlékeztessek arra, hogy nem is olyan régen egy rabbi egy rádióműsorban beszélt hosszan arról, hogy csak és kizárólag a transzcendens módon megalapozott erkölcs lehet a megfelelő, s aki nem ilyen alapokkal rendelkezik, az erkölcstelen. Ebbe az irányba mutat Kásler Miklósnak is a transzcendens elemekből összetákolt csacska nyilatkozata is.

És ez a fajta gondolkodás mélyen hat a társadalomra?

Arról beszéltünk, hogy a hit a ráción innen, vagy azon túl lévő területekre koncentrál. A legutóbbi választás azt bizonyította, hogy a Fidesz nevű pártalakulat már maga is kikerült ebből a politikai racionalitást hordozó mezőből, kvázi-szektaként működik. A Fidesz szavazók igen jelentős része – százalékot nem tudnék mondani – afféle hívőként válik a párt rajongójává. Ahogy nem lehet bírálni az Örökkévalót, az Istent, az ő köreikben nem válhat a kritika tárgyává a Fidesz, Orbán Viktor pedig végképp nem. Az így gondolkodók számára az ilyesfajta kijelentések további szellemi muníciót adnak, s egyfajta megerősítő ideológiai utánpótlást jelentenek. Egyébként, ha visszatekintünk az elmúlt nyolc évre, sok hasonló figurával találkoztunk. Emlékeztetnék például Kerényi Imrére, vagy Németh Szilárdra, és sorolhatnám, sokan voltak ilyenek. Az ember azt gondolná, hogy ez a sok csacska beszéd kontraproduktív. De nem az. Azt szokták mondani, hogy az ilyen szövegek csak arra valók, hogy eltereljék a figyelmet – teszem azt – Tiborcz István vagy Kósa Lajos viselt dolgairól. Lehet, hogy erre is jók, de alapvetően egy komoly hatalomtechnikai elem mindez Orbán részéről. Akár még pszichoanalitikus értelmezés is adható mindennek: az a célja, hogy bosszantson téged, kibillentse megszokott vagy otthonosnak vélt pozíciójából a gondolkodó embereket, az értelmiséget, a tollforgatókat, az elemzőket. Hogy egyszerűen értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan legyen számodra mindaz, amit addig evidenciának gondoltál.  Ne legyél képes racionális választ találni, interpretálni a történteket vagy az elhangzottakat. S ne is kíséreld meg megérteni, hogy egyszer csak az lesz a legfőbb szolga – a miniszter -, a területért felelős személy, aki ilyen marhaságokat mond reggeltől estig, vagy az lesz a fontos és nélkülözhetetlen ember, akiről mindenki tudja, hogy az emlegetett tízparancsolat melyik igéjét nem tartja be rendszeresen, mert a tízparancsolat olvasásakor mondjuk a „ne lopj” parancsolaton mindig valahogy átugrott a szeme. Orbán szándéka egyértelmű: ő, mint legfőbb patrónus megmutatja a klienseknek, az alattvalóknak, a cselédségnek, nekünk, mindannyiunknak, hogy azt tesz, amit akar, s hogy a megszokott vagy eddig legalábbis elvárt szabályokat úgy rúgja fel, ahogy csak kedve kerekedik arra. Igazi diktátori tempó és baljós üzenet: ha én úgy gondolom, még az udvari bohócból is lehet miniszter, aki olyanokat beszél, amiért az általános iskolás gyerekünkre is rászólnánk. A legfőbb kényúr teremtette ex lex állapot: itt a szokásokat, az elvárásokat és a következményeket (vagy a következmény nélküliséget), mindent-mindent a korlátlan hatalommal rendelkező, isteni-transzcendens megbízatással bíró fejedelem határoz meg. Nem súlyos hiba, ügyetlenség vagy szimpla lebukás, hanem szándékosan kitalált és kivitelezett hatalomtechnikai elem, hogy minden disznóság, a közpénzek lenyúlása, a legfőbb központi akarat szándékának megfelelően irányított pályázatok, a fejedelmi udvarhoz tartozó családok – amúgy a tízparancsolat szellemiségével tökéletesen ellentétes – meseszerű meggazdagodása, vagy mondjuk az, hogy egy kifosztott és lecsupaszított egészség- és oktatásügy mellett az elmebajnak és a politikai aljasságnak a végtermékeként kisvasutak és stadionok épülnek-szépülnek. Szóval pontosan kiszámított az, hogy mindez a szemünk előtt történjék: nem titokban, nem a színfalak mögött, hanem premier plánban, dobszóra, még a süket és a vak által is jól érzékelhetően. Legyen világos: azt teszek, amit akarok!

Mindezek mellett hova tegyük azt, amikor Orbán Viktor, vagy Kövér László folyamatosan a keresztény Európa védelmezőjeként nyilatkozik meg, vagy, mint legutóbb a pénteki rádióinterjúban a miniszterelnök arról nyilatkozott, hogy ő egyenesen kereszténydemokráciát épít.

