Blogles

Ez a nép nem volt mindig idegengyűlölő

0

1980-ban lengyel gyerekeket táboroztattunk a Balatonnál. A Szolidaritás szakszervezet küldte és SZETA fogadta őket. Varsóban élő barátaink a leginkább rászorulókat keresték meg a mazowsei kerület három körzetéből. Elsősorban a sokgyerekes munkás és alkalmazott családokat, közülük is főleg azokat, akiket a független szakszervezet ajánlott.

A Szolidaritás varsói székházában heteken át falragaszok hirdették a magyarországi meghívást. A tluszczy és ostrówi körzetből gyári dolgozók és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport, amelyet Ferihegyen fogadtunk. A kékkúti táborozás közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidámparkban, Rajk Laci édesanyja, Rajk Lászlóné uzsonnára hívta őket és tolmács segítségével ki is kérdezte őket, nekem nem hagyta, hogy segítsek, valószínüleg túlságosan radikális antikommunistának vélt, bár ki tudja. (Nemsokkal később a csoport, Júlia asszony haláláról értesülve, koszorút küldött a ravatalára).

El lehet képzelni, hogy vendégeink mekkora feltűnést keltettek Kékkúton. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnosc feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletet, és a gyerekek is szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt.

A helybéliek közül akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El-eljöttek hozzánk a táborba, zöldséget és gyümölcsöt is hoztak és az emlékeikről beszéltek. A falu befogadta a gyerekeket, az idősebb emberek úgy mondták: “most megint vannak lengyeleink”.

Ám a magyar hatóságoknak egyáltalán nem tetszett ez a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, mert túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de az akkoriban játszott rabló-pandúr játékot nem bírták abbahagyni. Még erre a rövid időre sem. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a szállásunkon és először az üdülőhelyi adó befizetésére, másodjára pedig egészségügyi előírások megtartására figyelmeztettek, gyakorta ellenőriztek, ilyenkor összehívtak bennünket is meg a gyerekeket is.

Nyaranta a Balaton-part tele van rendőrökkel és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem állítottak meg ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindez, ha bosszantó is volt, könnyű volt elviselni.

Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le, mi tetszett Magyarországon és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretetét dicsérték. Elsbieta azt írta, “hogyha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre”. Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogy sem tudja megérteni: „Szerintem tízszer is lefényképeztek, talán azt hitték, hogy tolvaj vagyok”, majd hozzátette: „De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok.”

Szerző: Demszky Gábor, Facebook.

Az „ausztrál modell”, ahogy azt a populisták kiforgatják

0

Az utóbbi időben sokszor és sok helyütt hallani, hogy az ausztrál bevándorlási törvény és annak szigorú alkalmazása a legmegfelelőbb az utóbbi évek népvándorlás szerű emberáradatának megfékezésére. Erről számol be a melbourne-i „The Age” hétvégi száma (23.06.18.), melynek címe: Ausztrália menedékkérőkkel szembeni szigorától visszhangzik a világ (Australia’s hard line on asylum seekers echoes around the world). A szerző megpróbál magyarázatot keresni, vajon mitől és miért olyan népszerű az „ausztrál modell”, amit valójában senki sem ismer, csak a politikusok, főleg a populisták hivatkoznak rá egyre gyakrabban világszerte, különösen Európában.

Mint arra a cikk is utal, a tömegtájékoztatás legnagyobb bűne, hogy nem tesz különbséget menekült és bevándorló között, mindenki „migráns”, ráadásul tanulatlan, képzetlen és muszlim. Ez a populista (szélsőséges) felfogás különösen a magyar állami vezetésre jellemző. Tudatlanságban tartani a népet, ahelyett, hogy elmagyaráznák, mi különbség van a menekült és a bevándorló között. Amíg a menekült valamilyen (politikai, vallási, stb.) üldöztetés, vagy háborús veszély miatt kényszerül (egy szál ruhában, vagy némi személyes holmival) szülőföldjét elhagyni, addig a bevándorló az újrakezdéshez minden ingóságát magával viheti, elvégre a jobb életkörülmény reményében „települ át”, és sok helyütt az első perctől élvezi választott hazája állampolgárainak alanyi jogon járó előnyeit. Természetesen annak megállapítása, hogy ki menekült, és ki bevándorló, állami feladat. Épp, úgy, mint az illegális határátlépés megítélése, különösen, ha az illető nem üldözött, azaz menekült státuszra nem jogosult.

Legutóbb Trump, (republikánus párti) amerikai elnök, „csiripelt” (tweet) arról, hogy a földkerekség leggonoszabb bűnözői használják fel a gyerekeket, hogy az Egyesült Államok területére léphessenek. Az amerikai elnökkel nem szimpatizáló („baloldali”? ,balliberális”?) média felháborodásából csak az maradt ki, hogy a gyerekekre vonatkozó jelenlegi amerikai bevándorlási törvényeket még (a demokrata párti) Obama elnök idején hozták. A demokraták ugyanis emberségessé akarták tenni azt a gyakorlatot, hogy az illegálisan érkezők gyermekeit a jövőben ne válasszák el szüleiktől. Ez a nemes gondolat azonban a visszájára sült el, mert ez azt jelentette, hogy aki gyerekkel érkezik illegálisan Amerikába, azt nem lehet letartóztatni, börtönben vagy fogdában tartani.

Ezen akart szigorítani Trump elnök azzal, hogy az ország területére illegálisan érkező szülőket igenis le kell fogni, a velük levő gyerekeket pedig különválasztani. Az elnöki rendelet azonban nem részletezte mi legyen ezekkel a kiskorúakkal, amíg szüleik jogi helyzete tisztázódik.  A kirívó esetekről azonnal beszámolt a Szabadvilág médiája, például arról a dél-texasi gyakorlatról, ahol a szüleiktől elválasztott kiskorúakat beton aljzatú „ketrecekben” tartják. Trump végül salamoni döntést hozott: a gyerekek együtt maradhatnak a szüleikkel. Viszont ellentétben az obamai gyakorlattal, a szülők nem szabadlábon, hanem gyerekeikkel együtt fogdában várják további sorsuk alakulását.

Csak emlékeztetőül, az orbáni gyakorlat is ez volt 2015-ben, amikor a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó, a világközvélemény megnyugtatása céljából állt a kamerák elé, amiről az MTI imígyen számolt be.

„Ilyen helyezettel, amely most van, nem nézett még szembe sem az ország, sem a civilszervezetek” – fogalmazott Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, aki azt is hangsúlyozta, hogy ebben a helyzetben mindenkinek a saját dolgát kell elvégeznie: az államnak az olyan állami feladatokat kell ellátnia, mint a határőrizet és az emberek védelme, nekünk, civileknek pedig azok szerinti erkölcsi és morális normák szerint kell eljárni, amit a lelkiismeretünk diktál”.

A francia határőrséget azzal vádolják, hogy egy 12 éves gyereket étlen-szomjan (víz és élelmiszer nélkül) tartották egy cellában.  A gyerekek szembeni embertelen fellépés került napjainkra a migrációs téma középpontjába, amiről a magyar média mélyen hallgat, miközben az állami média kizárólag a migránsok erőszakoskodásáról számol be, mintha az mindennapos lenne az EU nyugat-európai tagállamaiban. A valóság ismertetése helyett egy romantikus középkori álomvilág, a „kereszténység megvédése” a kormány propagandája. Ebben persze vannak követőik, elsősorban a nacionalizmusra építő és a gyűlöletre alapozó szélsőjobboldali európai populisták.

Nemigen jutott el a magyar közvéleményhez az sem, hogy Niger (nem azonos Nigériával!) megállapodást kötött, hogy ideiglenesen befogad líbiai menekülttáborokban embertelen körülmények között tartottakat, akik jogi helyzetük elbírálásra várnak. Így akarják megakadályozni, hogy a szerencsétlenek átkeljenek a Földközi-tengeren. Az EU egy széleskörű megállapodáson dolgozik, aminek első csúcstalálkozóját az orbáni Magyarország megvétózta! Ezért, most az EU (különösen Franciaország – Macron) az egész szövetségi rendszer átalakításán gondolkodik és dolgozik, mert tűrhetetlen, hogy egyes tagországok csak a gazdasági előnyöket élvezik, és a szolidaritásnak, az egymás megsegítésének még a minimumát sem hajlandók teljesíteni. Az előző olasz kormány megállapodást kötött dél-líbiai törzsekkel, egy un. „alternatív gazdaság” létrehozására, mely „ellensúlyozná” az embercsempészet megszűntetése miatt kieső bevételeket.

A jelenlegi, populista olasz kormány felrúgva ezt a (hallgatólagos) megállapodást, nem engedte kikötni a menekülteket szállító emberjogi és jótékonysági (civil) segélyszervezetek hajóját. A jelenlegi olasz miniszterelnök-helyettes és egyben belügyminiszter Matteo Salvini, kijelentette: „Olaszország többé nem akar részese lenni ennek az illegális migráns üzletnek, ezért keressenek más kikötőket.” Salvini különben régóta hangoztatja, hogy az „ausztrál bevándorlási modell” a legjobb a világon. Mottója: „mi fogjuk eldönteni, ki jöhet ebbe az országba, és a körülményeket is, hogy hogyan”.

Ennek a mottónak az alapötlete John Howard (egykori) ausztrál miniszterelnöktől származik, aki 2001-es választási ígéretében jelezte, hogy „…vitathatatlan (uncompromising) alapvető joga ennek az országnak (Ausztrália), hogy megvédje határait….” Ezt a gondolatot visszhangozta Trump elnök is a napokban, amikor azt „csiripelte” (tweet): „….ha nincs országodnak határa, akkor országod sincsen…”  (“If you don’t have borders, you don’t have a country!”)

Vajon a világ miért pont most szentel ekkora figyelmet a példánkra? Mi vagyunk a felelősek? Ha igen, akkor Európának és az USA-nak miért kellett másfél évtized, hogy utolérjen?  Vagy csak egy könnyű, egyszerű esettanulmány vagyunk, amit egyesek adoptálni akarnak, aminek valami nagyobb ügy van a háttérében?  – teszi fel a kérdést az cikk szerzője (Nick Miller) a The Age és a SMH európai tudósítója.

A The Age cikke elsősorban az ausztrál-amerikai kapcsolatokra irányítja a figyelmet. Mindezek alapja egy 2017. januári telefonbeszélgetés, amit „kiszivárogtattak”, és amiben Trump, amerikai elnök és Turnbull, ausztrál miniszterelnök, országaikat érintő kérdésekről (határellenőrzés és nemzetbiztonság) beszélt, tárgyalt.

Akkor Turnbull emlékeztette az új amerikai elnököt, hogy beszélt Trump vejével (Jared Kushner) és a Fehér Ház néhány tanácsadójával, elsősorban bevándorlási és nemzetbiztonsági szakemberrel, akiknek nagyon hasonló a gondolkodásuk az ausztrálokéhoz. Turnbull pont akkor telefonált Trump-pal, amikor az amerikai elnök megtiltotta a muszlim országokból érkező menekültek beengedését.  Az ausztrál miniszterelnök válaszul jelezte, hogy országa épp most engedélyezte 12.000 szíriai menekült befogadását. A baráti beszélgetés egy pontján Turnbull javasolta, hogy az USA vegye át, fogadja be a Manus szigeten és Nauru-n fogva tartott illegális bevándorlókat. Trump először beleegyezett a csónakokon érkezettek átvételébe, majd amikor az ausztrál miniszterelnök elmagyarázta az ausztrál hozzáállást, miszerint „ha megpróbálsz csónakkal Ausztráliába jönni, és Te vagy a világ legjobb (legismertebb, leghíresebb) embere, akkor sem engedünk be!” Ekkor Trump közbevágott:  „..Ez egy jól ötlet. Minekünk is ezt kellene csinálnunk. Te rosszabb vagy, mint én…” (“That is a good idea. We should do that too. You are worse than I am.”)

Trump-nak nagy szüksége volt egy szigorúbb határvédelemre, de ahelyett, hogy az ausztrál gyakorlatot vett volna át, ill. fejlesztett volna tovább, Trump olyan szélsőjobbos bevándorlás ellenes tanácsadókkal vette körbe magát, mint Steve Bannon és Stephen Miller.

2015 júniusában, amikor Trump bejelentette elnökjelöltségét, már arra panaszkodott, hogy „Mexikó nem a legjobbakat küldi Amerikába, hanem azokat, akik kábítószert, bűnözést és erőszakot hoznak, azaz nem a megfelelő embereket.”

Majd az ausztrál miniszterelnökkel beszélve megjegyezte: „nincs védelmünk, alkalmatlanok vagyunk, nem tudjuk, mi történik, ezért ennek véget kell vetni, méghozzá mihamarabb.”

Februárban, a Fehér Házban, Trump megdicsérte Turnbull-t az ausztrál rendszerért, jelezve, hogy „az nagyon sikeres és reméljük, hogy a nyomdokaiban leszünk.”

2017 februárban az első kongresszusi beszédében Trump közölte: „abból az egyszerű és nagyon fontos okból lett (amerikai) elnök, hogy Amerika saját állampolgárait tegye az első helyre.” (America must put its own citizens first”). Közölte: a jelenlegi rendszer az alacsony képzettségű bevándorlóknak kedvez, és ígéretet tett, hogy a rendszert olyanra formálja, mint a kanadai, ausztrál és hasonló (bevándorló) országoké.

Trump retorikája kiemeli a bevándorlás és a bűnözés közti kapcsolatot, ami sokkal hangsúlyosabb nála, mint az ausztrál politikusoknál, akiknél csak időnként jön elő, hogy a menedéket kérők között terroristák is lehetnek. Ugyanakkor Trump szerint a szigorú határvédelem életbevágó az amerikai bűnbandákkal való leszámolásban is, akiknek többsége – a hatóságok szerint – illegális bevándorló.

Trump véleménye az európai (EU) helyzetről.

„Németország népe vezetőik ellen fordul, ahogy a migráció megrázza az amúgy is törékeny berlini koalíciót” – írta Trump, majd így folytatta: „A bűnözés emelkedik. Nagy hibát követtek el Európa szerte azzal, hogy emberek millióit engedték be, akik nagyon és erőszakkal megváltoztatták a kultúrát. Nem akarjuk, hogy ami Európában történik a migrációval, az nálunk is megtörténjék!”

Való igaz, Európában emelkedik a migráció-ellenesség, aminek a jobboldali populista pártok a nyertesei. Tavaly a francia választáson a Nemzeti Front a második legtöbb szavazatot szerezte. Németországban pedig az „Alternatíva Németországért” a politikai paletta példa nélkül álló szeletét szerezte meg a parlamenti választásokon, mely Merkelnek okoz nagy és nyomasztó fejfájást. Idén pedig Olaszországban került hatalomra a szélsőjobbos, migráció-ellenes (Északi) Liga partnerségben a politikai ambiciózus populista Öt Csillag Mozgalommal.

Egy 2017-ben készült felmérés szerint – Finnország kivételével – az európai országokban a válaszadók többsége „aggódott” vagy „nagyon aggódott” a migráció miatt. 2015-ben a jó Öregkontinenst sokkolta a Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkező menekültáradat, akik a Földközi-tengeren átkelve indultak el az egyre szélesedőbb és gyarapodó háborús övezetekből, miközben a közel-keleti menekülttáborokban is egyre elviselhetetlenebb lett a helyzet.

A menekültáradatért Angela Merkelt hibáztatják, mivel a német kancellárasszony 2015 szeptemberében felfüggesztette a „Dublini egyezményt”, amelyben az áll, hogy minden menekültstátuszkérőt ott kell elbírálni, abban a tagországban, ahova az EU területére először érkezett. Közben a világsajtó, a nemzetközi média érzelmi alapokra tette az egész menekültválságot. Egy három éves kisfiú holttestét vetette partra Törökország partjainál a tenger, melynek képe bejárta a világot és sokkolta a jóérzésű embereket. Majd Magyarország rakta a menedékkérők ezreit autóbuszra és dobra át az ország nyugati határán át.  Ergo, se Görögország, se Magyarország (Orbán-kormány) nem tartotta be a Dublini egyezményt, hiszen nem fogadta be elbírálásra az EU területére érkezett tömegeket. Arról nem is beszélve, hogy Orbánnak (és tehetetlen államvezetésének) hálásnak kellene lennie Merkel kancellár gyors és humánus döntése miatt.

Ehelyett vízágyúkat és könnygázt telepítettek a magyar, az osztrák és a bajor(német) határra. Az akkori osztrák külügyminiszter (Sebastian Kurz) arra panaszkodott, hogy „a nyugat-balkáni országokat lerohanták, elárasztották és magukra hagyták……. ezért segítenünk kell őket.”
Majd egy évvel később Kurz már arra panaszkodott, hogy az EU „nem viselkedhet úgy, mint egy emberkereskedő”. A Politico magazinnak adott 2016-os interjújában pedig jelezte, hogy az EU-nak alkalmaznia kellene az „ausztrál modellt”, azaz „az EU külsőhatáránál kell megállítani az illegális bevándorlást”. A tavaly  decemberben osztrák kancellárrá választott Kurz, kampányában ígéretet tett az illegális bevándorlás megállítására.

Az új tengely 

Kurz kancellár meglehetősen szerencsétlen megfogalmazása szerint hazájának (Ausztria), Olaszországnak és Németországnak meg kéne alakítania az illegális bevándorlás elleni „szándék tengelyét”. A történelmi múltra utaló rosszízű elszólás ellenére az ötlet alakulóban van. Kurz kancellár első külföldi útja Berlinbe vezetett, ahol dicsérte a „növekvő együttműködést” a „biztonságosabb határok” érdekében, amit Merkel asszony elfogadott.  Merkel (CDU) konzervatív testvérpártja, és egyben koalíciós partnere, a bajor CSU kőkemény migrációs politikát követel, mivel – a bajorok szerint – csak így lehet megfékezni a szélsőjobbos AfD előretörését az őszi (bajor helyhatósági, tartományi) választáson.

A CSU érvei helyállóak, hiszen való igaz, Európa szerte növekszik a migráció-ellenes pártok népszerűsége. Svédországban a populista Demokrata párt a véleménykutatások szerint vezeti a szeptemberi parlamenti választások listáját. A jelzett 29 % több mint duplája az eddigi választási eredményeinek. A többi parlamenti párt már jelezte, hogy nem hajlandók koalícióra lépni velük, mivel nemrégen még csak egy kimondottan fehér-felsőbbrendűséget hirdető, neonáci mozgalom volt.

A centralista pártok Olaszországban sem tudták megállítani a nacionalisták előretörését. A Salvini vezette (Északi) Liga kampányjelszava lett: az „Olaszok az elsők”. Tehát nem Olaszország, mint azt pl. Trump teszi, hanem az olaszok, azaz bárhol élnek! Ebben felismerhető az orbáni Fidesz jelszó is („Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”) A Liga programjában a menekültkérőkön kívül az ország roma (cigány) lakosságával is le akar számolni.

2015. júniusában Salvini azt is mondta, hogy „a bevándorlás korlátozása a civilizáció jele,…..és nekem Anglia és Ausztrália a példaképem.” Egy évvel korábban is célzott rá, „Ausztrália tengerészetét használja a csónakok ellen.”
„A szélsőjobb és a populista pártok az európai országokban egy jó ideje jelen vannak” – mondja Jonathan Porters, a brit kormányhivatal (Cabinet Office) egykori tagja, aki most egyetemi tanár és érdeklődési területe a költségvetési politika, a munkaerőpiac és a migráció. Porters szerint ezek a pártok manapság a bevándorlásra összpontosítanak, ami új elem. A Liga például eddig csak amiatt aggódott, hogy Észak-Olaszországnak miért kell pénzelnie Dél-Olaszországot.  Orbán Viktor sem azért került hatalomra (2010-ben), mert bevándorlás-ellenességet képviselt, hanem mert erre koncentrált a legutóbbi (2018-as) választási kampányában.

„Ami közös ezekben a pártokban: 2015-ben meglátták és megtalálták a menekültválságban rejtő politikai előnyt, hiszen a migráció-ellenesség tökéletes példája lett az emberek elégedetlenségének kifejezésére, akik úgy érezték, hogy gazdaságilag, vagy társadalmilag háttérbe szorultak, vagy teljesen ki lettek zárva.”

Ezeknek a szélsőséges pártoknak másik tökéletes témájuk és érvük lett a muszlim lakosság összekötése a terrorizmussal.

A sors iróniája, hogy a populisták épp azzal kerültek hatalomra, hogy megígérték: megállítják a bevándorlási válságot, miközben úgy tűnik több, mint egy évvel ezelőtt már ez megtörtént az előző kormányok ideje alatt.
Most májusban az illegális határátlépők száma kevesebb, mint a fele volt az előző évinek. 2017-ben pedig 60 %-kal kevesebb határsértő volt, mint 2016-ban.

Az olasz aggodalmak ellenére a tavalyihoz (2017 május) képest idén csak a menedékkérők egyötöde érkezett! Az olasz partokat elérő afrikai migránsok száma 90 %-kal csökkent egy év alatt (2016-2017).  Ugyanakkor populistáink a halottakról, a vízbefulladtak számáról nem szoktak panaszkodni.

Portes elveti az ötletet, mely szerint Ausztrália inspirálta, ösztönözte volna Európa jelenlegi hozzáállását a migráció kérdéséhez, vagy a határellenőrzéshez, annak ellenére, hogy sokan (nemcsak politikusok) használják az „ausztrál modellt” (valójában pontrendszert) politikai beszédekben, tv vitákban, beszélgetésekben.

Az ausztrál modell

Az igazság az, hogy (különösen Európában) senki sem ismeri azt a („kemény”) gyakorlatot, ahogy és amiért az „ausztrál rendszer” működik. Szeretik használni ezt a kifejezést, csak épp nem ismerik a saját rendszerüket, amit „át akarnak alakítani”. Ha megkérdezik az embereket mi a különbség az ausztrál és a kanadai (pont)rendszer között, fogalmuk sincs. (Tessék rákeresni az  “Australian-style points system” kifejezésre, fogalomra!)

„Nagyon jól hangzik, hogy „ott van Ausztrália, megcsinálták és működik, megállították a tenger felöl érkezést, és elrettentették az erre vetemedőket.”

„Valóban sokkal hatásosabb, és nem olyan embertelen, mint lőni ezekre az emberekre. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy az EU nem másolhatja le ezt egy az egyben, már csak azért sem, mert alkalmazása sokkal nehezebb lenne. Az „Ausztrália első” a migráció kezelésében és a határvédelemben valójában csak a populistáknál első.”– állítja Jonathan Portes a migrációval foglalkozó és tanító londoni King’s College professzora.

Stephen Elekes
http://pocakosgondok.blogspot.com/

A Rákosi– és a Csou En-laj-örökség továbbvivői

Az Újszövetség nem tud olyan esetről, amikor Pál, missziós útjának bármelyikén, találkozva üldözött és megvetett keresztény hitsorsosaival, azt találta volna nekik tanácsolni, hogy gazdasági érdekeikre tekintettel nyugodtan bizniszeljenek és csencselgessenek csak az üldözőikkel, pedig Pál – mintha csak a NER rendszerén belül utazgatott volna – sok romlott észjárásúval, alávalóval, gonosszal, hitvánnyal, viszálykodóval, álnokkal, ravasszal, iriggyel, rosszindulatúval, besúgóval, rágalmazóval, gőgössel, kíméletlennel, szószegővel és irgalmatlannal (Rómaiakhoz, 1,28-31) futhatott össze.

Amikor a napokban Orbán Viktor miniszterelnöktől és Szijjártó Péter külügyminisztertől kezdve mindenki, aki csak arra járt, szépen körbenyalta Vang Ji kínai külügyminiszter fenséges és üzleti szempontból magasan valorizált ánuszát, Matolcsy György a több ezer éves magyar-kínai barátságról delirált, Fekete Péter kulturálatlan államtitkár pedig lelkes elragadtatásában a spirituális és fizikai levitáció állapotába juttatván önmagát az Orbán-kormányt (amúgy méltán és teljes joggal) egyenesen a Rákosi– és a Csou En-laj-örökség továbbvivőjének nevezte, a sajtó – egy-két szelíd utalástól eltekintve – gyakorlatilag nem foglalkozott a magyar kormány eszmeileg jól átgondolt és erkölcsileg jól megalapozott keresztényvédő elkötelezettségének és a kínai rezsim eszmeileg ugyancsak jól átgondolt és erkölcsileg ugyancsak jól megalapozott ádáz keresztényüldözésének a gazdasági érdekek mentén történő békés és boldog harmonizációjával, azaz a kínai univerzizmusnak, konfucianizmusnak, taoizmusnak és kommunista ateizmusnak valamint az Orbán – Semjén-féle hun-magyar nemzeti keresztyénségnek a Mészáros Lőrinc-féle belgrádi vasútvonal ökumenéjében és szinkretizmusában szárba szökkenő üdvtörténeti perspektívájával, továbbá azzal, hogy a kereszténység két évezredes ügye immár véglegesen feláldozódni látszódik a kölcsönös szeretetre és tiszteletre épülő, több ezer éves magyar-kínai barátság masszív fundamentumán (az ősrokonság kérdését már vizsgálja a Magyarságkutató Intézet), és a Rákosi – Csou En-laj-örökség örök és megbonthatatlan oltárán.

Pedig a fentiek apropóján érdemes lett volna elmondania a tisztelt sajtónak, hogy egy olyan ország magas rangú küldöttének udvarol a keresztényvédő kormányzat, amely állam az Open Doors World Watch 2019. évi jelentésében a vallási üldözések listáján a 27. helyet foglalja el,

egyre jobban felzárkózva az őt még megelőző Észak-Koreához, Afganisztánhoz, Szomáliához, Líbiához, Pakisztánhoz, Szudánhoz, Eritreához, Jemenhez, Iránhoz, Szíriához, Irakhoz, Szaud-Arábiához, Egyiptomhoz, Mianmarhoz, vagy a NER-rendszerének is oly kedves, demokratikus mintaállamokhoz, Üzbegisztánhoz, Türkmenisztánhoz és Törökországhoz, de az ötvenes listán magabiztosan megelőzve a NER-hez szintén oly közelálló Tadzsikisztánt, Kazahsztánt vagy Katart, az Egyesült Arab Emírséget, Kuwaitot, Ománt, a palesztin területet, s a NER legfőbb vezetője szívének kellős közepén honos Oroszországot.

De ugyancsak az Open Doors World Watch jelentéséből tudható meg, hogy a világ 10 legnagyobb üldözőjének listáján, igen előkelő társaságban, így az ISIS, az al-Káida, Kim Dzsongun, az al-Shabaab, a Boko Haram, a radikális iszlám vagy a kolumbiai és mexikói drogkartellek mellett ott büszkélkedik a Kínai Kommunista Párt.

El lehetett volna mondani, hogy a Kínai Népköztársaság 1982. évi alkotmányának 36. cikke – a kínai kulturális forradalom rettentő üldözéseit követően – kimondja ugyan a vallási szabadságot, de ugyanitt tér ki arra a szöveg, hogy a közrendet megzavaró tevékenység, a polgárok egészségkárosodása és az állami oktatási rendszerbe történő káros behatolás ellen a hatóság fellép.

El lehetett volna mondani, hogy az 1,4 milliárd kínai lakos között 97 millió a keresztény, akiknek az utóbbi időben, Hszi Csin-ping elnöksége alatt megújult erővel, több templomát lebontották, akiknek a felekezeteit üldözik, a lelkipásztorait börtönbe vetik és megkínozzák.

Lehetett volna szólni arról is, hogy az ateista-kommunista hatalom az egész országra kiterjedő besúgóhálózatot tart fenn, amely a tiltott keresztény egyházak működéséről jelent, állandóak a hatósági zaklatások, gyerekeket lehet elvenni a szülőktől, ha azok nem kívánatos vallási tevékenységet folytatnak, rendszeresek az útlevél-elkobzások, az ujjlenyomatok és egyéb biometrikus adatok rögzítése, továbbá – saját költségből – arcfelismerő kamerák telepítésére kötelezik az egyes egyházakat, felekezeteket.

És még sok mindent el lehetett (kellett) volna mondania a sajtónak. Már a sajtó azon részének, amelyet még mindig sajtónak szokás tekinteni, s nem a Párt hangjának.
Továbbá lehetett volna idézni az egyik üldözött keresztény egyház lelkipásztorát, Huang Hsziaoning lelkipásztort, aki azt mondta, hogy „a Kínai Kommunista Párt Kína és a kínai nép istenévé akar válni, ám, ahogy a Bibliában olvasható, kizárólag Isten az Isten.”
Ezt azért is érdemes lett volna idézni, hogy a Kínai Népköztársaság és a NER azonos tőből fakadó hasonlóságai még nyilvánvalóbbá válhassanak.

Mert persze lehet a kínaiakkal kereskedni, s Mészáros Lőrincen túl talán (?) az egész ország számára is előnyös szerződéseket kötni, csak akkor nem kellene a keresztényvédelem magasztos szempontjaitól meghatottan döngetni a melleket a nap 24 órájában.

Gábor György

Egy értékrend van

0

Sokféle ember él a földön és mindnek meg van a saját eredete, kultúrája. Hova jutnánk, ha egyszerre az jutna eszükbe, hogy csak a saját kultuszban és rituáléban megalapozott szeretet a szeretet, a többi kultusz szeretete smafu, vessük el! Mi lenne, ha a szülők tisztelete, árvák védelme, a bűnöktől való őrizkedés csak egy afrikai törzs teknősbéka kultuszában válna hitelessé, mindenki más húzzon el a hamis tanaival? Aki tehát nem a teknősbéka kultusz szerint szeret az nem elfogadható.
Akármilyen furcsa, vannak ugyan eltérő szokások, de a bűn, erény, szeretet, család megítélésében az emberiség hasonló elveket vall és ez így van rendjén. Egyetlen általános, civilizációs értékrend van, amit mindenki saját kultúrájában interpretál keresztényként, iszlámként, buddhistaként stb. Jól is néznénk ki, ha másképp lenne!

Gyerekkoromban az is nagy dolog volt, ha egy Budaligeti férfi Solymárról választott feleséget. Óriási perpatvar tört ki a két település közti focimeccseken is. Ma azonban más a helyzet. Mindenki mindenhonnan nősülhet, vagy választhat férjet, a munkavállalás lehetősége összekeverte a különböző populációkat, az internet pedig közös véráramba kapcsolta a gondolatokat, véleményeket.
Egy ilyen helyzetben keresztény értékeket hirdetni itt, vagy iszlám értékeket hirdetni a világ másik felén anakronisztikus és megalázó. Megalázó itt is és az iszlám világban is. Ez utóbbiban ráadásul azért is, mert hitelvi szempontból az iszlám elismeri az előző könyvek hirdetéseit. Mégis ezekben az országokban legmerevebbek a gondolkodás falai. Na, persze a lehári operett Európa sem lehet büszke gondolkodásának rugalmasságára!

A szarkeverés nagy üzlet. Értem én, hogy pénzt kell keresni, egymástól elválasztó ideológiákat kell alkotni, azokban szennyeskedni, majd mindig jön egy megmentő, aki megvéd és közben gennyesre keresi magát. Neki van szüksége csupán ezekre a falakra és a falakat építő intézményekre. Ezt szolgálja a kommunikáció is. A zombik pedig teszik dolgukat. Gyűlölik, akiket gyűlölniük kell és isteni imádattal szeretik azt, aki őket megvédi és felsőrendűvé emeli a többi fölé, pedig ők csupán zombik! Melyik zombi ne szeretné ezt? Kocsmai brainstormingokon élesedett agyú véleménydiktátorok terjesztik az igét, könyvet még sosem látott elemzők adnak megkérdőjelezhetetlen szakvéleményt más etnikumok elcseszett életéről, beteges hajlamairól. Így keletkeznek azok az értékrendek, melyekhez istennek semmi köze, de embernek annál inkább. Szóval, isteni és civilizációs szempontból maradjunk annyiban: bár számos kultúra létezik, de egy értékrend van!

Nagy pénz, kis foci – Vajdaságban is

0

2017 decemberében jelent meg a Magyar Közlönyben, picit elsikkadt a közvélemény és a sajtó előtt is, viszont az akadémia akkor – a már odaítélt 3 milliárd mellett – még 1,5 milliárd forint támogatást kapott, így összesen valamivel több mint 14 millió euróval támogatták a magyar adófizetők a topolyai akadémia felépítését, valamint azt, hogy a régi stadion helyén egy új épüljön.

Kevés ember van, aki nem szereti a madárcsicsergést. Viszont az is igaz, hogy a madarak sok mindent csicseregnek. Többek között azt is, hogy amikor a magyar államvezetéshez eljutott a hír, hogy a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének köszönhetően Vajdaságból milyen tömeges az elvándorlás, és hogy a Fidesz hithű partnere, a Vajdasági Magyar Szövetség pozíciói folyamatosan gyengültek – a szavazóbázis fogyása, valamint a Magyar Mozgalom civil szervezet megalakulása miatt –, azonnal intézkedni kellett.

A tűzoltás a Prosperitati nevet viselő alapítványon keresztül történt meg, s hogy mekkora volt a baj, arról leginkább az az adat tanúskodik, hogy

eleinte mindenhol ötmilliárd forintos támogatásról beszéltek, amiből elsőre ennek azonnal a tízszerese lett, majd ehhez is hozzájött azóta még néhány tízmilliárd forint,

így valahol már a 180-200 millió euró környékén tart a magyar adófizetők által pénzelt, a Vajdaságban élő magyar állampolgároknak nyújtott támogatás. És ez csak a Prosperitati Alapítvány által kezelt összeg. Emellett ott van még a Zsinagóga felújítása, az óvodai intézmények szebbé tételére szánt összegek, a fiatal vállalkozóknak, valamint a családbarát vállalatoknak nyújtott támogatások…

És most már van egy labdarúgó akadémia is, amelyet csütörtökön Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint a topolyai TSC Labdarúgóklub elnöke avatott fel. A Magyar Közlöny 2016 decemberi számából kiderült, hogy a magyar kormány 3 milliárd forinttal (akkor mintegy tízmillió euró, azóta picit kevesebb) támogatta a Magyar Labdarúgó-szövetségen keresztül az akadémia megépítését. A következő információ, amely 2017 decemberében jelent meg a Magyar Közlönyben, picit elsikkadt a közvélemény és a sajtó előtt is, viszont az akadémia akkor még 1,5 milliárd forint támogatást kapott, így

összesen valamivel több mint 14 millió euróval támogatták a magyar adófizetők a topolyai akadémia felépítését,

valamint azt, hogy a régi stadion helyén egy új épüljön. Emellett a jóváhagyott pénzből nemcsak a topolyai klub részesült, hanem a többségében magyarok lakta településeken működő labdarúgóklubok is. Bajsán, Temerinben, Szenttamáson, Bácskossuthfalván, Tóthfaluban, Péterrévén, valamint Zentán is újítottak fel a helyi labdarúgóklubokhoz kapcsolódó objektumokat.

Hogy az akadémia működni fog, és sikeres is lesz, arra Zsemberi János, a Sat-Trakt cég igazgatója a garancia. Eddig is szépen építkezett a labdarúgás területén, ahogy ő maga nyilatkozta, mert nagyot álmodni. Az, hogy a magyar miniszterelnök kedvenc sportága a labdarúgás, Zsemberinek jól jött, hiszen a nagy álmokat könnyebben, gyorsabban tudta megvalósítani. Az intézmény fenntartásával, tudva Zsemberi kiváló üzleti érzékét, nem valószínű, hogy probléma lesz, annál is inkább, mert

az év végén a magyar kormány a határon túli akadémiáknak általában 1 milliárd forintos (2,9 millió euró) támogatást nyújt,

s nem úgy tűnik, hogy ezt a rendszert a jövőben megszüntetné.

A TSC csapata jelenleg a szerb másodosztályban, az I. ligában játszik, s már nyolc forduló alatt kilencpontos hátrányba került a második, feljutást jelentő helyen álló Zlatiborral szemben: az éllovas Inđijának 22, a TSC-nek 10 pontja van. Ezért is kockáztattam meg a címbéli állítást, hogy ez egyelőre nagy pénz, kis foci. De persze, ez nem azt jelenti, hogy ez nem változhat, de ahhoz először is szuperligás státusz kell, utána pedig európai kupaporondon való részvétel.

A fentebb említett Prosperitati Alapítvány támogatásainál sokan azt kifogásolják, hogy a cégek, vállalkozók a gépparkjaikat újítják meg, s kevés új munkahely nyílik. A labdarúgó akadémiára ez a kritika nem érvényes, hiszen a gyerekek érkezésével edzőkre, nevelőtanárokra is szükség van, vagyis az biztos, hogy néhány családot sikerült a szülőföldjén tartani.

Perceken át lehetne sorolni a labdarúgó akadémia esetében a mellette és az ellene érveket, azonban egy kérdést engedjenek meg az írás végére:

A vajdasági magyarság jelenlegi helyzetében egy labdarúgó akadémia felépítése volt-e az egyik legfontosabb, prioritást élvező tennivaló?

Azt hiszem, így van ez jól: én kérdezek, önök válaszolnak.

Tandori Arnold (Szabad Magyar Szó)

Isten szeret?

Zimbabwe második legnagyobb városa Bulawayo. Innen délre van Gwanda a Beitbridgi határátkelő felé vezető úton Dél-Afrika felé. Gwanda környéke gyönyörű szavannás terület. A föld errefelé rengeteg kincset, köztük aranyat rejt.

Ezen a szavannán éveket töltöttem nyugalomban. Nem jött a NAV, sem a sárga csekkek. Ha ezekről beszéltem volna a helyieknek, nem is értették volna.
Ha húst akartunk, szóltunk kalungának, a vadásznak. Ő összegyűjtötte a falu húsigényét, kiment a kis nyilával, dárdájával és annyi állatot ejtett, amennyire szükség volt. Se többet, se kevesebbet. Mivel hűtőszekrény nem volt, tárolni se lehetett volna, ha többet hoz. Ha meg lett is volna hűtőszekrény, mit kezdtünk volna azzal áram nélkül?
Így éldegéltünk harmóniában a természettel, amikor misszionáriusok jöttek. A fekete népeket maguk köré gyűjtötték, majd meséltek Jézusról és a Bibliáról. Percenként nem feledték kenetteljes hangon a Jesus loves you kifejezést hangoztatni.

Az emberek türelemmel hallgatták a prédikációkat a szeretetről, ami a tanítás alapja és fennen bámulták a magasba emelt Bibliát. Szeretet! Szeretet! Love! Love! Love of Jesus!

Az órákig tartó ájtatosságot az egyik fekete emberke kérdése szakította meg: Miért? Talán most nem is szeretjük egymást?

Ez az egyszerű kérdés mindent felborított.
Nem kell ide térítés, idézetek. Vissza a természetbe és minden a helyére kerül. A szeretet is.

Mihálffy Balázs

Parlamenti felsőházat!

Konzervatív szempontból a demokrácia beletörődés egyfelől a politikai részvétellel szembeni születési, vagyoni, jövedelmi, műveltségi, nota bene nemi cenzus irrelevanciájába, másfelől az így létrejött választói tömeg többségi akaratának érvényesülésébe. Ez nem ok arra azonban, hogy ne lássuk a tömeg, különösen pedig az óhatatlanul manipulált tömeg – a közvélemény – megértésének korlátosságát már nem túl bonyolult politikai kérdésekben is.

A tömeg és a demagóg közötti szenvedélyes viszony kétezer-ötszáz éves téma a nyugati bölcseletben, tehát nem mondhatjuk, hogy ne ismernénk minden lényeges ága-bogát – de mégis visszatérően reprodukáljuk, és vele azokat a problémákat, amelyeket ez az egyes ember, a műveltség, a civilizáció, az erények, a szabadság stb. szempontjából jelent.

Nem lehet szabadságról, erényekről, civilitásról beszélni, ahol a tömeg manipulált akarata szabadon érvényesül. A nyugati civilizáció normái ledőlnek, a verbális, majd a fizikai agresszió beférkőzik a mindennapokba, a politikai pozíciókat barbárok veszik át, akik a cinikus társutasok asszisztálása mellett rafináltan mozgatják a tömeggé szervezett proletárok alantas ösztöneit. Magyarország ma.

Mindig felvetődik a kérdés persze, hogy meddig hajlítható az emberi természet és mikor fog visszacsapni, mert nem bírja már a normák általi húzást. Nem lehet ezt megmondani. A politikai vezetőknek és a társadalom elitjének éreznie kell és/vagy kellő bölcsességgel be kell látnia, mi az a pont, amelyen túl egy nemzeti kultúra és sorsközösség integritása sérülhet, mert a leszakadás tartóssá válhat a népesség túl nagy részében. Akkor ezek többé már nem fogják elfogadni az elit vezetését, szembefordulnak a – tegyük fel, mégoly őszintén képviselt, produktív – normákkal, erénnyé válik a tömeg prosztó nyelve, követendővé a szegényes értékrendje, divattá válik a normaellenesség, felmagasztaltaik a műveletlenség legnagyobb közös osztója: a bulvártól a mulatós zenén és a wellness-en át a napi korrupcióval kibélelt, revansista nemzeti mítoszokig húzódó kispolgári világ. Olyanok is lefelé fognak nivellálni az új helyzetben, akik korábban felfelé – a civilitás felé – törekedtek. A tahóság, a „csakazértis” mentalitás, a tömeg lázadása áttöri a politikai gátakat és hinti a konkolyt, amerre jár a nyilvánosságban.

A nemzet ilyen romlásában az egyik első fázis – láttuk – a jellemzően (finoman fogalmazva) sajátos pszichés konstitúcióval megvert, amorális, voluntarista politikusok rátalálása a tömeg elkészítésének fortélyára; a második pedig minden olyan féknek, ellensúlynak és gátnak a felszámolása előbb a politikai rendszerben és a politikai kultúrában, majd a társadalom egyéb intézményeiben, amelyek a civilizációt képviselik. Elsődleges politikai eszközük ehhez a manipulált demokrácia és a „népszuverenitás” képviselete, a törvényhozás. Ezért én elengedhetetlennek tartom, hogyha majd Isten és a józan ész segítségével sikerül túllépnünk a magyarság mai válságán, akkor az egyik első intézkedésnek a felsőház felállításának kell lennie, amelyet alkotmányos kérdésekben egyenrangúvá kell tenni a képviselőházzal.

A felsőház (szenátus) pártoktól független, szakmai, tudományos, gazdasági, önkormányzati, egyházi és egyéb szervezetek (bevett intézmények) delegáltjaiból, részben élethosszig tartó, a jelenben vagy a múltban betöltött funkcióból adódó vagy személyes jogosultságok alapján feltöltött (arisztokratikus, intézményi), kisebb részt a választók közül sorsolt képviselőkből álló szerv. A súlya egyenrangú az alsóházéval (képviselőház) alkotmányos, legalább jelentős költségvetési és elhanyagolható policy kérdésekben. Ha ezt a gátját nem hozzuk létre a manipulált népakaratnak, akkor jóval kisebb esélyünk lesz visszanyerni – pontosabban elnyerni – politikai közösségünk stabilitását. Az alkotmány nem gyerekjáték, de a mai hatalmi közeg azzá tette. Meg kell akadályozni, hogy ilyen a jövőben előforduljon.

Újabb medveségek

0

A rommagyarság politikai vezetői, az RMDSZ-el az élen, alig néhány év alatt jutottak el az egyensúlyi, kompromisszum-képes és bizalmi politizálástól, a szélsőjobbos, etnonacionalista és intoleráns, konfrontatív politikáig, és fordultak el Európától – putyinizálódtak.

A hatalommal ágyba bújt, megfélemlített, megzsarolt, illetve megvásárolt mainstream rommagyar értelmiség, és az ő médiája, ma már arra sem képes, illetve nem hajlandó, hogy a legdurvább politikai kisiklásokat jelezze, hogy felhívja a közvélemény, a rommagyar választók, figyelmét az elhajlásra, a stratégiai váltásra, mely egyfelől cserben hagyja a közösséget, olyan útra tereli, mely vesztét okozza, nem utóbb, hanem nagyon is közelről, ugyanakkor meg elidegenít, bizalmat őröl. Olyan etnonacionalista diskurzusba, konfrontatív politikai attitűdbe fullasztja a kisebbség ügyét, mely álvalóságra és örökös hazudozásra, a valóság torz képére épül, alternatív, azaz álomvilágba vezeti a közösséget. Másfelől pedig még csak nem is figyelmeztet arra, hogy elöljárói nem a választóikat képviselik, hanem magyarországi politikusokká váltak, az ottani mezőnynek, arra méretezve és annak üzenve, kommunikációjukat arra hangolva szólalnak meg. Egészen pontosan az ottani hatalmi kliséket (pedig Finkelstein halott) ismételgetik. Azt a fáradságot sem veszik, hogy hajszálnyit áthangolják a magyar kormány demagóg és hazug szövegeit, hogy valamelyest is adekválják valós viszonyainkra, csak (és valóban, miben is különböznek „Rezsiszilárd”-tól, vagy a szintén ultrademagóg Kósa Lajostól?) szajkózzák az ottani reakciós, szélsőjobbos rizsát.

Legutóbb a Hargita megyei-tanács elnöke, egyenesen az Echo-Tv-nek mond föl hosszú szöveget a székelyföldi medveügyről, bemószerolva a környezetvédő civil szervezeteket (név szerint a Norvég Alapot és a WWF-Romániát vádolva), fényezve saját „embervédő”-nek mondott (amúgy sikertelen) pótcselekvéseit. És álljunk meg itt egy szóra, akkor szavaiból úgy értsük, hogy a civil szervezetként bejegyzett szövetség (egyik székelyföldi demagógja), mely támogatása nagyrészét magyarországi forrásokból nyeri, a civil szervezeteket és az EU-t támadja? És ez nem hír, ez nem érdekes a sajtó és a hatalmi intelligencia számára, nincs itt semmi látnivaló, rendben van ez így? Nehéz lenne idézni, hiszen az őgetést, bégetést alig lehet érteni, amint az állítólag (az alternatív tényekre való állandó hivatkozás ezúttal rossz szolgálatot tesz, az elöljáró folyton elfelejti néhány nappal korábbi hazugságait, újabb és újabb ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen medvepopuláció számmal hozakodik elő) elszaporodott medvék ügyéről a centenáriumra, majd a fideszre való átszavazás fölöttébb szükséges voltára tér át Borboly. (Olyan „bölcsességek” hagyják el ajkát, mint: „úgymond az erősebb medve ott van a hegyekben, a gyengébb … az a silány, amely (sic!) nem biztos, hogy ő, ő ő, egy erős medve, ő ő, ő, amit, ő, ő, ő, az ott van meg a házaink között”… – ugye világos, és érthető? De érdemes megjegyezni azt is ahogyan a DNA-t támadja – tekintsünk el attól is, hogy maga is megvádolt, a stílus az ugye, maga az áembör – :”Romániáról mit kell tudni. Ha nálunk valakinek valami baja van, akkor most már nem azt mondja, hogy meghúzza a másiknak a fülét, hanem azt mondja, hogy följelenti a Korrupcióellenes Ügyészséghez, nálunk ma ezzel mindenkit, úgy nagyjából, Bukarestben, meg lehet állítani”. Szóval ilyen alapon politizál a rommagyar mainstream, ezt tudja, sőt ezt kell tudni – mondja, a román politikáról). Azt is kijelenti, hogy a székelyföldi „önkormányzatok” (máskor meg tiltakozik a megnevezés ellen, hiszen lényegében döntési joggal alig rendelkező „helyi adminisztrációk” léteznek) azzal készülnek a jövő évi centenáriumi ünnepségre, hogy („az az igazság, hogy a felkészülés első nagyobb kinyílvánulása, és úgymond, háát, a hangunknak a fölemelése…) majd jól odamondanak a gyulafehérvári Nyilatkozat és egyéb sérelmek „mentén”. Nem kételkedhetünk benne, hogy nem kis munka lesz, nagyon kreatív és főként roppant hatékony, és szövegével a szóvivő már ott is van közvetlenül a fideszre („nemzeti kormány”) való átszavazásra buzdításnál.

Nem érdemelne különösebb figyelmet egy ilyen szöveg, ha a környezet a tv-adó, és az alákérdező, sőt provokáló műsorvezető, nem lenne olyan, amilyen. Ami elképzelhetetlen lett volna, akár még néhány évvel ezelőtt is, és ha Borboly nem éppen Tamás Sándor hasonló színvonalú és tartalmú nyilatkozatait ne folytatná, „medvebőrbe bújtatva”. Amihez Kelemen Hunor – engedjük meg némiképp finomabb megfogalmazásban – adja a hátteret, trianonozva, „mély államozva” és egyéb konteók irányába ferdítve a beszédet. A politikai árulás, napnál világosabb. Az irány, melyet újabb kommunikációjukban kijelölnek/előrevetítenek a rommagyar politikusok, akik ma már csak visszhangjai a budapesti szélsőjobbos politizálásnak, minden bizonnyal, történelmi tapasztalat, szociológiai és politikai valóság, sőt a jó érzés és köznapi gondolkodás számára is zsákutca. Olyan kettős beszédet és torz világképet vázol és forgalmaz, mely az európai, sőt világpolitikai helyzet (tudatos, vagy sem) félreértésén/félremagyarázásán, tudatlanságon és elfogultságon, alternatív tényeken és hazugságokon épül.

Ezt a skizofrén helyzetet jelzi, miszerint a székelyföldi kiskirályok, és bár visszafogottabban, de maga az elnök is – nem különben a magát ellenzékinek mondó többi szerveződés – egyszerre kampányolnak a kisebbségi jogok európai elismertetése, sőt garantálása mellett, és fidesz módira, az EU, valamint a civil társadalmi szerveződések ellen (már-már folyamatosan sorosoznak). A politikai hitelvesztés garantált, hiszen a kettős beszéd, (ami bizony román értelmiségi oldalról is tisztán látszik) az egymásnak ellentmondó szavak és attitűdök, a hitelesség rombolásának biztos receptje. Az utolsó szem bizalmi tőkéjét is feléli a politikai mainstream – és hivatalosan még el sem kezdődött a jövő évi magyarországi kampány! – a visszaszerzésére pedig esély sem mutatkozik. A politikai osztály árulása, megjósolhatóan tömeges méretű, kollektív kiábránduláshoz, még nagyobb arányú elvándorláshoz, a kisebbségi sors feladásához, azaz asszimilációhoz fog vezetni, és a bizton jósolható bukáshoz. És ebben nagy, igencsak nagy a felelőssége a struccpolitikát folytató (főként a behódoltnak, de a még függetlennek mondhatónak is) értelmiségi elitnek, és a médiáknak. Több, mint meg nem bocsájtható bűn, végzetes politikai hiba, hogy az értelmiségi elit magja meg sem próbálkozik felemelni hangját, hogy kísérletet sem tesz a közönség felvilágosítására. Annak bemutatására, hogy (feladva a transzilván hagyományokat is, amire máskor oly sokat hivatkoztak) milyen új útra tért a politikai mainstream, hogy milyen – eddig, illetve mások esetében elítélt – politikai filozófiát, az etnonacionalista, reakciós és radikális ideológiai vonalat képvisel a rommagyar politika, és hogy milyen következményei lehetnek/lesznek ennek. A magam részéről inkább tartom cinikusan számolónak és pillanatnyi érdekhajhásznak, mint a helyes értelmezésre alkalmatlannak, tehetségtelennek és eszköztelennek, a hatalomtól megszédült, anyagilag érdekelt és zsarolható értelmiségi elitet. Amit tapasztalok az jellemhiba, morális vétek, saját habitus elleni bűnös cselekedet, amit a felelősségnek másokra való hárításával elkenni nem lehet. A hallgatás pedig cinkosság, mint mindig, a rendszer éltető eleme, fogaskerék- és transzmissziós szíj-élet, a gonosz legfőbb cimborái. Látni kell néhány marginalizált tollforgató erőfeszítését is, persze, akik mintha csak a lelkiismeret megnyugtatását szolgálnák, akikkel majd takarózhat a „toleráns erdélyi szellem”, lám-lám kritikusok és tisztánlátók is voltak. A mai sok hallgató, lapító/sunyító, „nekik drukkolt”, fogja mondani, csakhogy megszólalni most kell, vagy már most is késő, utóbb már felesleges, sőt gerinctelenség is.

A rommagyarság politikai vezetői, az RMDSZ-el az élen, alig néhány év alatt jutottak el az egyensúlyi, kompromisszum-képes és bizalmi politizálástól, a szélsőjobbos, etnonacionalista és intoleráns, konfrontatív politikáig, és fordultak el Európától – putyinizálódtak. De, ami nekik csak néhány évbe tellett, azt visszacsinálni évtizedes erőfeszítésbe fog beletelni, ha ugyan marad még akivel, akiknek, és amiért még csak kísérletezni is, ilyesmivel.

Magyari Nándor László

Tények nélkül

0

Mi lenne, vagy mi lesz, ha a közvélemény átbújik a tű fokán és nem a jelenlegi kormánypártoknak kedveznének az itteni voksok, milyen harsányan követelnék a határon túli szavazati jog visszavonását ugyanazok, akik ma gyurcsányoznak.

 

Két téma borzolja a kedélyeket és a rommagyar médiatér poshadó állóvizét, és egyikben sem haladunk előre, szóval nem haladunk semerre, leállni és elakadni viszont még itt is színvonal süllyedést jelent. Nemcsak a vitakultúra hiányzik ahhoz, hogy demokratikus és plurális nyilvánosságban, felnőtt emberek módjára, a közös okoskodás hasznát keresve, álláspontokat meghallgatva és árnyalva, jobbító szándék mellett vitázva végig gondoljuk ügyeinket, de lassan már fogalmaink sincsenek, amivel a valóságot megjeleníthetnénk. És nem arról van szó, meglátásom szerint, hogy a tények utánra (post-fact), vagy az alternatív tények manipulatív világába kalauzolnának a nagysvádájú megszólalók, hanem TÉNYEK NÉLKÜL vagdalkoznak – tisztelet a gyér kivételnek – enervált és intoleráns, előítéletes (köz)szereplők. Egy rosszul strukturált és végletesen jobbra borult, (a szó szoros értelmében) együgyű mezőnyben, vakon és egyre türelmetlenebbül merül föl mind a kettős állampolgárság és félszavazati jog – és ehhez kapcsoltan persze a fidesz-kádéenpének való kampányolás – kérdésköre, mind a MeToo mozgalom által fölvetett molesztálási ügyek átbeszélése.

A szavazati jog kérdéskörével kezdve, soha nem vitattuk meg, sőt még föl sem merült, hogy vitára érdemes az, hogy a kettős állampolgárság „megadását” követően mit tegyünk, tegyünk-e egyáltalán valamit is a félszavazati jogunkkal? Márpedig a dolog fölöttébb kényes és problematikus, enyhén szólva is megosztja a magyar (széles értelemben vett) közösséget a határok mindenik oldalán. Ugyanis elvi és a demokratikus gyakorlatot torzító hatása lehet annak, hogy egyfelől olyan szavazók, akik nem élnek egy adott állam területén, nem is szándékoznak oda költözni, vagy ott adót fizetni, illetve a szavazatuk következményeit semmilyen formában nem élvezik, vagy épp ellenkezőleg szenvedik el, jogosan és morálisan tekintve dönthessenek félszavazatukkal sarkalatos kérdésekben. Azután a határon túli magyarságnak csupán egy része – a felvidéki és kárpát-ukrajnai magyarság, de az ausztriai sem vehet részt, még a listás szavazásban sem. És a félszavazatok nyomán az egyenlő, közvetlen és titkos szavazásról szóló törvényes előírás is sérül(het) a kialakult regisztrációs és levélben (sőt közvetítőkön keresztül történő) voksolási gyakorlattal, amire ráadásul a külföldön tartózkodó állampolgárok, állandó magyarországi lakhellyel rendelkező szavazók, nem is jogosultak. Ismétlem a regisztrációs manipulációtól (a Minority SafePack-re gyűjtött aláírást, nálunk összemossák a szavazási regisztrációval, sőt a fidesz-kádéenpé mellett való kampánnyal) függetlenül problematikus az eljárás, amellyel – persze jó adófizetői pénzért –  a Fidesz itteni zseb-, valamint fiókpártja „segítik” a regisztrációt. Mondom elmulasztottuk megbeszélni, hogy jogi és morális meggondolásokból miféle dolog is a hálavoks, és most jó kiadós „gyurcsányozással” lehet ismét csak elterelni a figyelmet, fölülírni mindenféle reális vitának még a lehetőségét is, ahogy azt az itteni pártok és megmondóemberek (most a névvel vagy álnévvel trollkodó kommentariátust nem is említem) sulykolják. Amikor többek között, Markó Béla vetette föl, hogy nem kellene belekeverednünk a magyarországi politikai csatározásokba, hiszen abból semmi jó nem származhat számunkra, akkor rámordultak ugyanazok, akik ma is tabuként kezelik a dolgot. Megvitatni nem lehet, mert aki ezt teszi az alanyban állítmányban és nem „nemzetben gondolkodik” és alulértetten nemzetáruló, oszt slussz. Úgy tűnik a tabusítás, a dolgok elsunyítása és szőnyeg alá söprése ma nemzeti érdekké avanzsált, csakhogy egy nemtelen és elvtelen eljárás sehogyan sem támogathatja a magyar kultúrnemzetet, de még az egyes vagy kettős állampolgárok közösségét sem. Érdemes viszont egy kis gondolatkísérlettel elképzelni, hogy mi lenne, vagy mi lesz, ha a közvélemény átbújik a tű fokán (márpedig a közvélemény természete szerint nagyon is változékony) és nem a jelenlegi kormánypártoknak kedveznének az itteni voksok, milyen harsányan követelnék a határon túli szavazati jog visszavonását ugyanazok, akik ma gyurcsányoznak.

Aztán előkerült a szexuális zaklatás tabutémája is, ugyanolyan félszeg és féloldalas, ugyanolyan át nem gondolt klisék szerint ki nem beszélve, mint a legtöbb közös dolgunk: perverz és az eredeti szándékokat szinte egészében elrejtő, mellébeszéléssel és gyűlöletbeszéddel fűszerezve. Olyan rosszul ütötte le az alaphangot mindkét rommagyar média – a vásárhelyi állami Rádió és nyomában a maszol.ro éppen úgy, mint a transindex.ro főszerkesztője -, hogy szinte nem is lehet érdemben hozzászólni a fölmerült ügyhöz/ügyekhez. Első esetben a színházigazgatókat kérdezték, anélkül, hogy az esetleges érintetteknek szót biztosítottak volna és ezzel nemcsak elbagatellizálták, hanem mintegy ad acta tették, befejezettnek tekintették az ügyet (Érdekes, hogy az színiigazgatók mindenike kikérte magának, hogy csak a színházak lennének/lehetnének érdekeltek ilyen ügyekben, de az eljárás, amivel a sajtó élt maga is csupán erre az egy területre/intézményre fókuszálta a kérdést, és ezt már nem is tették szóvá. Kíváncsi lennék mit gondoltak a szerkesztők, amikor csak az igazgatókat kérdezték az esetleges zaklatásokról, hogy majd maguk ellen beszélnek és ügyekkel jönnek elő?), nem volt, nincs és nem is elképzelhető molesztálás kies tájainkon, szóval ha lett volna, vagy lenne sem lenne, punktum. A vita így egyenesen a MeToo mozgalom és a szexuális zaklatás magán, illetve nyilvános jellegén rugózik, bár sejteni is alig lehet, a transindex.ro fölütéséből, hogy miről is beszélünk? Sanda sejtetések, vádak és ellenvádak, összemosás, gyűlöletbeszéd van, de tisztázó szándékú átbeszélés, tények és argumentumok fölsorakoztatása nincs. Márpedig (legalábbis Foucaulttól tudjuk) a szexualitás, a tabuk, az obszcenitás, az erőszak vagy éppen a perverzitás, az elfogadott és a tiltott szexuális gyakorlatoknál nincs is közérdeklődésre számot tartóbb téma: a szexualitás korszellemet és kultúrát, valamint hatalmi viszonyokat fejez ki és sokszorosan kapcsolódik a biopolitikai és a test-politikai meggondolásokhoz és eljárásokhoz. Ráadásul a kontextus, amiben, a Weinstein-botrány nyomán, fölmerült, a hatalom – amelyik mindig, még azon ritka esetekben is amikor éppen nem perverz – nyilvános, ezért a kiszolgáltatottságot, a megalázást a molesztálást is ki kell mondani, nyilvánossá kell tenni. Erről szólna a MeToo mozgalom, az „előbújásról”, hatalmi helyzetek és hatalmasok által elrejtett és tabusított esetek felszínre hozásáról, abból a meggondolásból, hogy ne fordulhasson elő, vagy ritkuljanak a szexuális zaklatások. Csakhogy eltorzult és állandóan a tabusításra hajló nyilvánosságunk (elsősorban a médiák, de nemcsak) átfordítja a dolgokat, semmiben sem segíti a tisztánlátást, nem is tudja hogyan tehetné, hiszen sem hozzáértése, sem hitele, nincs annak, amit és ahogyan eddig mondtak, de még egyenes szándék sem vezérli a megszólalókat, dadogásuk több kárt okoz, mint hasznot.

Magyari Nándor László

Keresztező párhuzamok

0

Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Úgy tűnik messziről jobban látszik, amit mi románok és rommagyarok valahogy nem látunk meg, pedig alapos okunk lenne észrevenni a nyilvánvalót. A NYTimes minapi összefoglalója jobban és egyszerűbben keretezi be és értelmezi azt, ami a napokban a román politikában történik, mint a legtöbb itteni elemző és politikai szereplő teszi. Dragnea and Co., a putyini, orbáni, trumpi (stb.) szélsőséges jobboldali nacionalista és populista retorikához igazodva (alt-right) összeesküvéselméleteket sző és forgalmaz az (i)gazságszolgáltatással szembeni harcában, ezért beszél a meghatározhatatlan “párhuzamos államról”, és tűnteti föl saját magát, áldozatként. A büntetett és több ügyben megvádolt PSD elnök – egyébként Trump eljárásához mindenben hasonlóan cselekszik – újítása csak annyi, hogy nem “mély”, hanem “párhuzamos” államról beszél, amikor körvonalazódó összeesküvéselméletét (konteóját) vázolja, és a DNA vezetőjét, valamint az államelnököt vádolja összeesküvéssel. Ugyanakkor – Orbánhoz hasonlóan, bár egyelőre valamennyivel visszafogottabban – a sorosozást is kezdik divatba hozni, a kormányt valóban a háttérből irányító Dragnea és társai, mindenféle konkrétum, vagy tény, információ fölvázolása nélkül. A cél az (i)gazságszolgáltatás politikai befolyás alá helyezése, most már nem hirtelen hozott sürgősségi kormányrendeletekkel (ezek miatt ment az utcára a forradalmat követő legnagyobb tömeg a tavaly télen), hanem magyar-lengyel mintára, a parlamenti többség diktátumával, törvénykezéssel. Az igazságszolgáltatás alárendelése (state capture) nemcsak a megvádolt (sőt már elítélt) korrupt vezetők fölmentését célozza, hanem a korrupcióellenes harc ellehetetlenítését. És nem mellesleg, az államelnök politikai játékterének a szűkítését is célozza, aki a korrupció-ellenes harc fő szóvivője, akinek politikai kommunikációja erre épül.

Nem lenne érdemes önmagában a párhuzamos-, vagy ügyészállam (ezt a statisztikák önmagában is cáfolják, hiszen a DNA-s vádemelések igen magas aránya válik bírói végzések alapjává, még európai mércével is hatékonyak az elmúlt időszak eljárásai, és a felmentettek aránya is rezonábilis, elfogadható mértékű) üres konteójának értelmezésére fordítani energiát, hiszen bizonyíték híján, nyilvánvalóan csak politikai retorika, kommunikációs fogás. Hanem az itteni Trump-jelölt, Dragnea helyzete különösen cinikus, illetve faramuci, hiszen ha valaki háttérből irányít központi hatalmi intézményeket, az éppen ő maga, aki nem mellesleg büntetett előéletű is. Ha addig nem lett volna világos, akkor a jelenlegi miniszterelnök-asszonytól tudnánk, hogy biza ő csak a “párt – értsd Dragnea – erős karja”, akaratának kormányzati képviselője. De hát az elmúlt időszak botrányos miniszterelnök váltásai éppen a párhuzamos párthatalom működésének az eredménye. Ezért kellett példátlan módon parlamenti procedúrával meneszteni saját kormányt és lemondásra kényszeríteni saját – enyhén renitens – miniszterelnököt, és állítani egy ezidáig obediens, bábuként működő harmadik miniszterelnököt. Ez pedig nagyban hitelteleníti az egész Dragnea-i harcot, tetszik nem tetszik – és ezt biza a mi rommagyar elöljáróink is egyre gyakrabban elfelejtik – a hitelesség, a bizalom és a legitimitás (amit tévesen csak a választások aktusára igyekeznek korlátozni) feltétele, hogy hiteles kommunikátorok, azaz az adott ügyekben nem érintettek beszéljenek. Tetszik nem tetszik a beszélő őszintesége és érintetlensége, az hogy “ki beszél” ad vagy nem ad hitelt, annak amit mond. Amikor egy büntetett előéletű személy beszél ügyészállamról, vagy egy a háttérből irányító pártvezér papol titkos összeesküvésről, láthatatlan párhuzamos államról, hiteltelen, és minél többet és intenzívebben kardoskodik, annál hiteltelenebb lesz, ez biza ellene megy a bizalomépítésnek, és a meggyőzésnek, köztudottan, az ókortól (Platón és Arisztotelész fejtik ki ezt elsőként) egészen napjainkig.

A párhuzamos állam konteójának sűrű emlegetése, hogy már a sorosozást  – melynek biza nemcsak antiszemita, hanem magyarellenes éle is van, amikor román politikusok és propagandisták hajtogatják – ne is mondjam, különösen zavarba hozza, az amúgy is önállóságát vesztett, itteni Fidesz fiókpártok megszólalóit. Közvetlen kérdésre válaszolva Kelemen Hunor is csak ötöl-hatol, nem tudja, hogy mi az, paradox módon, és kiszolgáltatott helyzetének következtében viszont, azokkal menetel, akik erre alapozva hoznak törvényt és viktimizálják saját magukat, leszerelni igyekeznek a korrupcióellenes politikákat, stb.

Nem tudom, ezért csak logikai levezetésnek, spekulációnak, viszont ilyenként megalapozottnak tűnik, hogy a rommagyar politikai mainstream aktív és lelkes közvetítője az orbáni illiberális állam eszméinek és tanácsadója a PSD-ALDE vezérkarnak, a magyarhoz hasonló rezsim kiépítési kísérletében. Márpedig ez ha kiépül – egyelőre a fél-elnöki rendszert statuáló Alkotmány, valamint a kétharmados parlamenti többség hiánya miatt kétséges a dolog – az a viszonylag önálló rommagyar társadalom, igen a régebb annyit követelt autonóm, önigazgató és ennyiben párhuzamos társadalom eszméjének, és/vagy utópiájának feladását jelentené.

A párhuzamos állam, bármit is jelentsen ez a PSD-s összeesküvéselmélet kontextusában, elleni kirohanások nem csak az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatását célozzák, hanem mindenfajta autonómiát fenyegetnek. Ha sikerül elzavarni a DNA vezetőjét és egy politikailag lojálisat helyére ültetni, ha sikerül a korrupció üldözésének jogi kereteit felpuhítani, az államelnök hatásköreit megnyirbálni, és mindenekelőtt az elítélt/megvádolt korrupt hatalmasokat fölmenteni, akkor a “harc” tovább fog folytatódni. Az összes még valamelyes függetlenséggel, autonómiával rendelkező intézmény veszélyben forog, bármikor a “párhuzamos állam” jelzővel illethető és mint ilyen einstandolható, fölszámolható képviselői leválthatók, sőt megbélyegezhetők és üldözhetők.

És akkor, hogyan tovább rommagyarság? Hová vezethet a kettős beszéd, mely egyfelől továbbra is retorikájában autonómiáz, másfelől pedig az intézményi függetlenségek és autonómiák fölszámolását követeli? És főként, kit képvisel még, egy ilyen diskurzussal a rommagyar mainstream? Egyáltalán, meg lehet-e fogalmazni a magyarországi kormánynak való kiszolgáltatottság és az illiberális demokrácia bevezetésének itteni követelése mellett, hiteles rommagyar politikai – de egyre inkább társadalmi és kulturális – jövőképet? Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Magyari Nándor László

 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK