Blogles

Bokros Lajos értékelése a „Nemzeti Szégyen Kormányáról”

0

A Modern Magyarország Mozgalom elnöke szerint a magyar gazdaság növekedése elsősorban nem a hazai teljesítménynek, hanem az európai konjunktúrának köszönhető. Az alábbiakban Bokros Lajos legújabb blogbejegyzését olvashatják.

 

Évértékelők évadja köszöntött be februárban a hazai pártoknál. Ilyenkor elvárt, hogy pártelnökök megmondják a tutit arról, hogyan nézett ki az elmúlt évben hazánk teljesítménye a nagyvilágban.

Nem akarok felülni divatnak, nem tartok részletes évértékelőt. Egy év a nemzet életében túl rövid idő, nincs mit értékelni rajta.

Két irányzatot azonban mégis megemlítenék. Ezek nem újak, nem tavalyiak, hanem immár évtizedesek. Fontos azonban, hogy az irányzat évtizede nem változik.

A nemzeti szégyen kormánya igen büszke arra, hogy a magyar gazdaság tavaly 3,7%-os növekedést ért el. Azt sugallják, mintha mindez az ő munkájuk eredménye volna.

Mi sem áll távolabb az igazságtól. Szomszédaink – Horvátország kivételével – mind gyorsabban növekedtek. Románia 5,5%-kal, Lengyelország 4,6%-kal, Csehország 4,5%-kal, Szlovákia 4,1%-kal, Szlovénia és Bulgária 4-4%-kal. Eredmény: tavaly leszakadtunk Közép- és Kelet-Európától.

Miért volt mégis 3,7%-os növekedés? Elsősorban a remek európai konjunktúra miatt, ami lehetővé tette az export kiugró növekedését. Ezen kívül csak a fogyasztás nőtt érdemben, elsősorban a béremelések és a kormány szavazatszerző intézkedései (pl. többszöri nyugdíjkiegészítés) miatt. A beruházások, a jövő motorjai, alig növekedtek és évek óta nagyon alacsony szinten mozognak. Megy kifelé a tőke.

A növekedés lehetne jóval magasabb, ha a kormány intézkedési ösztönöznék, nem pedig visszafognák a jövedelmező beruházásokat. Erről azonban egyáltalán nincs szó.

Másik fontos jellemzője a tavalyi évnek, hogy folytatódik a társadalmi leszakadás, és az uralkodó osztály teljes erkölcsi lezüllése. A most megismerhető OLAF-jelentésből napnál világosabban kiderült, hogy a kormányhoz közeli vállalkozók egy része bűnöző. Szevezett és tervezett költségvetési csalás gyanúja lengi körül a hazai közbeszerzések jelentős részét. A nemzeti szégyen kormánya mellé immár felsorakozott a nemzeti szégyen uralkodó osztálya.

Van min változtatni áprilisban.

Komoly szaktudással rendelkező, személyükben hiteles és tisztakezű vezetőkből alakuló kormányra van szüksége hazánknak. Hogy a leszakadást megállítsuk, majd elindítsuk a felzárkózást.

Ne nagyobb szeletet ígérjen minden párt az egyre kisebb kenyérből, hanem legyen olyan kormány, amelyik képes nagyobb kenyeret sütni. És olyan pék, amelyik nem lopja el kenyerünk felét.

Újabb medveségek

0

A rommagyarság politikai vezetői, az RMDSZ-el az élen, alig néhány év alatt jutottak el az egyensúlyi, kompromisszum-képes és bizalmi politizálástól, a szélsőjobbos, etnonacionalista és intoleráns, konfrontatív politikáig, és fordultak el Európától – putyinizálódtak.

A hatalommal ágyba bújt, megfélemlített, megzsarolt, illetve megvásárolt mainstream rommagyar értelmiség, és az ő médiája, ma már arra sem képes, illetve nem hajlandó, hogy a legdurvább politikai kisiklásokat jelezze, hogy felhívja a közvélemény, a rommagyar választók, figyelmét az elhajlásra, a stratégiai váltásra, mely egyfelől cserben hagyja a közösséget, olyan útra tereli, mely vesztét okozza, nem utóbb, hanem nagyon is közelről, ugyanakkor meg elidegenít, bizalmat őröl. Olyan etnonacionalista diskurzusba, konfrontatív politikai attitűdbe fullasztja a kisebbség ügyét, mely álvalóságra és örökös hazudozásra, a valóság torz képére épül, alternatív, azaz álomvilágba vezeti a közösséget. Másfelől pedig még csak nem is figyelmeztet arra, hogy elöljárói nem a választóikat képviselik, hanem magyarországi politikusokká váltak, az ottani mezőnynek, arra méretezve és annak üzenve, kommunikációjukat arra hangolva szólalnak meg. Egészen pontosan az ottani hatalmi kliséket (pedig Finkelstein halott) ismételgetik. Azt a fáradságot sem veszik, hogy hajszálnyit áthangolják a magyar kormány demagóg és hazug szövegeit, hogy valamelyest is adekválják valós viszonyainkra, csak (és valóban, miben is különböznek „Rezsiszilárd”-tól, vagy a szintén ultrademagóg Kósa Lajostól?) szajkózzák az ottani reakciós, szélsőjobbos rizsát.