Közelítsünk több irányból! Ami a „keresztény Európát” illeti, ennek a kifejezésnek sok értelme nincs. Egyrészt egy kontinens nem megkeresztelhető, a keresztségben az egyes ember, vagyis a személy születik újjá. De metaforikus értelemben sem keresztény Európa. Mert ez az Európa – a hagyományait és jelenét tekintve – zsidó is, s a humanizmus, a racionalizmus vagy – tetszik, nem tetszik – a felvilágosodás tanításaitól is meghatározott, továbbá vannak itt keleti és egyéb vallási irányzatok, aztán élnek szép számban agnosztikusok, ateisták, mindenféle ilyen-olyan ember. Szóval Európa – megint csak: tetszik, nem tetszik – plurális: plurális a nyelvekben, a hitekben, a politikai nézetekben, a kultúrában, a hagyományokban, a szokásokban és így tovább. Aki a kereszténység történelmi szerepét és hatását megkérdőjelezi, az egyszerűen ostoba, komolytalan, vagy gyanús hátsó szándékok mozgatják. De a fent felsorolt hagyományokat sem lehet megkérdőjelezni, vagy úgy tenni, mintha azok nem léteznének. Aki ezt teszi, az szintén ostoba, komolytalan, vagy gyanús hátsó szándékok mozgatják. Mondok egy példát: az eredetileg orosz forrásból, Putyin közvetlen környezetéből származó, ám a magyar kormányzat által is sűrűn hangoztatott „keresztényüldözés elleni fellépés” humanitáriusnak tűnő programja valójában meghatározó geopolitikai érdekekről szól. A szétesett orosz birodalom újrapozícionálásának szándékától vezetve a KGB-s kötődésű Putyin a komoly KGB-s kötődésekkel rendelkező orosz pravoszláv egyháznak, mint Krisztus egyetlen igaz egyházának ideológiai támaszát élvezve, s mint amely egyház hivatott megtisztítani a bűnös, erkölcsileg romlott és istentelen Nyugatot, expanzív hatalmi törekvését próbálja becsomagolni a keresztényüldözés elleni fellépés magasztos programjába. Az, hogy közben Oroszországban üldözik a keresztényeket (protestáns felekezetek, evangéliumi keresztények stb.), vagy Magyarország nagy barátainál, Törökországban, Azerbajdzsánban épp milyen súlyosan diszkriminatív keresztényellenes tendenciák figyelhetők meg, vagy akár hazánkban, ahol a 2011. évi egyházügyi törvény miként szűntette meg a kétharmados hatalomnak tetsző módon, visszamenőleges hatállyal (!) egyes keresztény egyházak egyházi státuszát és még sorolhatnám, az magyar kormánypozícióból a kutyát sem érdekli.  Ami a miniszterelnök óhaját illeti, vagyis hogy ő kereszténydemokráciát kíván építeni, ez több szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt ez a hatalmas felismerés épp akkor született meg benne, amikor hazatért Brüsszelből, ahová kirendelték. Talán épp itt figyelmeztették őt arra, hogy mindaz, amit tesz, teljes ellentétben áll a kereszténydemokrácia elveivel, a Néppárt szellemiségével. Ezt ő a táncparkett megszokott és ripacskodó pávatáncos módjára odakint tudomásul veszi, nagyokat bólogat, majd hazajön, s bejelenti, hogy kereszténydemokráciát akar. Csakhogy a kereszténydemokrácia egyik eszmei alapelve épp a liberalizmus, az emberi méltóság fogalmának és az emberi jogok eszmeiségének középpontba állítása, a politikai és gazdasági praxis teljes és mindenki számára biztosított átláthatósága, a szubszidiaritás elve, a keresztény egyetemesség kozmopolita (!) gondolata, a perszonalizmus, az állam korlátozott szerepének hangsúlyozása, az egyháznak a liberális filozófiai hagyományból is jelentősen merítő társadalmi és szociális tanításának szem előtt tartása, a hatalmi ágak szétválasztása és így tovább. Csakhogy mire hazaérkezik Brüsszelből a küldetéstudatos miniszterelnök, addigra – s ehhez nem kell jóstehetség – a kereszténydemokráciából az ő fejében egy sajátosan értelmezett kereszténység-fogalom marad: valami ellenében kereszténység, kereszténység, oppozícióban mindazzal, ami nem keresztény, szubszidiaritás helyett központi hierarchia, egyetemesség helyett országhatárnál véget érő virágbokrétás, árvalányhajas keresztény nemzetállam, emberi jogok helyett jogtiprás, emberi méltóság helyett minden rétegnek kijáró megalázás, hatalmi ágak szétválasztása helyett vasmarokkal fogott szolga-ügyészség, és – hogy visszatérjünk a kiindulásra – a tízparancsolat valódi (és nem bohóckodós) komolyan vétele helyett őrült méretű lopások és rendszeresített hamis tanúságtételek.

Orbán tud hatni Európára? Meg tudja úgy törni, mint Magyarországot?

Én évekkel ezelőtt mondtam, sokan akkor ki is nevettek miatta, hogy Orbánt politikai avantgarde-nak tartom. Minden nagy gazdasági politikai, szociális, kulturális stb. mozgással szemben természetes módon születik meg annak ellentéte: a globalizációval, az univerzalizációval és a decentralizációval szemben a fragmentáció, partikularizáció és a centralizáció.  Az Európai Unió, amely minden hibájával és rémségével együtt a legfontosabb európai politikai fórum, mégis a sok megoldatlan problémájával, például a súlyos szellemi deficitről és politikai impotenciáról árulkodó, totálisan megoldatlan menekült- és migránskérdéssel maga kínálja fel az Európai Uniót egyre nagyobb szkepszissel szemlélő, s a fragmentációs és centralizációs megoldásokat hangoztató és követelő ellenfeleinek az „egyedül elfogadható” válaszok lehetőségét. Szembe kellene nézni például azzal, hogy Európa sosem volt igazán integratív, mindig egyfajta asszimilációs elvárás jellemezte: legyél olyan, mint én. Európa viharos történelme során leginkább a széttagoltságban, a nemzetállamok keretei között kereste a saját problémáira a válaszokat, egészen a csupán néhány évtizedes múltra visszatekintő, az Európai Unió egységében gondolkodó, legfőképp az eltökélt kereszténydemokrata szellemiségű (úgy bizony, kedves miniszterelnök úr!) alapító atyák víziójáig. Amerika nem a nemzetállamok történelmét írta, így aztán aki hétfőn megkapja a zöldkártyát, másnap már duzzadó öntudattal lobogtatja az Egyesült Államok zászlaját, vagy ölt magára „csillagos-sávos lobogós” (Stars and Stripes) pólót, miközben meglehet, még egy yest-t sem tud mondani, csak – teszem azt – spanyolul.

És hol van annak a vége, ami ma Magyarországon történik?

Hosszú ideig fog tartani. Ez sokaknak nem jó hír, a klientúrának és a Fidesz hívő tagozatának annál inkább: az orbánizmusból még mindig nem kifelé megyünk, hanem befelé, még nem értük el az alagút közepét sem, ahonnan látszódna a fény az alagút végén. Azért beszélek orbánizmusról, mert ezt én, egész Európát tekintve, egyre szervesebbnek, egyre erősebbnek és masszívabbnak és egyre terjeszkedőbbnek érzem. A bezárkózás és az irracionalitás tendenciáját, a „lét elviselhető könnyűségének” csalfa, ámde könnyű és gyors fogyasztásra alkalmas ígéreteit, a teljes megoldásokkal kecsegtető gondolattalanságot és szimplicitást. Eközben pedig az önmagára büszke Európa képtelen megfogalmazni azt, hogy mit kezdjen a migráns- és menekült-kérdéssel. Két dologban biztos vagyok. Az egyik az, hogy azt nem lehet tenni, amit Orbánék tesznek. A gyűlölet-kampány semmilyen valós megoldáshoz nem vezet, sőt kifejezetten kontraproduktív:  az ideérkezőt ezzel a fogadtatással mi tesszük azzá, amit képzelünk róla. (Pszichológia, első óra, első tananyag.) A problémát kezelni kell mindenképp, csak nem így. A gyűlölet-kampány legfeljebb arra jó, hogy önmagát definiálja a kormány valaki és valami mással szemben, hiszen önmagát definiáló saját teljesítmény nincs mögötte. Így tornyosodik fölénk a hatalmas ellenség, Brüsszel vagy Soros, vagy az asszonyainkat megerőszakoló migráns, vagy a belső idegen, vagy a biciklista, vagy a bélyeggyűjtő, mikor épp ki, megannyi egymást felváltó és egymást tetszőlegesen behelyettesítő  jolly joker. Holott Európának ezt kezelnie kellene, ámde ez egy összetett feladat, időigényes, vagyis olyan, amely az egyre inkább csupán választási ciklusokban gondolkodó európai politikusoknak nem kimondottan kecsegtető. Az, hogy a bevándorlók ide tartanak, abszolút emberi dolog; vagy azért jönnek, mert ellehetetlenül a helyzetük, vagy mert csak jobban akarnak élni. Mint ahogy magyarok százezrei is azért mennek el itthonról, mert jobban akarnak élni. Talán egy újabb Marshall-terv segíthetne. Marxnak abban igaza volt  – ha szabad egyáltalán még rá hivatkozni -, hogy a tőke nem képes semmilyen önkorlátra. Ámde el tudnám képzelni, hogy a tőke, mondjuk jövedelmének egy százalékát befekteti egy világalapba, ebből – bár a világgazdaság egészét tekintve mindez kis pénz –, mégis hatalmas összeg jöhetne össze, amiből be lehetne indítani, a politikai megoldásokat követően, amelyek nem a nyugati demokráciák modelljeit másolnák le, hanem alkalmazkodnának a helyi vallási-civilizatorikus hagyományokhoz, még akkor is, ha közben itt mi nagyokat fintorgunk, s persze politikai megoldást találni egyes nagyhatalmak sanda vagy kifejezetten aljas szándékaira, szóval ez az összeg szolgálhatná ennek a világnak nem a megsegítését, hanem a beindítását: munkahelyek teremtésével, mezőgazdaság fejlesztésével, a helyi egészségügy és oktatás támogatásával és így tovább, hogy akik ott élnek, azoknak ne kelljen útnak indulniuk a boldogabb vagy biztonságosabb élet reményében.

De Magyarországon ellopnák ezt a pénzt.

Ez kulcsfontosságú: hogyan lehetne ezt átláthatóvá, ellenőrizhetővé tenni. Erre nincs ötletem: mindenütt lopják a pénzt, ne legyenek illúzióink, jelen pillanatban Magyarországon vagy az emlegetett világban sokkal nagyobb volumenben és pofátlanabbul. De ahogy a Marshall-terv is jó befektetés volt, hiszen a romokban heverő Európát kellett felfuttatni, ami a tőkének is hosszú távon érdeke volt, mert újabb piacokat talált, fizetőképes keresletet és így tovább. A cél biztonságossá és élhetővé tenni az említett országokat, hogy a többség helyben maradjon, a saját hagyományának, kultúrájának, civilizációjának, anyanyelvének világában. De ismétlem: ehhez nem a demokrácia exportjára van szükség, ez csak újabb katasztrófákhoz vezető tévedés és hiba lenne.  Hiszen, látható, még Európába és az Európai Unióban is sokféle és egymástól meglehetősen eltérő demokrácia-fogalom él egymás mellett.

Azzal kezdtem a beszélgetésünket, hogy eljött a te időd.  Most azzal kell befejeznem, hogy tévedtem: nem jött el a te időd.

Pataki Ági: Nincs könnyű rendező

Idén is lesz magyar film Cannes-ban, hiszen az elsőfilmes rendezők seregszemléjén, a Kritikusok Hetén mutatják be Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotását, amely egy negyvenes családanya átlagos hétköznapját meséli el. A filmről a cannes-i utazás előtt az egyik producerrel, Pataki Ágival beszélgettünk, aki elmondta, hogy miért szeretett bele egyből a projektbe, milyen volt a közös munka Szilágyi Zsófiával, de a női filmesek helyzete is szóba került.

 

1100 beküldött játékfilmből választották ki az Egy napot a Kritikusok Hetére, ami már önmagában nagy elismerésnek tűnik.

Ez iszonyatosan nagy dolog, és ami külön érdekessé teszi, hogy a film az Inkubátor Program keretében készült, tehát abszolút low budget alkotás.

Hogyan reagáltatok, amikor kiderült, hogy beválogatták a filmet?

Mindenki iszonyatosan örült. A producertársamnak, Kenesei Edinának, akinek ez szintén az első filmje, időbe telt, mire elhitte. A rendező, Szilágyi Zsófia pedig ijedtséggel vegyes boldogságot élt át, szintén egy kis késéssel.

Egy első filmnél az ember nem is akarja elhinni, hogy sikerült, hiszen olyan sok film próbál bekerülni Cannes-ba.

Több magyar film is szeretett volna egyébként, de az idén ez csak nekünk sikerült.

A szervezők külön kiemelték, hogy idén kifejezetten sok női alkotó filmje került be a válogatásba.

Igen, de az elsődleges szempont mindig a minőség és az izgalmasság Cannes-ban. Minden más csak utána jöhet. Nem gondolom, hogy kifejezetten fókuszáltak a női alkotókra, és nem is lennék boldog, ha így lenne. Inkább arról van szó, hogy egyre erősebb a felhozatal női filmesek munkáiból is a világban. Egyszerűen a felszínre kerültek erős női alkotók, és ilyen például Szilágyi Zsófi is.

A Kritikusok Hetének programját bemutatva Charles Tesson művészeti vezető úgy jellemezte az Egy napot, mint amely egy a napi rutin igáját nyögő pár életét tárja fel, különös tekintettel az anya egy napjára, amelyet a hétköznapok könyörtelensége ural. A film intim közelségbe enged egy nővel, aki megpróbál valamiféle egyensúlyt teremteni az életében a munkája és a családja által diktált feladatok közepette. Egyetértesz ezzel a jellemzéssel?

Nagyon pontos a leírás, annyit tennék hozzá, hogy bár női szemszögből, egy középosztálybeli anya szemszögéből tárja fel a film a napi rutint, ami felemészt, a mindennapok küzdelme igazából mindenkire érvényes. Nem feltétlenül női kérdés ez: mindenki életében felmerül, hogyan tud megfelelni a mindennapi kihívásoknak, hogy tudja elkerülni az összeomlást. Ez egy általános érvényű probléma, de van egy speciális női szemszög, amelyen keresztül ezt bemutatja az Egy nap.

De azért a trailerből az is kiderül, hogy nem csak a mindennapi problémákkal kell megküzdenie a főszereplőnek, hanem egy ennél nagyobb horderejű gond is felmerül a házastársi hűséggel kapcsolatban.

Nyilván ez egy olyan konfliktus, ami okoz egy plusz feszültséget a mindennapi rutinnal járó stresszen kívül a filmben. De ez is olyasmi, amit valahogy meg kell oldani, ha meg lehet – ez egy nagy kérdés a filmben -, és szerintem egyébként ez is hozzátartozik a mindennapokhoz. Persze, nem minden nap, nem mindenkivel és nem ugyanúgy, de nagyon sokunkkal, nagyon sokszor előfordul, hogy megcsalják.

Jelenetfotó a filmből

A téma miatt az időkezelése is érdekes a filmnek, hiszen úgy kellett bemutatni a Szamosi Zsófia által játszott nyelvtanárnő egy napját, hogy pontosan azokat az érdektelennek tűnő dolgokat nem akarta kihagyni a rendező, amelyek máskor kimaradnak a filmekből. 

Pontosan ezért érdekes ez a párkapcsolati kérdés is, hiszen nyilván nem egy napos probléma egy párkapcsolati hullámvölgy, de ennek az egy napnak a történéseibe tökéletesen bele tudta építeni a rendező a teljes problémát.

Hiába egy nő „csupán” egy napjának történetét meséli el, egy egész család életéről szól.

Ami szerintem még nagyon erős a filmben az az, hogy nem csupán egy kelet-európai történet, azaz egy kelet-európai rendező kelet-európai filmje, hanem egyben egy európai rendező olyan története, amely bárhol a világon érvényes.

Szóba került az interjú elején az Inkubátor Program, amelynek keretében elkészült a film. Így kerültél kapcsolatba a rendezővel?

Én az első két évben vettem részt a programban, az első évben zsűritag voltam és válogató, a második évben már csak válogató, mert nagyon helyesen elválasztották ezt a két szerepet egymástól. Ez a film az első, 2016-os Inkubátor Program nyertese volt, és amikor megnyerte a támogatást, akkor kerestem meg Kenesei Edinával együtt a rendezőt. Nagyon érdekes volt, mert én már ismertem a projektet,

végigasszisztáltam a teljes pályázási folyamatot, és teljesen beleszerettem a filmtervbe.

A producertársamnak semmit sem mondtam, csak elhívtam a pitchfórumra, ahol kihirdették a nyerteseket. A végén azt mondta, hogy egy film tetszett neki nagyon, és ez volt az Egy nap. Mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk. Ez annyira jó indítás volt, hogy azonnal megkerestük Zsófit, hogy szeretnénk megcsinálni ezt a filmet. Azt hiszem, hogy pont a lelkesedésünk volt az, ami felénk irányította őt, és mellettünk döntött. Érezte rajtunk az őszinteséget.

És mi okozta ezt a szerelmet?

Készített egy pár perces pilotot, amiből tökéletesen kiderült számunkra az a fajta érzékenység és természetesség, ahogy ehhez a dologhoz viszonyult. Ez az a helyzet, amikor a tehetség egyszerűen és őszintén, de megszólal.

Hogyan találták meg Szamosi Zsófiát a főszerepre?

Nehezen. Minden szereplőt nagyon nehezen találtunk meg, egy komoly, hosszú casting előzte meg a forgatást. Három gyerekfőszereplő és egy házaspár van, tehát egy egész család, és az egész családnak passzolnia kell vizuálisan is, habitusban is, mindenben. Hiába talált volna egy tökéletes női főszereplőt a rendező, ha az összes többi szereplő lelóg róla. Kohézióra kellett törekednie. Itt nagyon finom dolgokról van szó, nem pedig nagy történésekről. Ha nem működik a kohézió, akkor a néző nem tudná beleélni magát a család életébe, a dráma sem tudna feszültséget kelteni. Ráadásul kisgyerekeket is castingolni kellett, ami szintén nagyon nehéz. Amikor a gyerekekről beszélünk, nyilván nem színészekről van szó, és egyébként az apát játszó Füredi Leó sem profi. A főszereplők közül csak Szamosi Zsófia hivatásos színész.

Érdekes egybeesés, hogy legutóbb Kocsis Ágnes Friss levegő című filmjét mutatták be a magyar alkotások közül a Kritikusok Hetén, és ha jól tudom, pont most dolgoztok a rendező következő filmjén, az Édenen, amely már a második forgatási szakaszába lép májusban. Mit lehet még tudni erről a filmről?

Már a Friss levegővel kiderült Kocsis Ágiról, hogy egy nagyon különleges látásmódú és nagyon tehetséges rendező, akinek biztos volt, hogy van tovább útja. Utána megcsinálta a Pál Adriennt, ami szintén egy nagyon izgalmas film volt, és Cannes-ból elhozta a FIPRESCI-díjat. Akkor még csak irigykedve néztem mindezt, de egyszer csak megkeresett minket egy tervvel, és akkor halálosan boldog voltam. Ez a film szintén egy általános, az egész világon érvényes problémát feszeget, női szemszögből. A gyártó nem a Filmpartners, de producere vagyok én is. Az első része már leforgott a filmnek, és nagyon ígéretes…

Az is érdekes, hogy a film férfi főszereplője egy belga rockzenész lett.

Évekig kereste a rendező a megfelelő főszereplőket, hiszen itt is nagyon fontos volt, hogy a két főszereplő passzoljon egymáshoz. Sok magyar színészt is megnézett, de végül egy horvát színésznőben (Lana Baric) és egy belga rocksztárban (Daan Stuyven) találta meg azt a párost, akiket el tudott együtt képzelni a vásznon. Az egész folyamat alatt kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért találjuk meg a főszereplőket ilyen nehezen, hiszen kiváló színészeket castingoltunk. Mikor megtalálta a két főszereplőt, egyből kristálytiszta lett, hogy miért volt erre a hosszú válogatásra szükség.

Fontos számodra, hogy női rendezők projektjeit karold fel, vagy egyszerűen csak így alakult?

Mindig a tehetség a legfontosabb.

Az a lényeg, hogy egy alkotónak legyen mondanivalója,

és azt úgy tudja megfogalmazni, hogy sokak számára érthető és érdekes legyen, minőségi formában. Hogy ezt meg tudja-e valaki valósítani, az nem attól függ, hogy férfi e vagy nő. De a világ, ha nagyon lassan is, arrafelé halad – nem a teljes egyenjogúságról beszélek, mert arról tudjuk, hogy nem létezik – , hogy a nők is meg tudják mutatni magukat, és egyre komolyabb karriereket tudnak építeni a filmszakmában is. Egy világjelenség része, hogy egyre több nagyon erős női rendező van. Közéjük tartozik Kocsis Ági is.

Szilágyi Zsófia rendező az Anna szerepét alakító Szamosi Zsófiát instruálja
MTI Fotó: Kallos Bea

Hollywoodban nagyon fontos téma a női filmesek helyzete. A Testről és lélekről kapcsán Mécs Mónikával is beszélgettem korábban, és tőle is megkérdeztem, hogy producerként érezte-e valaha annak a hátrányát, hogy nő. Azt mondta, hogy ez fel sem szokott merülni. Neked milyen tapasztalataid vannak?

Szerintem a filmszakma olyan speciális sziget, ahol nincs diszkrimináció, semmilyen olyan hátrányt nem érez az ember, ami női mivoltából fakadna.

Mármint úgy érted, hogy Magyarországon.

Igen. De ettől függetlenül igaz, hogy arányaiban sokkal több férfi van a szakmában.  Ez szerintem nem abból fakad, hogy a nők nem jutnának szóhoz, hanem a szakma fizikai nehézsége okozza. A filmkészítés nagy megerőltetés, ami annyira bizonyos időszakokra koncentrálódik, ráadásul olyan kiszámíthatatlanul, hogy hagyományos családi élet mellett filmes karriert építeni nagyon nehéz. Az most mindegy, hogy valaki rendező, producer, vagy a technikai stáb tagja, mert

ahhoz, hogy filmes legyen és a filmszakmában teljesíteni tudjon, mindenképpen támogató családra van szüksége.

Szerintem ez az, ami eltolja az arányokat a férfiak javára, nem pedig a diszkrimináció.

Eddigi filmjeid között művészfilmek, de kifejezetten közönségfilmek is akadnak szép számmal. Mivel foglalkozol szívesebben?

A filmek minőségét vagy szerethetőségét nem az dönti el, hogy mi a műfajuk. Ha egy közönségfilm kvalitásos, én arra ugyanolyan büszke vagyok, mint egy fesztiválokon szereplő filmre. Az igaz, hogy több kvalitásos film születik művészfilmként, mint vígjátékként.

Mit gondolsz a jelenlegi magyar filmtámogatási rendszertől?

Szerintem egy nagyon átlátható és tiszta rendszer épült ki, aminek ugyan nem minden döntésével értek egyet, hiszen nyilván azoknak az embereknek az ízlését tükrözi, akik a filmekről döntenek, de

projektalapon születnek ezek a döntések, és nem poltikai, ideológiai vagy haveri alapon.

Ezért mondom, hogy tisztességes a rendszer, és csak üdvözölni tudom. Főleg amióta az Inkubátor Program is létrejött, ami lehetőséget ad első filmes rendezők bemutatkozására is. Igaz, hogy nagyon kevés pénzből, de pont annyit forrást biztosítanak ezekhez a filmekhez, amiből már kiderül, hogy valaki tehetséges e vagy sem. Eddig a kezdők csak véletlenszerűen jutottak filmhez, vagy szívesség alapon. Ez pedig nem egy üzleti modell. Most ez pályázati alapon történik.

Gondolom az alacsony költségvetés azért elég nagy kihívást jelent most is.

Igen, de ha a rendezőnek és a producernek van hajlandósága a kereteken belül gondolkodni, akkor nincs baj ezzel. Akkor van baj, ha a rendező és a producer ezt nem veszi tudomásul. De olyan szigorú az elszámoltatás a Filmalapnál, hogy nincs arra mód, hogy egy rendező elszálljon: mar a fejlesztési szakaszban, a forgatás előtt és közben is kordában tartják a produkciót.

Milyen rendezőként jellemeznéd Szilágyi Zsófiát?

Szerintem nincs egyszerű rendező, hiszen aki tehetséges, annak mindig vannak olyan dolgai, amikhez ragaszkodik, viszont producerként nehéz a megvalósításuk. Én még nem találkoztam könnyű rendezővel, de ha van egy normális emberi kapcsolat a rendező és a producerek között – mint ahogy Szilágyi Zsófi és Kocsis Ágnes esetében így van -, akkor ezek a nehézségek áthidalhatók. Az óhatatlanul keletkező feszültségek mindig feloldódnak a kölcsönös tisztelet miatt. Tehát abszolút szeretetteljes a viszony az alkotók és köztünk, beleértve a producertársamat és az egész stábot.

Hogy néz ki a következő hete a stábnak?

Kedden indulunk Cannes-ba, és akit csak tudunk, elviszünk. Erre pályáztunk a Filmalapnál, és ők is nagyra értékelték, hogy van egy magyar film Cannes-ban, ezért nagyon segítőkészek voltak. A kis költségvetés miatt mindenki annyira áron alul dolgozott, hogy szeretnénk legalább ezzel a gesztussal viszonozni az erőfeszítéseiket.  8-án indulunk, a hivatalos rész pedig 10-éig tart. Több vetítés is lesz, de az első bemutató, ahol a szakma és a sajtó is ott lesz, az 9-én, kedden van. Mi, saját költségen még kinn maradunk a producertársammal és Zsófival két napot, hiszen őt még biztosan fogják hívni interjúzni és közönségtalálkozókra. Szóval összesen négy napot leszünk Cannes-ban, de nem nyaralás lesz, az biztos.

A nép választhat, de nem küldheti el a nagy vezért

„A szívemben magyar, a fejemben holland vagyok” – vallja Simon Wintermans holland üzletember, aki 52 évéből 22-őt már Magyarországon élt („Magyarországon migráns vagyok”), s aki már évek óta részt vesz a kormányellenes tüntetéseken, de beszédet először az április 15-i pécsi tüntetésen mondott, s először szervez: május 6-ára, anyák napjára.  De „most, hogy ismét ellopták a választásokat, már nem maradt más választásom. Nem azért, mintha jobban tudnám, mit kellene tenni, hanem azért, mert látom, hogy sokakban egyszerűen nincs meg a szükséges bátorság a szükséges lépések megtételéhez.” „Amikor egy puha vagy kemény diktatúra uralkodik, akkor az emberek vigyáznak arra, mit mondanak, mit tesznek… a II. világháborúban a hollandok zöme megpróbált tovább élni, anélkül, hogy bajba keveredjen”. Magyarországon azonban erősebbek ezek a reflexek. Civil kurázsi kell, a nulláról kell indulni. Az embereknek, „mint egykor a néptanítóknak, úgy kell járniuk az országot. El kell juttatniuk a valós információkat, akihez csak lehet. Beszélgetni kell” – mondja.

 

Nagyon érdekes a közösségi oldalon a nyitóképe. Dominál egy békét és nyugalmat árasztó, a kisfiával közös, tandemkerékpár-túrás kép, amit megtör a baloldalon egy kockaalakú kis portrékép, Ön katonai egyenruhában. Mit akar ezzel üzenni?

Ez nem is akármilyen egyenruha, hanem egy szovjet katonai zubbony és a jellegzetes tányérsapka. A képet tiltakozásként tettem fel, mégpedig április 9-én. Nem az egykori Szovjetunió iránti szeretetből, hanem felhívásként,

fel szeretném arra hívni a figyelmet, hogy újra Szibéria felé tart az ország.

Számomra szimbolikus a két kép együtt: az idillt árasztó és a katonai elem riasztó ellentéte felkavaró. Hogyan és mikor készültek a képek?

A kerékpáros kép vagy három éve készült, az akkor négy éves Samu fiammal tettük meg a két európai kulturális főváros – a cseh  Plzeň és a belga Mons – közötti utat, egy apa-fia program keretében Európa egy részét szeltük át. Nagyon szép út volt, nagyon büszke vagyok a fiamra – akivel ott barátokká is váltunk –, hogy végigcsinálta. A másik kép régen, 1988-ban, még a gorbacsovi szovjet érában készült. A transzszibériai Expresszel utaztam Moszkva-Peking-Moszkva útvonalon. Irkutszk környékén egy orosz hadnagy szállt fel a fülkébe…sok-sok vodkát rejtett a bőröndje. Ahogy lement a nap, elkezdtünk inni, s amikor már lefekvéshez készülődtünk, gondoltam, vicces lehet, ha felpróbálom az egyenruháját. Megengedte, sőt, le is fényképezett, vakuval készült a fotó. Ezt már önmagában is viccesnek tartottam, ám még viccesebb történet követte: utazásom után tíz nappal kellett bevonulnom a holland hadseregbe, s ott orosz nyelviskolába küldtek. Ne feledje, ekkor még állt a berlini fal – ez pedig a vadásztrófeám lett. De április 8-a óta azt érzem, hogy ismét Szibéria felé indultunk el.

Ahogy hallgatom a szavait, többes szám első személyben beszél. Magyarnak tartja magát?

Már 22 éve Magyarországon élek, négy, egyszerre magyar és holland gyermeket nevelek, rengeteg nagyon kedves barátom van itt, szeretem ezt az országot. S rossz látni, hogy a putyini, erdogani útra tették a jelenlegi vezetői.

Nem előre, hanem inkább visszafelé megyünk a gulyáskommunizmusba. Nagyon rossz az irány, s egész Európának is nagy kárt okoz. Az én szívem csücske Európa, és nagyon rossz látni, hogy az orbáni politika óriási veszélyt jelent az EU-ra is.

Kis országként semmire sem tudunk menni, talán az egyesült, együttműködő Európa képes egyedül válaszokat adni a hihetetlenül nagy kihívásokra.

Milyen jeleit látja annak, hogy Magyarország visszafelé megy a történelemben?

Például, hogy az emberek félnek. Mondok egy konkrét példát: a választások előtti nagy avatósdit-átadásosdit látva arra gondoltam, hogy kifigurázom a jelenséget, hogy felavatnak évekkel ezelőtt már elkészült utakat, még csak félig kész útszakaszokat, de akár egy krematóriumot is. A közvetlen kiváltó ok pedig az volt, hogy Pécs főtere mellett egy kis utcában keletkezett egy óriási luk, amit – láss csodát! – a helyi illetékes Biokom egy-két nap alatt visszazárt… pontosabban majdnem teljesen visszazárt. Gondoltam, hogy egy kis paródiás videóval felavatjuk a maradék kis lyukat, a mi kis fideszes lyukunkat, s ezt feltesszük a közösségi oldalra. Megkértem két pécsi színész barátomat arra, hogy játszák el a politikust, aki átvágja a szalagot…egyikük sem vállalta el. Helyben híres, ismert színészek nem merték elvállalni a szerepet. Nem a nevük a fontos ebben persze, hanem a jelenség.

Hogyan látja, ez magyar jelenség?

Korántsem az, hiszen amikor egy puha vagy kemény diktatúra uralkodik, akkor az emberek vigyáznak arra, mit mondanak, mit tesznek. A szüleim mesélték, hogy Hollandiában, a II. világháború idején a hollandok zöme megpróbált tovább élni, anélkül, hogy bajba keveredjen. Ott is nagyon kevés volt az igazi bátor ember.

Ugyanakkor az igaz, hogy Magyarországon ezek a kevésbé bátor reflexek talán erősebbek, mint például a hollandok körében, mert ez az ország soha nem ismerte, ismerhette meg igazán az élő, működő demokráciát.

A paprikakommunizmus, a Rákosi-éra, előtte a Horthy rezsim sem volt demokrácia, előtte meg feudalizmus volt. Ez a feudális reflex pedig máig erős a magyarokban. Ezt például látni akkor, amikor a kocsmában az emberek tele szájjal szidják a politikusokat, ám amikor személyében látják őket, találkoznak velük, akkor úgy viselkednek, hogy „megjelent a király”, jópofiznak és paroláznak velük. Ez én nem értem.

Gondolom, közülük a legtöbben meg azt nem értik, hogy Ön miért nem úgy viselkedik…

Van erre egy történetem: a választások előtt két-három héttel volt Pécsett egy kiállításmegnyitó, amelyen részt vett Hoppál Péter, akivel személyesen ismerjük egymást. Odajött hozzám, kezet fogott velem és elkezdett volna jópofizni, s nagyon meglepődött azon, amikor én ehelyett azt mondtam neki, hogy amit csinálnak az egy katasztrófa. De hiába tudja itt helyben nagyon sok ember, hogy ő például egy alkalmatlan ember a posztjára, senki nem mer vele szembeszállni.

Félelem ide, félelem oda, a választásokat követő hétvégi tüntetésen nagyon sok pécsi részt vett, s az Ön által május 6-ára, az anyák napjára szervezett demonstráció felhívása iránt is már több mint 1500 az érdeklődők száma. Ez nem éppen a félelemről tanúskodik.

Mert nagyon sokan hihetetlennek tartották a választások eredményét. Nagyon sok embertől hallottam én is, hogy nem is értem, hogyan lehet a Fidesznek megint kétharmada, amikor a baráti, ismeretségi körömből senki nem szavazott rájuk. Vitathatatlan, hogy a Fidesz nagy párt, sokan szavaznak rá, de nem annyian, hogy most kétharmada legyen. Bárhonnan is nézzük, ismét elcsalták a választást.

Magyarország olyan helyzetben van, mint Oroszország vagy Törökország – a nép választhat, de nem küldheti el a nagy vezért. Már nyolc éve feltettem a Facebookra a mondást: „aki alszik egy demokráciában, az majd felébred egy diktatúrában”.

Most beigazolódott ennek a mondásnak az igaza. A felébredés szakaszába jutottunk – ezért is szervezem a május 6-i pécsi tüntetést.

De a folyamat nem most kezdődött, eddig miért nem ébredtek fel az emberek?

Valóban, már 2010-ben lehetett látni, hogy nagyon rossz irányt vett az ország. Pécsett akkortájt volt az első Fidesz-ellenes demonstráció, amikor a sajtótörvényt módosították, a kilencvenes évek óta az volt az első tüntetés, amelyen én is részt vettem. Összesen 2-300 ember jött el az akkor még 160 ezres városban! Nagyon rossz érzés volt azt látni, hogy csak pár embernek fontos a sajtószabadság. Majd a kétharmad birtokában az M1-en láttam egy tudósítást Daniel Cohn-Bendit budapesti sajtótájékoztatójáról, amely úgy volt összevágva, mintha az Orbán-ellenes fellépéseiről is ismert francia politikus elmenekült volna a kérdések elől. Pedig az történt – én láttam a vágatlan anyagot is a sajtótájékoztatójáról –, hogy előre bejelentette: fél órája van csupán, mert egy óra múlva indul a repülőgépe. A tudósítás persze színtiszta manipuláció volt, s látni lehetett, merre viszik az országot Orbánék.

Akkor miért pont most aktivizálódott?

Eddig is részt vettem a demonstrációkon. De egészen az április 15-i tüntetésig csak mezei résztvevőként voltam jelen, nem mondtam beszédeket, nem szerveztem. Ennek az volt az oka, hogy úgy gondoltam, a magyaroknak kell felvállalniuk ezt a szerepet, nehogy már én, egy holland okoskodjak a magyaroknak. De most, hogy ismét ellopták a választásokat, már nem maradt más választásom. Nem azért, mintha jobban tudnám, mit kellene tenni, hanem azért, mert látom, hogy sokakban egyszerűen nincs meg a szükséges bátorság a szükséges lépések megtételéhez. Ezt pedig nem szabad hagyni!

Az én bíráim a gyermekeim lesznek, és én szeretnék bátran eléjük állni, amikor eljön az idő.

Ön hollandnak vagy magyarnak tartja magát?

A szívemben magyar, a fejemben holland vagyok. Ez talán nem is olyan rossz kombináció.

Ezt hogy érti? Mármint hogy fejben holland, szívben magyar?

Például a magyar barátaim mindegyikének vagy ezzel vagy azzal az ellenzéki párttal, emberrel van valami baja – ezért sem tud az ellenzék semmit sem kezdeni, hiszen bár mindenki Orbán és a Fidesz ellen van, egyben egymás ellen is küzdenek. Nem képesek a legfontosabbat előre venni, azt, hogy

össze kell fogni a jelenlegi fő cél érdekében, ami nem más, mint a demokrácia visszaállítása. Ennek az útja pedig Orbán, a Fidesz leváltásán át vezet.

Azért jó holland fejjel gondolkodni mert így lehet sorrendiséget felállítani.

De hát még van négy év a következő választásokig, nem korai már most ebbe belefogni?

Nem négy év – másfél év múlva lesznek az önkormányzati választások, már most arra kell készülni.

Április 8-a pedig rávilágított arra is, hogy milyen óriási feladat áll a demokraták előtt, hogy elmagyarázzák a félrevezetett, szegény, sokszor vidéki, az információktól teljesen elzárt embereknek, hogy milyen valójában a helyzet az országban.

Ezek a megvezetettek csak egyfajta információhoz jutnak a televízióban, rádióban, helyi újságokban, nem beszélnek nyelveket, hogy máshonnan is tájékozódjanak, illetve nem is érdekli őket az, hogy utána járjanak azoknak a dolgoknak, amelyekről úgy tartják, hogy nem befolyásolják közvetlenül az életüket. És nagyon sokan félelemből szavaztak a védelmet ígérő vezérre. Ezt Orbánék remekül elérték.

Ön szerint mi – ahogy Ön fogalmazott – a demokraták feladata?

Ami biztos, a nulláról kell kezdeni. Nagyon sok munka vár rájuk, pénz nincs erre, illetve, ha van, akkor legfeljebb Sorostól lehet rá pénzt szerezni. Mit kell csinálniuk? Mint egykor a néptanítóknak, úgy kell járniuk az országot. El kell juttatniuk a valós információkat akihez csak lehet. Beszélgetni kell. Meg kell kérni a barátokat, a testvéreket a szülőket, a nagyszülőket,  hogy „fogadjanak örökbe” egy-egy kis falut, ahonnan származnak, vagy ahova van valamilyen kötődésük, vidéki házuk, ahova pihenni járnak stb.

Beszélgetni kell az emberekkel, nem pedig szidni őket, amiért Orbán ismét nyert. Nem szabad haragudni azokra, akik a Fideszre szavaztak.

Hogyan lehet ezt megszervezni? Mik a lépések?

Erre még nem tudom a választ. Egyelőre csak azt tudom, hogy mit kell csinálni, de nem vagyok vezető, viszont tudok segíteni. És azt tudom, hogy ha nem fogunk ebbe bele, akkor még jó harminc évig marad, ami van.

Ön hogyan látja a kiutat, a pártokat illetően?

A magánvéleményem az, hogy mindazon pártnak le kellene lépniük a színről, amelyek eddig sikertelenül próbálták leváltani a Fideszt. Egy új, nagyon széles spektrumú demokrata pártot kellene létrehozni, hiszen ebben a helyzetben csak akkor van esély, ha egy párt a kihívója a Fidesznek. Mint az április 15-i pécsi tüntetésen elmondott beszédemben is mondtam:

mindenkinek el kell döntenie, hogy a három kategória melyikébe akar tartozni: a hazudók 3%-ába, a félrevezetettek 30%-ába vagy a maradék kétharmadba, akik átlátnak a dolgokon.

Dönteni kell, mert annak vége, hogy nem csinálunk semmit. Civil kurázsi kell!

A május 6-i demonstrációtól mit vár?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam az április 15-i beszédemre, mégpedig igen széles politikai palettán. Ha sokan vagyunk, és más hangon szólalunk meg, akkor fel tudjuk ébreszteni az embereket. De nem azt fogjuk kiabálni, hogy „le a Fidesszel!” vagy hogy elcsalták a választásokat. Egyszerű, elérhető, helyi követelések lesznek, s lesz egy érdekes performance is. Egyébként tervezünk folytatást, majd flash mobokat, a demokratikus ellenállás különféle formáit, tüntetéseket.

Mik lesznek a demonstráció témai?

Közzétette: Simon Wintermans – 2018. május 1.

Milyen beszédek lesznek?

Hollandként arról fogok beszélni, hogy milyen rafináltan változtatott a szavak, kifejezések jelentésén a Fidesz.

Én holland lévén Magyarországon migráns vagyok.

Mert hiszen ki a migráns? Egy olyan ember, aki más országban született, mint ahova költözött. Sok oka lehet ennek – nekem például személyes okom volt –, de a Fidesz elérte, hogy ma Magyarországon a kifejezés egy al-kaidás terroristaként, bombákkal, betegségekkel érkező szélsőséges muzulmánt takar, aki nem csak Magyarországon, de egész Európában át akarja venni a hatalmat, be akarja vezetni a sariát, meg akarja erőszakolni lányainkat, asszonyainkat. Nagyon sokak fejében ez a kép él a migránsokról. Ezért is én, a migráns jelentettem be a demonstrációt – megmutatva: a migránsoktól nem kell pánikba esni, éppen pozitív is lehet a bevándorlás. Ha nem fogadunk be embereket, akkor az ország egy zsákutcában lévő faluvá változik. Az igazi veszély nem a bevándorlás ebben az országban, hanem a kivándorlás. Éppen ideje lenne meghosszabbítani azt a kerítést, egészen Sopronkőhidáig, hogy meg tudjuk akadályozni az összes gondolkodó, tehetséges magyar fiatal kivándorlását. Mert az jelenti a legnagyobb veszélyt erre az országra.

Simon Wintermans 1965-ben Hollandiában született, 1996-ban költözött Magyarországra. A hat nyelven beszélő, négygyermekes művészettörténész hobbija a kerékpározás. Pécsett él, építőipari vállalkozása bontási anyagokkal foglalkozik. Bejárta a világot, de pécsi lokálpatriótává vált, mint ilyen számos pécsi kezdeményezés fűződik a nevéhez, például a 2009 és 2014 közötti Tulipécs, amelynek keretében a Magyarországon élő hollandok adományaiból vásárolt,  összesen mintegy negyedmillió tulipánhagymát ültettek ki a belvárosban; vagy az Európai Kulturális Főváros program keretében szervezett kerékpáros túrákról.

 

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!