Legutóbb a Hargita megyei-tanács elnöke, egyenesen az Echo-Tv-nek mond föl hosszú szöveget a székelyföldi medveügyről, bemószerolva a környezetvédő civil szervezeteket (név szerint a Norvég Alapot és a WWF-Romániát vádolva), fényezve saját „embervédő”-nek mondott (amúgy sikertelen) pótcselekvéseit. És álljunk meg itt egy szóra, akkor szavaiból úgy értsük, hogy a civil szervezetként bejegyzett szövetség (egyik székelyföldi demagógja), mely támogatása nagyrészét magyarországi forrásokból nyeri, a civil szervezeteket és az EU-t támadja? És ez nem hír, ez nem érdekes a sajtó és a hatalmi intelligencia számára, nincs itt semmi látnivaló, rendben van ez így? Nehéz lenne idézni, hiszen az őgetést, bégetést alig lehet érteni, amint az állítólag (az alternatív tényekre való állandó hivatkozás ezúttal rossz szolgálatot tesz, az elöljáró folyton elfelejti néhány nappal korábbi hazugságait, újabb és újabb ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen medvepopuláció számmal hozakodik elő) elszaporodott medvék ügyéről a centenáriumra, majd a fideszre való átszavazás fölöttébb szükséges voltára tér át Borboly. (Olyan „bölcsességek” hagyják el ajkát, mint: „úgymond az erősebb medve ott van a hegyekben, a gyengébb … az a silány, amely (sic!) nem biztos, hogy ő, ő ő, egy erős medve, ő ő, ő, amit, ő, ő, ő, az ott van meg a házaink között”… – ugye világos, és érthető? De érdemes megjegyezni azt is ahogyan a DNA-t támadja – tekintsünk el attól is, hogy maga is megvádolt, a stílus az ugye, maga az áembör – :”Romániáról mit kell tudni. Ha nálunk valakinek valami baja van, akkor most már nem azt mondja, hogy meghúzza a másiknak a fülét, hanem azt mondja, hogy följelenti a Korrupcióellenes Ügyészséghez, nálunk ma ezzel mindenkit, úgy nagyjából, Bukarestben, meg lehet állítani”. Szóval ilyen alapon politizál a rommagyar mainstream, ezt tudja, sőt ezt kell tudni – mondja, a román politikáról). Azt is kijelenti, hogy a székelyföldi „önkormányzatok” (máskor meg tiltakozik a megnevezés ellen, hiszen lényegében döntési joggal alig rendelkező „helyi adminisztrációk” léteznek) azzal készülnek a jövő évi centenáriumi ünnepségre, hogy („az az igazság, hogy a felkészülés első nagyobb kinyílvánulása, és úgymond, háát, a hangunknak a fölemelése…) majd jól odamondanak a gyulafehérvári Nyilatkozat és egyéb sérelmek „mentén”. Nem kételkedhetünk benne, hogy nem kis munka lesz, nagyon kreatív és főként roppant hatékony, és szövegével a szóvivő már ott is van közvetlenül a fideszre („nemzeti kormány”) való átszavazásra buzdításnál.

Nem érdemelne különösebb figyelmet egy ilyen szöveg, ha a környezet a tv-adó, és az alákérdező, sőt provokáló műsorvezető, nem lenne olyan, amilyen. Ami elképzelhetetlen lett volna, akár még néhány évvel ezelőtt is, és ha Borboly nem éppen Tamás Sándor hasonló színvonalú és tartalmú nyilatkozatait ne folytatná, „medvebőrbe bújtatva”. Amihez Kelemen Hunor – engedjük meg némiképp finomabb megfogalmazásban – adja a hátteret, trianonozva, „mély államozva” és egyéb konteók irányába ferdítve a beszédet. A politikai árulás, napnál világosabb. Az irány, melyet újabb kommunikációjukban kijelölnek/előrevetítenek a rommagyar politikusok, akik ma már csak visszhangjai a budapesti szélsőjobbos politizálásnak, minden bizonnyal, történelmi tapasztalat, szociológiai és politikai valóság, sőt a jó érzés és köznapi gondolkodás számára is zsákutca. Olyan kettős beszédet és torz világképet vázol és forgalmaz, mely az európai, sőt világpolitikai helyzet (tudatos, vagy sem) félreértésén/félremagyarázásán, tudatlanságon és elfogultságon, alternatív tényeken és hazugságokon épül.

Ezt a skizofrén helyzetet jelzi, miszerint a székelyföldi kiskirályok, és bár visszafogottabban, de maga az elnök is – nem különben a magát ellenzékinek mondó többi szerveződés – egyszerre kampányolnak a kisebbségi jogok európai elismertetése, sőt garantálása mellett, és fidesz módira, az EU, valamint a civil társadalmi szerveződések ellen (már-már folyamatosan sorosoznak). A politikai hitelvesztés garantált, hiszen a kettős beszéd, (ami bizony román értelmiségi oldalról is tisztán látszik) az egymásnak ellentmondó szavak és attitűdök, a hitelesség rombolásának biztos receptje. Az utolsó szem bizalmi tőkéjét is feléli a politikai mainstream – és hivatalosan még el sem kezdődött a jövő évi magyarországi kampány! – a visszaszerzésére pedig esély sem mutatkozik. A politikai osztály árulása, megjósolhatóan tömeges méretű, kollektív kiábránduláshoz, még nagyobb arányú elvándorláshoz, a kisebbségi sors feladásához, azaz asszimilációhoz fog vezetni, és a bizton jósolható bukáshoz. És ebben nagy, igencsak nagy a felelőssége a struccpolitikát folytató (főként a behódoltnak, de a még függetlennek mondhatónak is) értelmiségi elitnek, és a médiáknak. Több, mint meg nem bocsájtható bűn, végzetes politikai hiba, hogy az értelmiségi elit magja meg sem próbálkozik felemelni hangját, hogy kísérletet sem tesz a közönség felvilágosítására. Annak bemutatására, hogy (feladva a transzilván hagyományokat is, amire máskor oly sokat hivatkoztak) milyen új útra tért a politikai mainstream, hogy milyen – eddig, illetve mások esetében elítélt – politikai filozófiát, az etnonacionalista, reakciós és radikális ideológiai vonalat képvisel a rommagyar politika, és hogy milyen következményei lehetnek/lesznek ennek. A magam részéről inkább tartom cinikusan számolónak és pillanatnyi érdekhajhásznak, mint a helyes értelmezésre alkalmatlannak, tehetségtelennek és eszköztelennek, a hatalomtól megszédült, anyagilag érdekelt és zsarolható értelmiségi elitet. Amit tapasztalok az jellemhiba, morális vétek, saját habitus elleni bűnös cselekedet, amit a felelősségnek másokra való hárításával elkenni nem lehet. A hallgatás pedig cinkosság, mint mindig, a rendszer éltető eleme, fogaskerék- és transzmissziós szíj-élet, a gonosz legfőbb cimborái. Látni kell néhány marginalizált tollforgató erőfeszítését is, persze, akik mintha csak a lelkiismeret megnyugtatását szolgálnák, akikkel majd takarózhat a „toleráns erdélyi szellem”, lám-lám kritikusok és tisztánlátók is voltak. A mai sok hallgató, lapító/sunyító, „nekik drukkolt”, fogja mondani, csakhogy megszólalni most kell, vagy már most is késő, utóbb már felesleges, sőt gerinctelenség is.

A rommagyarság politikai vezetői, az RMDSZ-el az élen, alig néhány év alatt jutottak el az egyensúlyi, kompromisszum-képes és bizalmi politizálástól, a szélsőjobbos, etnonacionalista és intoleráns, konfrontatív politikáig, és fordultak el Európától – putyinizálódtak. De, ami nekik csak néhány évbe tellett, azt visszacsinálni évtizedes erőfeszítésbe fog beletelni, ha ugyan marad még akivel, akiknek, és amiért még csak kísérletezni is, ilyesmivel.

Magyari Nándor László

Naplójegyzetek – Fragmentumok

0

Ki fogja majd számon kérni, hogy a kisebbségi újgazdagok leállítják-e az elvándorlást, nyílnak-e új magyar tagozatok? Mi történik a milliókkal, ha a 2021-ben sorra kerülő népszámlálási adatok drámai kudarcról vallanak? Mit gondol erről az éppen Stuttgartba kivándorló villanyszerelő és vízvezeték-szerelő? És a családja? Végel László:

  1. október 8. vasárnap

(…) A buszpályaudvaron ljubljanai buszjáratról érdeklődöm. A váróteremben találkozom két bánáti családdal, öt gyerekkel indulnak útnak. Úgy látom, mind iskolás lehetne. A televízóból ismernek, azt kérdezik, hogy hol lehet a közelben olcsóbban ebédelni. Hosszú út vár rájuk. Késő este indul a busz, meg sem állnak Stuttgartig. Várja őket a munkahely. Nem a legjobb, de reménykednek, hogy a férjek idővel a szakmában helyezkednek el. Az egyik autószerelő, a másik pedig vízvezeték-szerelő. Volt állások is, vagy 200 eurót kaptak havonta. Éjjel-nappal feketén dolgoztak, hogy túléljék. Terjed a mélyszegénység, tart a Magyar Kisebbségi Exodus, kiüresednek az utcák, megszűnnek a magyar tagozatok. Az emberek reményvesztettek. Persze, nem mindenki. Egy hírrel találkozom, amelyet szóról szóra kimásolok. „A szabadkai Masterplast Yu. 290 millió dinárt, vagyis mintegy 2,4 millió eurót, a topolyai Sat-trakt valamivel kevesebbet, 288 millió dinárt kapott, ami euróban szintén 2,4 millió körüli összegnek felel meg. A dobogó harmadik fokára a magyarkanizsai Keramika került 164 millió dinárral (1,3 millió euró).” Legyen ez a jövőért felelősséget vállaló, intézményeinkben fontos tisztségeket betöltő fiatal vajdasági értelmiségiek lelkiismereti kérdése. Ők majd hallgatással kimondják erre az igent, bírálattal a nemet. Helyes vagy helytelen, döntsék el ők, hiszen az ő jövőjükről van szó. Nem tisztem ebbe beleszólni, csupán a Nagy Exodus óráiban íróasztal mellett minden tisztség nélkül, elszigetelve tűnődöm az emberi sorsokon. Ha majd eloltják a villanyt kiderül, hogy kinek volt emiatt lelkiismeret furdalása és kinek nem volt? A magyar adófizetők pénze állítólag a kisebbségi magyarok szülőföldön való maradását szolgálja. Ki fogja majd számon kérni, hogy a kisebbségi újgazdagok leállítják-e az elvándorlást, nyílnak-e új magyar tagozatok? Mi történik a milliókkal, ha a 2021-ben sorra kerülő népszámlálási adatok drámai kudarcról vallanak? Mit gondol erről az éppen Stuttgartba kivándorló villanyszerelő és vízvezeték-szerelő? És a családja? (…)

Végel László (Újvidék)

 

„Szar-gentini”, avagy szomorú arcomon redők

0

Miközben tömegek ujjonganak a Lajtától a Tatrosig, vagy éppen az EU megannyi szegletében (a kivándoroltak), hogy Sógor Csaba micsoda kemény fickó és milyen prímán megmondta, aközben nem árt egy picit elgondolkodni. Ugyan a politikának nem a köznapi elvek mentén alakul a moralitása, az Európai Unió egyik legfontosabb intézményében attól, akit én a politikai képviseletemmel felruháztam, attól elvárom, hogy az ilyen beszédektől tartózkodjék.

… Az intézet egyik részlegén, ahol dolgozom, sokáig én voltam az egyetlen magyar anyanyelvű. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a román anyanyelvű kollégák számára én voltam az ERDÉLYI MAGYAR archetípusa. Ha valami bajuk volt a magyarokkal, akkor nekem mondták, többes szám, második személyt használva ránk. Ha valamilyen érdekesebb ételt vittem, például egyszer bárányfej levest, akkor azt hitték, hogy az összes erdélyi magyar ezt eszik húsvétkor. És így tovább, és így tovább. Ezért mindig igyekeztem nem nagy marhaságokat csinálni, hogy aztán ne az erdélyi magyarok egészére húzzák rá hülyeségeimet. A politikusok a fentiekről, életünk apró, de meghatározó történeteiről minden bizonnyal hajlamosak elfeledkezni. Másképpen egészen biztosan nem hangzott volna el egy erdélyi magyar képviselő szájából a következő mondat az Európai Parlament egyik strasbourgi ülésén: „Nemcsak SZAR-gentinit, hanem mind a 448 képviselőt minősíti egy ilyen színvonalú jelentés elkészülte”. A politikai hadakozások hevében, az érzelmi politizálás közben, sok minden megtörténhet és talán elfogadott is. Csakhogy egy ilyen, szerencsékre a tolmácsok által nehezen lefordítható mondat, akkor is több mint kínos: szégyenletes. Gyakorlatilag azt állítja a poénos kedvében levő képviselőnk, hogy 448 munkatársa ócska viccek tárgya lehet a plénumban, és még annál is rosszabbat is gondol róluk. Nem mellékes, de ha egy ilyent eresztett volna meg a Magyar Országgyűlésben egy nem a 2/3-hoz tartozó képviselő valamelyik exponáltabb kormánypártiról, akkor egészen biztosan kapott volna egy kis pénzbírságot Kövér László házelnök úrtól. Miközben tömegek ujjongnak a Lajtától a Tatrosig, vagy éppen az EU megannyi szegletében (a kivándoroltak), hogy Sógor Csaba micsoda kemény fickó és milyen prímán megmondta, aközben nem árt egy picit elgondolkodni. Ugyan a politikának nem a köznapi elvek mentén alakul a moralitása, az Európai Unió egyik legfontosabb intézményében attól, akit én a politikai képviseletemmel felruháztam, attól elvárom, hogy az ilyen beszédektől tartózkodjék. Mert ez a performance nemcsak teljes tiszteletlenség, hanem totális diplomáciai öngyilkosság is volt egyben. Kisebbségiként, erdélyi magyarként az identitásunk egyik fontos eleme a nevünk, a bevezetőben már említettem, hogy sok esetben miért. Ha mi nem tiszteljük a másét, akkor mégis mi alapján várjuk el, hogy majd legközelebb tisztelettel viseltessenek irántunk? De ha nem is ezért, hanem pusztán pragmatikus okokból, hiszen legközelebb, ha éppen Romániát kell valamiért figyelmeztetni (sokszor jogosan egyébként) vagy szövetségeseket keresni, akkor kihez fog fordulni Sógor Csaba? Azokhoz, akik egy kétharmadhoz tartoznak és akiket szarnak nevezett? Mindenki el tudja képzelni, hogy milyen hatékonysággal fog majd támogatókat találni, hiszen a képviselő is ember, neki is vannak tűréshatárai. Csupán két képviselőnk van az EU parlamentjében (most hadd tekintsük el, a magyar színekben játszó Tőkés Lászlótól). E két veterán politikus testesíti meg mindazt, amit az EU fontos döntéshozói rólunk, erdélyi magyarokról megtudnak. Ők az erdélyi díszmagyarok Brüsszelben és Strasbourgban. És bár nem vagyok református, azért remélem, hogy a képviselők nem tudják: az egyikük református pap, mert még az erdélyi reformátusokat is ilyen szar poénkodóknak találják gondolni. A politikus, akit a szavazatom révén képviseletemmel felruháztam, vitatkozzon, érveljen, legyen szenvedélyes ha olyan a habitusa, kössön szövetséget, mondjon erős beszédeket és érjen el eredményeket. De soha nem szabad elfelejtenie, hogy figyelem a tevékenységét, és amint egy bizonyos szint fölött lesüllyed egy bizonyos szint alá, legközelebb másra ruházom át képviseletem jogát. Remélem nem csak én vagyok így ezzel az erdélyi magyarok közül.

Silye Lóránd

(A szerző geológus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatója)

(Transindex)

Orbán és a cselekvő politika

„A hagyományos európai elit ugyanis dekadens” – mondja Orbán Viktor a Kleine Zeitungnak adott mai interjújában. „Mit ért dekadensen?” – kérdez vissza az újságíró, amire Orbán ezt feleli: „Dekadens abban az értelemben, hogy az elit nem hisz a politikai cselekvés erejében.”

Klasszikus fordulathoz értünk. Én most nem beszélnék arról, hogy Nietzsche óta – bizony, még a katolikus teológiai gondolkodásban is, vesd össze pl. a jezsuita Henri de Lubac munkásságát) – legalábbis annak, aki folyamatosan a kereszténységre hivatkozik (mintha az csak egy kötőszó lenne) illene számot vetnie azzal, hogy a dekadencia egyik meghatározó forrása – eszmetörténeti és mentalitástörténeti értelemben egyaránt – éppen maga a kereszténység, amely – hogy Nietzschére hivatkozzam – minden pozitívumot a túlvilági létbe, a transzcendenciába, az örökkévalóságba helyez, az evilági, immanens, temporális életet és értékeket mélyen lenézve, lebecsülve és elutasítva, s a világi létezésnek folyamatosan tragikus, végzetes, gyászos és komor karaktert adva.

Az viszont tény, hogy a Harmadik Birodalom ideológusai mély undorral és megvetéssel utasították el a dekadenciát,

mint jellegzetes zsidó bűnt és szennyet, s miközben az „elit” – Orbánnak tetsző módon – kizárólag a politikai cselekvésben hitt, a dekadens kultúrával látványosan igyekezett leszámolni. Picasso, Dali, Nolde, Otto Dix, Chagall, Beckmann, Kandinsky, Franz Marc és mások (az impresszionisták, az expresszionisták, a dadaisták, a szürrealisták, a kubisták, a Bauhaus vagy épp az atonális zene képviselői stb.) művészete az „entartete Kunst” (elfajzott művészet) elnevezést kapta, s hol elégették az alkotásokat, hol nagy kiállítást rendeztek Münchenben az „Elfajzott művészetnek”, elrettentésképpen, s olyan magyarázó aláírásokkal, mint például „kretén és kurva”, vagy „a zsidó faji lélek jelentései.”

Orbán interjújában egyébként felvonul a „tudományos” magyar nemzeti karakterológia:

„Ha az ember magyar, akkor alapérzés az, hogy elárulták… Nekünk, magyaroknak pedig romantikus hajlamunk is van, ami néha naivvá tesz bennünket. A magyaroknak nagy szívük van. És gyakran szívből és nem az értelemből indulnak ki. Meglepődnek, ha valaki, akivel baráti volt a viszonyuk, kezdi nem a szívét, hanem az érdekeit követni.”

Aztán megjelenik a háttérhatalom, „egy egész Európát” átszövő „hálózat”. „Én ezt liberális hálózatnak nevezem. Ez egy civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból álló hálózat. És ha ezek rászállnak egy politikusra, akkor annak nagyon megnehezítik az életét… Fasizmus, nacionalizmus, populizmus, ezek mind olyan kifejezések, amelyeket a liberális hálózat politikai bunkósbotként használ. Lehetetlenné teszik, hogy a haza szeretetéről vagy Jézus tanainak követéséről beszéljünk.”
Orbán azt is kiemeli, hogy

„az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket.”

Ez bizony az ún. Führerprinzip kedves és megértő átcsomagolása.
S végül megfogalmazza Magyarország kulturális sokszínűségét, ahol – mint felsorolja – együtt élünk „szerbekkel, szlovákokkal, horvátokkal, ukránokkal, zsidókkal, románokkal és magyarokkal.”

Azért ne feledjük: a felsorolás (az együttélés) egyúttal elválasztást is jelent: jelen esetben például a magyarok és románok, a magyarok és szlovákok, a magyarok és szerbek, a magyarok és horvátok és a magyarok és zsidók elválasztását.
Amúgy pedig várhatóan ma veszi kezdetét a dekadens MTA végső szétverése, amely jól érzékelhető részét képezi az egész Európát „átszövő hálózatnak.”
Nagyon szar időknek nézünk elibe!

Gábor György

A nagykövet távozása

0

„Kinek állt érdekében, hogy a szenzitív információkat tartalmazó nagyköveti feljegyzés nyilvánosságra kerüljön? És mi magyarázza Fournier véleményének megváltozását Orbán politikai cselekedeteiről? Efféle diplomáciai botrányok nagyon ritkán fordulnak elő és soha nem tesznek jót az érintett feleknek. Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni: ahol ilyen esetek mégis megtörténnek, ott valami nincs rendben a fogadó országgal.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Eléggé sajnálatos értelmezéseknek lehetünk tanúi Éric Fournier volt francia nagykövet távozásával kapcsolatban. Vannak vélemények, amelyek arról szólnak: Emmanuel Macron francia elnök menesztette budapesti nagykövetét, mások úgy vélik, szó sincs erről: a nagykövet megbízatása lejárt, hazarendelése a szokásos ügymenet része.

Nos, egyik vélemény sem igazán fedi a valóságot. Egyrészt Fournier megbízatása valóban lejárt. Hosszú hónapok óta lehet erről tudni, s köztudott volt az is, hogy már rég elkezdődtek a búcsúzkodással együtt járó találkozók, ebédek és vacsorák.

Másrészt viszont az a látványos közjáték, melynek keretében Emmanuel Macron bírálta nagykövetének azok kijelentéseit, hogy az Orbán elleni európai sajtó támadásokat a „magyarokkal szembeni gyűlölet” és az irigység inspirálja, s hogy az antiszemitizmus vádja, amit – a Soros-kampány miatt is – Orbánnal szemben egyre gyakrabban okkal felemlegetnek, valójában csak arra lenne jó, hogy „elfedje a franciaországi és németországi muszlimok antiszemitizmusát”, Fournier-vel szemben szokatlanul nyílt, radikális és ellentmondást nem tűrően kritikus.

Ha minden háttérismeret nélkül vonjuk meg a fenti kijelentések mérlegét, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Éric Fournier volt nagykövet egyszerűen csak Le Pen Nemzeti Frontjának szellemiségét képviselte Magyarországon, ennek megfelelően ítélte meg a magyar helyzetet, s nem csoda, hogy éles összeütközésbe került a jelenlegi francia vezetés politikai álláspontjával és értékbeli hitvallásával.

Csakhogy az a szűk magyarországi értelmiségi elit és diplomáciai kör, melyben Fournier mozgott, nem ilyennek ismerte meg a volt nagykövetet.

Ő korábban egyáltalán nem adta tanújelét annak, hogy a Nemzeti Fronthoz húzna, s egyébként is a háttérbeszélgetések során – s egyes esetekben még a nagy nyilvánosság előtt is – nem fukarkodott a mai magyar kormány intézkedéseit illető kritikákkal. Az említett magánbeszélgetések persze szűk, zárt körben zajlottak, de „végösszegük” azért idővel összeadódott a „második nyilvánosságban”, hisz a résztvevők időnként bizalmasan kicserélték értesüléseiket, s ezekből egyértelműen az volt leszűrhető: Fournier egy liberális, nyugatos értelmiségi, aki kritikusan szemléli Orbán ténykedését. Ez tehát a számos ellentmondás egyike…

Ugyanakkor tény, hogy az a diplomáciai feljegyzés vagy – régebbi nevén – rejtjeltávirat, amit Fournier kormányához intézett, valóban ellentmondott mindannak, amit a volt nagykövet kapcsolatrendszere leszűrt korábbi bizalmas megnyilatkozásaiból. E jegyzet – természetéből fakadóan – nem volt nyilvános, vagyis felfoghatjuk ezt is úgy, hogy valódi álláspontot, valódi szándékot sugallt. És ez is az üggyel kapcsolatos ellentmondások része…

Ezek számát szaporítja, hogy Fournier korábbi megnyilatkozásai nem az Orbán kormány tetteit és rémtetteit kimagyarázó vélekedést támasztottak eddig alá, hanem egy kritikusat. Vagyis, hogy a nagykövet fenntartásokkal szemlélte a fideszes politikai elit ténykedését. Elég csak egy pillantást vetni a nagykövetség honlapjára. Ott havi gyakorisággal több blogbejegyzésben mondta el Éric Fournier véleményét a világról. Nyílt politikai kritikát természetesen nem fogalmazott meg, de az a humánus megközelítés, amit például menekültügyben legutóbb, június 20-án leírt, nem, hogy elhatárolódik a mai magyar gyakorlattól, de indirekt kifejezett bírálja azt.

Mindebből egyértelmű következtetések nem fakadnak, leszámítva azt, hogy Fournier most nyilvánosságra került véleménye szöges ellentétben áll a Macron által megszabott politikával, ráadásul ellentmond saját eddigi megnyilatkozásainak és magatartásának is. Ugyanakkor a felsorolt tények lehetőséget teremtenek rá, hogy bizonyos kérdéseket megfogalmazzunk velük kapcsolatban:

(1) Kinek állt érdekében, hogy a szenzitív információkat tartalmazó nagyköveti feljegyzés nyilvánosságra kerüljön? Talán csak nem a Macron álláspontját láthatóan teljes mellszélességgel támogató francia diplomáciai apparátusnak? Ez szokatlan lenne, de csak annyiban, ha azzal Fournier személyét akarnák ellehetetleníteni. A volt nagykövet ugyanis igazából nem számít fajsúlyos diplomatának, kevésé fontos, harmadikvilágbeli helyeken töltött be eddig beosztotti diplomáciai posztokat, talán a grúziait leszámítva, ahol nagykövetként épp az orosz-grúz konfliktus idején szolgált (2007-2011). Viszont lehetett – nagyon is indokolható – tétje a kiszivárogtatásnak, ha a célpont maga Orbán Viktor és kormánya volt.

(2) Mi magyarázza Fournier véleményének megváltozását Orbán politikai cselekedeteiről? A francia politikai valósághoz köthető okai lennének ennek, például Fournier felsorakozása Le Pen mögé? És ha igen, mi indokolja ezt, teljesítményének nem kellő visszaigazolása az új francia politikai vezetés részéről? Vagy magyarországi okok? Mindkét esetben a jövő, ha nem is gyors, de konkrét válaszokat ígér annak tükrében, hogy Fournier – aki már korosodó ember lévén, karrierje végéhez közeledik – hol és miként folytatja karrierjét? Megmarad-e a francia külügyminisztérium alkalmazásában? Vagy máshova szegődik el? Netán olyan pozícióba, melyre lehet a magyar vagy orosz politikai vezetésnek valamilyen ráhatása?

Összegzésképpen azonban megállapítható:

ilyen diplomáciai botrányok nagyon ritkán fordulnak elő, és soha nem tesznek jót az érintett feleknek.

Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni: ahol ilyen esetek mégis megtörténnek, ott valami nincs rendben a fogadó országgal. Az 1989 körül összeomló szovjet szatellitállamok mindegyikében – a reformokban jeles akkori Magyarországot leszámítva – számos diplomáciai botrányt okozott az adott társadalmakban mutatkozó egyre erőteljesebb politikai árapály. Ráadásul minél nagyobb válságban volt egy-egy társadalom – vagyis minél abnormálisabban működött az adott állam politikai vezetése –, annál nagyobb diplomáciai botrányok kerekedtek egy-egy ügy, vagy egy-egy személy körül. A jelek szerint nem történik ez másként a mai Magyarországon sem.

Markó Béla: Ezúttal nem találkozunk

0

Elterelés van. Gyűlölet van. Kereszténység nincs. Megírták ezt többen is, fiatalok, örülök neki. Amíg örülhetek. Mégsem írok most hosszú eszmefuttatást. Találtam egy verset. Talán emiatt nem szavazok. Bevallom, nem kellett sokat keresnem. Tudtam, ki írta. Régebb itt-ott még ki is függesztették a falra. Közhelynek számít. 

Gondoltam, megírom, hogy miért nem fogok szavazni, 1990 óta az első alkalommal. Mert nem akarom, hogy érvényes legyen ez a népszavazás. Mert amennyiben sikerül módosítani az alkotmányt, másnap nem változik semmi. Mert mégis megváltozik minden. Mert jön majd egy újabb kezdeményezés. Előbb talán az abortuszról. Aztán az államvallásról. Majd a halálbüntetésről. A cigányokról. A zászlóhasználatról. A himnuszéneklésről. A magyar iskolákról. Sikeres lesz mindegyik népszavazás. Örülhetnek, akik megszavazzák. De végül lesz népszavazás az örömről is. Hogy minek örülhetsz, barátom! És arról is, hogy mikor sírhatsz.

Mondom, meg akartam írni mindezt, sok-sok érvem lett volna, hogy porhintés van. Elterelés van. Gyűlölet van. Kereszténység nincs. Megírták ezt többen is, fiatalok, örülök neki. Amíg örülhetek. Mégsem írok most hosszú eszmefuttatást. Találtam egy verset. Talán emiatt nem szavazok. Bevallom, nem kellett sokat keresnem. Tudtam, ki írta. Régebb itt-ott még ki is függesztették a falra. Közhelynek számít. Egyik RMDSZ-es kollégám, aki a minap hevesen érvelt az igenes szavazás mellett, sok-sok évvel ezelőtt idézte is ezt a verset egy országos tanácskozásunkon. O tempora, o mores! A vers szerzője német teológus, 1938 és 1945 között koncentrációs táborban volt, de végül életben maradt. Állítólag nem akartak mártírt csinálni belőle. Úgymond még meg is úszta.

Martin Niemöllernek hívták ezt a lelkészt, a Hitvalló Egyház egyik vezetője volt, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke is egy időben. Meg költő is ezek szerint. Mielőtt eldöntenénk, hogy felvesszük-e az ünneplő ruhánkat és elmegyünk-e népszavazni, olvassuk el a verset! Természetesen olvassuk versként, ne kampányszövegként! És ne tessék megijedni, nem náci itt senki, nem kommunista stb. Ez csak egy vers. Egy metafora. Ráadásul több szövegváltozata is van, igaz, a lényege ugyanaz. Mondom, ismert szöveg. Mégsem árt belenézni. Íme:

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,aki tiltakozhatott volna.

Köszönöm, hogy elolvasták a verset. Döntsenek lelkiismeretük szerint! De ezúttal nem találkozunk az urnáknál.

Markó Béla (Transindex)

 

Nagy Blanka: Vannak dolgok, amik nem tartoznak senkire

És vannak azok a magánügyek, amik azért tartoznak másokra is, hogy ezzel egy kicsit vállon veregessük magunkat mondván, mi figyelmeztettünk azzal másokat, hogy elmondtuk. Mossuk kezeink ezután, ha az illető nem tanul a hibánkból.

Az elmúlt időszak kemény volt. Nem kíméltek. Mutattam azt, hogy én igen, erős nő vagyok és igen, van pofám a másik arcomra is ütést kérni.

Megverekedtem az Orgióval, a Lokállal, Bayer Zsolttal, Bencsik Andrással, a Pesti Srácokkal és a többi szennyújsággal, amik árasztották magukból a gyűlöletet.

Megverekedtem a sok rossz kommenttel, amikben gyakran azt kívánták, hogy haljak meg és amúgy is ronda vagyok.
Erős voltam és büszke.

Ekkora veszélyt jelent az, ha gondolkodok és ezt el is merem mondani?
Büszkén vállaltam azt, hogy a kormány karaktergyilkosságot követ el rajtam.
Méltó ellenfelükre leltek.
Gondoltam.
Állandóan rólam lehetett olvasni.
Már a csapból is az folyt, hogy Nagy Blanka.
Egyszerre lettem az ország kedvenc “forradalmára” és egyszerre lettem egy hazaáruló utolsó senki.
Mindenki csak annyit láthatott:

A Nagy Blanka pert nyert, Nagy Blankával xy akar találkozni, Nagy Blanka felszólalt és ezrek tapsoltak neki, Nagy Blankát ide meg oda hívták meg. Nagy Blanka ennek meg ennek adott interjút. A Nagy Blankát….

Kedves barátaim!

A média nem számolt be mindenről.
A média nem számolt be arról, hogy én mennyi áldozatot hoztam azért, hogy mások kedvet kapjanak arra, hogy akarjanak és merjenek is változtatni (megjegyzem rengetegen kerestek fel, hogy motiváltam őket).
Az igazság az, drága olvasóim, hogy erre tettem fel mindent.
A média nem számol be arról, hogy voltak emberek, akik elfordultak tőlem, hogy voltak olyanok, akik nem köszöntek vissza…, hogy úgy jártam iskolába, hogy akkora gyomorgörcsöm volt, mint ház, hogy reggelente zokogtam, hogy nem akarok suliba menni, mert már nem csak egy átlagos álmos diák voltam.

Felismertek az utcán, fotózkodtak velem, jobbnál jobb lehetőségeket kaptam (amiket ezúton is köszönök). Nagy tudású politikusokkal, nagykövetekkel ültem egy asztalnál. Híresebbnél híresebb külföldi médiumoknak adtam interjút… The Guardian? BBC? CNN? Telegramma?
Ugyannnnnnnmááárrr.

Rengeteg embert vesztettem el, az osztályomat, amit nagyon szerettem, a legjobb barátomat, a tanáraim egy részét, ismerőseimet és azt az embert, aki minden dolog ellenére szeretett.
Ő volt az életem szerelme, a kis társam, a kis rókám, a kis babom (ennek hosszú sztorija van).
Túl sok voltam.
Túl ingerült.
Túl fáradt.

Ráment ez az egész arra a kapcsolatra, amitől én a megváltást vártam a nehéz napok elől.
Ma valami meghalt bennem, amikor az utolsó dobozt is kipakoltam a közös lakásunkból.
Nem volt felhőtlen 3 év, de én imádtam minden pillanatát.
A menyasszonya voltam. A picije. A szíve, a szerelme.

Összeroppan a lelkem, ha belegondolok, talán már soha többet nem fogsz “átjajolni”.
Voltak rossz és felelőtlen döntéseim, de ő volt és lesz az az ember, akire legbelül egy kicsit mindig várni fogok.
Lehet, hogy ez az érzés eltűnik idővel, de most ez van. Ezt érzem. Ne haragudj Babesz, elrontottam, elrontottuk.

Mindemellett voltak olyan emberek, akik mindvégig kiálltak mellettem.
Akik nem szégyellték azt, hogy én vagyok az a Nagy Blanka a hírekből. Ők azok, akik miatt igazán érdemes bármi!
Ők voltak a mosolyom igazi forrásai.

Közben megismertem embereket, akik nélkül ma már semmilyen módon nem tudnám elképzelni az életemet. Remélem, ők is így vannak ezzel.

Hogy miért írtam ezt le?
Talán, hogy sajnáltassam magam?
Kicsit.

Talán, hogy megveregessétek a vállam, hogy hajrá csak így tovább?
Lehet.
Talán, hogy növelhessem a kommentekkel a maradék önbizalmam?
Esélyes.

De a valódi ok az az, hogy nem minden az, amit a médiában láttok.
Ne higgyetek a médiának soha.
Kételkedjetek, tapasztaljátok meg, járjatok utána.
Hogy miért tűnt el Sándor Mária vagy Pukli István?
Nem tudom…

De talán azért, mert valójában nem kérdezték meg tőlük, hogy hogy vannak…
Nem kérdezősködtek a munkahelyükön, nem kérdezte őket a kutya se, csak az a szűk kör, akik eleve tudták a dolgokat
Ilyenkor nem elég a szűk kör.
Ilyenkor az kell, hogy odafigyeljünk a másikra, mert emberek vagyunk.

Nagy Blanka vagyok.

Gyakran sírok este, szeretem az almás rétest és szeretek szeretni.
Szeretek sétálni az erdőben és addig nevetni, amíg meg nem fájdul a hasam.
Félek a pókoktól és a kutyáktól, a kedvenc állatom a róka.
Utálom a pacal pörköltet és szeretek segíteni másoknak.

Szeretem, ha befonhatom a húgocskám haját és szeretek pletykálni az öcséimmel.
Szeret(t)em, ha a párom megfésüli a hajamat és szeretem a forró kakaó illatát.
A kedvenc csokim a Sport csoki és a Milky Way és igen… a mai napig imádom a Kinder Joyt.
Imádom a horrorfilmeket és a romantikus vígjátékot.
Nem szeretem, ha valaki szemetel.

Nagy Blanka vagyok.

Nem vagyok celeb, ellenzéki üdvöske és proli.
Egy 19 éves lány vagyok, akinek a nyakába szakadt a világ és akinek csak egy üzenete van a világ felé:

A valódi változást csak úgy érhetjük el, ha figyelünk egymásra. Egy ország, ahol ember embernek a farkasa, halálra van ítélve. Muszáj, hogy a sok rossz ellenére, megfogjuk a másik kezét és azt mondjuk: Segítek, mert ettől jobb embernek érzem magam. Segítek, mert attól vagyok ember, hogy nem hagyok senkit az út szélén…

Ha megosztod megköszönöm.
Ui.: Nem adom fel!

Nemsokára folytatom, amit elkezdtem, nagyobb hanggal, nagyobb kedvvel, nagyobb kitartással!

Kiárusítás

0

Nem az a legnagyobb bűnük, hogy elloptak mindent, amit csak lehetett, s vitték azt is, amit nem lehetett. Tragédia, de az anyagi pusztítást az ország akár egy évtized alatt is kiheverhetné, igaz – amióta az eszemet tudom, így megy ez ebben az országban – megint ráment néhány évünk, évtizedünk nekünk is, az utánunk következőknek is, már persze azoknak, akik voltunk olyan hülyék, hogy maradtunk.

Nem is az a legnagyobb bűnük, csak sima hazaárulás, hogy idegen érdekeknek és titkosszolgálatoknak árusították ki az országot. Ez sem új, ez is így megy azóta, amióta az eszemet tudom. Ezt már nehezebben fogja kiheverni az ország: az idegen beágyazottság, az összefonódó kapcsolatok, a nemzeti érdekekre való hivatkozás okán fel nem tárt ügynöki tevékenységek, a zsarolhatóság és az ügynökök reaktiválása hosszú-hosszú évtizedekre kiható konstans ebben a világban.

A legeslegnagyobb bűnük, a legaljasabb és a leginkább megbocsáthatatlan, az a szellemi tatárdúlás, amit majd maguk mögött hagynak valamikor. Mert a mentalitásban okozott kár nem egy-két évtized alatt reparálható valami – ahogy ezt a mentalitástörténet pontosan leírta -, hanem generációkon átívelő állandóság, longue durée, hosszú időtartam.

Lerohasztott kórházakat valamikor rendbe lehet hozni, de a kiirtott szellemet, meggyalázott tudást, lezüllesztett kultúrát nem lehet feltámasztani, a hiány pótolhatatlan, az üresség nem lesz bevilágítható, hiszen nincs ott semmi.

Új numerus clausus, amely most nem a zsidókat érinti csupán, hanem minden gondolkodó és alkotó embert. Az egész oktatási rendszert ellehetetlenítő indoktrináció, a gimnáziumi férőhelyek radikális leszűkítése, a tankötelezettség 16 évre történő csökkentése, az egyetemi autonómiák, az oktatási- és diszciplina-szabadság hatalmi megszüntetése, egyetemek ellehetetlenítése, országból való elűzése, az MTA és vele a magyar tudományos élet totális szétverése, a lapok és folyóiratok elpusztítása egy olyan országban, ahol mindig is hagyományosan meghatározónak számított a lap- és folyóirat-kultúra, a színházi világ megnyomorítása, az újságíró szakma megvásárolhatóvá történő lezüllesztése, s közben azoknak a tehetségtelen és dilettáns szellemi verőlegényeknek a szabadjára engedése, akik hangos huj, huj kiáltásokkal lenyilazzák mindazokat, akik jobbak és tehetségesebbek náluk.

És ott vannak még a kollaborálók, azok, akik így meg úgy megideologizálva és öröknek remélve a zsarnokságot, földi juttatásokért cserébe árusítják ki a lelkeket és az ethoszt, mert itt minden eladó és minden áruba bocsátható. Az ocsmányság kitartottjai és kitartói.

Persze ez is így volt mindig, amióta az eszemet tudom.

Gábor György

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

0

Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.

Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a  figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.

Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.

(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.

(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).

Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)

És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK